Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Maga sem tudja pontosan, hogyan is jutott arra az elhatározásra, hogy idejöjjön. Csak itt van. Áll az ajtó előtt, és próbálja magát rávenni, hogy kopogjon. Arra számít, hogy itt neki kell majd beszélnie. Mesélnie kell majd magáról. El kell majd mondania, miért kereste fel a pszichológust. Utóbbira pedig még maga sem tudja a választ pontosan. Ráadásul nem szeret beszélni. Otthon náluk sosem volt szokás érzésekről beszélni, és nem is érezte a hiányát soha. Még most sem érzi igazán. Csupán azt érzi, hogy valamiben nagyon más, mint a kortársai. Eddig is tudatában volt, hogy nem tud beilleszkedni, és egy ponton el is fogadta, ám egyre többször kerül a szeme elé, mennyire másképp is működik. De miért? Erre keresné itt a választ.
Előre látja magát, ahogy makog egy fotelben ülve, ahogy azt is előre látja, mennyire kellemetlenül fogja magát érezni miatta. Talán mégsem kellett volna idejönnie. Csak el kéne fogadnia, hogy sosem lesz olyan, mint mások körülötte. Már fordul is vissza, és menne... ha könyvekkel teli táskája nem csapódna az ajtónak, azt a látszatot keltve, mintha kopogott volna. Behúzott nyakkal és összeszorított szemekkel torpan meg, várva, hogy bent hallották-e a csattanást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ő maga is összerezzen a koppanásra. Hallja, hogy odabent valaki mozgolódik. Lehajtott fejjel szorítja össze szemeit, s közben ösztönösen harap rá ajkaira.
Az ajtó nyikorgására fordul meg. Nagyon kicsinek érzi magát, ahogy behúzott nyakkal, kissé meggörnyedve áll ott. Kezei rövid, sötétzöld pulcsija zsebébe süllyednek, közvetlenül azután, hogy idegesen megigazgatta az alóla kilógó, fehér, virágos felsőt.
- Jó... napot! - Nem tudja, mit kéne most tegyen. Elfusson, vagy maradjon? Kellemetlenül érzi magát, nem tudja, hogyan is kéne kezelnie a helyzetet.
Nem is néz fel Riley-ra, hol a saját, hol a pszichológus cipőjét kémleli. Mikor pedig csak felemeli a fejét, az ajtófélfát kezdi vizsgálni. Feltűnik neki, hogy egyik cipőfűzője kikötődött, de annyira leblokkolt, hogy nem mert lehaolni és bekötni azt.
- Én... - kezdené... Na de mit?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Szinte már reszket, s közben átkozza magát, hogy képes volt belekeveredni ebbe a helyzetbe. Csak a köszönésre néz végül fel, akkor sem a másikra, hanem az ajtófélfára. Tudja, hogy neki is be kéne mutatkoznia, de alig jön ki hang a torkán.
- Ramóna - motyogja végül, és csak bízik abban, hogy Riley valóban meghallotta a nevét.
A kérdés hallatán hezitál, ismét lehajtja a fejét. Legszívesebben megfordulna és elbújna a szobájában, vagy valahol az erdő szélén. Érzi azonban, hogy ezt most nem teheti meg. Legalábbis nem kéne megtennie. Óvatosan bólint hát válaszul. Még lép is egyet befelé, félénken.
Csak ekkor emeli fel a fejét és lassan néz körbe. Szeme hosszabban időzik a két karosszéken. Pont mint a filmekben. Beljebb lépni még nem mer, túl idegen neki ez a közeg, hiába a finom színek.
- Zöldteát szeretnék kérni - dönt végül. Fejével vissza is fordul a pszichológus felé. Megpróbálna halvány mosolyt erőltetni az arcára, de túlságosan be van feszülve. Helyette csak ismét ráharap alsó ajkára, jobbjával pedig idegesen kezdi húzogatni a pulcsija alól kilógó blúzát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Mikor végre feltekint, szemei akkor is csupán a pszichológus válláig siklanak fel, s onnan néz aztán befelé, mikor Riley a teáért indul. A váróból beljebb viszont csak akkor lép, mikor megkapja az italt.
- K... Köszönöm. - Kénytelen elengedni a blúza szélét, hogy megfogja a tálcát, ám kezei remegnek. Ezért lép beljebb, hogy le tudja rakni azt a kis asztalra.
