Douglas
Szombaton, délelőtt

 Tiffany tudta, hogy úgy sem fogja elszánni magát a tanulásra. Nem volt hozzá türelme, meg az utóbbi időben így is a Tusán járt egész nap az esze. Szokatlanul sokat rágódott rajta, hogy merjen vagy ne merjen benevezni. Mondjuk nem is tudta pontosan, mitől félte annyira. Hogy talán meghal? Vagy hogy nem telljesít elég jól? Megrázta a fejét, majd feltápászkodott az ágyból. Megint korán kellt. Neki a fél kilenc még hajnalt jelent, de mivel tudta, hogy már úgy sem tud visszaaludni, a szerkényéhez vonszolta magát. Mielőtt kinyitotta volna a sötét faajtót, kipillantott az ablakon, és halvány mosollyal állapította meg, hogy egész jó idő van. Örült, hogy végre lemondhat a vastag cuccokról, annak ellenére, hogy télen szinte sose vette fel őket. Egy minta nélküli fekete toppot, egy szoros, világos kék farmert és a fekete converset rángatott fel magára. Áthúzta a kefét vagy kétszer a haján, hogy az ne hasonlítson teljes mértékben egy viharverte fészekre, majd megindult. Úgy már az első emeleten tarthatott, mikor csodás ötlete támadt, és rohanva indult meg a földszint fele. Szép az idő, és rég nem volt a faluban. Tökéletes. Közben még berontott a szobájába is egyszer, és kedvtelenül ugyan, de felkapta a bűbájtan könyvét. A tölgyfaajtó mögött napos, meleg tavaszi szellő fújdogált. Ahogy a lány kiért belekapott vörös hajába, ő pedig sietős léptekkel indult meg bagolyfalva felé. Ebédre vissza akart érni, de tudta, az sem baj, ha nem jön össze, majd lemegy később a konyhába. Egy 15 perc alatt ért le a faluba, és pár másodpercig tétovázott, majd határozott léptekkel indult meg a játszótér felé. Akármennyire hidegnek látták a többiek, Tiff hihetetlenül gyerekes volt. Imádta a játszótereket, a kicsik pedig talán az egyetlen dolog voltak, amiket a lány még magánál is jobban szeretett. Levetette magát az egyik árnyékban lévő padra, törökülésbe helyezte magát, és nekikezdett olvasni. Néha fel-fel pillantott, hogy mosolyogva végig hordozza tekintetét a gyerekeken, majd visszatért a tanuláshoz.
-Mit olvasol? -szólt egy gyerekhang közelről, Fany pedig majd eldobta a tankönyvét. Nem vette észre mikor a kis szőke lány a padhoz lopakodott, de elnevette magát.
-Hát elég unalmas....tankönyv -fintorgott mosolyogva, és belenézett az ugyan olyan jég kék színű szempárba, melyből még is melegség áradt.

Sütiárus-Superman

Hétvége. Áldott hétvége. Annak ellenére, hogy kezdtem belejönni a bagolykő ritmusába, még mindig nem voltam hajlandó rendesen tanulni, vagy figyelni vagy akármit is tenni, ahol meg kell erőltessem magam. A kviddicsen kívűl. Nem voltam meggyőződve, hogy a terelői poszt a legalkalmasabb számomra, mivel én alapból igen veszélyes és kétballábas vagyok, úgy hogy ütőt adni a kezembe nem túl biztonságos. Szinte szokásommá vált a faluba való kiruccanás, amikor csak tehettem lementem, és már egész jól kiismertem magam az utcácskákon. Általában a játszótéren tanyáztam, de még volt csomó hely ahova nem látogattam el. Ma délután egy hosszabb sétára indultam a Fő utczán, de egy idő után a Boglyas téren kötöttem ki. Megindultam, hogy ledobjam magam egy padra, lehetőleg árnyékba, mert már úgy éreztem, túl sokat ültem a forró napon. És akkor észrevettem. Nem állt szándékomba megsérteni...vagyis inkább szemberöhögni szegény srácot. Pár méterre tőlem egy velem egykorúnak tűnő fiú ült a padon, superman kosztümbe feszítve és mogyorós sütiket árulva. Megpróbálva abbahagyni a röhögést és csak egy széles mosolyt festve az arcomra közelebb mentem. Pár másodperc múlva felismertem, ha jól tudom mugliismeretre járunk eggyütt, sőt, ő a tanársegéd újabban. Biztos büntetést kapott.
-Khm... Szia! -köszöntem neki, megpróbálva nem kacagni.-Nagyon jó a szerkód -nevettem el magam.- Mogyorós? -vettem fel az egyik dobozt.

