A szappany, és egy kis váratlan fordulat 
Míg Mary el volt foglalva a hülyeségeivel, és mindenét szétröhögte a földön fetrengve, csak úgy zajlottak körülötte az események. Mire magához tért, Ron már sehol sem volt. Négyen álltak hát, a létszám ellenére azonban nem kapott választ kérdésére. ~
Na jó, azt hiszem, jobb lesz szellemileg is itt maradni, nem csak fizikailag. Mi van itt? Hová tűnt Ron? Hogyhogy Adri még nem kaszabolt le senkit? ~ Tűnődik. Azonban a párbeszéd nem ér véget, Mary félig felvont szemöldökkel, és immár karba tett kézzel hallgatja a jelenlévőket. Elég érdekesnek titulálta a Zsolt és Leonie között történő párbeszédet, inkább Zsolt felől, mint Leonie részéről. Persze mindkét részről az volt, kétségtelen. Főleg, ha cseppet lemarad az ember. Inkább filmbeillő jelet volt, mintsem életben történő, tizennégy évesektől. ~
Mary, nem elkalandozni, maradni! ~ Parancsol magára szigorúan, majd figyelmesen, gondolataiban ugyanazokat a szavakat fogalmazza meg, kórusban a kimondóval. Így jobban tud figyelni, és még fel is fogja, mit mond a másik. Az esély is kisebb, a lemaradásra. Feltéve, hogy tudja tartani magát az elhatározáshoz. Mindig így szokta. Mikor bejön, mikor nem. És most remélhetőleg bejön, mert kíváncsi, miről maradt le. Habár abban nem biztos, hogy elejtenek infókat, például arról, hogy melyik fekete lyukba veszejtette Adri Ront, vagy hogy miért tart még mindig a sztriptízbemutató. Ennek ellenére fülel, akár egy kiskutya. Vagy jobban, mert a kutyák fülelés nélkül is meghallják a legapróbb neszeket. És bár ezek nem épp nevezhetőek apró nesznek, figyelni azt kell, hogy némely szó esetlegesen kizökkentse mélázásából.
Ami a sztriptízbemutatót illeti, ugyan messziről érezhető az irónia, de meglepik Adri szavai. Nem nézte volna ki belőle, hogy ilyen is kitelik a lánytól, még akkor sem, ha százszázalékos gúnyolódás, amivel Mary tisztában volt. Nemsokára Ron is felbukkant, amit Mary nem igen értett. Ha az előbb elment, mit keres ott megint? Meggondolta volna magát?
-
Na, ezt most miért? - dönti meg fejét, és végtagjait lengetve, mindenféle különösebb mimika nélkül néz a srácra. Nem felháborodott, értetlen, inkább természetes, nyugodt, lazít arcszerkezetén. Inkább kifejezéstelen, mintsem haragos. Kérdésére ezúttal kap választ, hamarabb, minthogy a fiú felfoghatná, ez neki szólt. Vagy hogy mit mondott egyáltalán, sőt, mondott-e bármit is.
-
Nem fogom, megígérem. - mondja, de csak az után, hogy visszavette az őhozzá tartozó fontos tárgyat. Az újonnan visszatért személy monológja második fele közben teszi el pálcáját, figyelmesen hallgatva a fiút. Meg is lepik az elhangzottak, függetlenül attól, hogy egyet ért. Vagy pont azért.
-
Jó meglátás. - biccent, majd jobb kezét a fiú felé nyújtja, eshetőséges kézfogás gyanánt.
- Én benne vagyok. Hogy Markovits lökne le a seprűdről, a gurkó belédrepülésének reményében! - kiált fel hirtelen, s szinte azonnal. Hogy miért pont ez bukott ki belőle? Na azt a jó ég tudja, de a lényeges nem ez, sokkal inkább az ok.
-
Mi folyik itt? - kérdi haragosan, ami nem csoda, hisz fejét, nyakát, vállait, egész felsőtestét, sőt, lábai némely részét teljesen beborította valami jéghideg, mégis égető, ragacsos, lassan folyó, és vastag trutymó. Ami alapvetően nem zavarná annyira, ha nem érezné úgy, hogy összehúzza bőrét, és kezdené szép lassan összezsugorítani az egész lányt.
-
Na jó, nem valami alacsony a fájdalomküszöböm, sőt, de ez már tényleg kezd fájni... Mi ez? És honnan jött? Azon kívül, hogy a fejem fölülről... - kérdi ingerülten. Mivel fejét lehajtotta, arca megúszta a találkozást néhány cseppel. A lány viszonylag távol állt a többiektől, és mikor körbenézett, megállapította, hogy a többieknek nem volt szerencséjük megismerkedni a nyálkával.
-
Áu! - nyögte, mikor valami nagy, és erős fémvödör ütközött össze fejével, majd csörömpölve a földdel is. Látása kissé elhomályosult, de szerencsére teljesen nem hagyta el.
Nem vagyok egyedül itt, ezért furcsálltam. 
