![](http://i.imgur.com/yoW06f8.png)
- Jézusom - röhögve túrok hajamba ahogy megrázom fejem, majd kezem végighúzom arcomon, ezzel kicsit meg is súrolgatva azt. Gyerünk Adrian, maradj ébren, addig nem mész haza, amíg meg nem találod. Vagy ameddig ki nem találsz magadnak egy új identitást, új élettel. - Örülök, hogy nem lányaink vannak - azért egy lány már nem fiú. A fiúk még meg tudnak birkózni egy ilyen sorssal, ilyen szülőkkel, ilyen névvel, de a lányok, azok mások. Lehet, hogy a helyzetemből indulva elfogult vagyok - biztos. De tényleg.
- Nem tudod meg, amíg ki nem próbálod - arcomon lassan egy sunyi, féloldalas vigyor jelenik meg, még a szemöldökeim is megvonogatom hozzá. Nem mintha lenne alapja, de a nemlétező gyerekeinknek sincs, szóval ja. Ezen az éjszakán bármi megtörténhet - höh -, szóval Hajna nyugodtan elkönyvelheti, hogy neki ma van karácsony. Kedves vagyok, mi?
- Ja, hogy neked mozgékony kell legyen - kész, beindult a gépezet, és már nem tudok leállni. Sajnálom, Hajna. Tényleg. Sajnálom, hogy egy ilyennel kell egy tető alatt lenned. Aztán az elgondolkodó arcát látva megemelem szemöldököm. Az egyik dolog amit szeretek az emberekben, hogy minden kiül az arcukra. Még ha nem is akarják, vagy küzdenek ellene, vannak árulkodó jelek, amikből könnyű kiolvasni, hogy mire gondolnak. Még nekem is vannak, elismerem. Én sem vagyok egy jéghegy, sem egy szobor, hogy ne üljenek ki rám az érzéseim és a dolgok az agyamban.
- Hé, ne kezdj el kombinálni - gyorsan megrázom fejem, még mielőtt elég messze eljutna, ahonnan már nem tudom visszahúzni. Ha az emberek a fejükbe vesznek valamit, akkor nehéz megtéríteni őket, nekem pedig nincs elég kedvem teperni egy félreértés miatt. Felőlem aztán terjesztheti, hogy Aiden meg én, ha akarja, egy, hogy senki nem fogja elhinni, kettő, aki ismer minket, még ki is fogja röhögni. Jó, hogy a bromance nem ismer határokat, meg minden, de vannak dolgok, amiket inkább nem Szépfiúval csinálnék. Szóval ja.
- Abban a dologban, amire gondolsz, nem én vagyok a főszereplő - nyilván nem tudom, hogy mire gondol, nem vagyok sem legilimentor, sem gondolatolvasó. Viszont van egy erős sejtésem, és jobb még most, az elején tisztázni a dolgokat. - Nem mondom, hogy nem vagyok benne nyakig, de nem én vagyok a másik fél - ja, elég nehéz a legjobb barátként, meg az öcsiként is jól remekelni, hogy egyik se haragudjon meg rám. És közben persze kell mozgatni a szálakat is, nem úgy, hogy eltűnő legyen. Nem szervezek le nekik találkát, nem beszélem rá egyiket sem a másikra. Legalábbis nem nyilvánosan. Bár jobban belegondolva, nem ártana már főzni valamit, és leültetni őket az asztalhoz. Velem, vagy nélkülem, de mindenképpen a közelemben. Ha ezen a kettőn múlik, soha nem lesz semmi a dologból.
- Szóval ja, elég nehéz eset - megvonogatom vállaim, ahogy lehasalva világítok be egy szekrény alá, s elvigyorodva nyúlok is be. Megvagy.
- Miért, ennyire eleged van belőlem, édes? - elbiggyesztve ajkaim pillogok rá, ahogy a zsebembe süllyesztem a dobozkát.
- Nem tudod meg, amíg ki nem próbálod - arcomon lassan egy sunyi, féloldalas vigyor jelenik meg, még a szemöldökeim is megvonogatom hozzá. Nem mintha lenne alapja, de a nemlétező gyerekeinknek sincs, szóval ja. Ezen az éjszakán bármi megtörténhet - höh -, szóval Hajna nyugodtan elkönyvelheti, hogy neki ma van karácsony. Kedves vagyok, mi?
- Ja, hogy neked mozgékony kell legyen - kész, beindult a gépezet, és már nem tudok leállni. Sajnálom, Hajna. Tényleg. Sajnálom, hogy egy ilyennel kell egy tető alatt lenned. Aztán az elgondolkodó arcát látva megemelem szemöldököm. Az egyik dolog amit szeretek az emberekben, hogy minden kiül az arcukra. Még ha nem is akarják, vagy küzdenek ellene, vannak árulkodó jelek, amikből könnyű kiolvasni, hogy mire gondolnak. Még nekem is vannak, elismerem. Én sem vagyok egy jéghegy, sem egy szobor, hogy ne üljenek ki rám az érzéseim és a dolgok az agyamban.
- Hé, ne kezdj el kombinálni - gyorsan megrázom fejem, még mielőtt elég messze eljutna, ahonnan már nem tudom visszahúzni. Ha az emberek a fejükbe vesznek valamit, akkor nehéz megtéríteni őket, nekem pedig nincs elég kedvem teperni egy félreértés miatt. Felőlem aztán terjesztheti, hogy Aiden meg én, ha akarja, egy, hogy senki nem fogja elhinni, kettő, aki ismer minket, még ki is fogja röhögni. Jó, hogy a bromance nem ismer határokat, meg minden, de vannak dolgok, amiket inkább nem Szépfiúval csinálnék. Szóval ja.
- Abban a dologban, amire gondolsz, nem én vagyok a főszereplő - nyilván nem tudom, hogy mire gondol, nem vagyok sem legilimentor, sem gondolatolvasó. Viszont van egy erős sejtésem, és jobb még most, az elején tisztázni a dolgokat. - Nem mondom, hogy nem vagyok benne nyakig, de nem én vagyok a másik fél - ja, elég nehéz a legjobb barátként, meg az öcsiként is jól remekelni, hogy egyik se haragudjon meg rám. És közben persze kell mozgatni a szálakat is, nem úgy, hogy eltűnő legyen. Nem szervezek le nekik találkát, nem beszélem rá egyiket sem a másikra. Legalábbis nem nyilvánosan. Bár jobban belegondolva, nem ártana már főzni valamit, és leültetni őket az asztalhoz. Velem, vagy nélkülem, de mindenképpen a közelemben. Ha ezen a kettőn múlik, soha nem lesz semmi a dologból.
- Szóval ja, elég nehéz eset - megvonogatom vállaim, ahogy lehasalva világítok be egy szekrény alá, s elvigyorodva nyúlok is be. Megvagy.
- Miért, ennyire eleged van belőlem, édes? - elbiggyesztve ajkaim pillogok rá, ahogy a zsebembe süllyesztem a dobozkát.