Széles Veronika

Mary a nagyterembe tart. Minden új neki, ez az egész olyan csodálatos, varázslatos...
~ Merre is van a nagyterem? Elfelejtettem... Olyan nagy ez a kastély, folyton eltévedek... ~ gondolta.
Végre megtalálta a nagytermet! Benyitott az ajtón: A terem tömve volt emberekkel, mindenkin szép ruha, vagy dísztalár volt.
~ Ma van a karácsonyi bál! ~ gondolta. ~ Elfelejtettem! Hogy én mekkora hülye vagyok...
Lenézett magára. Csak egy egyszerű, iskolai talár volt rajta.
~ Na nem baj, úgy sem vettem volna mást...
Körbenézett. Hirtelen egy egy ismerős arcot látott:
~ Széles Veronika. ~ állapította meg. ~ Mekkora mázli!
Odament hozzá.
- Szia! - köszönt. - Hogy vagy? Milyen a bál? Nagyon szép a ruhád.  

Veronika és Sharlotte

Miután leültem Veronika mellé, bemutatott minket egymásnak Sharlotte-al. Nagyon kedves lánynak bizonyult. Megláttam az asztalon a sütiket, és mivel éhes voltam, vettem magamnak egy párat. Nagyon finomak voltak, főleg a zserbó, amit imádok...
- Nagyon jó! - mondtam, mikor Veronika megkérdezte, milyen a suli. - Hihetetlen jó volt amikor megjött a levél, hogy felvettek ide. Először nem is hittem a szememnek. Csak egy óra múlva, a levél kibontása után, mutattam meg a nővéremnek. Ő sem tudta hová tenni. Mikor megmutattuk a szüleimnek, anyukám közölte, hogy biztos csak szórakoznak, és hogy ne éljem bele magam, mert ilyen nem létezik. De aztán jött a 2. levél, aminél már láttam, hogy egy bagoly jön. Ösztönösen kirohantam a házból, a bagoly meg a kezembe ejtette a levelet. Akkor már tudtam, hogy igaz. És most itt vagyok. Varázslást tanulok, és imádom! - Mikor észre vettem, milyen sokat fecsegtem, gyorsan megkérdeztem:
- Na és nektek milyen? Szeretitek? - fordultam Vronikához és Sharlotte-hoz. Közben a számba tömtem egy adag sütit. Tudom, nem illik, de úgy éreztem, kilyukad a gyomrom, ha nem eszek valamit, és hát az előételről már így is lekéstem, nem volna valami kellemes, ha a süti is eltűnne mielőtt jóllakom...

Veronika és Sharlotte

Értem. - mondta Mary miután Veronika elmondta a történetet, hogy hogy kapta meg a levelét. Ez után mindenki rövid ideig tartó gondolkodásba merült. Mary körülnézett a nagyteremben. Kedv telve szemlélte a karácsonyfákat, és a boldogan táncoló embereket. Imádta a karácsonyt...
~ Talán mégsem megyek haza... - gondolta. - Most, az 1. évben itt szeretném tölteni... Látni, hogyan ünnepelnek a varázslók... Bár ahogy elnézem - állapította meg - pont olyan, mint a mugliknál...
- Szia, örülök, hogy megismertelek! - mondta Sharlotte-nak, miközben elment. Miután elkezdett táncolni, Veronika elmondta, ki a partnere, és sorra rámutatott egy pár emberre, majd röviden leírta, hogy ki kicsoda. Nagyon örült neki, mert így nagyjából tisztában van vele, hogy kihez, forduljon, milyen esetben, vagy ha valakibe belebotlik, legalább nagyjából tudja, ki is ő, vagy hasonló. Aztán meghallotta a kviddics szót, és felcsillant a szeme... Nem tudta miért, de az első pillanattól kezdve, mióta megtudta mi is az, rajongott a kviddiccsért... Egyszer még meg is lovagolt egy seprűt, már amennyire lehet az lovaglásnak nevezni... Először azt hitte le fog esni, de mikor elrugaszkodott a földtől, az felemelő érzés volt! És mi tagadás, 1. alkalomhoz képest nem is volt rossz, főleg, hogy addig nem is gondolta, hogy ilyet lehet.
Veronika még elmondta egy pár emberről, hogy ki is ő, és végül felajánlotta, hogy kérdezhet. Bár a kérdés, ami megformálódott fejében, nem éppen az volt, amire a felajánlás szólt, de biztosan nem bánja, hiszen ez egy nagyon egyszerű kérdés. Legalább is Veronika számára.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva. - Ami azt illeti, lenne is egy kérdésem, de az nem pont ide kapcsolódik. Hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a háza csapatába? És mikor van felvételi?

Veronika

Hamar választ kapott a kérdésére. Veronika elmondta a tudnivalókat. Kissé furcsállta, mikor kiderült, hogy vegyesen vannak a csapattagok, de nem is rossz. Barátságosabb a mérkőzés. Legalább is bizonyos mértékben, szerinte az.
- A hajtó. - adta meg a választ a kérdésre. - Mert már igen régóta nagyon jól tudok célba dobni. Elég sűrűn sikerül. Akár 50 méterről is. Bár meszebről nem megy valami jól... Remélem ez elég jó teljesítmény ahhoz, hogy csapattag legyek, ha csak csere is. - nézett aggódva Veronikára. Komolyan érdekelte a kviddiccsezés, és nagyon be szeretett volna kerülni valamelyik csapatba.
~ Olyan jó lehet kviddicsezni... ~ gondolta. ~ Repülni a magasban... A játék örömét élvezni... Versengeni... Ha gólt dobsz, a házak újjonganak... Persze ha elrontod, nem kellemes, de akkor is... Milyen jó lehet! Remélem, jelentkezhetek! És ha igen, be is kerülök! ~ hirtelen megrázta a fejét. Észre sem vette, hogy elkalandozott. Bocsánat kérően nézett Veronikára. De aztán látta, hogy a lány is elkalandozott egy kicsit, úgyhogy egy megkönnyebbült sóhajjal letudta a dolgot. Aztán ismét a lányhoz fordult:
- És... - kérdezte. - Hogyan is működik ez a dolog? A jelentkezés meg minden. Kérvényezni kell, hogy jelentkezhess? Bármikor lehet? Vagy van egy kitűzött alkalom, és akkor van rá lehetőség? Na és hol lehet megtalálni ezt az Ármint? - faggatta Veronikát. Mindent tudni szeretett volna.

