Szentmihályi Alfonz
Csak egy átlagos nap az életében, semmi több. Ugyanúgy telik, mint az idei év szinte összes többi napja. Iskola, az Eridonon belüli reggelizés, egy kellemes tea, végül pedig munka, idelent, a kviddicsboltban. Nagyon megszerette az apró boltot, nemrég elő is léptették tulajdonos-helyettessé, így szabadabb a keze és több időt is tölthet kedvenc sportjának kellékei között. Világéletében kétkezi munkát csinált, ehhez is hozzá kellett szoknia. De a kiállított ereklyék fényezgetése, a vevők kiszolgálása is lassan hozzáillő feladattá vált.
Nincs túlságosan felöltözve, annak ellenére, hogy igazán hideg van. Nagyon jól bírja az ilyenfajta időjárást, amikor az emberek a téli kabátjukba bugyolálva totyognak, ő még egy kötött pulcsiban is jól érzi magát. Éppen ebédelni készül, amikor látja a férfit, aki nem olyan messze tőle el is vetődik. Fel is szisszen egyet sajnálatában, de akkor meglátja az apró medált.
Beszél hozzá, mások nem hiszik el, de mégis beszél hozzá. Azt mondja, nézzen rá, ezért tekintete vissza-visszavándorol rá. Iszonyúan lassúnak tűnnek az események, Gergő is szinte beleremeg, ahogy a kinyitható medál koppan a macskaköveken és minden gördüléssel közelebb kerül hozzá. Reflexből lép egyet hátra, de nem tudja róla levenni a szemét, nyel egy nagyot. A medál suttog neki, mesélni valója van számára. Azt akarja, hogy érintse meg, Gergő mégis furcsa félelmet és szorongást érez a tárggyal kapcsolatban.
Leguggol. Fel akarja venni, de a keze megáll, nem olyan messze tőle. Elszakítja tekintetét, meglátja a keresgélő férfit. A keze megremeg.
- Ez az öné? - kérdezi, a medálra pillantva, majd vissza a férfire. - Vegye el, kérem és vigye innen messzire - kérleli a másikat nagyot nyelve, miközben darabos mozdulattal áll fel, szorongásával küzdve egyik karját simogatja. Nem tudja elengedni a tekintetével, csak áll felette, nézi saját, torz tükörképét az aranyban és szinte hallja a hívogatást. Esze ágában sincs engedni neki.