Almásy Léna

 - Ugye? Egy angyal.
Jobban összeszorítja a szemét, bántja a fény. Vakon, bal kezével kotorászik a földön, míg nem megtalálja a süteményeket rejtő dobozkát, kérés nélkül kiszolgálja magát egy következővel. A szájához emeli, ám mielőtt beleharapna, mintha meggondolná magát, hullik vissza a keze maga mellé.
 - Ő emlékeztet arra, hogy mennyire szar ember vagyok.
Helyezkedik egy keveset fektében, míg az immáron felülő nő árnyéka jótékonyan óvja a szemét a galád napfénytől. Hunyorogva sandít a nőre, valahogy hálás neki, hogy nem lépett le a lányka megjelenése után. Persze, a kérdést magában kellene tisztáznia, miért is számított távozásra, hisz' mi baj van abban, ha egy barát gyermeke feltűnik?
 - Húsz voltam. Egy felelőtlen barom - kezd bele a magyarázatba kérdés nélkül - Az anyja, hát...  Történtek dolgok. Jártunk egy ideig, aztán jött a baj.
Baj, igen, a mai napig képes így nevezni a történteket, még akkor is, ha gyümölcséből ilyen csodaszép gyermek cseperedett fel. A nő vonásait fürkészi, valahol mélyen neki is szüksége van arra, hogy kimondja, ami a lelkére telepedett.
 - Az anyja nem kért belőlem - folytatja némi szünet után -, elküldött. El akartam venni pedig. Hát nem - a sértettség évtizedes tüskéje pillanatokra kiül a hangjába, ezt azonban a süteménnyel hamar el is folytja. Akkor szólal meg ismét, mikor már lenyelte a falatot - Két éve találkoztam először Minával. Érted? Két éve. Szar ember vagyok.

Almásy Léna

Ahogy az árnyék eltűnik ismét kénytelen behunyni a szemét egy időre, végül a fejét oldalra fordítva néz a nőre ismét.
 - Azért... én sem kaparásztam annyira, hogy láthassam.
Mindez hozzátartozik az igazsághoz, így halkan ő is kiegészíti mondandóját az aprósággal. Felrémlik előtte az évtizedes kép, ahogy a tajgán vacogva levélben megkapta a hírt, hogy bár idő előtt, de egészségesen megszületett a gyermeke. Akkor ingerülten dobta sárba az üzenetet, elmerülve saját, halálos sértettségében. Napokkal később mégis hazatért. Tisztán emlékszik a kórház homlokzatára, ahogy újra és újra elhaladt előtte, gyáván, bizonytalanul és arra, hogy sosem lépte át a küszöböt.
Hosszú ideig igyekezett egyáltalán nem gondolni arra a kis lényre, aki valahol az ablakban ülve várta, hogy esetleg felbukkan.
 - Mindegy, ez már rég volt, kaptam még egy esélyt - vérszegény mosollyal folytatja, újabb életerőt csempészve a hangjába - De nem tudom, mit kezdhetnék vele, tudod én... én nem értek a gyerekekhez. Furcsa az egész - újabb harapásra végül kivégzi a kezében tartott süteményt, észbe kapva megrázza a fejét - Bocs, biztos halálra unod magad ezen.

Almásy Léna

 - Jahm... az anyjának is szólnom kellene...
A jobb alkarjával takarja el a szemét, magában bólint néhányat. Ha hihet a kislány szavainak, Zója nem igazán tud erről az apró, országot átívelő kirándulásról, azóta pedig lehetséges, hogy kitört rajta a frász. Normális szülő normális esetben először is, önmaga kísérte volna fel a lányát a kastélyba, azon kívül azonnal értesítette volna a szülőpár másik felét. Ő mégsem teszi. Hadd fájjon Zójának is a feje egy keveset, ő pedig még szeretné élvezni jelenlegi társaságát egy ideig.
 - Te már most jobb szülőnek tűnsz mint én.
Sandít fel a nőre, végül elneveti magát. Lassan felül, kezeivel támasztva magát a fűben pillant el a tó tökre felé.
 - De akkor neked is mesélned kell magadról, úgy fair.

Almásy Léna

Elfordítja a fejét a nő felől, puszta megérzésből ezzel próbálva csökkenteni valamennyit annak kínos zavarodottságán. A kacsákat figyeli inkább, ahogy lomha köröket írnak le a tavaszi napfényben fürdő víz tükrén.
 - Miért lenne elcseszve? Egy fa tetején laksz, ez mindenki gyerekkori álma.
Őszintén elneveti magát, na nem azért, mert annyira frappáns megjegyzései születtek mára. Sejti, hogy akaratán kívül, egyetlen kérdéssel sikerült beletenyerelnie valami igencsak kényelmetlen témába. Kutyamód oldalra billentett fejjel hallgatja a nő szavait, összeszorítja a száját, végül hümmög egyet, jelezvén, megértette.
 - Sajnálom.
Viszonylag hosszú némaság után közli tömör, őszinte véleményét. Dwayne diszkrét ember. Nem fecseg, kérdez vagy kritizál feleslegesen, sosem ásna annál mélyebbre, mint amennyire feltétlenül muszáj. Tekintete visszatér Léna arcára, annak vonásait fürkészi, látja, bár nem tökéletesen tudja értelmezni a rajta megjelenő fájdalmat.
 - De ugye tudod, hogy nem mindenki ugyanolyan?

