Hajamat hátrasimítva szimatolok végig a nyakán, enyhén izzadt, kissé sós ízű bőrét nyaldosva végig ügyetlenül. Érzem rajta, hogy jó neki amit csinálok, engem pedig lázba hoz azzal, hogy boldoggá tehetem. Végre, ha csak egy rövid pillanatig is, de elhiszem magamról, hogy nem vagyok az a szerencsétlen nyomi, akinek csúfoltak általánosban. Mintha ugyanazt tudnám neki nyújtani, amit a többi nagymenő macsó, hiába vagyok egy fejjel alacsonyabb nála, hát még a vékony testalkatom ugye, amit az előbb olyan könnyen kapott fel az asztalig.
A számon át kapkodom a levegőt, miközben ő bátorítólag megtart a nyakánál. Még nem jutna eszembe magamtól, hogy ráharapjak a vállára, vagy hogy finoman kiszívjam egy kicsit a bőrét. Egyelőre hatalmas élmény, hogy végigpuszilhatom őt ott, ahol csak szeretném. És ez a szabadság ijesztően klassz érzés, olyannyira, hogy mindenhol libabőrössé válok.
- Fontos vagy nekem - vallom be neki bátortalanul, lesütött szemekkel, még ha lábujjhegyre ágaskodva próbálom is őt felérni, mert az ajkaitól nem vagyok hajlandó hosszabb távra megválni. Egyszerűen túl sokáig maradt ez ki az életemből, most pedig mindene kell. Megannyi álmodozás után végre hozzáérhetek anélkül, hogy bűntudatom támadna. Pedig nem helyes, amit csinálok. Mondják, hogy mással kéne most itt lennem, főleg hogy Tejfölnek indokolatlanul rossz híre van a kastélyban. Sajnos sokan alapból előítéletesek vele, holott ha egy kicsit mögé néznek, én tudom, hogy aranyból van a szíve. De hát hogyan is győzhetném meg azokat, akik egyszer már a fejükbe vettek valamit? Ráadásul anélkül, hogy bármi személyeset megosztanék a múltjáról. Szóval nem örülök, hogy elbagatellizálja a törődésemet, noha azzal már tisztában vagyok, hogy nagyon újszerű érzés lehet ez a számára. Gondolom a húgán kívül más nem gondoskodott róla.
Megfeszülök a szívó érzéstől, mely kissé már mintha csiklandozna is a nyakamon, a kínos nyögések pedig folytatódnak. Végül a számhoz kapom a kezem, mert attól félek áthallatszik a vékony falakon, noha gondolom egy lélek se jár most erre. Azért közel nyomom magam hozzá, hogy hallhassa rajtam a boldogságomat.
Próbálom elkerülni, hogy összeérjünk, ő mégis magához ránt, aztán felfedezi az izgalom jeleit a testemen. Úgy érzem, mintha közszemlére tett volna ki az asztalnál, afféle ritka értékes múzeumi tárgy gyanánt. Keresztbe tett lábbal állok meg előtte, felsőmet lehúzva, kezemmel eltakarva a kínos pontot, kissé még oldalra is fordulva, hogy szabaduljak az égető pillantásától.
- Hidd el, nem akarod látni - mentegetőzöm, mikor végre meg tudok szólalni. Megrázom a fejem, s mintha hátrálni akarnék. Elkapom a nadrágom szélét, hátha megakadályozhatom a műveletet. - Ki fogsz nevetni... Szégyellős vagyok - erősködöm tovább.

