Állia SzipenniOlvasok. Már hetek óta nem olvastam semmit, persze a tananyagon, vagy ahhoz kapcsolódó könyveken kívül, de most végre újra olvasok, és ebben most semmi, senki nem akadályozhat meg, még Mogyorót is betessékeltem az állatsimogatóba, hogy nyugodtan tudjak olvasni. Az értik kedvenc könyvemet, a Futótüzet veszem elő, amit már legalább kétszer biztos elolvastam, de annyira jó, hogy az hihetetlen. Nagyon szeretem, és awhh, nagyon jó könyv. Szinte egész délelőtt olvastam, már amennyire tudtam a háztársaimtól, bár én ha elkezdek olvasni, akkor nagyon nehezen tudnak eltávolítani a könyvtől. De most mégis úgy érzem, hogy nem tudok teljesen a könyvre koncentrálni, így keresnem kell egy másik, ideálisabb helyet az olvasáshoz, és ennek a tanulószoba tűnik a legalkalmasabbnak. Oda úgyis ritkán tévednek be diákok, legalábbis azon a néhány napon, mikor oda tévedtem nem, vagy csak 1-2 diák volt bent. Viszonylag hamar és zökkenőmentesen odaérek, már ha nem vesszük figyelembe azt, hogy utam során nekimegyek két páncélnak és 3 oszlopnak is, ja és egyszer majdnem le is estem a lépcsőről. És hogy miért? a válasz egyszerű: a könyvet egy percre sem teszem le, olvasok, miközben megyek a célirány felé. De végül csak odaérek, és be is nyitok, ekkor már azért becsukom a könyvet, az ujjammal megjelölve, hogy hol tartok. Sajnos - vagy nem - nem vagyok egyedül, először csak a penna halk sercenését hallom, aztán meglátok egy lányt az egyik asztalnál, aki valamit ír. Valószínűleg szorgalmit. Erről jut eszembe, már nekem is írnom kéne néhányat, mert az utolsó hetekben kicsit ellustultam, na mindegy, majd este nekilátok szerintem, vagy majd holnap.
- Szia! Leülhetek melléd? - kérdezem barátságosan, még egy mosolyt is eleresztek felé, s ott állva várom, hogy feleljen.
eddig még csak egyszer próbálkoztam ilyen rajzzal de az olyan pocsék lett hogy csak na >.<
ők kicsit normálisabban néznek ki mind társaik 