Sütis-Superman

-Igen, mugliismeret -bólintok, majd letelepszem mellé a padra. -Hát ennyire felejthető vagyok? -mímelek szomorúságot, majd elvigyorodom. -Allergiás vagy a mogyoróra vagy csak nem szereted? -kérdem oda sem nézve, közben kihalászom a zsebemből a 10 sarlót, lecsapom az asztalra, és már fel is bontom az egyik dobozt. Vicces, hogy szegény srác pont így kell üljön.
-Tiffany Elswood -mutatkozom be miután lenyelem az első süteményt -Isteni -örvendezek. Az édesség a másik gyengém a gyerekek után. Két dolog amit egyszerűen imádok. -Hány dobozzal sikerült már eladni? -érdeklődöm az asztalon lévő sütihegyet fürkészve. Mosolyogva nézek a kisgyerek után, aki már is vidáman habzsolja a megszerzett finomságot. Úgy döntök kedves leszek, minek nyomorítsam meg még jobban Domit?
-És a superman cucc ötlet honna jött? -kérdem nevetve- Vagy -hadd találjam ki- büntetés, mi? Mit vétettél az iskola ellen? -érdeklődöm tovább tömve magamba az édességet. Azonnal török ülésbe tornázom magam, hisz szinte mindig így ülök. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egyszer én is árultam sütit. Végül apa vette meg az egészet, mert én sütöttem, és enyhén szólva lett ehetetlen. De azért jó móka volt. Csak én egy cuki hat éves kislány voltam, és nem egy supermannek beöltözött tini srác.

Super-sütiárus, Barátságos vevők

 Nagyban zabálta a sütit, és nem igazán figyelt a vevőkre, csak akkor reagálta le, mikor Domi rászólt, hogy nézze meg a kisgyereket. A lány szinte eldobta a dobozt, olyan lelkesedéssel hagytja abba az evést, és tornázta le magát a padról. Akármilyen kőszívű volt, a gyerekek voltak az igazi gyengéi. Rajongott értük, annak ellenére, hogy ő sosem volt megáldva egy testvérrel. Talán éppen ezért, de egyszerűen imádta őket.
-Tényleg nagyon aranyos -nevet rá barátságosan a kisfiúra, és leguggol, hogy nagyjából az ő szintjén legyen, és belebámulhasson a nagy gyerek szempárba.
-Christopher, milyen szép név -mosolyog rá a csinos hölgyre aki feltehetőleg az anyuka, és a nővel eggyüt vigyorog rá a két srácra, akik már is jól kijönnek. Annak ellenére, hogy Tiffany nagyon szereti a gyerekeket, azok -ritkán ugyan- de nem mindig szeretik őt, ezért egyrészt fél is kapcsolatba lépni velük.
 Most is inkább ott ül szépen össehúzva magát, és nézi a kis idillt, Domival, a színes superman ruhájában, a mosolygós anyukát, és a nagy, kíváncsi szemű Christophert. Olyan felemelő látvány. Próbálja nem elnevetni magát a kisfiú viselkedésén, ahogy figyeli, hogy akkor most mi is történik, hogy kap e a mogyorós süteményből ő is.