Nem mertem korábban még csak elképzelni sem, hogy egyszer ez megtörténhet velem. Aztán mégis itt vagyok, félénk kijelentésem után valósággal reszketve a reakciójától. Hirtelen a szívéhez kap, ezúttal mintha nem teátrálisan tenné. Aggódva fürkészem kék íriszeit, majd pillantok végig feszült végtagjain. Mielőtt bármit is mondana, belül már felkészülök a legrosszabbra, az újabb csalódásra. Mintha direkt élvezném, hogy egyre messzebb mehetek el nála, amíg nem koppanok egy óriásit. Összeszorul a gyomrom, zavart tekintetéből remélem válaszát. És aztán megkönnyebbülök. Nem gondolkodom el azon, hogy ez esetleg nem igaz. Mert nincs okom azt hinni, hogy ne így lenne. Annyi mindent kaptam tőle az utóbbi időszakomban, ami ráadásul elég nehézre sikeredett. Elszakadtam a családomtól, ahol kiéleződtek a konfliktusok. Sosem voltam még ennyire egyedül, magamra hagyva, gyakorlatilag egy idegen világ idegenebb környezetében, tetézve friss barátságaim pillanatnyi megingásával. A torta pezsgőtől savanykás utóízét kezdem érezni a számban egy pillanatra, mikor a legutóbbi találkozásunkra gondolok.
Valósággal rácsimpaszkodom az örömtől, ahogy végtagjait szorongatva kéretem magam az újabb csókért. Gyerünk, élvezze csak ki, hogy megkaphat engem. Imádom, amikor átadom magam a játékának, ahogy ezúttal a nyakamat veszi célba. Mit gondolok én bele olyanokba, hogy annak nagyon könnyen nyoma maradhat, főleg az én avatatlan, puha bőrömön. Majd utána hordhatok garbós pulcsit napokig, de most még le is húzom a felsőmet a vállamról, hogy kedvére szórakozhasson rajtam. Én pedig nyitva hagyott szájjal, döbbenten csodálom, miként birtokba veszi a testemet.
- Félek, hogy csalódni fogsz bennem - árulom el neki az egyébként nagyon is titkolt aggodalmamat kegyetlen őszinteséggel. Már-már suttogva hagyják el ajkaimat a szavak, úgy fordulok el árgus szemei elől, átkozva a pillanatot, amikor lámpát gyújtottam a sötét szobában. Mondjuk volt már ott a keze, ha jobban belegondolok...
Ijedten hunyom be a szemem a közelítő karjának látványára, ami végül a nadrágom helyett a kézfejemet ragadja meg, s vezeti el oda, ahol viszont korábban én még nem jártam. A furcsa érintésre először el akarnám kapni onnan az ujjaimat, aztán bizonytalanul állapodok meg a peremén, mégis szánalmasnak érzem magam így. Nekem ez nem megy, de megbántani sem akarom. Mert nem vele van a baj, hanem velem. Én vagyok hülye. Nehezen veszem a levegőt, arcom elvörösödik az idegességtől.
- Hát... ez durva - kommentálom, miközben halványan azért elmosolyodom. Tudva, hogy nem vagyok egyedül a problémával, már bátrabban simulok vissza hozzá, mutatóujjammal pedig végighúzok a mellkasán. Jobb lesz ezt elfelejteni, másik kezem viszont még mindig ottmaradt.

Azért sem lep meg, hogy ledermed a kijelentésemen, mert fordított esetben nagy valószínűséggel ugyanígy reagálnék rá. Szavaimra pedig hálából nincs olyan pont, amit ne terítene be csókjaival a nyakam körül. Engedelmesen tartom neki oda a célpontot, hogy kedvére játszadozhasson a bőrömön. Úgyis tudom, hogy bármit csinál, mindenképpen izgatóan fog rám hatni vele. Ellazulok ezektől az érintésektől, arcomra meghitt mosoly ül. Szemeim felcsillannak közelségétől. A világ gyors üteme lelassul, gondolataimban egyedül ő jár, az ajtóról pedig végleg megfeledkezem. Ahogy a családomról és a közelgő vizsgaidőszakról is. Az én elő Valentin-napom ez, amit egy ideje titkon már sejtettem, hogy valóra válik, de azt nem, hogy ebben a formában. Mélyeket sóhajtozva koncentrálok ajkaira, miközben tovább zakatol a szívem. S amilyen elégedettséggel mér végig magának, úgy leszek egyre büszkébb arra, hogy itt van nekem és ezt a hatást egyedül én váltom ki belőle. Végre nem az agresszióhoz segítem hozzá, sokkal inkább a beteljesüléshez, mintha támasza lehetnék a nehéz időkben.