Almásy Léna

Hunyorogva fölnéz a Napba. Hallgatja a nő szavait, jóval figyelmesebben, mint ami kiütközik rajta. Ezeknek a szavaknak pedig súlyuk van, érzi ő, nem akármilyen terhük, ami egy ilyen gyönge vállra kényszerült. Levenni pedig senki sem tudná onnan.
 - Fizikailag bántott téged?
Nagyon óvatosan ejti ki a szavakat, ingoványos talajon tapogatózik, ezt ő is érzi. Bárhol lehet olyan pont, ahol ez a törékeny lélek megriad tőle, elég bármilyen, ártatlan kérdés vagy gesztus. Kissé olyan, mintha apró madarat szelídítene, félve attól, hogy elröppen.
Nem néz Léna felé, behunyt szemmel, arccal a nap felé fordulva élvezi, ahogy átjárja a fény, vibráló foltokat vetítve elé.
 - Nem  tartalak idiótának - végül kinyitja a szemét, sokat kell pislognia, mire ismét lát - Csak sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. Ezen senki sem tud. Csak te magad.
Egy jó barát vagy barátnő valószínűleg zokogva borulna a nyakába, biztosítva afelől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nem, semmi sem lesz soha rendben, ez benne van a tekintetében, a hangjában, ahogy beszél. Nem szépíthet rajta.

Almásy Léna

Tétlenül figyeli a vonásait. Mit mondhatna? Egy biztató vállveregetés minden bizonnyal nem lenne elég, többet pedig nem mer és nem is tudna. Vannak gondolatai, meglátásai, biztató szavai is, ezek azonban mind elhalnak, mielőtt mondatokká formálhatná őket. Nem firtatja a múltat feleslegesen, csak sebeket tépne fel vele. Zavartan süti le a szemét.
Egy ideig ülnek és nézik a vizet.
 - Görény, aki megüt egy nőt. Az ilyeneket úgyis elintézik.
Megrántja a vállát, a természet törvényéről van szó, vitának helye jelenleg nincs. Megenged egy vérszegény, bátorító mosolyfélét felé, de nem igyekszik szavakkal megvigasztalni. A sírás erőt ad, sírni kell, máshogy nem lehet beforrasztani a lélek sérüléseit. Tétlenül babrál a kezeivel, megdörzsöli a halántékát, sóhajt egy aprót.
 - Bocs, én nem akartalak felzaklatni... öhhm... ha zavar az egész, elmehetsz ha akarsz, vagy szólj és megyek, vagy valami...
Szinte elhadarja ezeket, meglehetősen összeszedetlenül, tétován. Bármennyire magabiztos és kemény kezű a munkában, a magánélet kérdéseiben egy megszeppent gyermek szól belőle.

Almásy Léna

Sandán néz a nőre, lemondóan bólint. Tudja, hogy a megrázkódtatásokat, legyenek bármilyenek, nem lehet nyomtalanul kitörölni az elméből, valójában teljesen feldolgozni sem. Nem lenne egészséges. Mindenesetre csak remélni tudja, hogy Léna előbb-utóbb megbirkózik vele.
 - Mina... igen, tényleg.
Megrázza a fejét, persze, a kislánya, ennyi idő alatt biztosan felért a kastélyba is már valószínűleg nagyon várja őt. Beszélnie kellene vele, ezt azonban ha tehetné, a végtelenségig húzná. A legkomolyabb kérdések eddig nem jöttek szóba köztük, vagy ő kerüli, vagy pedig a kislány nem elég idős ahhoz, hogy egyenesen feltegye őket.
Ahogy a nő keze a vállához ér kissé összerezzen, elkalandozva nem igazán számított az érintésre. Fölpillant rá, gyér mosollyal feltápászkodik ő is.
 - Örülnék, ha jönnél.
Szavai teljesen őszinték. Talán jól esne valaki segítsége, akár jelenlét szintjén, aki szót ért a gyerekekkel.
A kacsák tovább róják lassú köreiket a tavon, ők pedig lassan a kastély felé veszik az irányt.

Daphne A. LaFonde

Lassan de biztosan el fogja nyelni a szobát a szemét, rendetlen lakójával együtt.
Tanácstalanul áll az asztala előtt, ahol Kati olyan példásan rendet rakott napokkal ezelőtt, hetekig bíbelődve vele, mostanra azonban ismét elárasztotta a szemét. Legalább is a hivatalos papírok, diákok kérései és egyebek számára mind-mind a szemét kategóriába esnek bele. Bal kezében az imént felhozott ebédjét egyensúlyozza, jobbra-balra néz, hátha talál még néhány négyzetcentiméternyi helyet az asztal lapján, ahol legalább egy tányér elfér.
Keresnie kellene már egy nőt tényleg, aki rendet rak utána.
Szusszan egyet, magában szitkozódik. Szabaddá teszi jobb kezét, majd találomra és a legkevésbé elegáns mozdulattal lesöpör egy halom papírt a földre. Az iratok szétszóródnak a kopottas parkettán, ő azonban tényleg, a legkevésbé sem foglalkozik már vele.
Végre ehet.
Épp leülne, hogy mindenféle protokolláris szokást mellőzve befalja a marhasültet, amikor valaki - meglepő módon - kopogtatni kezd azon az istenverte fán. Megáll a mozdulat felénél.
Tekintete az ételre siklik, majd az ajtóra. Étel, ajtó. Marhasült és... ajtó.
Tough choice.
Fene abba a jó szívébe!
 - Bárki vagy, gyere be.