 Tiff pillanatnyilag nagyon szerette Maurice-t. A héten már harmadszorra kért kimenőt, a férfi meg sóhajtozva ugyan, de a kezébe nyomta a zsupszkulcsot. Biztos észrevette a lány izgatottságát. A minap kapott egy levelet Erictől, hogy találkozzanak a tónál. Csodálta, hogy a fiú ennyire figyelmes, és örült, hogy kiszabadulhatott a tusások közös zárkájából. Persze szeretett ott lenni, így egy hét után már meg is szokta nagyjából, de azért még mindig jobb volt kint a szabadban, vagy legalább a kastély falai közt. Ma reggel szokatlanul rosszul vette a zsupszkulcs akadályt, míg máskor semmi baja nem volt, ma majdnem telehányta az előcsarnokot, de szerencsére csak majdnem. Végül csak kicsit falfehér lett, majd pár percig kapaszkodott a korlátban, s mire elindult, már nagyjából visszakapta a színét. Ahogy kilépett a nagy faajtón, meleg, szinte tikkadt levegő csapta meg. A vöröske ezt sokkal kellemesebbnek találta, mint az elmúlt heti légkört, így vidáman indult meg. Tudatosult benne, hogy késésben van, de nem nagyon sietett, hisz tudta, hogy Eric is a késős típus, így legrosszabb esetben egyszerre érnek oda. Egy fekete rövidnadrágot húzott magára, hozzá fekete-fehér csíkos ujjatlan toppot, és egy masnit tűzött a hajába. Újabban mindig hord magával egy-egy masnit feltűzve a loboncára, de maga sem tudja, miért. Mikor megérkezett körbenézett, és meglepetten vette észre, hogy a fiú magas alakja sehol sem tornyosodik ki, majd hamarosan megpillantotta a füvön. Egy félmosoly kíséretében sétált oda hozzá, majd levette az arcáról a kalapját. Szélesen elvigyorodott mikor észrevette, hogy alszik, majd kicsit közelebb hajolt a füléhez, és félhangosan belesuttogta, hogy: Bú! Talán kicsit gyerekes cselekedet volt, de hát mi mást lehetne elvárni tőle?

Ruha

 Nevetve helyezkedik el törökülésbe a füvön mikor a fiú felébred. Csupán egy hanyag válrántással válaszol a fenyegetésre, inkább csak vigyorog. Eric kicsit zaklatottnak tűnik, talán túl erősen megijesztette, vagy csak álmodt valamit. Végül is mindegy. Mint általában most is azonnal elkezdi tépkedni a fűszálakat, talán megszokásból. Ha a földön ül és fű-közelben van, olyankor mindig elszórakozik ezzel. Kicsit hunyorítva hallgatja a srác kérdéseit, hisz neki nincs napcsemüvege, így a sugarak könnyen belevilágítanak a szemébe.
-Egész jó. Kicsit sokan vagyunk, meg kicsit kicsi a hely, de kellemes. A hálóterem tele van függőágyakkal meg matracokkal -magyarázza lelkesen- A főétkezésekre lemegyünk a nagyterembe, de a lakrészünkbe van egy szuper nasis szekrény, minden van benne, és soha, de soha nem fogy ki. -mondja, majd elmosolyodik arra gondolva, hogy Ericnek mennyire tetszhet egy kifogyhatatlan kajabázis.
-Párossával gyakorolunk, és pedig Domival vagyok egy párban, nem tudom, ismered e -pörög tovább a nyelve- és ugyanott laknak a volt tusások is, tudod, a három vendég, habár úgy hallottam, hogy az alvóhelyük sokkal luxusosabb mint a miénk. De nagyon kedvesek, sokszor találkoztunk már velük, mert van egy nagy tásalgó szerű terem. És van egy hatalmas fürdőszobánk, egy hatalmas káddal. -fejezi be egy szuszra a mondandóját. Eddig még maga sem jött rá, hogy ennyire tetszik neki az új hely.
-Na és te? -érdeklődik mosolyogva, és kifésül egy vörös tincset a szeméből, hogy lássa is beszélgetőtársát. Időközben felrakja a saját fejére a fiú kalapját, ugyanis nem áll szándékában egyhamar visszaszolgáltatni.