- Tényleg? - hebegem zavartan a bókjaira, majd szerényen elvigyorodom tőlük. Külső fülnek nevetségesek lennének ezek a szavak, nekem viszont mindennél többet érnek. Még sosem mondtak nekem ilyet. Teljesen behálóz velük, egyszerűen túl sok impulzus ér. Még csak fel sem fogom, hogy az előbb miket csináltunk, vagy azt, hogy éppen hol jár most a kezem. Megenyhülök a tiltakozásomat követően, így ismét egymás mellé tett lábakkal állok meg előtte, egyelőre felhagyva a takargatással, noha elég teszetosza a kiállásom. Nagyokat dobban a szívem a megtisztelő szereptől, viszont továbbra sem értem, hogy miként lehetséges az, hogy ennyire belém habarodott. Pont belém... Aki aztán tényleg nem egy főnyeremény.
- Öhm, mármint? - harapom el a számat, mert nem teljesen tudom, hogy most mire gondol. Annyi minden lehetséges számomra, hogy inkább nem képzelek el semmit, nehogy félreértsem a szándékait. Finoman megremegek a simításától, végtagjaim megfeszülnek, ujjammal ügyetlenül helyezkedem nála.

- Nem - vágom rá egyből, mielőtt kételkedni kezdhetne bennem. Ellenkezésem jeléül tiltakozóan csóválom meg a fejem, teljes erőmmel szorítva magamhoz testét, mintha ezzel hatékonyan a tudtára adhatnám az elköteleződésem és a hűségemet. Biztató mosollyal a számon nyomom a fejem az arcába, hátha minél előbb el tudom benne altatni a gyanakvását. Tudom, hogy milyen törékeny ez a viszony köztünk, és hogy mennyire óvnom kell őt a konfliktusoktól. Elég egy rossz pillantás, és már magára vesz valamit. Formálódó, sérülékeny, alaktalanul örvénylő kapcsolat köt minket egymáshoz, mely remélem egyszer egy szép napon szilárd kötelékké kovácsolódhat. Ahhoz pedig az általa sokat emlegetett, példának állított határozottságára van szükségem, hogy átvegyem. Bárcsak kiléphetnék ebből a csontos jelmezemből, amit a testemnek ismerek, s költözhetnék át egy macsóéba, akivel meghódíthatnám a világot. Csábos mosoly, izmok. Nálam legalább két, ha nem három fejjel nagyobb testmagasság. Vagyonos családi háttér, mely nem sajnálja rám a galleonokat. Drága göncök helyett jutottak örökül bátyáim használt ruhái, na meg némi zsebpénz, hogy kihúzzam a húsvéti szünetig. Néha időtlen időkig képes vagyok arról ábrándozni, hogy miként is alakulhatott volna a sorsom, ha kicsit több önbizalommal bírok.
Válaszáig levegőt se merek venni. Mosolya megnyugtat, a rá következő fagyos tekintettől viszont a földbe gyökerezik a lábam. Eltátom a számat, szememmel jobbra-balra végigpásztázva a szobát. Mindenhová nézek, csak rá nem. A hajamba túrok, hogy a szégyentől elsápadt, majd kipirosodó arcomat némileg eltakarhassam előle.
Szörnyen kínoz a csalódottságával. Iszonyatosan megalázó, hogy ezt gondolja rólam, mármint hogy még ne nyúltam volna magamhoz korábban. Gyermeteg hisztijén mégsem háborodok fel, hiszen a magam kudarcát látom benne. Felszólítása ellenére továbbra is az asztal szélénél szobrozok, értetlen arccal nézve végig, ahogy megigazítja a ruháját, s egyenesen távozni készül.  Összeszorul a torkom, érzem hogy alig kapok levegőt, úgy gyűlik bennem a harag önmagam iránt, s rémlik fel a bál képe előttem, amikor magára hagytam. Most hasonló jelenetben találom magam, csak éppen a saját szemszögemből. Fáj, hogy nem adhatok neki többet, meg hogy hitegettem azzal, hogy eljövök. És miért ne vágynék arra, hogy boldogok legyünk...
