Runa

- Oh, részvétem az édesanyád végett, és a mostohádhoz pedig kitartást- válaszolom, és próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, mindhiába.
Runa természetesen észreveszi rajtam, hogy nincs minden rendben, és most azt gondolja, hogy az ő hibája.
- Ne, ne emészd magad emiatt, nem a te hibád. Csak apámmal kapcsolatban nincs túl sok jó emlékem, és nem is igazán szeretek beszélni róla. De mindegy is, túl teszem magam rajta- felelem, és próbálom kizárni az emlékeket a fejemből. Egy enyhe fejrázás után sikerül is.- De ne foglalkozzunk ezzel tovább, inkább beszéljünk valami másról - folytatom, s most már sikerül egy valódi mosolyt raknom az arcomra.- Neked hoy tetszik ez a suli? Úgy vettem észre, hogy te már igazán benne vagy az iskolai életben.
Már teljesen el is feledkezem az előbbi szomorúságomról, és ismét szívből mosolygok Runa-ra.

Avery

Van, aki bírja az alkoholt, és több korsónyi ital után sem látszik semmi jele annak, hogy hatással lenne rá az alkohol. Ilyen például Hayate, a nevelőapám. Ő néha csak úgy önti magába a sok szakét, és mégis meg sem látszik rajta, talán csak a jókedvén, ami egyre nagyobb szokott lenni. Ellenben vannak olyanok, akik egyáltalán nem bírják az alkoholt, és ezek közé tartozom én. Mégpedig a nagyon súlyos kategóriába tartozom. De tényleg nagyon nem bírom a szeszes italokat, bár erről még semmit nem tudok, mivel tudomásom szerint ez az első ilyen alkalom. Nem számít most, hogy a vajsör az olyan ital, amit a diákok is hatnak, legalábbis az én esetemben nem. Eset egy kicsit gáz szerintem, mindegy is. Végül is hamar kiiszom a korsó tartalmát, és kapom is a következőt. A fejem pedig egyre vörösebb lesz, ami nem csak a vajsörnek tudható be, hanem nagyobbrészt a fiú bókjainak, amire igazán szavam sincs. Aztán elindulunk valamerre, igazából nen is tudom, hogy merre, de nem is törődok vele, csak örülök annak, hogy van társaságom. Felajánlott karját elfogadom, belékarolok, így akarva akaratlanul is hagyom, hogy ő vezessen. Nem is sejtek semmit, olyan kis naivan hagyom, hogy vigyen amerre akar, és természetesen ez lesz a vesztem. Nem is sejtek semmit, csak amikor már késő, és a pálcáját rám szegezi. Időm sincs reagálni, mivel azonnal kimondja az első varázslatot, én pedig esetlen táncba kezdek.
- Te kis... - szűröm ki a számon, már amennyire tudom. És aztán jön a második csapás egy aprócska láng látszatának képében. Tudom, hogy semmi.kárt nem okoz bennem, a még nagyobb rémületen kívül, de egy sikoltást hallatok, s néhány káromkodás is elhagyja a számat, amiből azonban a felét akkor értheti, ha tud japánul, egyébként nem.
- Fejezd be! Miért kell ezt csinálnod? - kérdezem, s már-már a sírás kerülget. Választ azonban nem kapok, csak egy gúnyos mosolyt. Olyan, olyan mint Erisé, amitől emlékek sora rohanja meg elmém, és ha nem táncolnék a Tarantallegra hatása miatt, akkor tisztán látszana remegésem. És megkapom a kegyelemdöfést, és a földre kerülök, s végül a sóbálványátokkal megdermeszt, és itthagy. Szerencsémre, vagy nem, nemsokára néhány talán az eridonba tartozó diák jön, és feloldja az átkot, én pedig ahelyett, hogy megköszönném, vagy bármi mást tennék, először csak nézem őket, majd felállok, és minden előzetes nélkül elszaladok. Egyszerűen nem tudok így senki szemébe nézni, olyan, olyan gáz. Ezekután kiben lehet megbízni? Ki tudja. Most csak szaladok, hogy minél hamarabb visszaérjek a kastélyba, és a lehető legkevesebb emberrel fussak össze.

Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Kristóf


 Eddig nem is vettem észre, hogy a falu lakói, főként a felnőttek milyen komorak, és egyáltalán nem cukik. Pedig a gyerekek még olyan nagyon kis zabálnivaló csöppségek. Bezzeg az idősek... Ha én is ilyen leszek, akkor inkább nem akarok felnőni, hanem fiatal, és cuki akarok maradni. És nem tudom, hogy miként segítsek szegény felnőtteken, hogy ismét aranyosak, és cukik legyenek, ugyanis nem engedik, hogy megpusziljam őket. Pedig ez lenne az egyetlen mód a bajukra, a komorságra. Jaj, már tudom! Hát persze, hogy lehetek ilyen kis butus, hogy erre nem gondoltam. Van ugye a többségnek gyereke, akik nagy valószínűséggel napi rendszerességgel puszilják meg a drága anyucit, és apucit. Szóval tehát a terv egyszerű: a picik még sokkal fogékonyabbak egy puszira, így ők cukik lesznek - nem mintha már amúgy sem lennének azok - és szépen átadják a kórt a szülőknek. És akkor az egész falu rózsaszínben fog pompázni. Milyen szép.
Erre a gondolatra még nagyobb mosoly ül ki az arcomra, mint eredetileg volt, s ekkor jön nekem - egy én megyek neki? - a férfinak. Milyen rendes! Felsegít, de teljesen feleslegesen, mert utána egyből vissza is térek négykézlábra, hogy a lapokat össze szedjem, amiben szintén segít. Milyen aranyos!
- Ezeket én rajzoltam - vigyorogva nézek fel a férfira. - Én rajzoltam, hogy a falulakóknak egy kis boldogságot vigyek az életükbe. De mindenki olyan komor, és egyhangú. És olyan furán néztek. De te ugye megérted? - nézek rá cukin, nagy bociszemekkel. - Elfogadsz egyet? Látom, hogy nincs túl jó kedved, ettől biztos kicsit jobban leszel - próbálok komoly arcot vágni, de ez nem nagyon akaródzik, inkább olyan cukin tudatlan kifejezés ül ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdem, mert látom rajta, hogy nem valami boldog, ezen viszont változtatni kell, mert ez nem jó. Nagyon nem jó.

Kristóf

Igazat ad nekem. Nem is vártam mást, hisz igazam van. A felnőttek olyan buták néha, hogy ilyen komoran viselkednek, és nem élvezik az élet szép, vidám és rózsaszín oldalát, és csak úgy elhaladnak az apró, de annál szebb pillanatok mellett. És ez nagyon nem jó. Pedig annyi szép dolog vesz minket körül, amiket amúgy régen, mikor még nem találkoztam Tündérmókussal. Azóta én is mindent szebbnek, rózsaszínebbnek látom. És ezt mindenkinek így kéne látnia. És mégsem.
- Hát az tényleg szomorú dolog. Én voltam ma ott, és adtam is nekik egy ilyen rajzot, és a kedves pincér néninek még karperecet is adtam - vigyorgok a férfira. Igazából nem is néni volt, mert alig pár évvel lehet csak nálam idősebb az a lány, aki hozta nekem azt a nagyon cukros, nagyon rózsaszín sütit, amit egyből be is faltam.
- Én Keiko vagyok - mosolygok végig a férfira, aki szintén bemutatkozik, s megtudom a nevét. Simfel. Milyen aranyos neve van. Tudom, hogy ez a családneve, de nekem ez jobban tetszik, mint a keresztneve, Kristófot amúgy is láttam már sokat, és ők is mind olyan komorak voltak. De ő nem, annyira.
- De, oda járok. Most vagyok harmadikos - Vigyorgok továbbra is, s ez a vigyor percről percre egyre nagyobb lesz. Hogy mit keresek itt? Hm... Ez egy jó kérdés. Mit keresek itt? Ja, már tudom. Épp visszafelé tartok a kastélyba. Igen mozgalmas napom volt, és már kezdek fáradni, pedig még szívesen maradnék itt kint. - Hát... Egész délután itt voltam, és épp visszafelé tartok. De... Lehet, hogy még egy kis ideig maradok, hátha találkozok diákkal, mert ilyenkor már nem igazán szabadna kint lenni. És képzeld, prefektus vagyok, viszont még nem találkoztam szabálytalankodó diákkal. Ugye milyen cukik, hogy nem rosszalkodnak? - és ezt most teljes komolysággal mondom, és olyan naivan, mint még soha. Tényleg aranyosak, hogy betartják a szabályokat. Legalább több időm van arra, hogy a cukiságommal örömet hozzak az emberek szürke, egyhangú napjába.