Veronika és Áron

- Igen, ez tényleg nem volt szép tőle. - helyeselt Mary, Veronika panaszára.
- Rendicsek, akkor inkább majd küldök neki egy baglyot. Nem igazán tudom, mennyire tudnék Bogolyfalván tájékozódni... Mondjuk ha elég kicsi, talán menni fog, viszont én ismeretlen környéken simán eltévedek, bármilyen kicsi. Hmm, huszon éves? Akkor a nővéremmel egy idős lehet.   - Örült, hogy ilyen fiatal emberről van szó. Így nem kellett félnie a megszólítástól, hogy milyen stílusban beszéljen... Persze, az udvariasság nála alap, már amennyiben a társaság is az, de hajlamos rá, hogy ilyen apróságoktól is zavarba jöjjön. Viszont, ha a tesójával egy idős, megnyugodhat.
- Értem. - bólintott következő, mini kérdészáporának válaszára, ami, mint az összes többi, szintén hasznosnak bizonyult.
Veronika a táncosokról Maryre, majd megint a táncosokra pillantott, és egy, számára kissé hamiskás, mosoly terült szét arcán. Mikor táncolni hívta, ellenkezni akart, mondván, hogy nem túl jó táncos, és a ruhájában, pontosabban talárjában is kissé különc látványt nyújt. Végül azonban felülemelkedett a talár kérdésen, hisz, mint már korábban is győzködte magát ezzel, úgysem vett volna mást, és amúgy sem számít neki sokat a külsője, meg eleve azért jött, hogy jól érezze magát Veronikával. Ha ülve, akkor ülve, ha táncolva, akkor táncolva. És ami azt illeti, egy kicsit ő is kedvet kapott hozzá, ahogyan a többieket nézte. Hát akkor miért ne?
Mire ez a rövid ideig tartó gondolatmenet elért a végére, Veronika már rég elkapta kezét, és a táncparkettre vitte. Habár azzal nem igen értett egyet, hogy őt, Maryt felkérnék, de abban biztos volt, hogy Veronikát fel fogják.
Veronika táncolni kezdett. Bár az első 10 másodpercben kicsit feszengve, elég gyorsan felszabadult Mary is. Pár perc szórakozás, táncolás, nevetgélés után, meg is jelent egy srác, hogy felkérje Veronikát.
- Persze, szabad! - mondtam, és visszamosolyogtam. Bár a választ nem igen várta meg, ez nem zavart. Visszahúzódtam a táncparkettről, és néztem tovább a táncolókat.

Ármin

Miután Veronikáék táncolni kezdtek, nem sokkal egy fiú, Ármin jött oda hozzám. Az akiről Veronika mesélt.
~ Összetöri? ~ gondolta Mary. ~ Nagyon remélem, hogy Veronikáét nem fogja. Ő egy nagyon kedves lány, nem érdemes vele rosszban lenni, vagy megbántani.
- Persze. - mondta a felkérésre. - Legalább nem kell felkeresselek, vagy baglyot küldenem. - örült neki, hogy nem kell. Így legalább személyesen megbeszélheti Árminnal a dolgot, és mit ne mondjon, sokkal hamarabb lehetősége nyílt rá, mint azt remélte. Ennek nagyon örült.
- Szóval, - kezdte. - hogyan is működik ez a dolog? A játékszabájokat ismerem ugyan, de bevallom, még sosem próbáltam magát a kviddiccsezést. De persze már repültem seprűn! - tette hozzá sietve. - És egész jól ment. Meg célba dobni is tudok. Kétszer már a seprűről is sikerült. (Három próbálkozásból.) És amit láttam a kviddicsből, nagyon megragadott. Ezért szeretném kipróbálni, megtanulni, és ha megy, bekerülni valamelyik csapatba, ha mást nem, cserejátékosként. Van erre lehetőség? Van valami kiképzésféle, gyakorlás, vagy ilyesmi? Úgy értem kezdőknek, akik még nem csinálták. Bocs a lerohanásért. - mondta végül Mary. Rossz szokásai közé tartozik a fecsegés, akár áradozás, vagy panaszkodás, akár kérdés formájában.

Ármin

Mary megnyugodott, mikor kiderült, hogy a srác minden bizonnyal tényleg szereti Veronikát. Odanézett, és elmosolyodott. Lehet, hogy a srác alapvetően hülye volt, de jól néztek ki Veronikával.
- Hát igen, a baglyoknak is jár pihenő. - vonta meg a vállát mosolyogva Mary. A táncparkettre mentek, közben folytatva a beszélgetést.
- Igen. - bólintott Ármin megállapítására. Figyelmét nem kerüli el, hogy Ármin egyre jobban mosolyog rajta. Ilyen szórakoztató lenne? Az emberek gyakran szoktak mosolyogni rajta. Már akivel jóban van. Sose értette, ennek mi az oka. És rajta mosolyognak egyáltalán, vagy olyankor találkozik össze velük, mikor amúgy is jó a kedvük? Persze nem veszi zokon, akkor sem, ha nevetnek rajta, sőt, örül, ha megnevetteti őket, csak a 14 év alatt még nemigen sikerült megszoknia.
- Igen, azt megköszönném, ha megnéznéd. - mondja a felajánlásra. - Hogyhogy csapatmódosulások vannak? Mert nemsokára itt a vizsgaidőszak? - érdeklődik. Ha ez a helyzet, nincsen problémája vele, mert ő sokat tanult, úgyhogy ha bekerülne, bőven lenne ideje a gyakorlásokra, még ha napi 3-4 órásak is.
- Köszönöm szépen! - nem bírja visszatartani a vigyorgást, olyan boldog, hogy kipróbálhatja a kviddicset. A kacsintás is bátorítóan hat rá, ami a kérdéseket illeti, nem mintha eddig nem kérdezett volna.
- És ami a gyakorlást illeti, hogy van? - folytatja a nála szokásos kérdésáradatot. - Pontosabban mikor? Reggel 5-6-7-kor, az 1. tanóráig? És hogy szokott lenni a gyakorlás? Ott is te vezeted a játékot, vagy csak akkor kell, amikor élesben megy, a másik csapat ellen? És a gyakorláskor csak 7-en játszanak, vagy a cserecsapattal? - mindent tudni szeretett volna a legapróbb részletig, hogy minden jól menjen, mire odakerül, illetve minden tiszta legyen számára.

Veronika

06:47 volt. Marynek kipattantak a szemei. Kb. egy perccel később felült az ágyban. A szobatársai még aludtak. Úgy érezte, most már tényleg fel kell fedeznie a területet - az iskolán kívül is. Függetlenül attól, hogy még aszt sem sikerült rendesen felfedeznie, sőt...A Bagolykőben töltött napjai óta most először veszi rá magát, hogy nekiinduljon, és megnézze magának Bogoly falvát. Most először azt sem bánja, ha eltéved.
Felkelt, gyorsan lezuhanyozott, sebtében megfésülködött, haját a megszokott lófarokba kötötte, vett egy kényelmes nadrágot, pólót, pulcsit, csizmát, és végül egy nem túl vékony, de nem is túl vastag kabátot. Lement a nagyterembe, evett 2 szelet pirítóst, és 07:13-kor neki is vágott az útnak Bogolyfalva felé.
Mikor leért a faluba, ámulva nézett szét. Sokkal szebb volt, mint Pákozd, ahol felnőtt. Mikor már eleget bóklászott, és kicsit meg is éhezett, betért a cukrászdába, ami mellett és akkor haladt el. Pontosabban haladt volna, ha nem megy be. Igazán helyes kis hely volt, olyan otthonos, és barátságos. Mikor beljebb ment, megpillantotta Veronikát. Veronika mindig nagyon kedves volt hozzá, ezért hamar megszerette a lányt. Valójában eddig ő volt az egyetlen barátnője az iskolában, és sajnos majdnem a sulin kívül is, de ez részlet kérdés, olyan részleté, amelyik per pillanat nemigen tartozik ide. Odament a lányhoz, és köszönt neki:
- Szia Veronika! Hát te? Itt dolgozol? - érdeklődik. Mondjuk jogos. Veronika biztos itt dolgozik, különben nem lenne a pult mögött... Hát igen, Mary hajlamos egyértelmű válasszal rendelkező kérdésekkel bombázni másokat. Részben ezért is tud olyan idegesítő lenni.
- Nagyon megéheztem. - mondja, mikor megkapja a választ. - Tudsz valami fincsi sütit ajánlani? - na tessék, már megint egy egyértelmű választ követendő kérdés. Hogyne tudna ajánlani valami fincsi sütit, mikor egy cukrászdában vannak, és ő itt is dolgozik, valószínűleg már egy jó ideje? De ez láthatólag nem zavarja Veronikát, aminek nagyon örül.
- Amúgy hogy vagy? Mi újság feléd mostanában? - kérdezősködik, végre olyasmiről, ami nem egyértelmű, csak ha választ kap rá.