- De most mi a baj? Hé... ez nem igaz. Én szoktam. Eskü - fedem fel előtte titkomat, csak hogy maradásra bírjam. - Hová készülsz? - kérdezem remegő hangon, idegesen megigazítva a felsőmet.

A vihar előtti csendben vékony ujjaira csavargatja hajszálaimat, s amíg ajkaira tapadva próbálkozom valami újat nyújtani a számára, addig testem több pontján is finoman cirógatni kezd. Nyugodt érzés árad szét bennem, mely átmenetileg megszünteti a remegést, gyomromban pedig az ott lapuló görcsös fájdalmat. Nyakamra a nyálától hideg levegő nehezedik, bőröm alatt pedig égető érzés emlékeztet arra, hogy nemrég élénken harapdálta és szívta azt, ahol csak hozzáférhetett. Most egy mozdulattal feljebb húzom a ruhám, hogy ahol csak lehet, betakarhassam a felületet, s ha egy tükör előtt állnék, már látható is lenne a vállam körüli a nagy vörös folt.
Olyanokra gondolok, amik alapesetben nem rám vallanának, mégis a srác látványától beindul a fantáziám, ezzel együtt a bűntudat is dolgozni kezd bennem. Fiatalnak, tapasztalatlannak érzem magam előtte. Ha megtudná, hogy mennyire amatőrnek számítok, nevetve hagyna ott engem. Még mindig többet képzel rólam, mint amilyen valójában vagyok. Túlbecsüli a hozzáértésem, önbizalma nem ismer határt, a csalódástól viszont mindenképpen meg akarom kímélni, mert ezzel a barátságunkat is veszélybe sodornám. Mégis megbolondít a hatalomszerűség, amit a kezembe ad azzal, hogy gyakorlatilag bármit megtehetek a testén, amiről korábban álmodtam csupán. Ez a fajta szabadság viszont megijeszt, mert amilyen jól elképzeltem korábban, hogy ma itt esetleg mi fog történni, most annál bizonytalanabbul lépek hátra, látván a saját természetes reakcióimat. Mintha meglepődnék azon, hogy ez így van, mégis számolhattam volna vele.
Befeszülök, amikor a személyes szokásaimról kérdez. Inkább a téma hoz zavarba, mintsem az előítélete. A vágy, hogy végre ne valami szánalmas elsőéves strébernek lásson, felerősödik bennem. Jó lenne megfelelnem neki valahogy, és elérni, hogy ne sértődhessen meg rám. Elvégre nem szeretném, ha haragudna rám, bárcsak folytatódhatna az, ami az előbb volt.
- Sajnálom, tényleg! - sütöm le szemeim a csalódottságtól. Nyilván bennem is elmúlik a korábbi jó érzés, mialatt ő nehéz és lassú léptekkel a kabátjáért nyúl, aztán a kijáratot veszi célba. Keze már a kilincshez ér, mikor végre összeszedem magam annyira, hogy kiszaladjon belőlem néhány értelmes szó is. Feszülten totyogok az asztal mellett, egy lépést előre, majd hátrafelé lépve. Vonakodom, hogy odamenjek-e, de annyi bátorságom nincs, hogy megragadjam őt és visszahúzzam a karjánál fogva. Azt se gondoltam végig, hogy mégis mivel győzhetném meg őt.
- Nem tudom... mit szeretnél? - húzom el a számat bizonytalanul, miközben elindulok felé, hogy el ne szökhessen.