Nevetve hallgatja a fiút, és jól szórakozik csodás ötletein.
-Kihozni sajnos nem tudom, majd megpróbállak becsempészni, mit szólsz hozzá? -vigyorog rá- Igen, ő Domi. Párbajozunk, meg építő gyakorlatok. És nem, mármint van egy hatalmas, bazi nagy, óriási, hatalmas kád, ami inkább egy medencére hasonlít, és sok-sok tusolófülke. -magyarázza nagyokat gesztikulálva. Elakad a szava, amikor hirtelen éles szúrást érez a hátában, a bal lapockájánál. Mintha valami megcsípte vagy megvágta volna. Az enyhe fájdalom lassan bizsergéssé alakul, és melegség járja át az egész testét. Az ébreszti kicsit fel, hogy minden elsötétedik, és meghallja Eric nevető hangját. Kicsit kínosan heherészve kiemeli a kalapot a szeméből, de elhallgat, ahogy a barna szempárba néz. Először érzi azt, hogy gyomrában pillangók vannak, a bizsergés pedig mintha az arcába gyűlne, és hamarosan elpirul, az egész arca vörös lesz, szinte beleolvad a lány hajába. Még sosem érzett így, és nem is igazán tudja kezelni.
-Egy nagyon kedves barátomtól...-jegyzi meg egy lágy mosoly kíséretében, s habár a pillangó hatás nem múlik, arca kezdi visszanyerni kezdetleges sápadt színét. Elnyúlik a földön a srác mellett, egész közel hozzá, úgy, hogy karjaik összeérjenek.
-Nézd, milyen szépek a felhők...-mondja egy mámoros félvigyor kíséretében, majd az égre mutat. Eric kalapját a hasára teszi, úgy vigyorog hülyén az égre.
Nem, Tiff tényleg nem csinálna sosem ilyet. Nem mosolyogna, mint valaki, aki éppen beszívott, és nem nyúlna el, hogy cuki felhőket bámuljon a hősszerelmese kíséretében. Ha külső szemlélő lett volna, most valószínűleg felgyújtotta volna vicc gyanánt a párocskához legközelebb álló bokrot, vagy éppen fintorgott volna a nyálas megnyilvánuláson. Már csak az a bökkenő, hogy ez itt nem teljesen Tiffany.

Amanda

 Tiff egy puffanással ért földet az előcsarnokban, kecsesen elvágódva a hideg kövön. Valószínűleg minden szemlélőnek vicces látvány lehetett, ahogy vagy 5 lépcsőt repül a vöröske egy hangtalan sikoly kíséretében, majd elnyalábol, s elnyúl mind a 170 centiével a fehér márványon.
 Kicsit még feküdt hason, majd fintorogva felállt, és leporolta magát. Lenézett, de nem látott sehol vérfoltokat, így gondtalanul tovább sétált. Érzett pár horzsolást, a jobb csuklója pedig nagy valószínűséggel kificamodott, de úgy döntött majd akkor megy fel a gyengélkedőre, ha visszatért a faluból. Az arca bal oldalán, valamivel a pofacsont felett volt egy nagyobb seb, de nem fájt igazán, csak kicsit vérzett. Ezenkívül térdeit, és bal alkarját horzsolta végig. Mint valami hari menekült. Egy pillanatig megfordult a fejébe, hogy visszamegy, és még is ellátja "sebeit", de rájött, hogy most nagyon nincs türelme hozzá. Kitapogatta fekete rövidnadrágjában a pénzét, csupán ellenőrzés képpen, hogy hozott magával zsozsót. Félresöpörte az arcába hulló tincseket, majd egy félmosollyal megfűszerezve nagy léptekkel indult meg az iskola kapuja felé. Elég gyorsan ért le a faluba, és leesett az álla, mikor meglátta az ismert, mégis most annyira más utcát. Amit elsőnek szúrt ki, az egy vattacukor árús volt, pont egy cukorka-kirakat mellett. Tökéletes. Átfurakodott a tömegen, és beállt a sorba, ahol előtte már csak egy kisfiú volt. Miközben várakozott körülpillantott, és az édességes standnál megpillantott egy lányt. Összeráncolt homlokkal pillantott rá, mivel nagyon ismerősnek tűnt, de ötlete sem volt honnan. Mármint világos, hogy a suliból, de Tiffany nem szokta észbetartani a folyosókon felbukkanó arcokat. Inkább visszahordozta tekintetét a készülő, hatalmas vattacukortengerre, és ő is rendelt magának egy eper-alma-rágógumi ízesítésű darabot.