Daphne A. LaFonde

Az asztala mellett állva várja, hogy bárki is jött hozzá, nagyon gyorsan hadarja el amit akart és váljon köddé, vagy be se jöjjön. Nem, ennyire nincs jó napja. Gondolatban fájó búcsút vesz az ebédjétől, igyekszik elcsitítani a gyomra felől érkező ellenkezést, ahogy az ajtó felé néz.
Ha innia kellene minden alkalommal, ha egy nő lép be hozzá, nem valószínű, hogy ilyen egyenesen meg tudna állni a lábán. A szebbik/jobbik nem egymásnak adja ezt a bizonyos kilincset, mintha nem auror, hanem legalább kozmetikus lenne. Gyengébb pillanataiban egyenesen tart tőle, hogy annyi időt tölt hölgyek társaságában, hogy átveszi azok egy-egy idegesítő szokását.
 - Oooké.
Ő nem zavartatja magát, ha ehet, hát ő bizony ősember módjára enni is fog. Le is dobja magát a székébe, bár közben tetőtől talpig végigméri az érkezőt. Még nem látta az iskolában, ebben teljesen biztos. Váratlanul elfogja az a kényelmetlen érzés, hogy valamiféle aggódó szülővel lehet dolga, aki rajta akar reklamálni a gyereke mindenféle problémája miatt. Na, akkor lenne csak elcseszve a nap.
De nem. Majdnem, de mégse.
 - Nem mondta, hogy van testvére.
A késsel-villával bíbelődik, nevetségesen béna vele, mintha nem is tudná, pontosan mire jók ezek az eszközök. Föl-fölnéz, végül megrázza a fejét.
 - Én nem ennek a minisztériumnak dolgozom - a villájával az ablak felé bök, amerre a falu terül el - Bennük én sem bíznék meg.

Daphne A. LaFonde

A kése tehetetlenül marcangolja a húst, a köret egy részét le is túrva a tányér széléről. Ő azonban rendületlenül kaszabol tovább, közben néha felnézve a nőre, úgy hallgatja a szavait.
 - Az úgy vidám.
Emlékszik, tinédzser éveiben amikor napjait láblógató semmittevéssel töltötte, az anyja mindig mindenféle nevetséges szappanoperát nézett a tévében, bele-belehallgatott így ő is. Akkoriban nem gondolta volna, hogy az elveszett testvér esete ilyen gyakori és mindennapos ebben az elcseszett európai társadalomban, de most már kezdi megszokni. Mindenesetre meglepő a tudat, hogy abból a parányi penészvirágból, aki kezdi belopni magát a szívébe, több példány is van.
Egy vállrándítással pedig meg kell állapítani, hogy a természet igencsak igazságtalanul a nagyobbik nővérnek sokkal többet szavazott meg kinézet terén.
Nem felel, nem reagál az étkezési szokásaival kapcsolatos, szúrkáló megjegyzésre. Afféle "már csak azért sem vagyok tuskó, oké?" mordulással folytat mindent ugyanúgy, mint azelőtt.
 - Szövetségi Aurorparancsnokság. Mágus-terrorelhárítás - válaszol könnyedén a körettel babrálva szerencsétlenül. Kényelmetlenül hosszú idő telik el, mire észbe kap, hogy talán nem kellene a jeges frászt hoznia a vendégére - de a lányhoz ennek semmi köze.
Ismét fölnéz, szeme azonban most véglegesen megállapodik Daphne vonásain. Hátradől, leteszi az evőeszközöket, egy időre mintegy feladv a harcot az elemekkel.
 - Miért most jöttél ide?

Daphne A. LaFonde


Bármennyire hihetetlen, sokkal jobban foglalkoztatja a téma, mint amennyire kimutatja azt. Mégsem pattoghat és fecseghet, mint egy kis kölyök, tekintve, hogy Ophelia jelenlegi helyzete cseppet sem... egyszerű.
Felszínesen és meglehetősen töredékesen ismeri azt, amibe a lányka keveredett, egy azonban tiszts lehet még számára is: a durcás kis rellonosra a családja jelenti a legnagyobb, vagy talán egyetlen veszélyt. Ha pedig minimális felelősségtudat vagy bármiféle védelmező ösztön szorult belé vele kapcsolatban, akkor az most üvöltözve jelez neki valahol az agya mélyén, hogy jobb lesz vigyáznia.
Ahogy a nő konkrétan fölé áll látványosan elhúzza a száját.
Nem nehéz kihozni a sodrából, mindenféle megjegyzésre képes azonnal ugrani, hogy bizonyítsa az igazát. Ám, ha a munkájával kapcsolatban vágnak hozzá megjegyzéseket, az bizony olyasmi, ami nem csekély mértékben nyomja meg a vérnyomásást egy ilyen nyűgös délután. Ő is felkel, a nő mozdulatait lemásolva támaszkodik az asztalra, vele szemben.
 - Ha elkerülte volna a figyelmét hölgyem, maga pofátlan - közvetlen közelről beszél hozzá, abban a fenyegető hangnemben, amit nőkkel szemben a legritkább esetben vesz elő - Miért kellene idegeneknek beszélnem bármelyik gyerekről, akit rám bíznak?
Talán lehelletnyit túlreagálja a helyzetet, de mentségére szóljon: Daphne is. Jelenleg ugyanis, ha bármelyikük átlátna az agyára telepedő ködön, észrevennék, hogy ugyanazt akarják, csak egészen más módszerekkel. Életben tartani azt a rellonos kis rosszaságot.