Katherine

Szép reggelre ébredt aznap, legalább is, neki az volt. Életében először volt lent Bogolyfalván. A cukrászdában még Veronikával is találkozott. Mostanra már visszajött a kastélyba. A kviddicsen járt az esze. Már alig várta, hogy eljöjjön a nap, amikor kipróbálhatja. Most, hogy visszajött a kastélyba, a folyosókat rótta tovább. Még a Bibircsókos Banya folyosóján is járt, és furcsa mód a portré alatt kedve támadt pihenni pár percig. De valahol hallotta, hogy az nem túl szerencsés, ezért inkább nemet mondott az egyre erősödő kísértésnek, és amilyen gyorsan csak tudott, tovább állt a folyosóról. Érdekes mód, ahogy távolodott a kanapétól, a képtől, és az egész folyosótól, úgy hagyott alább a kívánkozásaa pihenésre. A lába szinte magától vitte előre. Gondolatai össze vissza mászkáltak.
~ Jajj, olyan jó lesz, mikor kipróbálhatom a kviddicset. Milyen furi, hogy seprűn kell játszani. És hogy a seprűknek mennyi féle márkája van... Nimbusz, Jólsep, stb... Vajon az unokahúgom mit szólna, ha megtudná, hogy varázsló, azaz boszorkány vagyok? Minden titkom megosztottam vele eddig. Olyan furcsa, hogy ezt semmiképpen sem mondhatom el neki. Pedig annyit mesélhetnék neki... ~ szállt a gondolatfonál. ~ Tényleg! Lehet, hogy ő is varázsló, és jövőre megkapja a levelet, és mindent elmondhatok neki, és akkor együtt leszünk itt, és NAGYON jó lesz! ...Vagyis boszorkány. Miért is veszik ezt külön? Oké, a nemek megkülönböztetése, de a boszorkány kifejezés olyan, mintha gonoszak lennének. És a varázsló könnyebb is. Legalább is nekem jobban a nyelvemre jön... - miközben ezen rágódott, a lábai szép lassan elvitték a társalgóba, és karjai, vagyis kezei, kinyitották az ajtót. Mire magához tért, már a társalgó közepén állt. Körbenézett. Meglátott egy lányt, aki épp nem dumált senkivel, így úgy döntött, oda megy hozzá.
- Szia! - köszönt.

Alexander

Az nap reggel korán keltem, és indultam útnak, Bogolyfalva felé véve az irányt. Körülbelül feléig érhettem a felfedező körutamnak, a faluban. Már a cukrászdát is megjártam, így frissen, jókedvűen, jóllakottan folytattam utamat. Az eszem kivételesen a közelben járt.
~ Milyen szép kis falu! ~ gondoltam magamban. ~ Nem is értem, miért nem jöttem le korábban. Olyan szép... A házak tök jól néznek ki, és az elrendezésük is jó. Vidám kis hely. ~ Ennél a mondatnál épp egy másik utcába néztem. A temetőbe. ~ Ennyit a vidámságról. Már annyi mindent láttam. Be kéne menni a temetőbe is... Olyan Halloween hangulat van bent. Szeretem a Halloween-t! ~ itt irányt változtattam, és egyenesen a temetőbe mentem. Valamiért szerettem. No nem azért, mert élvezek halottak között sétálni, hanem azért, mert tetszenek a sírok, és a temetőknek is van egy külön hangulata. Habár nem éppen pozitív, de rám valamilyen szinten, még is pozitívan ható, negatív hangulat. Na igen... A magyarázó készségem sosem volt jó. Rémesen tudok magyarázni. De ez más tál tészta.
Járkáltam a sírok között. Jobbra, balra nézve, a sírköveket kémlelve. Bár nem jártam sok temetőben, sőt, de ez volt a legnagyobb, és leginkább olyan hangulatot kölcsönző temető, amilyent én egy temetőtől elvárok. Rossz szokásom, hogy néha sétálás, nézelődés közben háttal sétálok, azaz curikkolok. Anyu mindig mondja hogy ne csináljam. Apum is mindig ezt csinálja. Nem tehetek róla na, a génjeimben van, akár csak az, hogy könnyen felhúzom magam, és hamar a plafonon vagyok. Az ilyeneket a szüleimtől örököltem. Mindent tőlük. Anyukámtól a hirtelen haragomat, a könnyen káromkodást, apukámtól a vaksiságot, néha való bambaságot, és a szépen rajzolást. Kettőjüktől pedig a nagy észt, és az emellett lévő nagy hülyeséget. Igen. Ellentmondásos ember vagyok e téren.
Szóval épp a sírokat bámultam, szokás szerint nem néztem a lábam elé, amikor az árnyékomnál, és a cipőm orránál, na meg az útnál van érdekesebb néznivalóm, így véletlen majdnem nekimentem, sőt, egy kicsit neki is mentem egy, kb. velem egy idős srácnak.
- Bocs! - mondtam, majd köszöntem is. - Szia! A nevem Mary Glotter. - nyújtottam kézfogásra a kezem, ahogy illik.

Veronika

- Hmm... "mondja" Mary a sok finomság hallatára. - Igazán jól hangzik. - Teszi hozzá egy vigyor kíséretében. Mikor Veronika a vizsgaidőszakról panaszkodik, Mary a következőt veti fel a lánynak:
- Mi lenne, ha a műszakod lejárta után elmennénk egyet korizni? Akkor felszabadulnál egy kicsit, közben nem izgulnál annyira, és utána tanulnál egy jót? Akkor talán nem fogsz annyira ezen görcsölni, és kicsit elengeded magad! - reméli, hogy Veronika rábólint a dologra. Elvégre, mit árthat? Folyton csak tanul, lehetetlen, hogy ne verődött volna a fejébe az egész. Csak izgul szegény. És ha kicsit elengedi magát, nem izgul majd annyira, és utána frissen, kipihent aggyal ismételheti át, vagy tanulhatja meg azt a kicsit, amit még nem sikerült.
- Ugyan, semmi gond. - mosolyog bátorítóan a lányra. És látva a pirulást, hozzáteszi:
- Viszont ha mindenképp szeretnél kiengesztelni, azzal tudsz, ha mesélsz, ki ez a srác? - egyáltalán nem szemrehányásnak szánta, sőt! Veronika, mint ahogyan a bálon is megállapította, nagyon jól nézett ki azzal a sráccal. És Mary örült, ha Veronikát örülni látja. Nem tudta miért, de örült neki. Mary nagyon megszerette Veronikát, ő olyan igazi barát volt számára. Olyan barát, amilyen még nem volt neki. Aki mindig mosolygott ha meglátta, aki soha egy rossz szót nem szólt hozzá, aki mindig kedves volt, és akit tényleg érdekelt a hogyléte. Persze, voltak Marynek korábban is barátai, de előbb-utóbb mindig kiderült, hogy nem igazi barát, megszakadt a kapcsolat, vagy épp internetes volt, és soha az életben nem látták egymást. Összesen két tartós, személyes barátsága van. A két személy pedig a tíz évvel idősebb nővére, és a fél évvel fiatalabb unokahúga.
Hmm... Nem igen tudok dönteni... Tudod mit? Rád bízom magam. A döntés a tiéd, megbízom az ízlésedben! - vigyorog rá Mary. Aznap nagyon sokat mosolyog, tök jó napja van. Hogy mi az oka? Azt nem tudja. Csak azt, hogy imádja a sulit, a mágiát, és most már Bogolyfalvát is!

Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

Molly

Mivel már annyi mindent bejártam Bogolyfalván, úgy döntöttem, bemegyek a csárdába, és iszom valamit. Már úgy is majd szomjan haltam... Mikor bementem, körbenéztem. Megláttam egy magányosan üldögélő lányt, és úgy döntöttem oda megyek hozzá.
- Szia! - köszöntem mosolyogva. - Szabad ez a hely? - kérdeztem a mellette lévő székre mutatva. Miután leültem, kézfogásra nyújtva jobb kezem, bemutatkoztam.
- Mary vagyok, Mary Glotter. - a lány nagyon kedves volt, és a neve is nagyon tetszett. - Egy vajsört kérek. - mondtam  a pincérnek, aki épp akkor jött ki, és nemsokára hozta az italt.
- Te is a bagolykőbe jársz? - fordultam Mollyhoz, és fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.
- Hányadikos vagy? Hány éves, ha megkérdezhetem? Melyik házban vagy? A suliban, vagy a faluban laksz? Mármint év közben.
~ Nagyon kedves lány ez a Molly. Remélem összebarátkozunk. ~ gondoltam, és belekortyoltam a vajsörbe. Igazán finom volt... Közben figyeltem arra, amit a lány mondott.

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Veronika

- Jöhet. Hmmm... Mindegy, azt is rád bízom. Mindent rád bízok! - mosolyog Veronikára Mary. Mint mondta, teljesen megbízik Veronika ízlésében.
- Ühüm, persze ráérek! Azalatt még megeszek pár ilyen szendvicset... - teszi hozzá Mary. - Én korcsolyacipővel még sosem koriztam, csak csúszkáltam a jégen, de mindig ki akartam próbálni. - ez így is volt. Mary tényleg mindig is ki akarta próbálni a korcsolyázást, de sosem lehetett... Görkorizni is csak egyszer volt alkalma, azt is csak akkor, amikor az édesanyja a közelben sem volt. Ő, mármint az édesanyja, ilyen szempontból mindig is túlságosan féltette. Amiért Mary hálás is volt, de azért ha mindig mindentől megóvja az anyja, hogy szerez minimális tapasztalatot felnőtt korára? A válasz: Sehogy. Muszáj kockáztatni. És hát ennél nagyobb bajban, amilyenben most van úgysem lesz egy jó ideig, vagy talán soha az életben, az biztos. És ezt pár esés sehogy sem fogja tudni felülmúlni.
- Megígérem! - mondta komoly képet vágva, jobb keze szíve fölé téve, bal keze pedig fölemelve. Ami bár lehet egy kicsit - vagy nem is kicsit - túl színpadias, de akkor is komolyan gondolta. Közben elkészült az ínycsiklandozóan finomnak ígérkező szendvics, ami be is váltotta ígéretét.
- Hát ez remek! - néz Veronikára Mary. Tényleg nagyon ízlik neki, ilyen finomat még soha nem evett. Miután ezt megállapította magában, Veronika belevágott a mondandójába, amire Mary feszülten figyelt, mivel nagyon érdekelte a dolog. Amikor Veronika a kviddicses részhez ért, Marynek bevillant valami:
~ Pillanat... Veronika mondott valamit erről a bálon... ~ gondolta Mary. ~ Csak egy kviddics meccsen volt, és akkor is egy idősebb, szőke Levitás srác húzta előtte az agyát, majd verte meg a meccsen... És a bálon mindketten megállapítottuk, hogy szemét volt... ~ vonta fel szemöldökét Mary, viszont a gondolatmenetet félbe hagyta, és tovább figyelt a vele szemben lévő lányra. Félő volt, ha tovább gondolkozik ezen, elveszti a fonalát annak, amit a lány mond neki. Szerencsére eddig sikerült gondolkodás közben is figyelnie rá. Igazán érdekes volt amit mesélt. Mire végzett, én is a szendvicsemmel.
- Hmm... Ez igazán érdekes... És hogy döntesz, végül elmondod a szüleidnek? Vagy inkább titokban tartod még egy kicsit? Habár, ha rám hallgatsz nem tartod titokban sokáig, mert még a végén lebuktok, és úgy nagyobb baj lesz. Vagy épp abból lesz a hiszti, hogy milyen sokáig titkoltad... Meg azért Áronnak is biztos jobb, ha ő eleve nyíltan szeretné. És ahogy elnézlek, neked is jobb lenne. - mosolygott rá Mary, és kicsit megbillentette fejét. - Minden esetre, én nagyon szorítok nektek. Ami pedig a félelmed illeti, csak annyit tudok mondani, hogy nagyon okos lány vagy, és elég idős, hogy eldöntsd, mit is akarsz, és hogy tényleg akarod-e. És ezt a szüleidnek is be kell látniuk. Ahogy mindenki másnak is. Amennyiben nem sül el jól a dolog, legalább szereztél egy kis tapasztalatot, és amilyen hibát elkövettél ebben a kapcsolatban, nem fogod a következőben. Ha, lesz ilyen egyáltalán. - kacsintott Veronikára Mary.

Molly

Örültem, hogy a lány mosolyog. Ezek szerint nem kíván elküldeni melegebb éghajlatra, ami igen csak megnyugtató volt számomra. Valami okból kifolyólag főképp idegesíteni szoktam az embereket, és bár idő kérdése volt, hogy a mellettem ülő lánnyal is hasonlóképp legyen, örültem, hogy eddig sikerült ezt elkerülnöm.
- Igen, én is a suliban lakom! És képzeld, én is Navinés elsős vagyok! Bár én csak 14 éves. - tűnődtem el. Biztos csak egy évvel később, azaz 15 évesen kapta meg a levelet, mint anno Veronika.
- Pákozdi vagyok. Ott nőttem fel. Nem, a családomból senki sem varázsló. Én vagyok az egyedüli. Tudtommal. Legalább is eddig. Persze mi is titkoljuk, csak a szüleim, a nővérem, és édesanyám szülei tudnak róla, senki más. Pedig igazán népes család vagyunk... Még az unokahúgom sem tudja, pedig neki mindig mindent elmondhattam. De ezt nem lehet. Tiltja a törvény. Viszont reménykedek, hogy jövőre neki is megjön a levél, hogy felveszik, és akkor majd nem kell tovább titkolnom! - mosolyodtam el önkéntelenül. Belekortyoltam a vajsörömbe, ami nagyon finom volt, majd én is megkérdeztem:
- Na és a te hova valósi vagy? És a családod? Nálatok vannak varázslók, esetleg az egész család az?
Idő közben észrevettem, hogy végigmérte magát, és valamiért én is. Először őt. Igazán csinos lány volt. A kisugárzása, meg viselkedése alapján is nagyon kedves, aranyos.
Aztán én is lenéztem magamra. Rajtam csak egy egyszerű sportcipő, egy farmer - nem csőfarmer, mert azt ki nem állhatom -, és egy világoskék, elöl cipzáros pulcsi. Meg egy kabát is, de azt idő közben levettem, mivel odabent meleg volt ahhoz. A hajam egyenes volt, de ez nálam mindig változó. Nem szántszándékkal persze. Olyan mintha a hajam maga döntené el, mikor milyen... Vagy egyenes, vagy hullámos, vagy göndör. Amikor egyenes, mindig derékig érő, csak mikor göndör, akkor rövidebbnek látszik, és fel is szoktam kötni lófarokba. Most is így volt. Bár alapvetően nem szoktam túl sokat törődni a külsőmmel. Belekortyoltam a vajsörömbe, és közben a lányt hallgattam. Igazán szimpatikus volt, reméltem, én is neki.