ruci

Amanda

 Éppen amikor kezébe adják a vattacukrot, és Tiffany nekiesne, valaki megszólítja. Sokkal inkább csodálkozó, mint bosszús arcal nézi, hogy ki zavarja meg az édességevésben, s kiszúrja a felé közeledő, ismerős lányt. Nem kell sokat agyalnia a nevén, hisz a másik ahogy elé ér, be is mutatkozik. A névvel együtt a vöröskének az is beugrik, hogy honnan ismeri. Színiről, hát persze!
 Rezzenéstelen arcal, felemelt szemöldökkel hallgatja végig Amanda habblatyolását, majd, szinte akaratlanul elneveti magát. Nem akarta szemberöhögni a lányt, meg amúgy sem kinevetés volt...csak viccesnek találta a folytonos dadogást.
-Tudod te azt, hogy nagyon pocsékul hazudsz? -kérdi vigyorogva, s felemeli jobb kezét, hogy tépjen a vattacukorból, de azonnal vissza is engedi egy szisszenés kíséretében, mert ahogy megmozgatta a csuklóját, éles fájdalom hasított belé. Na mindegy. Próbálta leplezni a kis fájdalmat, csak az nem jutott eszébe, hogy mindenhol tiszta horzsolás, és úgy néz ki, mintha gurult volna a kastélytól a faluig, nem két lábon jött volna le. Inkább csak áldogál a vattacukorral a kezében, majd újra az eridonoshoz intézi szavait.
-Amúgy semmi fura nincs abban, hogy sokáig álsz cukorkát választani -vonja meg a vállát- Én is mindig egy örökkévalóságig gondolkodom, de mindig kiszámítom, hogy ne idegesítsem fel annyira az eladót, hogy kidobjon. -neveti el magát.
-Éés, mit vettél? -néz a kis tasak felé, mivel most egy olyan dologról van szó, ami még őt is érdekli. Édesség. Belekukkantva Amanda finomságai közé, azonnal úgy dönt, hogy ő is szeretne venni magának, így szó nélkül megindul a cukorka standhoz, ahol az előbb még a barna lány állt. Reméli, hogy az jön utánna, mivel Tiff nem tudta magával vonszolni. Megáll a nénike előtt, gyorsan felmérei a helyzetet, majd vesz magának ugyan olyan szivárvány színű golyócskákat, mint társa, almás gumicukrot, és egy adag Bogoly Berti féle mindenízű drazsét.