Daphne A. LaFonde

Ahogy Daphne elhátrál, ő is kiegyenesedik.
Különös, nagyon furcsa ez a nő. Más, mint amihez ebben a kastélyban szokott, talán, bár ezt nem hangoztatná egyelőre, még értelmes is az itteniekkel ellentétben. Mindenképp az első, aki felfogta, hogy fölösleges ripacskodással csak a pulzusát ugrasszák meg, a cselekedni akarását nem nagyon. Ez itt mégis beláttja, legalább is úgy tesz.
Ez a csodálatos felismerés pedig elég ahhoz, hogy ingerültsge nagy részét eltüntesse.
 - Miért ide jöttél? - a tegezés-magázás közt váltogat, pusztán aktuális elme- és lelkiállapota szerint választva - A házvezető szokott foglalkozni ilyen... dolgokkal.
Ezt tényleg nem fogja fel, valahol pedig kezdi úgy érezni, mintha nem tanára, hanem apja lenne Opheliának. Most pedig már a rokonok is rajta keresik, pedig tényleg nem rejtegeti a szekrényében.
 - Itt van az iskolában - a nő szemét figyeli, már-már kényelmetlenül - Jól van. Idehívhatom.
Hogy minek köszönhető a pálfordulása, maradjon a maga titka. Egyáltalán nem biztos magában, hiszen bárki állíthat ilyesmit, a valóság alapját pedig biztosan nem tudná ellenőrizni. Különben pedig... mióta is érdekli ennyire, hotgy van-e testvére a lánykának vagy sem?
Bizony, ezt szintén megtartja magának.

Daphne A. LaFonde

Tovább ráncolja a homlokát. Már megint az a hibbant vénember, annak idején is ő sózta a nykába a lányt, ezek szerint azóta sem feledkezett meg róla. Akkor persze még nem volt ekkora nyűg mindez és mindössze abba egyezett bele, hogy néha rajta tartja a szemét Ophelián, nehogy túlságosan elkallódjon. Tényleg a nevére kell vennie a végén, ha ilyen ütemben haladnak a felelősséggel.
 - Azt nem mondtam, hogy boldog.
Visszaül a helyére, igyekszik nem tudomásul venni, hogy a vendége máris elkezdett a holmijával babrálni, akár egy jól nevelt feleség. Számára minden ott van jó helyen, ahol hagyta, a padló pedig a legmasszívabb és legnagyobb polc, amire csak szüksége van.
 - Nem az. Ne számíts összeborulásra. Elveszett. Magányos. Fél.
Hangja és szeme is teljesen őszinte, mégis könnyedén egészíti ki mondandóját. Ahogy ismét felveszi a villáját be kell látnia, ez az egyetlen, amivel maradéktalanul tisztában van Opheliával kapcsolatban: teljesen be van tojva attól, ami történt vele és ami körülötte van. Kár lenne vitázni rajta, kinek a hibája ez, de valahol úgy érezte, jobb, ha a nő is tisztába van ezekkel, ne ringassa magát rózsaszín tévképzetekbe elveszett húgával kapcsolatban. Ophelia nem teljesen normális.

Várnai Zsófia

 - Akkor a tiéd.
Phew, egész hamar megoldódott a parányi állatka sorsa, szerencsére Zsófi látogatta meg, nem pedig az egyik hibbant a pincéből, akik bizonyára levest főztek volna belőle. Mindenki jól járt tehát, a gombóc is dúdolgathat a kislány kezében, ő pedig végre élvezheti a motyogásmentes csöndet.
Fölveszi a könyvet az asztalról, fintorogva lapoz bele, hogy megvizuálja annak nehézkes tartalmát. Aprón szedett szöveg, sehol egy kép, tipikusan olyasmi, amit Dwayne félmagasan állítana leszálló pályára az ablakon keresztül. Ám nem neki kell most, mindössze rajta keresztül áramol ez az információ, így viszolygását elfelejtve dobhatja le ismét. Nem szívesen olvas. Sőt. Egyáltalán nem olvas. Semmit sem.
 - Addig örülj, amíg körülvesznek, ha felnőtök, majd csak ezer évente láthatjátok egymást.
Hangszíne nem kioktató, fölöslegesen nem játssza a tanárt, ám ez az igazság, amit a saját bőrén is érez.

Daphne A. LaFonde

Enni próbál, tényleg igyekszik. Mozdulatai azonban először lassabbak, tétovák lesznek, végül teljesen abbamaradnak. A villát leeresztve, a teljes megrökönyödés arckifejezését öltve figyel a nőt, aki nem viccel, tényleg takarít nála. Még rágni is teljesen elfelejt.
Mikor pedig a szekrény is portalanná válik, ledöbbent elméjében is elszakad az a bizonyos, utolsó húr.
  - Oké, nyertél!
Védekezőn felemeli a kezeit, a szeme a plafon felé vándorol, magában minden csúfságnak elátkozva ezt a gonosz némbert. A csinos hölgyek a kelleténél könnyebben képesek kihozni egyébként sem stabil béketűréséből, különösképp, ha éhes, mint most.
 - Keresd meg a lányt. Majd ő elmondja, amit... szabad.
Magyarán semmit, de ezzel bízik benne, sikerül mindenféle tényleges információ nélkül leráznia a nőt. Igaz, letagadhatatlanul szép munkát végzett a pakolgatással, de ugyan már, ha egy férfi disznóólban akar élni, legyen meg a joga hozzá! Áldott függetlenség, ha rendet akar tartani egyszer, kerít egy feleséget magának.