Molly

Molly igazán aranyos lány volt. Jó volt hallgatni. Örülök, hogy bejöttem ide, és leültem hozzá. Arra a kérdésemre, hogy miért 16 éves, igencsak hamar megkaptam a választ, pedig még csak fel sem tettem. De nem baj.
- Ó, őszinte részvétem. Isten nyugosztalja! - mondtam a lánynak. Szegény. Biztos rémes érzés lehetett.  Aztán én is elmosolyodtam, mikor felnevetett. Tovább hallgattam Mollyt. Nagyon szép, és még is szomorú a története. De az biztosan megkönnyítette a helyzetét, hogy van egy ikertestvére.
- Hogyhogy most nincs itt a testvéred? - érdeklődtem. Mondjuk így is biztos mindig sülve-főve együtt vannak, biztos el-el kell szakadniuk néha...
- És miket tanultál? - folytattam az érdeklődést. Majd én is válaszoltam a kérdésére.
- Hát... - kezdek bele. - Sok mindent... Rajzolok, mert imádok rajzolni, vagy lejövök ide a faluba. Meg a Navinés kastélyszárnyban szoktam föl-le járkálni... Tudod, ismerkedni a helyzettel, szokni a területet. Igazából ennyi... Ha végre kiképeznek, akkor kviddicsezni is fogok. Na és te? - teszi fel a sokadik kérdését. Szeret érdeklődni az emberek felől. Főleg azok felől, akiket kedvel. És ezt a lányt megkedvelte. Nagyon kedves, és aranyos volt, mint azt már sokszor megállapította magában. És erre itt is egy jót, a vajsöréből...

Veronika

- Nem, tudtommal semmire sem vagyok allergiás. - legyintett. - Engem nem lehet olyan könnyen kicsinálni... - ez után Veronika beszélt, ami bevallottan, tettszett Marynek.
- Hmm. Rendben! De szólok, hogy biztos nagyon béna leszek... Hányas a lábam? Na, ezt így pontosan nem tudnám megmondani... Vannak 37-38-as cipőim is, és mind jók rám. Ez attól függ, mekkora a bélése a korcsolyának. De rendben, addig nem jövök le, míg meg nem tanultam! - mosolygott ismét Veronikára. Tök jó! Végre megtanul rendes korival korizni, nem csak csúszkál a jégen, és azt is csak meghatározott időtartamig! Jó persze, biztos nem fog éjszakába nyúlóan ott csúszkálni, csak jó érzés, hogy addig lehet ott, amíg akar. Régen még a jégen sem csúszkálhatott soha rendesen. Általában az édesanyja miatt...
- Bizony, tényleg nagyon ízlik! - bólogatott Mary. - Merd is mert nagyon finom! Ó, köszönöm szépen! - eleve hihetetlen jó napja volt, már alig várta, hogy jégre is menjenek, és most ingyen megkapja élete legfinomabb szendvicsét? Mi lehetne ennél jobb? Ez után Mary tovább figyelte Veronikát. Nem mintha eddig nem figyelte volna, sőt! Amikor ahhoz a részhez ért, hogy csak egyszer fordult elő a szeretője szekrényben bújtatása, Mary egy kicsit kerekebb szemekkel nézett a lányra, és vissza fojtott egy nevetést, ami készült igen nagy robajjal kitörni belőle. De végül sikerült visszatartani, minden előjel nélkül. Semmi esetre sem szerette volna megrendíteni a lány, felé irányuló bizalmát. Mire volna az jó? Na de hát megbántani sem akarta. Viszont elég furcsa volt elképzelni. Veronika és Áron ülnek Veronika szobájában, beszélgetnek, mikor egyszer csak léptek zaját vélik hallani. Majd Veronika meglepő hirtelenséggel pattan fel, nyitja ki a szekrényt, hogy egy mozdulattal belökje Áront, miközben azt suttogja: Apukám itthon van! Bújj el, gyorsan!
Mary nem tehetett róla, de minden sztorit aprólékosan elképzelt magának. Biztos, hogy jobban átélje annak jelentőségét, vagy jelentéktelenségét, attól függ, mi, avagy milyen az a sztori.
- Hüm. - hümmögött Mary. Elég vicces sztori lehetett. Erre nem tud mit mondani. De nem is kell, mert Veronika folytatja.
- Hüm. - először erre is csak hümmögött. - Lehet, hogy mikor rájött, mekkora a különbség a szórakozás, és a tényleges szerelem között, úgy döntött, hagyja az előbbit, és akkor már, ha ilyen értékes az utóbbi, felvállalja teljes egészében. - tűnődött hangosan. - Igen, értem. - mosolyodott el halványan, mikor látta, hogy Veronika azon tűnődik, Mary megértette-e a célzást. Ez után bejött egy vörös hajú lány, köszönt nekik, és kiderült, hogy Veronika kollégája. Miután a lány elment átöltözni, Veronika folytatta.
- Értelek. - mosolyogtam rá. Bár én még nem tapasztaltam, van egy nővérem, akinek az első, két és fél évig tartó kapcsolatának voltam szem, és fül tanúja, mivel a srác két és fél éven keresztül, majdnem minden hétvégén náluk aludt. És Mary mindent tud arról a kapcsolatról, amit tudni lehet.

Molly

Mollyt hallgattam, és nagyon sajnáltam, ami a testvérével történt. Szegény lány most nagyon szomorú. Reméltem, hogy a testvére minél előbb felépül, hogy újra együtt lehessenek. Nagyon sajnáltam szegényeket. Szerencsések, hogy ilyen összetartóak, mert ez nem túl gyakori. Mindig, amikor ilyet látok hallok, ez jut eszembe. És így, hogy ők nem lehetnek együtt, ez nagyon rossz lehet.
- Nagyon szép. - mondtam a medálra nézve. - Megértem, hogy lemondanál róla. - mondtam eltűnődve. Majd tovább hallgattam Mollyt, miközben ittam egy kortyot.
- Hű! Hat nyelv!? Plusz jelbeszéd?? Az igen! Nagyon jó vagy! Gratulálok! - mosolyogtam rá. Lehet, hogy egy picikét lelkesebb voltam a kelleténél, de már mindegy... Furcsa nekem, hogy ilyen fiatalon valaki ennyi nyelven tudjon. - Egyedül tanultad meg, vagy volt segítséged is? - érdeklődtem. Mondjuk biztos volt segítsége. Ami persze nem baj, sőt! - És gratulálok a tánchoz, és gitározáshoz is! - mondtam. Ez után kérdezett ő is.
- Hát, még nem úgy, mert még képzés alatt állok, ami még nem igen történt meg, de ha meg fog, akkor csere hajtó leszek. - mosolyogtam. - Egyszerűen imádom a kviddicset... Mikor először láttam, teljesen magával ragadott. Így úgy döntöttem, én is játszani fogok. Még ha csak csereként is. - miután ő is elmondta, miket szokott csinálni, ismét kérdeztem.
- Még több nyelvet? - mosolyogtam. - Hűha! Nyelvész lesz belőled, azt hiszem. És milyen nyelveken tudsz? - kérdeztem.