 Köd. A rétet, a falut, a kastélyt fehér, hideg hó fedte, mely most csillogva derengett az esti sűrű ködben. Hat óra körül lehetett, de már vaksötét volt. A kastélyt kellemes karácsonyi hangulat lengte körül. A folyosók tele voltak díszekkel, fenyővel, fagyönggyel és az ünnephez illő dalokat éneklő szellemekkel. A szünidő közeledtével a diákokra is átragadt a szentesti hangulat, mindenhol nevető, kántáló, sütiző, beszélgető, vidám emberek kis hadseregeit lehetett látni, akik karácsonyi terveikről csacsogtak. Ki-ki hazamegy, mások a kastély falai között maradnak. Tiff idén Amiráékhoz fog menni. Váratlanul érte a meghívás, de gondolkodás nélkül igent mondott, hisz a Loveguard család számára az a család volt, amit ő sosem kapott meg.  
 A rellonost egyre inkább zavarta a benti vihorászás, így végül szobájába menekült. Gyorsan döntött úgy, hogy inkább sétál egyet a hidegben, kitisztítja a fejét, és levegőzik is egy picit. Mint általában, most is teljesen feketét öltött. Szoros farmert, egy fekete, pánt nélküli toppot, rá egy kis kabátkát és egy, számára még mindig szokatlan magassarkú párt. Hajába a szokásos fekete masnis pántot tette, nyakában pedig megint a baglyos nyaklánc lógott, melyet Mikulásra küldött apja. A karkötő, mely Mirától érkezett ugyan úgy vidáman himbálózott a bal csuklóján, mint az első pillanattól, mikor felrakta. Utolsó ékszerként a jobb keze középső ujján lévő halálfejes gyűrű volt, mely családi ereklyének számított. Hajár kibontva hagyta, egy fekete sálat tett a nyaka köré, s miután pár másodpercig megszemlélte magát a tükörbe, megindult egy elégedett félmosoly kíséretében.
 Végigkopogott a klubhelyiségen, majd a kőfolyosókon, míg a hatalmas faajtóhoz ért. Ahogy kinyílt a hideg szél berontott a bejárati csarnokba, belekapva Tiffany hajába és kis összerezdülést váltva ki belőle. Még egy kicsit álldogált a nyitott ajtóba, majd kilépett a ropogós friss hóba. Lassan sétált, s már innen látta a falu fehér, sárga, s piros fényit, melyek még így is karácsonyi hangulatot tükröztek. Sietve indult meg Bagolyfalva felé, s meglepően könnyen leért, sokkal simábban, mint hitte volna, hogy képes 10 centis sarokkal. A cipő csak még magsabbá tette, de Amira egyfolytában azt hajtogatta, hogy így legalább igazi modellalkata van. Bár nem örült neki, valahogy elfogadta, és törekedett minél többet hordani, hogy megszokhassa őket.
 Hamarosan már a Fő utczát koptatta, s mosolyogva sétált el az erős fények alatt. Mindenhol nevető gyerekek szaladgáltak, kifáradt, szomorkásan mosolygó szülőkkel mögöttük. A korcsolyapályán több tanulót is észrevett, amint vihorászva próbáltak nem megcsúszni a jégen, vagy éppen egymást kergették.
 Egy csendesebb helyet akart, így a tó mellett döntött. A hideg levegő kellemesen hatott, és ahogy elsétált az édességes standok előtt megállt, és vett magának egy forró vajsört, azt majszolva indult tovább.
 Megközelítve a tavat a kis stégen kötött ki. Halkan elnevette magát, hogy hogy lehetett olyan hülye, hogy még sosem vette észre a kis faépítményt. A végéig sétált a csúszós fán, göcsörtösen markolva a korlátot, majd nekidőlt, s a befagyott tó fölé meredt, italát szürcsölgetve. Gyönyörű.

Ruha

 Csöndesen nézte a vizet, melyre vékony jégréteg tevődött, a hidegnek köszönhetően. Néha kortyolt egyet vajsöréből, hogy felmelegítse magát, de amúgy sem fázott, inkább csak az íz kedvéért tette. Gondolataiban elkalandozott, azon töprengett, hogy vajon hogy fog telni az idei karácsony. A második karácsonya távol otthonról, de most nem a kastélyban marad, hanem Amirával utazik el családjához. Mosolyogva nézett le a jobb csuklójára, s kicsit megzörgette az ezüst karkötőt, amit barátnőjétől kapott. Minden rendben lesz. Legalábbis azt remélte, így folytonosan ezt mondogatta magának. De mi sülhet el rosszul? Már volt Mira szüleinél, s igazán jól kijött velük. Minden...tökéletes lesz.
 Gondolatmenetét hirtelen lépések zaja szakította meg. Nem fordul hátra, csak figyelmesen fülelt, hallgatta, ahogy az illető egyre közeledik, majd megáll mellette, s nekidől a korlátnak. Továbbra sem nézett rá, csak meredt előre, de mikor a másik lány megköszörülte a torkát, nem bírta tovább. Csodálkozó tekintettel, fölemelt szemöldökkel fordult felé, majd egy vállrántással válaszolt a kérdésére. Pillanatnyilag tényleg elég mindegy, hogy a kiscsaj marad, vagy megy, addig, amíg nem érez rá késztetést, hogy beszélgetésbe elegyedjen Tiffanyvel, merthogy a vöröskének aztán mindenhez volt kedve, csak jópofizáshoz nem.
 Sóhajtva váltott a pozícióján, háttal dőlt neki a korlátnak, így a másik is jobban szemügyre vehette. Kis mosoly bújt meg Tiff szája sarkába, ahogy szegény háztársa fölé tornyosult. Alapból lehetett köztük úgy 15 centi, s így, hogy még magassarkú is volt rajta, egyenesen lefelé kellett nézzen. Végül is ez is egy előny. Amira legalábbis mindenképpen ezt mondaná.
-Hogy hívnak? - hallotta a saját hangját. Nem volt kedve társalogni, de utálta, ha csak úgy álldogál valakivel. Maximum nem fog választ kapni a kérdésére, de ez senkinek sem fogja bántani a lelkét.  