- Ajj - sóhajtok fel hangosan, a tanácstalanságtól pedig összeszorítom az öklömet. Lehorgasztott fejjel hallgatom végig szavait, szemeimen vékony könnyfátyol tűnik fel. Ezt szerencsére nem láthatja a terem túlsó feléből, s én is foggal-körömmel küzdök az ellen, hogy nehogy sírásban törjek ki. Mert megalázva érzem magam, és már most hiányzik az érintése, amit veszélybe sodortam az engedetlenségemmel. Összefonom a karjaimat magam előtt, s csak néha emelem rá tekintetem, amikor nekem háttal készül távozni. Fájdalommal teli arccal nézem végig, amint a pálcáját keresi. Nem bocsátanám meg magamnak, ha ismét összevesznénk. Megint napokig azon gondolkodni, hogy mit és hol ronthattam el, na még csak az kéne... - Tudom kezelni - jelentem ki neki halkan, de azért kihúzom magam előtte. Nyelek egy nagyot az előbbi mondatomra, mégiscsak bizalmas dologról van szó. Néhány éve már, hogy először felfedeztem magamnak, talán pont a serdülőkor kapujában, amikor a nagyobbak szóba hozták, én pedig kíváncsi lettem és kipróbáltam, hogy milyen érzés. Azóta eléggé rákaptam, még ha nem is mondható meg rólam, hogy élek vele. Túl ártatlannak és prűdnek gondolnak? Van egy rossz hírem, ebben a korban szinte mindenki csinálja, ezt a hálókörletben is visszahallom a többiek szájából. Nem hiszem, hogy kamuznának.
Kíváncsian hajolok közelebb hozzá, mikor bezárul a köztünk lévő távolság, ő pedig újra egy karnyújtásnyira van csak tőlem. Arcom még sápadt a félelemtől, lábam alig észrevehetően remegni kezd. Nagyra nyílt, csillogó tekintettel bámulok rá, a hatásszünet csak felfokozza az izgalmat. A kínos csendet vágykeltő, kíváncsi kérdésével töri meg, amit a fülembe súg. Érzem, ahogy a hajtincseimhez ér, én pedig a padlónak szegezett fejjel gondolkodóba esem. Előbb a deszkákra nézek, majd a nadrágomra, amiben a félelemtől egy kissé már lelankadtam, de látok rá némi esélyt, hogy újra visszacsináljam a korábbi állapotokat.
- Hát... - vonakodom kissé, azonban mentegetőzése inkább csak jobban felzaklat, így gyakorlatilag választás elé kényszerít. Vagy lelép, vagy megteszem neki. Arra gondolok, hogy talán mégsem olyan nagy dolog, mint hinném. Elvégre a csókba is nehezen akartam belemenni, és most mégis élvezem. Ösztönösen nyúlnék felé, hogy ne lépjen hátra, majd pillanatnyi tétovázás után, némi hatásszünettel, de gépies mozdulatokkal elhelyezkedem a széken, aminek támlájára a kabátomat akasztottam. Látszik rajtam, hogy szégyellem magam. Veszek egy nagy levegőt, majd hátradőlök, úgy húzom le a sliccem, s veszem elő az alsónadrágom tartalmát. A kezemmel takarva ügyelek arra, hogy ne sokat mutassak neki belőle. Lehunyom a szemem, s mintha valahol máshol lennék, kizárva a külvilágot kezdek lassú fel-le mozdulatokba.