Daphne A. LaFonde

A kitört fogak visszanövesztése bizony nagyon, nagyon kellemetlen.
Mintha ténylegesen el lenne átkozva, arányaiban véve sokkal gyakrabban történnek vele munkahelyi balesetek, mint másokkal. Tény, hogy szakmájából kifolyólag nagyobb esélye van a kobakbeverésre, ettől függetlenül igazán ideje lenne megtanulnia vigyáznia saját testi épségére. Az ugyanis egyáltalán nem megy. De nem ám.
Hogy a figyelmét elterelje a kellemetlenségről, mára kiköltözött a napra. Ha teheti menekül a kőfalak közül, nehezen viseli el a hosszas bezártságot, levegőre, fényre van szüksége, mint valami szobanövénynek. A tónál kevesen vannak, ha mégis, legalább akad valami látnivaló, a birtokon kívül pedig kevésbé kell tartania tőle, hogy egy tanoncába botlik. Most épp egyáltalán nem lenne kedve különórákat tartani.
Jobb arcélét tapogatja, néha fel-felszisszen. A bőr arrafelé söté-lilás színezetű, ha pedig jobban kinyitná a száját látszana, hogy bár e fájdalmas procedúra során lassacskán visszanőnek elvesztett őrlőfogai, mosolya mégis meglehetősen hiányosnak mutatkozik. Jobb lenne tehát nem beszélnie.
Az arcát a Nap felé fordítja, szemét elvakítja a fény. A beteg állatok szeretik a napot, gyógyítja őket, őt is, ahogy a parton üldögél, akár egy felborzolt tollú madár. Hol a tavat, hol a kacsákat nézegeti, még talán dúdolgat is magában, mikor tekintete megakad egy nyári ruha szegélyén.
 - Megtaláltad a kislányt?
Persze, hogy felismeri a nőt, nehéz lenne eltévesztenie, a kastélyban viszonylag kevés van, akki hozzá hasonló. Igaz, lehet, hogy Daphne egyáltalán nem az a szóba elegyedő fajta, de bocsássuk meg Dwayne-nek, ő ezt igazán nem tudhatja. Hősünknek nem volt gyerekszobája.

Daphne A. LaFonde

 - Fiatalok, tavaszt éreznek ilyenkor.
Megvonja a vállát, de tudja, ugyan, nincs ebben semmi baj. Amikor ő ennyi idős volt ugyanígy rohangált a szebbik nem után, igaz, nem ilyen eltúlzott romantikus, egymás karjaiba omló módon. Abban az időben, pláne feléjük ez egyáltalán nem volt elvárt vagy divat. Ideje sem lett volna nyáladzani.
A tó felé nézve tovább bökdösi az arcát, mintha szórakoztatná, hogy fáj. Inkább idegesíti azonban. Magában nem igazán díjazza, hogy a rellonos aprólány nyílt terepen turbékol azzal a másik penészvirággal, úgyis túlságosan sokat elárult már neki. az pedig végképp nem hiányozna, hogy egyszer a Felagnd-srác törje rá az ajtaját szívességet kérve. Túl kiterjedt a rajongó tábora anélkül is.
A felajánlásra vesz a kenyérből, erőt véve a tóba dobja, melyre a kacsák azonnal versenyt úsznak. Szórakoztató kis állatok, megmosolyogtatják, bár a gesztus hamar szisszenésbe és grimaszba vált.
 - Nem balhé, csak gondolom túl jól végzem a munkám - kezével arca sérült felét dörcsölgeti, melyből lassan ismét múlik a fájdalom - Látta már orvos. Fognövesztés. A sajátjaimat elhagytam tegnap. Munkahelyi baleset, volt már rosszabb is.
Kérdés nélkül újabb kenyérdarabot vesz a közösből, közelebb, a tó széle felé pöcköli, hogy a kacsákat is errefelé csalja. Mindeközben hallgat.
 - Nem tudom, hogy fogja venni. Legyél óvatos - a kérdés nélküli történetre kérés nélküli tanáccsal felel, kerülve Daphne tekintetét - Amennyire tudom, a családja eléggé... nem volt jó gyerekkora. Ne zúdíts rá egyszerre mindent. Nagyon törékeny lány. Még ha nem is mutatja.

Daphne A. LaFonde


A reakcióra az ő szeme is kikerekedik, szinte már rémülten pislog a nőre, mi okozhatta ezt a fajta döbbenetet. Persze, sokkal jobban is odafigyelhetne arra, amit mond: lehet, hogy bizonyos csonttörések, izomszakadások emlegetése neki már-már mindennapos beszédtémák, másokat ájulásig szekálhat vele. Azt pedig végképp nem szeretné, hogy a szőke szépség beboruljon a kacsák közé, elépzelve, mi történt vele.
Még szerencse, hogy ez nem történik meg. Párszor még kíváncsian visszasandít felé, megjegyezne még valamit, de inkább nem teszi, ejti a kivert fogak és hibás megítélés kényelmetlen témáját. Helyette folytatja a dobálózást, fél kézzel, kissl darabos mozdulatokkal.
 - Vagy önfejű - szögezi le könnyedén - Semmibe vesz mindent, amit neki mondok, de hát... ki vagyok én, hogy hallgasson rám? Nem vagyok az apja.
Hangja kissé sérteten morózus, bár ahogy minden más érzelme, ez is hamar elpárolog a felszínről. Bármit mondott eddig a rellonos lánynak, ő mintha igyekezett volna annak teljes ellentétét művelni, mintha egyszerűen egymás ellen játszanának. Cseppet sincs könnyű dolga vele.
 - Csak annyit akartam mondani - folytatja végül, új hangsúllyal -, ne várj el tőle túl sokat. Persze én sem ismerem sokkal jobban, mint te.

Daphne A. LaFonde


 - Te mit tudsz a családról? Apai ágon.
Oldalra billentett fejjel pillant felé. Kezét elveszi az arcától, visszaengedi maga mellé. Az arca még mindig sajog, úgy érzi magát, mint egy csecsemő, akinek most bukkannak ki a fejfogai. Ha egyedül lenne a szobájában még talán különféle tárgyakat is elkezdene rágcsálni ideges kutya módjára, ám most kénytelen megemberelni magát.
Apró információfoszlányai vannak mindössze Ophelia hibbant családjával kapcsolatban. Többet nem bíztak volna rá, talán nem is kellene tudnia, hiszen az ügyben neki semmi köze hozzá. Most is puszta kíváncsiság vezérli, semmi több.
Vállat ránt, hümmög, ahogyan a saját gyerekkorára gondol. Tény, ő is mindent megtett, hogy ellentmondjon otthon, kikerüljön a képzelt nyomás alól. Mennyi balhét okoztak, hányszor sodorták veszélybe magukat... de akkor minden olyan könnyűnek tűnt. Sebezhetetlennek képzelték magukat. Pedig akkoriban is már gyakran, nos, elhagyta a fogait.
 - Auror akar lenni - folytatja végül hirtelen -, de nem kellene. Akiket bántalmaznak gyerekként gyakran vesznek a fejükbe ilyesmit.

