Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Keiko


Napok óta nem találkozott Haruval, ami elég kellemetlenül érintette a kis lelkét. Pedig naphosszat járkált a függönytelen ablakok előtt, hátha megpillantja, mikor jön haza a másik házba a lány, de semmi. Amikor otthonról elindult abban a reményben, hogy majd megmentheti álmai nőjét, mint valami barna hajú herceg diófa pálcával, de akkor látta, hogy a narancs hajú óvónőnél ég a villany, a függönyök pedig be vannak húzva. Kristóf kicsit szomorkás hangulatban baktat az utcákon zsebre tett kezekkel, közben pedig azon töri a fejét, mivel is veheti le úgy a lábáról a nőt, hogy az azonnal megbocsásson neki. A gyümölcskosárral már próbálkozott, pitét sütni jobb, ha nem áll neki, mert ha a tűzoltóság kopogtat be Haruhoz azzal, hogy ég az ikerház másik oldala és inkább hagyja el a lakást, nem fog a helyzetén javítani. A férfi megvakarja a tarkóját, közben pedig nagyokat sóhajtozik. Valamivel pedig muszáj lesz előállnia, hiszen az, hogy Haru ilyen közel van hozzá, mégis mennyire távol, egyszerűen megőrjíti. Amíg gondolkodik, a szeme elé húzza a sötét kalapját, s nem is veszi ezért észre, hogy valakinek nekimegy... vagyis inkább együtt mentek egymásba. A vékonyka leányzó hátsóra vágódik a macskaköves úton, ő pedig azonnal a kis hölgy után kap.
- Jaj, ne haragudj... nem figyeltem. Nem esett bajod? - Nyújtja a kezét mosolyt varázsolva arcára, hogy felsegítse a lánykát. Valami ugyan mintha nem stimmelne ezen a diáklányon, de ő nem igazán veszi észre, inkább, miután sikerül talpra állítani a másikat, leguggol, hogy segítsen összeszedni a földre hullott papírhalmokat.
- Bocsáss meg, egy kicsit a gondolataimba mélyedtem. Mik ezek a rajzok? - Pillant meglepetten a furcsa ábrákra, mielőtt átnyújtaná a kezében lévő lapokat.

Kristóf


 Eddig nem is vettem észre, hogy a falu lakói, főként a felnőttek milyen komorak, és egyáltalán nem cukik. Pedig a gyerekek még olyan nagyon kis zabálnivaló csöppségek. Bezzeg az idősek... Ha én is ilyen leszek, akkor inkább nem akarok felnőni, hanem fiatal, és cuki akarok maradni. És nem tudom, hogy miként segítsek szegény felnőtteken, hogy ismét aranyosak, és cukik legyenek, ugyanis nem engedik, hogy megpusziljam őket. Pedig ez lenne az egyetlen mód a bajukra, a komorságra. Jaj, már tudom! Hát persze, hogy lehetek ilyen kis butus, hogy erre nem gondoltam. Van ugye a többségnek gyereke, akik nagy valószínűséggel napi rendszerességgel puszilják meg a drága anyucit, és apucit. Szóval tehát a terv egyszerű: a picik még sokkal fogékonyabbak egy puszira, így ők cukik lesznek - nem mintha már amúgy sem lennének azok - és szépen átadják a kórt a szülőknek. És akkor az egész falu rózsaszínben fog pompázni. Milyen szép.
Erre a gondolatra még nagyobb mosoly ül ki az arcomra, mint eredetileg volt, s ekkor jön nekem - egy én megyek neki? - a férfinak. Milyen rendes! Felsegít, de teljesen feleslegesen, mert utána egyből vissza is térek négykézlábra, hogy a lapokat össze szedjem, amiben szintén segít. Milyen aranyos!
- Ezeket én rajzoltam - vigyorogva nézek fel a férfira. - Én rajzoltam, hogy a falulakóknak egy kis boldogságot vigyek az életükbe. De mindenki olyan komor, és egyhangú. És olyan furán néztek. De te ugye megérted? - nézek rá cukin, nagy bociszemekkel. - Elfogadsz egyet? Látom, hogy nincs túl jó kedved, ettől biztos kicsit jobban leszel - próbálok komoly arcot vágni, de ez nem nagyon akaródzik, inkább olyan cukin tudatlan kifejezés ül ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdem, mert látom rajta, hogy nem valami boldog, ezen viszont változtatni kell, mert ez nem jó. Nagyon nem jó.