Márk

 Kész, slussz-passz, ennyi volt, vége. Ez a tanév is elmúlt. Bármennyire is jól jött most egy vakáció, Tiffany belegondolni sem mert, hogy nyakukon a vizsgaidőszak. Szőrnyű.
 Azért nyilván nem lehetett nem szóvátenni, hogy átvészelt egy újabb évnyi tanórát, így, rövid gondolkodás után, a mindig jó választásnak tűnő kocsmázás mellett döntött. Rögvest a szobája felé vette az irányt, ahol is ledobta magáról egyenruháját és talárját, hogy valami kimenősebb gönccel helyettesítse. Gyorsan magára kapott egy pöttyös miniszoknyát, amihez egy kék felsőt, fekete térdzoknit és egy pár bakkancsot társított. Fürdőbe menet még gyorsan rápillantott az éjjeliszekrényen ketyegő órára – 19:27 – majd továbbsietett a kis tükör elé, hogy elrendezze magát.
 19:43ra már teljesen elkészült. Megnézte még egyszer, hogy nálla van e minden, amire szüksége lehet – pálca, pénz, papírzsebkendő – majd becsapva maga mögött az ajtót, megindult a faluba. Kissé összehúzta kabátját, ahogy kilépett a fagyos levegőbe, de amiután mozgásba helyezte magát, megállapította, hogy csupán kellemesen hűvös van odakint. Nem egyedül indult útnak, még megannyi diák szállingózott lefelé a kastélyból, hisz mindenki ment lazítani egyet.
 Mire leért a főutcára sikerült is eldöntenie, hogy melyik helyet válassza egy kis ivászatra – így a csárda felé igazította lépteit. Gondolataiba süllyedve sétált az alkonyodó utcákon, és az utolsó alkalom emlékképeit próbálta előhalászni, mikor itt járt. Csak néhány dolog rémlett, így, bár morogva, de be kellett vallja magának, hogy régen, túl régen járt errefelé. Bár a jobb később, mint soha alapot vesszük, egyáltalán nincs semmilyen gond.
 Határozottan nyitott be a kintről oly sötétnek s eldugottnak tűnő helyre, halvány mosollyal jelezve háláját a benti melegnek. Legombolta magáról kabátját, majd tekintetével keresett egy kisebb, üresen álló asztalt, amihez letelepedhet. Köszönt egy-két iskolatársának, csúnyán nézett az őt fütyülő barmokra a sarokban, majd rendelt egy sört. Máris jobb.