Molly

- Jó jó, na de ennyire sok? Mondjuk ha gyorsan tanulsz, akkor jogos... - teljesen meg voltam döbbenve, bár pozitív értelemben. Viszont abban biztos voltam: Én sose fogok tudni ennyi nyelven megtanulni. Ekkor Molly a kviddicsről áradozott. És mindenben egyet értettem, és ennek hangot is adtam.
- Igen, tényleg olyan izgalmas! És látványos! Ha kviddics a legjobb sport az egész világon! Én sem tudok mást mondani. Ilyen szempontból sajnálom a muglikat. Lemaradnak minderről... Pedig olyan jó ide oda cikázni a levegőben, meg minden. És valamilyen szinten az a kis veszélyérzet is pozitívan hat... Jajj, annyira várom, hogy kiképezzenek! - én is nagyon lelkes voltam. Kimondhatatlanul szerettem volna bekerülni a csapatba... Kimondhatatlanul... Ez után ismét Mollyra szegeztem tekintetem, és figyelmem is neki szenteltem, hogy megtudjam, hány nyelven, mi okból tanult meg. Mary elismerése a lány felé egyre nőtt. Miután a lány kérdezett, Mary ismét megszólalt.
- Hm. Értem. Én csak Magyarul tudok. Meg egy-két mondatot angolul... Nincs valami jó nyelvérzékem, sőt... Viszont ha megtanultam angolul, vagy akár előbb, szeretnék megtanulni én is spanyolul, mert olyan szép, és hangzatos nyelv... Bár eddig csak két szónak a jelentését tudom. De sok spanyol dalt hallgattam, és énekeltem, úgyhogy a kiejtés egész jól megy szerintem. - ez így is volt. Bár kicsit szégyelltem, hogy csak az anyanyelvemen tudok, viszont tényleg nem volt nyelv érzékem. Nagyon nehezen tanultam meg azt a keveset is angolul, amit megtanultam. De ez van. Idővel majd csak sikerül többet megtanulni.

Molly

- Na az biztos... Erre nem gondoltam. Tizenöt év alatt tényleg sokat meg lehet tanulni. De hogy tanultad meg a többit? A németen és magyaron kívül. Hogy szerezted be a könyveket, meg minden? És kellett külön segítség, vagy teljesen egyedül megértetted? - érdeklődtem. Kíváncsi voltam, hogy lehet így tanulni. Én segítség, magyarázás nélkül nem tudok, ő mégis kiskorától megtanult hat nyelven, plusz a jelbeszéd, tánc, és gitározás, meg ki tudja még mi? Ez a lány egyre érdekesebbnek bizonyult számomra. Természetesen csupa jó értelemben.
- Jajj, alig várom, hogy kiképezzenek engem is... Tényleg, majd ha ez meglesz, kviddicsezünk együtt? - csillant fel a szemem. Jó lett volna egy közös meccs. Bár ahhoz előbb ki kell képezni. Habár nem is szükséges... Elvégre megmaradok a seprűn simán, úgyhogy nem baj. Már kipróbáltam, a kviddicsezést is egyszer, és ment... Na meg külön gyakorlásnak is teljesen jó lenne. Mikor felajánlotta, hogy segít angolul tanulni, és ketten spanyolozhatnánk, azt hittem rosszul hallok, ellenben nagyon megörültem.
- Komolyan? Segítenél? - csillant fel a szemem. - És tanulhatnánk közösen spanyolul? Tényleg!? Az nagyszerű lenne! - azt hittem kiugrom a bőrömből örömömben. Szuper lett volna, ha segít az angolban, és közösen tanulunk spanyolul. Egyszerűen szuper!

Molly

Érdeklődve hallgattam, és raktároztam el információ tartalmát annak, amit Molly mesélt. Mikor végzett, nem tudtam, mit mondjak. Mit is lehet erre? Ha azt mondom, "gratulálok", meg hogy "de ügyes vagy", a felét se fejezem ki annak, hogy mennyire ügyes. De mivel mást nem tudtam volna mondani, így ezt mondtam.
- Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! Eszméletlen. Gratulálok. - ennél többet tényleg nem tudtam volna mondani, ami ki is fejezné, amit ki szerettem volna. Ez után a kviddicsről kezdtünk beszélgetni, és nagy örömömre, egy véleményen voltunk. Aztán egyet gondoltam, és felajánlottam, hogy játszhatnánk együtt, minek hallatára, nagyon belelkesült, és ennek nagyon örültem. Kicsit kínosan éreztem volna magam, ha nemet mond.
- Örülök, hogy így belelkesültél! - mosolyogtam. - Nekem is gyakorolnom kell, hogy bedobjam a karikán a kvaffot... Jajj, már nagyon-nagyon várom! Majd megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy mikor legyen. Nagyon szépen köszönöm! - vigyorogtam rá. Nagyon boldog voltam, hogy elfogadta az ajánlatot.
- Jajj, nagyon hálás vagyok! De most szólok, hogy nagyon nehézkesen tanulok. - húztam el egy kicsit a szám. Tényleg nagyon nehezen tanultam, és nem szerettem volna, ha Molly megbánja, hogy felajánlotta a segítségét.
- Viszont a Spanyol könnyebben is menne, ha eleve közösen tanulnánk. - mosolyogtam ismét. - Tényleg nagyon izgalmas lenne!

Bianka

Ismételten kedve támadt egy jó, kiadós sétához. Ezen okkal hamar fel is kelt, megfürdött, és jó vastagon felöltözött, nehogy megfázzon, majd kifele vette az irányt a kastélyból. Élvezte a friss levegőt, a tél illatát. Alig várta, hogy leérjen Bogolyfalvára. A főutcán sétálva megpillantotta a cukrászdát. Nem bírta megállni, hogy ne menjen be, hiszen a múltkor is olyan jót evett ott. Úgy döntött benyit, és így is tett. Mikor belépett, körül nézett, majd odasétált a pulthoz, és rendelt három minyont. Ismét körbenézett, és megpillantott egy szőke, éppen rajzolgató, kb. vele egy idős fiatal lányt. Önkéntelenül is elmosolyodott, majd úgy döntött, leül hozzá. Éppen kihozták a sütiét, szóval már azzal a kezében indult a lány asztalához.
- Szia! Leülhetek? - kérdezte. A lány első blikkre igen szimpatikusnak tűnt. Kedves, szép arcú, és láthatóan szeret rajzolni, mint Mary. Miután a lány megadta a választ, Mary letette tányérját, és leült a lánnyal szemben lévő helyen.
- Mary Glotter vagyok. - nyújtottam felé a kezem, hogy megrázzam az övét. - Igazán örvendek Bianka! - tettem hozzá mosolyogva, mikor ő is bemutatkozott, és fogadta a kézfogást.
- Itt laksz Bogolyfalván? Még nem láttalak a suliban. - fogtam bele a szokásos érdeklődésbe.