Keiko



A leányzót sikerül felsegíteni, de rögtön mindketten négykézlábra térnek vissza, hogy felvehessék a szétszóródott lapokat. Kristóf rá-rá pillant néhányra, mielőtt visszaadná és szóvá is teszi a furcsa, színes alkotásokat. A húzott szemű lány válaszol, elmeséli, hogy ő rajzolna, no meg azt is megosztja a férfival, hogy miért. Kristóf elmosolyodik, majd nevetni kezd a magyarázaton.
- Vagy úgy, milyen igazad is van. - Ő is észrevette már, a felnőttek többsége olyan egyhangú és annyira görcsösen ragaszkodik a monoton kis életéhez, hogy elképesztő. Pláne a Minisztériumban, az a sok aktakukac... itt, a kirendeltségben sem más, mint Budapesten. Elveszi az egyik rajzocskát és vigyorogva megköszöni. Az ismeretlen, valószínűleg Mágustanodás lány viszont átlát a szitán, szóvá is teszi, hogy valami nem stimmel vele. Simfel elhúzza a száját, ezzel egy zavart mosolyt erőltetve arcára, s megvakarja a tarkóját. Hihetetlen, hogy mennyi éles szemű diák jár ebbe az iskolába.
- Hát igen... - De elmondja-e vajon ennek a vadidegen diáknak, hogy az a baja, hogy álmai nője ott lakik mellette, és az még csak szóba se áll vele? Hogy hagyta annak idején elveszni ezt a kapcsolatot Edward miatt, és hogy azóta is bánja már a régi döntését? Nem, nem néz ki ez a lány 16 évesnél többnek, nem tudhatja, mi fán terem az ilyen fájdalom. És különben is, olyan aranyos, kár lenne az ő problémáival nyaggatnia.
- Ó, hát semmi. Nincs már ilyenkor nyitva a cukrászda, pedig valami édesre vágytam. Erre beléd botlottam, a sors keze. Hogy hívnak? - Egy cseppet sem zavarja, hogy a lány letegezte, végül is nem lehet köztük akkora korkülönbség, csak mennyi? 10 év? Ismét felsegíti a lánykát, most már összeszedve az összes rajzocskát, kezében a sajátjával, s a kezét nyújtja bemutatkozásként.
- Az én nevem Simfel Kristóf, örvendek a találkozásnak. Nem a Bagolykőbe jársz? Mit keresel itt lent ilyenkor?

Kristóf

Igazat ad nekem. Nem is vártam mást, hisz igazam van. A felnőttek olyan buták néha, hogy ilyen komoran viselkednek, és nem élvezik az élet szép, vidám és rózsaszín oldalát, és csak úgy elhaladnak az apró, de annál szebb pillanatok mellett. És ez nagyon nem jó. Pedig annyi szép dolog vesz minket körül, amiket amúgy régen, mikor még nem találkoztam Tündérmókussal. Azóta én is mindent szebbnek, rózsaszínebbnek látom. És ezt mindenkinek így kéne látnia. És mégsem.
- Hát az tényleg szomorú dolog. Én voltam ma ott, és adtam is nekik egy ilyen rajzot, és a kedves pincér néninek még karperecet is adtam - vigyorgok a férfira. Igazából nem is néni volt, mert alig pár évvel lehet csak nálam idősebb az a lány, aki hozta nekem azt a nagyon cukros, nagyon rózsaszín sütit, amit egyből be is faltam.
- Én Keiko vagyok - mosolygok végig a férfira, aki szintén bemutatkozik, s megtudom a nevét. Simfel. Milyen aranyos neve van. Tudom, hogy ez a családneve, de nekem ez jobban tetszik, mint a keresztneve, Kristófot amúgy is láttam már sokat, és ők is mind olyan komorak voltak. De ő nem, annyira.
- De, oda járok. Most vagyok harmadikos - Vigyorgok továbbra is, s ez a vigyor percről percre egyre nagyobb lesz. Hogy mit keresek itt? Hm... Ez egy jó kérdés. Mit keresek itt? Ja, már tudom. Épp visszafelé tartok a kastélyba. Igen mozgalmas napom volt, és már kezdek fáradni, pedig még szívesen maradnék itt kint. - Hát... Egész délután itt voltam, és épp visszafelé tartok. De... Lehet, hogy még egy kis ideig maradok, hátha találkozok diákkal, mert ilyenkor már nem igazán szabadna kint lenni. És képzeld, prefektus vagyok, viszont még nem találkoztam szabálytalankodó diákkal. Ugye milyen cukik, hogy nem rosszalkodnak? - és ezt most teljes komolysággal mondom, és olyan naivan, mint még soha. Tényleg aranyosak, hogy betartják a szabályokat. Legalább több időm van arra, hogy a cukiságommal örömet hozzak az emberek szürke, egyhangú napjába.