A szoba halvány, zöld és barna színeket ölt, a navinés pedig óvatosan le is ül a fotelbe bögréje mellé. Nem helyezkedik el kényelmesen, csak a fotel szélére ül, s lábaival továbbra is tarja magát. Teájába citromot nyom, a cukorhoz nem nyúl. Közben lábával kezd dobolni, bár ő nem is veszi már észre. Ahogy a pszichológus újra hozzászól, már a bögrével a kezében fordul felé. Óvatosan iszik bele, hiszen sejti, hogy forró az ital. De legalább takarja az arcát.
Szeme Riley kezét követi, onnan a dobozra siklik. Lassan rakja le a bögrét és áll fel ismét. Szaggatottan bólint a kérésre, majd óvatosan lép kettőt. Ezúttal pulcsija ujját húzza kézfejeire, azokat gyűrögeti. S mivel a teásbögre is kikerült a képből, fogait alsó ajkába akasztja. Lassan hajol le és néz bele a dobozba. Először nem tudja, mit is kezdjen fura holmikkal. Végül egy színes, összetekert, műanyag darabot emel ki. Értetlen arccal kezdi csavargatni. Nem jön rá, hogy mire is kéne használni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Csendes helyet keresett magának. A jó idő okán a legtöbb diák a szabadban töltötte a szabadidejét - tehát ez Ramónának nem volt opció. Így lyukadt ki a színjátszósok próbatermében, hosszas bolyongás után. A hely üres, vagyis minden szempontnak megfelel.
Az elől hagyott néhány szék között szlalomozik, hátán a gitárjával. Régen játszott, és még régebben írt, ezt szeretné most orvosolni. A színpadra tervez felülni, az a hely szimpatikus neki. A pódiumra felmászva elő is veszi tokjából a hangszert, s hangolni kezdi. Fül után is menne neki, de szeret igazán pontos lenni, így a gitár fejére csípteti az apró hangoló kütyüt. Egyenként pengeti meg a húrokat és kezdi tekergetni a megfelelő hangolókulcsokat. Már most jó érzés hallania a gitárja hangját.
Mikor pedig a húrok tökéletesen szólnak, egy lassú dallamot kezd játszani bemelígés képpen. Egy régi szerzeménye. Szemei közben végig futnak a termen. Sosem járt még itt. Ekkor akad meg szeme a színpad szélén hagyott hangszeren. Végig játssza a dallamot (mert nem bírná félbehagyni) és saját hangszerét a tokjára fektetve feltápászkodik a színpad széléről.
Lassan hajol le az ismeretlen gitár fölé, s arcára azonnal kiül a riadt csodálkozás. A hangszert ugyanis törött állapotban találja meg. Nem számított a látványra, így a sérült hangszer még inkább megrázza. Óvatosan érinti meg a gitár nyakán, kitapintva a széles repedést a fában. Ujjai onnan vándorolnak tovább egészen a fejhez, ahol a a törött fa szálai határozottan olyan szögben meredeznek, amilyenben nem kéne nekik. A szakadt húrok csak a hab a tortán, bár Ramóna majdnem elvágja a kezét az egyikben.
A színpadon térdel a törött hangszer mellett, s próbálja eldönteni, mit is kéne kezdenie vele. Azt sem tudja, kihez tartozik. Végül a szakadt húrok után nyúl, leszedi azokat, s feltekerve maga mellé teszi őket. A még ép húrokat is leszedi, hogy ne húzzák tovább a repedt nyakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Nem veszi észre, hogy társasága akadt, különben nem játszana tovább. Pláne nem merné piszkálni az idegen hangszert. Így viszont, hogy nem veszi észre Stephent, biztonsággal mászkál a színpadon, nincs zavarban. Ahogy pedig saját hangszerét leteszi, a másik, törött darabhoz lép.
Láthatóan rezzen össze, ahogy a fiú hozzászól. El is engedi a hangszert - persze ügyelve arra, hogy ne okozzon neki nagyobb sérüléseket. A kérdés zavarba hozza, s rögtön ajkába is harap. A fiúra néz, ám csak a vállára, s onnan is szinte rögtön elkapja a tekintetét.
- Hogy ne törjön tovább a nyak - nyögi ki végül, önmagához híven halkan. Közben óvatosan mutat a nyak repedésére, s fej tövére. Azt a néhány töredéket is érdemes óvni, Ramóna legalábbis így véli.
Nem veszi észre a fiú hangjában bújó érzelmeket, ahhoz neki sose volt érzéke, csupán a jelenlététől jön zavarba. No meg attól, hogy kérdéseket tesz fel neki.