Bianca

Köszi. - mondtam, és helyet foglaltam a lánnyal szemben. Néztem, hogy pakolja el rajzfelszerelését, és húzza maga elé - nem kis - fagylaltadagját. Mikor szájába tömi a jó nagy kanál fagyit, kicsit meglepődöm, elvégre nem szokás télen ilyen rohamban elfogyasztani a gombóc legalább egy harmadát. Na de ízlések és pofonok, ki hogyan csinálja. Bizonyára nem először, és amennyiben nem kap torokgyulladást, nekem teljesen mindegy, mit csinál. És igazából akkor is, ha kap, elvégre nem az én dolgom, és nem is az én felelősségem, függetlenül attól, hogy általában úgy érzem, ha valaki a jelenlétemben tesz olyat, amiből kisebb-nagyobb problémája származik, úgy, hogy legalább megpróbálhattam volna megakadályozni. De mivel még idegen vagyok számára, biztos nem hallgatna rám, így ha netalán torokgyulladással feküdne le, vagy ébredne másnap, csak sajnálhatom szegényt. Mire azonban végzek ezen megállapítással, ő már el is fogyasztja a falatot, és már a bemutatkozáson is túl vagyunk, szóval elkezdem én is enni a sütim - ami meglehetősen finom.
- Igazán szép neved van. Tetszik a Bianca, ha nem baj, és inkább azt használnám. - mosolyogtam a lányra. Mivel volt már egy ilyen nevű ismerősöm, inkább a Biancát szerettem volna használni. Meg amúgy is, jobban a számra jön, és ahogy elnéztem a lányt, inkább olyan Biancás volt. Ez a név sokkalta jobban illett hozzá. Ahogy hallgattam a lányt, elgondolkoztam:
~ Hogy lehet valaki tizenkét évesen elsős? Oké, hallottam, hogy tizenhárom, vagy tizenöt, de akkor is, tizenkettő? Na mindegy, végül is lényegtelen. ~ jutottam el végső álláspontomra, közben tovább figyelve a velem szemben ülő lányt.
- Hogy mesélek-e? - először meglepődtem egy kicsit, de ez hamar elszállt. Végül is, szívesen meséltem volna neki. Öhm, persze, szívesen. - tettem hozzá végül mosolyogva. - Én a Navinében vagyok, gólya. Nem is tudom, mit mesélhetnék? Ha már voltál az iskolában, nagyjából tudod, milyen. Ó, én milyen buta vagyok, most esik le... - csaptam a fejemre, mire végre eljutott az agyamig, ha az iskolát önmagában igen, a házakat külön nem ismerheti, elvégre én sem ismerem, csak azt az egyet, amiben vagyok. - Ne haragudj, néha egy kicsit tompa agyú vagyok. - nevettem magamon. Érdekes dolog, mikor hülyét csinálsz magadból, egy nálad fiatalabb előtt. De hát, ő is csak ember, senki sem tökéletes, más kérdés, hogy én még annyira sem vagyok a közelében, mint mások. Ennek ellenére folytattam:
- Nos, a Navine egy igen családias környezet. Jól el lehet lenni a társaiddal, még akkor is, ha alattad, vagy az én esetemben, fölötted járnak. Már szereztem is néhány kedves ismerőst, és merem állítani, barátot. Például a pásztoromat, Széles Veronikát, akit nagyon megszerettem. Itt is dolgozik, a cukrászdában. Meg rajta kívül, van még két barátnőm is, akik az évfolyamtársaim, és már szobatársaim is, Maia Norwood, és Lagger Arm. Őket is nagyon megszerettem. Akkor ott van még Sharlotte Johanson, aki másodikos, és vele is jól kijövök, nagyon kedves. Meg találkoztam egy fiúval is, Magyar Ákossal, akivel, az én szememben legalább is, már összebarátkoztunk. A többiek is kedvesek, akikkel eddig találkoztam... Mit is mondhatnék még... Kérdezz konkrétumot, mire vagy kíváncsi? - néztem érdeklődve a lányra.

Lyra

Lyra bólintására csak mosolyogtam. Mikor a lánynak kikerekedtek a szemei, kicsit úgy éreztem, nem feltétlen volt túlzottan jó ötlet ilyen nyíltan kimondanom, amit mondtam. Egy röpke pillanatra azt hittem, ezzel megbántom, de mikor megszólalt, úgy inalt el az ijedtséget előző érzés, mintha nem is lett volna.
- Öhm... - kezdtem, nem valami sokatmondóan. - Igen... Eléggé. Nem bántásnak szántam, csak egy kicsit, nos, nyúzottnak tűnsz. Mint aki folyton talpon van, tanul, nem alszik eleget, és egy jó ideje nem volt friss levegőn sem. Ezért gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet... - csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is igazán gondolkoztam előtte. Utólag jöttem rá, hogy nem biztos hogy így, vagy egyáltalán kellett volna, de már késő volt, és visszafordíthatatlan. Csak remélni tudtam, nem érti félre, vagy veszi sértésnek a számból elhangzottakat. Amikor bólintott, megnyugodtam, és örültem is. Két okból: Első, szerettem volna megismerni a lányt, mert eléggé szimpatikusnak tűnt. Második, jó lett volna, ha egy kicsit szünetelteti a sok munkát. Nem tudtam miért, de örültem, ha az emberek jól érzik magukat. Annak meg különösen, ha ehhez valamilyen szinten és formában, közöm is lehetett.
- Rendben, köszönöm! - mondtam mosolyogva, és betértem a boltba. Eredetileg nézelődni is akartam, de úgy döntöttem, azért majd jövök máskor, mert semmi esetre sem szerettem volna megvárakoztatni Lyrát, gyakorlatilag a semmiért. Ezen okból kifolyólag csupán csemegét kértem a baglyomnak az eladótól. Tudom, hogy tud enni a bagolyházban, de szeretem mással is kényeztetni a drágaságomat... Mikor kifizettem a csemegét, megfogtam, beletettem a szatyorba, majd kifelé indultam a szerzeményemmel, s előttem a lánnyal.
- Na, merre sétáljunk? - kérdeztem, s érdeklődő arccal tekintettem rá.

Molly

- Ugyan nincs mit! - legyintettem a kezemmel. Nagyon örültem, hogy megismerhettem ezt a lányt. Olyan kedves és barátságos volt, ráadásul még azt is felajánlotta, hogy segít angolul tanulni, meg spanyolul is. Na meg hogy még kviddicsezni is fogunk együtt, na annak meg pláne örültem. Ritka, hogy az ember egy ilyen kedves emberrel találkozik, akivel már az első tizenöt percben ilyen jóban lesz. De ha találkozik, annak nagyon örül, amennyire most én is örültem.
- Mikor érek rá? - kérdeztem vissza. - Hát... - tűnődtem. - Igazából bármikor... Nekem bármikor jó. Mondj te időpontot. - mosolyogtam rá. - Örülök, ha türelmes vagy, viszont hozzám legalább háromszor annyi kell. Nagyon lassan, nehézkesen, és sok hibával tanulok. - igen, ez így volt. Alapvetően nem voltam buta, illetve, mihez képest, de nagyon lassan tanultam mindig is, nehézkesen, és döcögősen. A másik pedig, hogy lusta is voltam. Legalábbis abban, ami nem érdekelt. Ami érdekel, azt szorgalmasan csinálom. Gondolatmenetem végére Molly megállapította, hogy sötétedik, így visszamegy a suliba.
- Várj, jövök veled! - mondtam, kihörpintettem vajsöröm maradékát, kaptam sapkám, sálam, s kabátom, majd Molly nyomában kiindultam az utcára.