Biztos, hogy egyesek jóval érzékibb mozdulatokkal képesek maguknak az örömszerzésre, míg én kezdőként a leghatékonyabb módszert követem. Valahogy sosem éreztem igényét annak, hogy új dolgokat próbáljak ki, ha már ez vált be nálam. Törekedtem arra, hogy gyorsan és észrevétlenül legyek túl rajta, s ha olyan a hangulatom, akkor maximum többször megismételtem a folyamatot. Egyik kezemmel a farmerom sliccét feszítem szét, másikkal pedig finom mozgásokat végzek lenti részemen. Számomra az élvezetekhez az kell, hogy teljesen egyedül legyek valahol, egy kényelmes helyen. A csónakház rozoga székében ülve nem érzem teljesen jól magamat, ahogy a srác jelenléte is szokatlan még nekem. Próbálok elvonatkoztatni attól, hogy hol vagyok, s ki néz most végig rajtam lelkesen kíváncsi szempárjával. Ujjaim ütemére veszem a levegőt a számon keresztül, de nem sikerül annyira ellazulnom, hogy hangokat is kiadjak. Ahogy azt sem érzem, hogy közelednék a csúcshoz, ezzel a tempóval nem csoda. Arról nem volt szó, hogy végigcsináljam. Megmutatom, hogy mit tudok, ennyi. Gondolom a kísértetház utáni felelsz vagy mersz újabb felvonása ez a részéről. Arcom viszont egyre csak vörösödik. Óvatosan kinyitom eddig összezárt szemeim egyikét, hogy elégedett hümmögésére hunyorogva ránézhessek. Kifejezéstelen arccal szemléli próbálkozásomat, amitől azonnal őrlődni kezdek magamban, hogy jól csinálom-e.
Aztán hanyagul az asztalra dobja a kabátját, hogy elkaphassa szorgos alkarom. Értetlenül állok fel a székből, gatyám lejjebb csúszik a combomon, s csak szabad kezemmel akadályozom meg, hogy teljesen leessen rólam. A másik ugyanis ismét az ő nadrágjához kerül. Bókjára megilletődve pillantok oldalra, de egy halk köszönömöt azért elmormogok neki, mielőtt megcsókolna, immár az ölében ülve.
- Jól csinálom? - suttogom, mikor kissé hideg kezem utat tör az alsójában, s ujjaimmal bátortalanul rámarkolok az övére. Felhúzom kissé a pólóját, aztán ha kiszabadul börtönéből, kézfejem lassú mozgásba kezd. Érzem, hogy az eltelt idő alatt teljesen benedvesedett neki. Arcomon halvány mosoly jelenik meg, fejemben pedig a műveletre fókuszálok.

A testem feletti uralmat felváltja valami belső, korábban hosszú időn át elnyomott vágyak vezérelte szellem, amit Theon vad érintései engednek ki a palackból. Akárhogy nézem, mindenhogy kínos, amit most művelünk. Egy évvel ezelőtt még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy bentlakásos varázslóiskolában tanuljak az Északi-középhegység szívében, nemhogy egy srác ölében ülve csináljak mindenféle felnőtteknek való dolgot. Bátorságomért cserébe vadállat módjára cuppan rá az ajkaimra, nyelvével becsusszan a fogaim közötti résen, hogy sajátommal találkozva szenvedélyes táncba kezdjen. Szinte teljesen átdugom az enyémet az ő térfelére, miközben előbb a hátát ragadom meg, majd hátul a hajába kapaszkodom. Fokozódik a nyáltermelésem, köszönhetően a mentolos utóíznek, amit kedvenc cukorkánk aromája kölcsönöz. Szája ettől csak még kívánatosabbá válik, lelkes amatőrként kezdem el nyalogatni nyelve hegyéről az ízeket. Már alsó ajkába harapva élvezkedem, amikor karomért nyúl, ezzel mintegy kiadva az új parancsot. Nagy levegőt véve lassan csúsztatom be a kezem a gatyájába, hideg ujjaimtól való felszisszenésére pedig féltően kapom arcára a tekintetemet. Aztán sokkal inkább a férfiassága kezd el érdekelni, amit türelmetlenül szabadítok ki a farmerja fogságából. Egy mondat erejéig muszáj vagyok megjegyezni, hogy odalenn is illik rá a Tejföl jelző, ellentétben az én szőrzetemmel. Tizenöt évesen kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen élményekben részesülnek, mindezt egy bentlakásos intézményben, még ha ki is szöktünk érte a faluba. Kérését komolyan véve aprót bólintok, egyre gyorsuló ütemben kezdek dolgozni rajta. Először félve szorítok rá, aztán egyre magabiztosabban kísérletezem, de a kívánt eredményt nem sikerül elérnem. Halkan sóhajtozni kezd, ez igaz, viszont az arca elég kifejezéstelenül fest. Aggódni kezdek, belülről tépelődöm, ezzel párhuzamosan a végén már-már görcsösen rákapcsolok valami nagyobb fokozatra, mert mindenképpen ki akarom őt elégíteni. De arcom gondterhelt, homlokom összeráncolódik, a koncentrálástól apró izzadságcseppek jelennek meg rajta. Odalenn pedig lankadni kezdek, olyannyira az ő boldogságára koncentrálok, amit mintha mégsem tudnék elérni. Jónak jó, de kevés. Hamar hiányérzetem támad. És velem van a baj, valamit rosszul csinálok. Örökké ezzel fog piszkálni, ha nem tudom őt rendesen felizgatni. Szinte kérlelően meredek rá, hogy nyögje már ki a szükségleteit, mire végre megszólal.