- A tied? - kérdezi aztán, miközben a húrok után nyúl, és a levitás felé nyújtja azokat. Ha a fiú tulajdona a gitár, őt illetik a húrok is, a nevinés nem szeretne tovább babrálni vele engedély nélkül.
A dicséretre nem számít, ismét lesüti a szemét, ajkába harap. Bár közben feltápászkodott, így is jóval alacsonyabb a másiknál. Megszokta ugyan az érzést, hogy alacsonyabb az emberek többségénél, de Stephen mellett pláne aprónak érzi magát. Ráadásul zavarba hozza a dicséret, így csak motyogni tud valami "köszönöm" félét, egyenesen a másik mellkasának.
A kérdésre aztán bólint, el is húzza a száját, ahogy hátranéz a törött hangszerre. Ramóna nem teljesen így fogalmazott volna, de átérzi, mire gondol a fiú. Egy különösen szép hangszer ráadásul, igen kár érte. De hátha meg lehet még javítani.
- Mi történt vele? - fordul aztán vissza a levitás felé, s szegezi állának a kérdést, már valamivel hangosabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Észre sem veszi, mennyire hozzá igazodik a tér, csupán megállapítja, hogy kellemes hangulata van. A helyzet ettől függetlenül továbbra is igen kényelmetlen számára, és kezdi ismét megbánni, hogy idejött. A tea is segít valamennyit.
A pszichológus hangjára visszaejti a műanyag darabot a dobozba, s fel is tápászkodik mellőle. Még vet egy pillantást a halom fura játékra, mielőtt visszalépne a fotelekhez és a teához. Nem mer a szőnyegre ülni, bármennyire is hívogató számára. Úgy érzi, nem lenne illendő a földre ülnie. A nagymamája is mindig rászólt, ha túl sokáig ült a földön. A fotelbe helyezkedik vissza, már kicsit kényelmesebb helyzetben, ám vállai továbbra is előre esnek, s pulcsija húzogatásával sem hagy fel. Szemei hosszú ideig pihennek a teásbögrén, mielőtt újból felemeli, s kortyol belőle néhányat.
Riley kérdése is kortyolgatás közben éri, és határozottan meg is lepi. Kikerekedett szemekkel, meglepetten bámul a vele szemben ülőre, pontosabban a vállára. Lassan teszi le a bögrét, majd szorítja kezeit térdei közé. Az ajkába harap, s szemei a szőnyegre siklanak. Ritka az, mikor teljesen ő irányít egy helyzetet. Legalábbis ha mások is részesei. Fogalma sincs, mit is kéne mondania, s úgy érzi, nem jön ki hang a torkán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Finom kezei, vékony ujjai óvatosan nyúlnak a gitárhoz, de Rami nem érti, hogy pont ez az, amit Stephen köszön neki. Nem is fordul a fiú felé a köszönetre, továbbra is a törött hangszert nézi. Szemei csak kezét követik, mikor a húrokat nyújtja a levitás felé. Lassan húzza aztán vissza jobbját, mikor Stephen elutasítja. Ölébe ejti kezét, tekintete pedig ismét a törött gitárra siklik. Szemeivel vizsgálja tovább. A kérdésre csupán bólint. Az övé egy olcsó márka, névtelen, édesanyja csak ezt tudta megengedni magának. Ez persze nem azt jelenti, hogy lecserélné. Arra nem lenne képes.
Érdekli a történet, hiszen azért kérdezett rá, mégsem néz a fiúra. A gitárt vizsgálgatja, ha pedig mégis a levitás felé fordul, Stephen állát vagy homlokát szuggerálja. Nem is reagál sokat a szavakra, csupán a történet csattanóján szisszen fel. A pókot és a gitárt egyaránt sajnálja. Oda is lép a fiú mellé, megvizsgálja a falat, a nyomot.
- Nem. - Akár várt választ a kérdésre, akár nem, kapni fog mindenképpen. - Szerintem egy nagyobb zugpók. - Elgondolkodva vizsgálja a pók maradványait. Ő sosem lett volna képes lecsapni. Főleg nem egy hangszerrel.