Amanda Humphrey

Mivel még mindig nem járta be a kastély legalább felét, úgy döntött, ezen napjának ezen részét arra szenteli, elsétál valamerre ezen cél beteljesítésére. Ez a valamerre pedig éppen a Keleti szárny első emeletén honolt. Hogy ott hol? Természetesen a "Vigadófreskó" folyosóján. Bizony. Mary sokat hallott erről a helyről, és már egy ideje el is akart ide jutni. Hallotta, milyen vidám egy hely. Mary pedig mióta csak az iskolába került, nagyon vidám volt, és egyfolytában mosolygott. Na és ha valaki egyfolytában vidám, meg mosolyog, olyan helyen van a helye, ahol szintén mindenki vidám, és mosolyog. Ez a hely pedig a kastély Keleti szárnyának első emeletén lévő, "Vigadófreskó" folyosóján volt található, illetve az is volt. Egy szóval úgy döntött, ide fog menni. És oda is ment. Mikor az elejére ért, se köpni, se nyelni nem tudott. Még annyit se volt képes mondani, hogy 'Hű'. Ellenben szája széle, mint azokban a hetekben rengetegszer, felfelé görbült. Szép lassan, s alig hallhatóan beljebb sétált, közben tekintete ide oda vándorolt, feje pedig fordult. Rossz szokásához tartozik az is, hogy miközben bámészkodva sétál, hajlamos hátra fele menni. A baj csak az, hogy ezt a szokást most sem habozott alkalmazni. Na és a tetejében vaksi is. Ennek következménye az, hogy neki megy valakinek.
- Ó, bocsánat, nagyon sajnálom! jól vagy? Nem akartam! - kezdett bele mindjárt a szabadkozásba. Mikor megfordult látta csak, hogy egy nála alig idősebb lány áll. Áll, merthogy szerencsére nem esett el, csak a könyveit ejtette el, meg néhány pergament. Mary rögtön lehajolt, és úgy, hogy ne gyűrődjenek össze a pergamenek, szedte őket össze, a könyvekkel együtt, majd felállt, és odanyújtotta a lánynak.
- Ne haragudj, nem akartam. - mondta ismét.

Amanda Humphrey

Mary igencsak kínosan érezte magát. Oké, hogy gyönyörű ez a folyosó, és zajos, de akkor is. Azért hogy ennyire ne vegye észre a másikat. Amikor a lány megrökönyödve néz rá, szokásos görcsös vigyora, ismét kezd kitelepedni szájára, mint mindig, ha ideges, mérges, és, vagy zavarban van. Sajnálatos, de ez most sincs másként. Az egyetlen baj ezzel csak az, hogy az emberek legtöbbször félreértelmezik ezt az arcon lévő gesztust, illetve mimikát. Mindig azt gondolják, valamit viccesnek talál, valaminek örül, valamiért vidám. Mintha arcszerkezete ezen reakcióval próbálná ellensúlyozni valódi érzelmeit. Ami nem igazán akaródzik sikerülni, elvégre ettől csak még idegesebb lesz. És minél idegesebb, annál inkább vigyorog. És ha átlépett egy bizonyos határvonalat, már nevet is. Ami megint nem kellemes. Ettől még annyira ideges lesz. Annyira, ha kell, már nem is tud józanul gondolkodni. Kellemetlen egy szituáció. És ezzel szembesül szinte nap mint nap. Mary kezdte igen csak kellemetlenül érezni magát, ahogy a lány nagy szemeket mereszt rá. Az első kérdésre, ami elhagyta a lány hangszálait, s száját, egy picit kellemetlenül érte. Azonban amikor a lány láthatóan észbe kapott, Mary megkönnyebbült, és visszamosolygott, ezúttal őszintén.
- Öhm... Nincs mit. Bocsi, hogy majdnem fellöktelek. - mondtam. A szituáció kellemetlensége még mindig nem akart eloszlani, ellenben már -legalább is Mary számára- kezdett csökkenni.
Igen, igen megvagyok, köszönöm. Te? - kérdeztem vissza, annak ellenére, hogy láthatóan nem esett különösebb baja. Az utolsó kérdésére azonban, Mary nem tudta, mit is mondhatna. Ennek ellenére, nagy nehezen kinyögte.
- Nos, nem is tudom. Amikor bejöttem, nem hallottalak, illetve biztosan, csak azt gondoltam, hogy a festmények, amennyiben beszéltél, és onnan hátulról - intett jobb hüvelykujjával válla fölött a háta mögé - nem is láttalak. Beleolvadhattál a környezetbe. Annyi mozgó festmény van itt, egyel több agy kevesebb mozgó alak fel sem tűnt... - húzta el picit a száját, majd folytatta. - Na meg aztán elkezdtem hátrafele menni, és akkor mentem neked, mikor épp curikkoltam... Ne haragudj kérlek... - tettem hozzá. Remélem, kikecmergek ebből a kellemetlen szituációból. Bár még mindig nem értettem, hogy is nem vettem észre?

Joanne^^
2013.01.22. Este 7 óra táján

Ismételten - mint akkoriban oly sokszor - kedve támadt Marynek egy jó, kiadós sétához. Lassan több időt tölt Bogolyfalván, mint a kastélyban, de ez nem zavarja. Nem akadályozza ez őt semmiben, sőt! Aznap is sok felé járt-kelt, tüzetesen megvizsgálta többedszerre is a falu egyes részeit. Ma volt kint a legtovább, és ma múlt el leggyorsabban is az idő. Már este hét óra felé közeledett az idő, vagy már el is érte? Ezt nem tudja Mary, nincs rajta az órája. Viszont abban biztos, hogy éhes. Kimondhatatlanul, mit gyomorkorgása is jelez. Ennek okán pedig úgy döntött, bemegy a néhány háztömbnyire lévő étterembe. Így is tett. Amikor belépett azonban, minden dugig volt. Egy szabad asztalt sem látott, de még ismerős arcokat sem vélt felfedezni. Már épp azon volt, hogy inkább visszamegy a kastélyba, mikor megpillantott egy fiatal nőt egy szép, és aranyos kislánnyal, amint épp leadja rendelését a pincérnek. Kis hezitálás után Mary erőt vett magán, és odalépett a hölgy, és kislánya asztalához.
- Jó estét kívánok! - köszönt mosolyogva. - Elnézést, szabad ez a hely? - mutatott a fiatalasszonnyal szemben lévő ülőhelyre. Mikor az édesanya jelezte, hogy nyugodtan leülhet, Mary helyet foglalt.
- Köszönöm. - mosolygott még mindig, majd észbe kapott. - Ó, elnézést, be sem mutatkoztam! Mary Glotter vagyok! - nyújtott kezet. - Nagyon aranyos kislánya van. - Mikor a pincér kihozta a vele szemben ülők rendelését, és megkérdezte Marytől, mit kér, úgy döntött, ő is azt eszik, amit a nő a kislányával. Megkívánta, egyik kedvenc étele volt ugyan is. Amíg várta, hogy kihozzák vacsoráját, úgy döntött, beszélgetést kezdeményez, elvégre udvariatlanság lenne, hogy idepofátlankodik mások asztalához, aztán egy szót sem szól...
- Jó étvágyat! - mondta, még mindig levakarhatatlan mosollyal arcán. - Elnézést, ön itt él Bogolyfalván? - fogott bele az érdeklődésbe.