Márk

 A nyugalmat könnyű megtalálni, a megtartásával van gond. Épp kihozták a lány itókáját, ő meg jóízűen kortyolt bele a keserű italba. Kivállóan esett a hideg pia, úgy érezte, hogy ezzel érvénybe lépett a „Tökéletes este” fogalom. Sulinak vége (arra most inkább nem gondolt, hogy vizsgák is lesznek, méghozzá a nehéz fajtából), kocsmázik, el tud mérülni gondolataiba – mi kell még? A költői kérdésére hamar és váratlanul érkezett válasz, ugyanis alig pár perc múlva valaki elsétált mellette, a következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy az illető az ő asztalához ült le – vagyis inkább dobta le – magát. Lassan emelte fel tekintetét, készülve elküldeni az ismeretlent melegebb égtájakra, mikor tekintete megakadt a vörös hajszálakon, majd találkozott az ismert szempárral és arccal.
-Márk? – ennyit bírt kinyőgni a megdöbbenésről, majd másodperceken keresztül figyelte a srácot, mintha arra akarna rájönni, hogy tényleg hús-vér lény e, vagy csak valamilyen másolata a Levitásnak. Mikor már teljesen meggyőződött, hogy tényleg a Varjassy gyerek ül vele szemben, megengedett magának egy ritkán látott vigyort.
-Te meg hogy kerülsz ide? – kezdte el azonnal a kikérdezést. – Ezer éve nem láttalak, hogy vagy? – és tényleg, csomó ideje nem találkoztak, sőt, szinte egyáltalán nem hallottak egymás felől az elmúlt...évben? Megpróbált annyira lelkesnek tűnni, amennyire csak tudott, mert tényleg örült a fiúnak. Legelőször négy éve találkoztak, a DÖK Napfordulós rendezvényén, amiről Tiff büszkén állíthatta, hogy az ő ötlete volt. A Rellonos emlékezett, hogy majd leátkozta Márk fejét, mivel teljes lelki nyugodsággal rá akart gyújtani a rét közepén, a lány pedig nem akarta, hogy a rendezvényük alatt legyen hiszti. Így belegondolva, 17 éves fejjel félig sem tűnt annyira szőrnyű a dolog, mint annó – de mentségére legyen, évekkel ezelőtt volt! Belegondolva szinte biztos volt benne, hogy tavaly óta nem látta a srácot, de úgy döntött, ezt majd később hozza fel.
 Megváltoztatta testhelyzetét, kissé a társasága felé dőlt, majd félresöpört egy tincset a szeméből, és újra belekortyolt a sörbe, várva, hogy a fiú válaszol-e vagy sem. Bár jobban tenné, hogy megszólalna, ha már csatlakozott hozzá.

Márk

 Halvány mosollyal hallgatja a fiút, néha aprót bólogat, vagy épp csodálkozóan felemeli szemöldökeit, esetleg belekortyol italába.
-Igen, észrevettem, hogy sehol sem tűnt fel a fejed. Mit csináltál te ennyi ideig odahaza? – teszi fel a következő kérdést, miközben ő is apró pillantásokkal feltérképezi a srácot. Jóideje találkoztak, azóta mindketten igen felcseperedtek, megváltoztak és így, végignézve rajtuk, egyáltalán nem hasonlítottak a két elsősre a Napfordulón. A rendezvény után még leveleztek egy ideig, aztán a lány lusta volt visszaírni, egy pillanatban pedig már a harmadikos is szó nélkül eltűnt.
 Elneveti magát a levitás megjegyzésen, hisz a srác tényleg nem az a tipikus kék, sosem látta még tanulni, vagy könyvkupacokkal az ölében a folyosókat róni. Érzi magán a fiú pillantását, de úgy tesz, mintha fel sem tűnt volna neki, helyette inkább ő is jobban megfigyeli a vele szemben ülőt. Ha jól látja, az megmagasodott, szélesebbek lettek a vállai, és arca is kissé keményebb, férfiasabb vonásokba váltott. Haja ugyan olyan tűzővörös, mint azon a napon, amikor megismerkedtek, s nicsak, a jól ismert cigaretták sem maradnak el. Legutoljára majd’ leharapta Márk fejét, mert az a réten akart rágyújtani, ez alkalommal viszont fehér ujjai lassan közelítenek az asztal közepén nyugvó tárca felé, kérdően nézve tulajdonosára, hogy kiszolgálhatja e magát.
-Nem áll szándékomban évet ismételni, ha már elvergődtem idáig. Amúgy meg utánna valószínűleg maradok mestertanoncin, szóval még egy ideig a közelben leszek – válaszol vigyorogva. – Bár ha rajtam múlna, biztos nem vizsgáznék – fújja ki a levegőt lemondóan, mint akire a világ legnehezebb, legszőrnyűbb és legfárasztóbb feladata vár – ami félig-meddig végül is igaz.
 Megigazítja szoknyáját, följebb húzza magán azt a fránya térdzoknit, és, ha sikerült megszereznie Varjassy féltett kincsei közül egy szálat, gyújtó után érdeklődik. Ilyet is ritkán csinál, sosem szokott külön csomagja lenni, de most igazán úgy érezte, jól esne, s ha már társalgópartnerének van...Miért ne?