Daphne A. LaFonde

A leírás a férfiról elég sok mindent elmagyaráz. Csak bólogat, ám nem felel semmit, diszkrécióval kezeli az ehhez hasonló információkat. Hogy miért van szüksége erre, legyen a saját, apró titka, de a nőtől mégis könnyebbnek tűnt kérdezni, mint Opheliától. Tény, sokat változott a lányka pozitív irányba és egyre kevesebb alkalom van, hogy a férfi szíve szerint szájba vágná a megjegyzéseiért, a kommunikációjukon még lenne mit javítani.
 - Nem hiszem, hogy a fogai meghatnák. Tényleg... nagyon lila még?
A választól félve kérdezi meg, ismét megtapogatja az arcát, amiről, bár sokat lohadt a duzzanat, mégis különösen érzékeny az érintésre. Magukat a fogakat nem meri kitapintani egyáltalán, nem bízik az ilyesfajta mágiában és valahol tart tőle, hogy iszonyatos agyarakat növesztenek a szájában. Az itteni ispotályban látták el, a magyarokban pedig naná, a legkevésbé sem bízik meg.
A többit némileg megszeppenve hallgatja a többit. Mindig voltak barátai, sőt, az iskolában mondhatjuk, hogy népszerűnek számított, azonban senki sem tekintett rá majdhogynem apaként. Ebből meglehet, semmi sem igaz, mindössze Daphne egy feltevése, a kijelentés azonban kényelmetlen feszengésre készteti.
Nem jó, inkább aggasztó érzés ez.
 - Nem tudok semmi konkrétat. De talán jobb is - a kacsák hápogása végül meghatja, így újabb kenyeret dob közéjük - És most hogy tervezed, magadhoz veszed vagy valami?

Daphne A. LaFonde

Lassacskán feldolgozza az arcában lüktető, tompa fájdalmat, igyekszik nem figyelembe venni. Sokkal rosszabb is volt elvégre, ez inkább apró, idegesítő és kellemetlen nyomás, mintha órák óta szúnyogok zümmögnének a füle mellett. Aprót elmosolyodik, amikor Daphne is biztosítja afelől, ezzel a halálos sérüléssel is életben fog maradni, a háta mögött a kezeivel támasztva magát néz ismét a napba.
   -  Biztosan szívesem megy majd. A rellonosok az alagsorban laknak. Érted... lenn a pincében. Tiszta penész meg bűz minden, néha kiönt arrafelé valami vécé és akkor áh... embertelen, nem is értem, hogy engedhetik ezt. Furcsa ez az ország.
Összeszorítja a szemeit addig, amíg látóterében fénylő, vörösessárga foltok kezdenek táncolni körbe-körbe. Nem egy hős lovag, pláne nem gyermekvédelmi kirendelt, azonban ezek az apróságok az ő szemét is szúrják, csoda, hogy másokét egyáltalán nem. Még a saját hazájában is elképzelhetetlen lenne, hogy több tucat fiatalt koedukált hálókban helyezzenek el egy koszos pincében, felnőtt felügyelek hiányával. Arról már szót sem ejtene, hogy a házak szerinti rendezés a szemében már-már a rasszizmus határát súrolgatja.
   -  Nem igazán - vallja be végül a szemét dörzsölgetve - Furcsa ez a nyelv. Nem értek itt semmit. Furcsa dolgokat is esznek. Olyan... mások.

Daphne A. LaFonde


   -  Nem vagyok egy... nyelvtanuló zseni... nem hiszem, hogy menne.
A nőről elkapva a tekintetét, nagyon lassan közli ezt a parányit talán elferdített tényt. Soha, még csak futólag sem gondolkodott nyelvtanuláson, elboldogult az angollal, más pedig egyszerűen még csak nem is érdekli. Különben pedig elég valószínűtlen, hogy lenne esze és kitartása egy ilyesfajta feladathoz: magában örül, hogy írni-olvasni egyszer megtanították az anyanyelvén, ennél többre pedig nem is hiszi, hogy képes. Osztja az édesapja véleményét, miszerint két fivérével együtt egyetlen fél észen osztoznak és abban sem biztos, övé a legnagyobb darabja.
Átveszi a kenyeret, kisebb darabkákat morzsol belőle, egyszerre többet dobva a madarak közé. Ha pedig Daphne nem hívná fel rá a figyelmét, még csak fel sem tűnne ez az apró, bocsánatos malőr. Ugyan már, tudja egyáltalán, ki mellett ül? Dwayne cseppet, köszönőviszonyban sem áll a legtöbb udvariassági formával, pedig igyekszik ő, ám ez a piszokkal ellentétben nem tapad meg rajta könnyedén. Haladásnak könyveli el mindenesetre, hogy a kés és villa szakszerű használatába kezd egyre inkább belejönni, lassan egy félálomban lévő négyéves szintjét is üti.
   -  Szívesen meghívlak valamire, ha gondolod - fejével a falu felé bök - Bár nekem nem szabadna ennem csak ilyen pépes vackot még egy ideig...