A történet végére rosszallóan csóválja meg a fejét. Nem is tudja, mihez kezdene, ha az ő hangszerével történt volna ilyesmi. Átérzi hát a fiú haragját, bár nem teljesen érti a gesztusait, nem érzékeli, hogy ismét a düh tört benne felszínre. Egyhelyben állva figyeli csak, ahogy a másik járkál. Néhány hosszú perc telik el, míg figyeli, ahogy a színpad szélén ül. Végül saját gitárjához lép, mely a színpad a Stephentől messzebb eső végében fekszik. Gitártokja mellett ül fel a színpadra, néhány méterre újdonsült ismerősétől. Lassan, félve veszi a kezébe hangszerét. Még nem biztos benne, hogy jó ötlet a másik előtt játszani. Stephen gitárjainak húrjait a gitártokjára teszi, majd lassan végig pengeti saját hangszerét. Néhány pillanatig gondolkodik, hogy mit játszon - és hogy egyáltalán játszon-e - végül a Let it be hangjait kezdi pengetni, egészen halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A félénkség megszokott tőle, ahogy a végtelen zavar is. Ráadásul idegen neki a helyzet, ez pedig tetézi a félelmét. Nem szereti, ha csak rá figyelnek - kivéve, ha az anyukája teszi. Szemei Riley cipője és a szőnyeg között pattognak. Fogai alsóajkába mélyednek. Testtartása egyértelműen elárulja, hogyan is érzi magát.
A kérdésre csak óvatos bólintással felel, majd kibontva magát az addigi görcsből ismét bögréje felé nyúl. Ahelyett, hogy válaszolna a pszichológus kérdésére, inkább kortyol néhány jó nagyon a tea utolsó cseppjeiből.
- Ss... semmi - feleli végül, egészen rekedtes hangon. - Mi... mi számít... érdekesnek? - érdeklődik aztán, hasonlóan halkan és akadozva.
Az a tapasztalata, hogy általában mást talál érdekesnek, mint a kortársai. Sőt, mást, mint a legtöbb ember. Lenyűgözik például az olyan lények és növények, amitől mások undorodnak, vagy félnek. Ez az egyik oka, hogy annyira furcsának tartották mindig is társai. Ez az egyik, ami annyira zavarja. Elfogadta már, hogy ő bizony furcsa, de egyre jobban szeretné érteni, hogy miért is.
Féloldalasan, félve pillant fel a vele szemben ülőre. Kicsit megnyugtatja, hogy Riley mosolyogva néz vissza rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Nem sokat reagál a pókokkal kapcsolatos megjegyzésre, csak még egyszer megvizsgálja a lábak maradványát. Sosem értette, hogyan félhetnek egy ilyen kis ártatlan lénytől az emberek. Még csak nem is csíp a legtöbb. Csak másképpen néznek ki, mint az emberek.
Nem tűnik fel neki a fiú udvariassága sem a tekintetét illetően, pedig Ramóna biztosan értékelné, ha tudná. Azonban az, hogy kezébe meri venni a gitárt és játszani kezd, mindenképpen arról tanúskodik, hogy Stephen nem hozta pánikba a lányt, hogy kényelmesebben van mellette, mint a legtöbb iskolatársával. Talán a zene kapcsolata teszi. Ki tudja?
Dalválasztását abszolút a fiú története ihlette, no meg a pók emléke a falon. Még ha nem is tudatosan. Végig halkan játszik, sokkal inkább magának, mint közönségnek. Mint mindig. A tapstól meg is illetődik. Óvatosan, féloldalasan pillant a fiú felé. Az ő arcára is kiül valami halvány mosoly féle. Azért mindenkinek jól esik a dicséret.
- Yamaha - felel egészen halkan a fel sem tett kérdésre, szemeit visszafordítja hangszere felé. Két karját a gitár tetején támasztja meg, úgy szemléli a jól ismert karakterisztikákat. - Tíz éves voltam, amikor a gitáromat kaptam. - Nem törődik azzal, hogy a másik nem feltétlen tudja, hány éves, vagy, hogy a játéka szempontjából ez mit jelent. Benne annyi él, hogy akkor megkapta a hangszert, és azóta elválaszthatatlanok. El tudja képzelni, mit érezhet Stephen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Nem reagál a dicséretre, helyette halkan pengetve behangolja az elhangolódott H húrját. Csak a sztori végén néz fel, és nem is a fiúra, hanem a törött gitárjára bámul. Számára is első látásra szerelem volt a gitárja, bár talán inkább azért, mert az anyukájától kapta.
Pár másodpercig még bámul a törött hangszerre, mielőtt Stephen térdei felé fordítaná tekintetét. Önmagához hűen halkan felel a kérdésekre, a fiú térdének szegezve a választ.
- 19. Máltai Ramóna Emese. - Nem nyújt kezet a bemutatkozással, csak gitárjába kapaszkodik, miközben pontos sorrendben válaszol a kérdésekre. Nem volt eddig hiányérzete a fiú nevét illető. Nem szokta megszólítani az embereket, főleg nem név szerint.