Kristóf

-Hááááát... Egy picit furán nézett a lány rám. Mintha valami idegen, furcsa lényt látott volna. Vagy lett volna valami az arcomon. Nincs semmi az arcomon, és nem lettem zöld űrlény, ugye? - kérdezem, felnézve a férfira, miközben végigtapogatom az arcom. De nem. Nincs semmi változás rajtam, fura csápjaim se nőttek, tehát nem vagyok űrlény. És remélem zöld se vagyok.
Nahát, milyen furcsa, hogy ma még nem találkozott egy diákkal sem. Pedig mindig szokott lenni valaki, vagy valakik, akik itt mászkálnak. Na mindegy, lehet, ez egy ilyen, kivételes nap. De akkor nincs is miért itt maradnom. Inkább visszamegyek, amúgy is kezdek picit éhes lenni, szóval. kastélyban az első utam a konyhába fog vezetni, valami kis esti nasira. És ha már ott járok, akkor adok a manócskáknak egy szép rajzot. Tudom, hogy egyszer már kaptam tőlem, sőt nem is egyszer, de hát olyan édik,és örülni szoktak minden egyes rajzomnak. Nagyon kedvelem őket, és szeretek ott lenni, néha csak nézni, ahogy dolgoznak. Bár szerintem egyesek nem értékelik annyira az ő becses munkájukat. Ami rossz, nagyon rossz.
- Akkor szerintem visszamegyek. Úgyis kezdek éhes lenni - mondom Kristófnak, majd a pici pocakom megsimogatom.
- Tényleg? Komolyan elkísérnél? - Tekintetem egy széles mosoly kíséretében Kristófra emelem, szemem - elképzelésem szerint - csillog, mint a csillagok ott fent az égen, mik egyre csak jönnek, és jönnek, ahogy telik az idő.
- Milyen arcok? Gonoszak? És ez biztos? Pedig itt olyan kedvesek az emberek, és aranyosak. Miért vannak itt gonosz emberek? - Óh ez a naívság. Ha nem lennék cukikóros, tuti eszembe se jutna ilyeneket mondani. Azonban mivel beteg vagyok, a cukiság kórjával fertőzve, így minden olyan más. Az emberek nem lehetnek gonoszak. Az nem illik ebbe a szép, cuki világba, amiben élek, legalábbis ebben a bizonytalan hosszúságú időben. Nem, nem és nem. Biztos csak rossz napjuk van, és azért olyan gonoszak. Más oka nem is lehet.
-  Kastélyban? Hát... nagyon vicces. Bár néha unalmas, mert szinte mindig, mindenki tanul, de a tanulás oooolyan unalmas. Viszont a festmények viccesek. Néha vicces történeteket szoktak mesélni, és azon is jókat szoktam nevetni, amikor például összevesznek. De nem nagyon szeretik, ha megváltoztatjuk a színüket,és akkor olyan mogorvák. Jaaaaj és a konyha. Az a kedvenc helyem a kastélyban, mert a manók mindig tudják mit szeretnék, és olyan aranyosak. Te itt tanultál? És szereted a konyhát? - megint csak beszélek, és beszélek, alig tudom abbahagyni, miközben belekarolok Kristófba, s úgy ballagunk a kastély felé. Biztos itt tanult. Különben miért lakna itt?