Daphne A. LaFonde


   -  Ez már régen nem elhatározás.
Ő is vállat von, bár nem olyan egyszerűen, sokkal darabosabb mozdulattal. Valójában a kulcscsontja is eléggé sajog, ám arra csak apró hajszálrepedések törtek, különösebb ellátást nem igényel. Még mindig a fogai aggasztják leginkább, bár nem emlékszik, talán már egy sem az a jelenlegiek közül, amiket a természet adományozott neki. Mégis, ő férfi, a férfinek étel kell, így azonban abból csak limitált mennyiséget kaphat, legalább még egy napon át. Nem fogja kibírni. De nem ám. Kizárt.
   -  Semmim sincs, csak időm.
Ő is feltápászkodik, nagyjából lesöpri a nadrágjára szóródott fűszálakat és port, bár ez sem sokat segít a ruhadarab állapotán. Mióta a manókat néhány kínos eset okán kitiltotta a szobájából a mosások is eléggé megritkultak, az pedig, hogy nincs anyaként/feleségként funkcionáló nőnemű emberszabású az életében csak rontott az egyébként is kaotikus helyzetén. Mindegy is.
   -  Valahol biztos adnak nekem bébiételt vagy valami.
Hiányos fogsorral vigyorog, hisz' nem is tehet mást. Azért reméli vele tart a nő, nincs is annál szomorúbb, mint mikor egyedül kell ennie - zsinórban negyedjére a héten.

Almásy Léna

Paff. Paff. Paff.
Egy pattanás a falon, egy a padlón, majd vissza a férfi kezébe. Ismét. Az apró, piros gumilabda hosszú percek óta rója unalmas köreit, néhol az ajtókeretbe, néha a kőfalba csapódva, de mindig visszatérve a kanapéhoz, ahol Dwayne heverészik.
Saját, összegyűrt bőrkabátját használja párnaként, a lábát a másik karfára dobta, teljes kényelemben. A szoba jóval rendezettebbnek hat, mint általában: szerencsésnek is mondhatja magát kiterjedt rajongótábora miatt, hiszen lassan megtanulja, hogyan használja fel őket kedve szerint, apró szívességekért cserébe. Most például egyik, nevét elhallgatni kívánó diákja rakott rendet a papírhalmokban, melyek jelenleg csinos kupacot alkotnak az asztala egyik sarkán, cserébe neki csak pár jó szót kell szólnia a minisztériumban érte, hát nem egyszerű?
Különben semmi dolga sincs ezen a kora nyári délutánon. Napok óta nem igazán mozdult ki a kastély kőfalainak börtönéből, az erdőt és a falut pedig különösen kínosan elkerülte. Megvan az oka mindennek. Egyáltalán nem jelentéktelen, élő-lélegző, idegesítő, ostoba liba oka.
Legalább is jelenleg ezek a jelzők kavarognak föl benne, ahányszor (és furcsamód különösen gyakran) eszébe jut kedves kolleginája.
Emlegetett szamár.
   -  Hmmmph...
Igyekszik úgy tenni, mintha nem hallaná a kopogást, ám az ajtó szinte azonnal nyílik is. A labdát újabb erővel hajítja a fal felé, mely nem messze Léna fejétől pattan vissza.
   -  Mondd. De gyorsan. Dolgom van.

Almásy Léna


   -  Cool.
A labdát összeszorított szájjal forgatja a kezében, konokul azt nézi ahelyett, hogy amegszeppent nő felé pillantana.
Az emberi (különösképp női) ostobaság az, ami számára legnehezebben tolerálható. Azzal, hogy Léna botor módon ellenszegült a krésének, ezzel veszélybe sodorva saját kis életét, átlépett olyan határokat, amiket nem kellett volna megbolygatni egyáltalán. Dwayne kavargó lelkét nehéz lenne értelmezni, ám egy kristály tisztán biztos: ha valaki minimálisan is fontossá válik számára, elég nehezen viseli el, ha, nos, önhibájából otthagyja a fogacskáit valahol. Hőskomplexusnak vagy állati ösztönnek is nevezhetnénk, ahogy tetszik. Amit Léna generált azon a bizonyos napon nem valódi sértettség tehát, bár érthető lenne az is.
Mindössze a pánik feldolgozása megy neki nagyon, nagyon nehezen.
   -  Nem, biztosan nem voltam elég pontos, amikor megmondtam, hogy maradj a fenekeden és ne mozdulj - a hangja égető, maró gúny, tekintete is, ami végül a nőre siklik - Végül is ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj, hah? Teeeeljesen igazad van.
Ismét elhajítja a labdát, teljes testtel lendületet véve neki, hogy az BANG, ismét Léna feje mellett koppanjon a falon.

Almásy Léna


   -  Én nem haragszom.
A gumilabda visszahulliik a kezébe. Megforgatja az ujjai közt, a homlokát ráncolva tanulmányozza, mintha valami különösen érdekeset fedezett volna fel az apró, piros gömbön. Végül azonban leejti maga mellé a kanapéra, ő pedig felül.
Sóhajt egyet, a nőre néz majd vissza a cipőjére.
   -  De ha valami történt volna ott veled, az az én felelősségem lett volna - beszéde még mindig ingerült és hadaró, zavaró déli akcentusával már-már érthetetlenül összefolynak a szavak - Megbüntettek volna, hadbíróság meg minden, ráadásul meg is halhattál volna. Hát én meg nem szeretek sírcsokrot venni.
A végét gyerekesn sértődött hangsúllyal fejezi be. Végeredményben mindig kibújik az a bizonyos szög, mi is az, ami ebben a különben ártatlan történetben ennyire zavarja őt. Nem egy ártatlan élet, aminek a sorsa az ő kárhozott lelkén szárad, hiszen látja, hallja maga előtt az árvákat, akiket őt tett azzá. Azt pedig végképp nem szeretné, ha a népes csoporthoz ez a bizonyos nő is csatlakozna és az álmaiban lássa viszont.
   -  Mindegy. El van felejtve.