A csönd a lehető legkevésbé zavarta Ramónát. Kifejezetten élvezte, hogy Steph nem erőlteti vele a beszélgetést. Ezt nem sokan teszik meg mellette. A legtöbb embert zavarja, hogy Ramóna nem beszél magától, küldetésüknek tekintik, hogy elindítsák a beszélgetést, rávegyék a navinést, hogy megnyíljon. Valahol hálás Stephennek, hogy ő nem próbálkozik ilyen módon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Ramóna természete sokaknak szokatlan, sokszor még zavaró is. Főleg az idősebb korosztályt szokta idegesíteni. A nagymamája is számtalanszor szólt már rá, mikor nem köszönt szépen hangosan, vagy az ő megítélésében udvariatlan dolgot mondott. Ilyenkor Ramóna is hasonlóan ideges tud lenni. Bármennyire is imádja a nagymamáját, nagyon fel tudja húzni az ilyesmivel. Felesleges finomkodásnak érezte.
- Ramónát. Az Emese anyukám neve - fűzi még hozzá, mintha a fiú már birtokában kellene legyen az információnak.
Azzal nem foglalkozik különösebben, hogy egyidősek. Sosem foglalkozott igazán az életkorával, s a szülinapját is csak az anyukájával hajlandó ünnepelni. Az ő világában ezek jelentéktelen dolgok. Nem is sokan tudhatják, hogy mikor született, pedig évfolyamtársai nagy részénél idősebb.
Steph térdéről ismét a saját kezében tartott gitárjára néz, és kis vacillálás után újra játszani kezd. Ezúttal a Quimby Most múlik pontosanját kezdi pengetni. Épp olyan halkan, ahogy azt korábban a The Beatles számnál tette. Nézi ujjait, bár azok ösztönből mozdulnak. Tíz éves kora óta tudja ezt a számot. Az egyik első volt, amit megtanult. Hallás után. Az anyukája hallgatta rengeteget, más Quimby számokkal egyetemben. A levitással továbbra sem erőlteti a beszédet. Nem érzi értelmét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Vörös szempillái rebbennek, lerakja az üres teás bögrét. Picit ringatózik feszült tartásában, miközben Riley beszél. Érteni véli, hogy hova akar kilyukadni. A szőnyeget bámulja, továbbra is a fotel szélén egyensúlyozva. Egy pillanatra olyan, mintha szólni akarna, ajkai elnyílnak egymástól, ám aztán újra összepréseli őket, mégis csendben marad.
- Szeretek egyedül lenni - nyögi ki végül, rekedten. Picit még meg is vonja a vállát, jelezve, hogy nála semmiképp sem ez a probléma.
Hiába próbálta Riley megnyugtatni, Ramóna még mindig nyomást érez magát, hogy beszéljen, s ettől érzi magát ennyire kényelmetlenül. Még akkor is, ha ez egy belső nyomás.
- Nem vagyok... olyan... mint mások. - Nagyon lassan ejti ki a szavakat, alig hallhatóan. De kibukik belőle az, ami valójában zavarja. Szavait pedig egy szaggatott sóhaj kiséri. Olyasmi, ami zokogás közben szokott feltörni az emberből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

A zene Ramóna életében mindig is támaszként szolgált. Sokat énekelt neki az anyukája, mikor kicsi volt, és mindig szólt valami zene takarítás közben vagy kocsiutakon. A navinés zenei ízlése nagyban megegyezik édesanyjáéval, de talán még nagyobb szenvedéllyel tudja szeretni. Ezért is örült annyira, mikor megkapta a gitárt. Az anyja három évig gyűjtött rá.
Nem gondolkodik sokat a dalválasztáson, elkezdi, ami először eszébe jut. Azzal sem foglalkozik, hogy Steph mit fog gondolni róla. Hosszúakat pislog játék közben. A hangok szinte már ösztönösen jönnek neki, nem sokat kell gondolkozzon a következőn. Egy pillanatra kizökkenti a fiú hangja, ki is hagy néhány hangot, de könnyedén visszacsatlakozik. Eddig csak az anyja énekelt vele, senki más. Furcsa érzés számára úgy játszani, hogy valakit kísér. Általában csak önmagára kell fókuszálnia ilyenkor. De nem hagyja abba, sőt ahogy vége lesz, eljátssza még egyszer.
Nem néz a levitásra, pláne nem szól hozzá. Most elég a zene. Talán mindkettőjüknek. Az formál kapcsot köztük. Olyat, amit semmi más nem tud. Egy olyan dallal, ami Ramónában régi, szép és mély emlékeket ébreszt.