Keiko



- Biztosan nagyon örültek neki. - bólogat a leány szavaira. Nem sokan vannak manapság, akik csak úgy rajzokat osztogatnak vadidegeneknek, ezt pedig értékelni kell. Fiatal diákunk bemutatkozik, Kristóf pedig a név alapján mer csak következtetni, hogy ez bizony japán eredetű lehet. Ő is bemutatkozik, ahogy illik, majd meg is kérdezi, hogy ide jár-e a rajzolóművész. Hamar választ is kap, és még az évfolyamát is megtudja. Akárhogy is, ilyenkor biztosan nem szabadna egy Bagolykövesnek sem lent lennie a faluban, tekintve, hogy hétköznap van és a Tanoda, illetve a Minisztérium, no meg persze a Bogolyfalvi tanács közösen döntött a látogatási időpontok felől. Ma pedig Keiko volt az egyetlen, akibe belebotlott. Egy új információval bővül a tudástára; a lányka még prefektus is! Egyetértően hümmög, végül mosolyogva megszólal.
- Hát te lány, igazán nem akarom elvenni a kedved, de ma csak veled futottam itt össze, más diákot nem láttam. Ööööö hát valóban úgy lehet, ahogy mondod.. - Vakarja meg a tarkóját arra a feltevésre, hogy cukik lennének a diáktársai. Azért ő nem hívná így őket, nap mint nap hall a kolegáitól panaszt, hogy már megint mit műveltek az idősebbek a csárdában, vagy a fiatalabbak odabent a kastélyban.
- Ha akarod, visszakísérhetlek a kastélyba, nekem most nincs más dolgom. - Vonja meg a vállát és kiszélesedik a mosolya. Szó ami szó, régen járt fent az ódon épületben, akkor sem túl sokat, hiszen csak mestertanoncként járt ide.
- Egy ilyen fiatal lánynak amúgy sem szabadna ennyi ideig kimaradni, még ha prefektus, akkor se. Vannak itt a faluban olyan arcok, hogy hiába mutogatod nekik a jelvényed, nem sokra mész vele. Harmadikosként pedig biztosan nem vagy nagykorú, hogy itt is varázsolhass... - Magyarázza, miközben a karját nyújtja a húzott szemű ifjoncnak, mint valami lovag, s ha Keiko elfogadja, el is indulhatnak visszafelé. Természetesen azért a másik kezében ott van a kedves ajándék, amit kapott, nem is fogja senki másnak odaadni.
- Na és mesélj, milyen a diákélet odafent?

Kristóf

-Hááááát... Egy picit furán nézett a lány rám. Mintha valami idegen, furcsa lényt látott volna. Vagy lett volna valami az arcomon. Nincs semmi az arcomon, és nem lettem zöld űrlény, ugye? - kérdezem, felnézve a férfira, miközben végigtapogatom az arcom. De nem. Nincs semmi változás rajtam, fura csápjaim se nőttek, tehát nem vagyok űrlény. És remélem zöld se vagyok.
Nahát, milyen furcsa, hogy ma még nem találkozott egy diákkal sem. Pedig mindig szokott lenni valaki, vagy valakik, akik itt mászkálnak. Na mindegy, lehet, ez egy ilyen, kivételes nap. De akkor nincs is miért itt maradnom. Inkább visszamegyek, amúgy is kezdek picit éhes lenni, szóval. kastélyban az első utam a konyhába fog vezetni, valami kis esti nasira. És ha már ott járok, akkor adok a manócskáknak egy szép rajzot. Tudom, hogy egyszer már kaptam tőlem, sőt nem is egyszer, de hát olyan édik,és örülni szoktak minden egyes rajzomnak. Nagyon kedvelem őket, és szeretek ott lenni, néha csak nézni, ahogy dolgoznak. Bár szerintem egyesek nem értékelik annyira az ő becses munkájukat. Ami rossz, nagyon rossz.
- Akkor szerintem visszamegyek. Úgyis kezdek éhes lenni - mondom Kristófnak, majd a pici pocakom megsimogatom.
- Tényleg? Komolyan elkísérnél? - Tekintetem egy széles mosoly kíséretében Kristófra emelem, szemem - elképzelésem szerint - csillog, mint a csillagok ott fent az égen, mik egyre csak jönnek, és jönnek, ahogy telik az idő.
- Milyen arcok? Gonoszak? És ez biztos? Pedig itt olyan kedvesek az emberek, és aranyosak. Miért vannak itt gonosz emberek? - Óh ez a naívság. Ha nem lennék cukikóros, tuti eszembe se jutna ilyeneket mondani. Azonban mivel beteg vagyok, a cukiság kórjával fertőzve, így minden olyan más. Az emberek nem lehetnek gonoszak. Az nem illik ebbe a szép, cuki világba, amiben élek, legalábbis ebben a bizonytalan hosszúságú időben. Nem, nem és nem. Biztos csak rossz napjuk van, és azért olyan gonoszak. Más oka nem is lehet.
-  Kastélyban? Hát... nagyon vicces. Bár néha unalmas, mert szinte mindig, mindenki tanul, de a tanulás oooolyan unalmas. Viszont a festmények viccesek. Néha vicces történeteket szoktak mesélni, és azon is jókat szoktam nevetni, amikor például összevesznek. De nem nagyon szeretik, ha megváltoztatjuk a színüket,és akkor olyan mogorvák. Jaaaaj és a konyha. Az a kedvenc helyem a kastélyban, mert a manók mindig tudják mit szeretnék, és olyan aranyosak. Te itt tanultál? És szereted a konyhát? - megint csak beszélek, és beszélek, alig tudom abbahagyni, miközben belekarolok Kristófba, s úgy ballagunk a kastély felé. Biztos itt tanult. Különben miért lakna itt?