Almásy Léna


   -  Nem mondtam ilyet.
Szeretné mihamarabb ejteni ezt az őt láthatóan kényelmetlenül érintő témát. Nem szívesen diskurálna arról, kinek a halála lenne számára apró tényező és kié érintené meg jobban. Kategorikusan elzárkózik ezektől a kérdésektől, ahogy mindig is tette és tervezi eztán.
A nő kérdésére reflexből megérinti a tarkóját, bár külsérelmi nyom nem látható rajta. Miután vérző fejjel leosztotta Lénát abban a nyavalyás, mugli parkolóban, a nő könnyed eleganciával köddé vált, így nem valószínű, hogy ismeri a történet többi részét. Egyáltalán nem hazafias események következtek enyhe agyrázkódása nyomán, melyekkel ismét nem fog dicsekedni. Nem volt valami... ízléses.
Szusszanva hátradől, flegmán megrántja a vállát.
   -  Jobban. Agyalapi törés. Szobafogságban vagyok.
Lábadozása számára persze mindössze annyit jelent, hogy az erdőben nem bolyonghat, de azt senki sem várhatja el, hogy napokig az ágyat nyomja teljes unalommal. Ebben a kastélyban még tévézni sem lehet, így az orvosi javallat ellenére kénytelen mozogni, hogy elszórakoztassa magát.
   -  Te?

Almásy Léna


   -  Cöhh... hogyne.
Ismét megérinti a tarkóján az érzékenyebb területet, ám ez nem jelenti, hogy ténylegesen vigyázna magára. Különösen intenzív mozgásokba persze nem menne bele most, néha még meg-megszédül, ám a szobája végtelen unalmát képes huzamosabb ideig tűrni. Mindenesetre most, hogy emlékeztették a megszorításokra hátradőlve lejjebb csúszik ültében, hogy a feje a háttámlára feküdjön.
   -  Ájjjáj, az de ronda - nem, nem el az első gondolat, ami belehasít az agyába a csupasz hasfal láttán, mégis ez az egyetlen elfogadható - Fáj meg minden?
Megérdemelted, tenné hozzá, ám mégsem teszi. A sértődöttsége jócskán apadt, részben az őszintének ható, részben pedig, nos, a csupasz bőr okán. Ez azonban hamar eltűnik a szem elől, de sebaj, aranyhalmemóriája bizonyos dolgokat mégis képes raktározni.
Na de ej, fiam, ezt nem illik.
   -  Különben otthagytál néhány cuccot - a fejét oldalra billenti, az ajtó mellé mutat, ahol egy doboz hever magányosan - Nem tartottam meg szuvenírnek a pólód.

Almásy Léna


   -  Haha, na fogd be... - nevet, kissé megtaszítja a nőt, de nem annyira, hogy az fájjon neki - Akarnád mi, hogy abban a pandásban javítsam a tetődet?
Behunyja a szemét, a koponyáján tarkótól kiindulva némi fájdalom sugárzott végig, de tudja, hogy ezek pillanatokon belül abba is maradnak. Szerencséje, hogy a varázsvilág főzeteinek armadája a rendelkezésére áll ilyenkor, így a több hetes mugli kórházi tartózkodást otthoni lábadozásra cserélheti. Mint a beteg állatok, ő is szereti a napfényt ilyenkor, tegnap is a tó partján nyújtózott ki, élvezve a meleget. Mégis kellemesebb, mint vas ágyon feküdni és azt az ocsmány, kórházi zselét enni, amit rosszabb helyeken ebédnek csúfolnak.
   -  Most tökre szánalmasan nézhetünk ki. Mint a hadi rokkantak.
Ismét kinyitva a szemén végignéz a nőn, aki hozzá hasonló pózba vágta magát. A tökéletes összképhez nem kellene más, mint puha takarók és meleg leveske, amivel az anyukájuk ápolgatta őket annak idején. Legalább is Dwayne édesanyja minden nyavalyát levessel igyekezett kúrálni: a megfázástól koponyatörésig, mindenre ez volt a maga csodaszere.
   - Aztán mikor mész dolgozni?

Almásy Léna


   -  Na persze...
A kezeivel babrálva vigyorog magában. Ám az agyában közben egy igencsak furcsa, kényelmetlen kérdés körvonalazódik: "Ez most flörtölni próbál velem?" Kósza pillantást vet csak rá, áh, ezt nehezen tudná elképzelni róla, hiszen olyan kis... hideg ez a nő. Akit pedig az egyik nap a jeges frász kerülget egy véletlen érintéstől, másnap biztosan nem fogja itt kelletni magát neki, ilyen szerencséje különben sincs.
A témát mindenesetre nem bolygatva tovább. Egy pillantással jelzi, ingoványos talaj, amin Léna lépked, hogy ha tovább piszkálgatja az idegeit nem várhatja el, hogy Dwayne a hideg vérét megőrizve ne vegye fel azt a bizonyos kesztyűt. Igaz, az pedig rá nem lenne egyáltalán jellemző.
   -  Sok sikert. Nagyon érdekli őket, mit csináltál Alabamában - a háttámlának támasztott fejét az ablak felé fordítja, óvatosan kirázza a szeméből már túlságosan hosszúra nőtt haját - Azt hiszik, én vertelek így meg. Hát cöhh... be se megyek még vagy egy hétig, fulladjanak meg a jelentésekben.