-  De... - torpanok meg a műveletben, mikor kihúzom magam, s helyezkedem kissé az ölében, hogy ne zsibbadjak el. Mérgemben halkan felmordulok. Az erőlködéstől kapkodva veszem a levegőt, s csak azután szólalok meg, hogy kellően kifújtam magam. - Azt még sosem csináltam. Nem... nem tudom, hogyan kell - remegek meg, ahogy tenyerével rákulcsol odalenn.

Van valami ijesztő számomra abban, amit csinálok, és ugyan az ölelkezésekkor még mindig bevillannak az első találkozásaink rémképei, a félelemmel átitatott izgalmat átveszi valami bizsergető érzés, amiről tudom, hogy rossz és helytelen, de mégis vonzó. Pont attól, hogy veszélyes ennyire közel engednem őt magamhoz, s a kiszámíthatatlansága ezúttal tetteiben nyilvánul meg. Félek, mert nem tudom hogy mit vár el tőlem, de azt sem hogy miként juttassam el a csúcsra. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mi lesz a következő lépése, amitől csókjaink ellenére nyugtalanná válok. Elfelejtem, hogy milyen híre van a suliban, annak tudata pedig, hogy most a tűzzel játszom, egyenesen az egekbe emeli a dopaminszintemet. A tiltott gyümölcsnek pedig nagyon tetszik, amit csinálok vele. Én meg azt élvezem, hogy végre valami igazán rólam szól. Lettem valaki. Felfigyeltek rám, és kiválasztottak. A sok szar után némi boldogság is jut. Álló farkamat markoló keze akár le is levezethetné a stresszt, ami a vizsgák előtt nem egy rossz dolog. Szándékosan fokozom benne a vágyat irántam, mikor már lassan kapiskálni kezdem, hogy mi jön be neki a legjobban, olyannyira, hogy már alig bírjon magával. Nem tudom, hogy mit szeretnék, s meddig akarok eljutni vele, csak boldognak akarom végre látni, hogy jóvátegyem az irántam érzett korábbi indulatait, s hogy megmutathassam neki a valódi énemet, amit eddig valamiért félreismert. Mert rohadt jó, hogy összeakadtam vele, és azóta, hogy úgy elbánt velem a tanulószobán, nem tudok szabadulni ettől az illattól, amibe most beleszagolok, s a hangtól amit közvetlenül a fülemben hallok. Beférkőzött az álmaimba, amíg azon kaptam magam, hogy a lányok helyett az ő képére verem ki a zuhanyzóban, és basszus...
Most mindketten szuszogunk. A hajával játszok, na meg odalenn a péniszével, aggódóan figyelve minden egyes rezdülését. Összenézünk, én elmosolyodom, ő finoman végigsimít az arcomon, majd jó fiú módjára bólintok egy aprót, mint aki jól tudja, hogy mi a dolga, hiszen megmondták neki, nem is egyszer. Teljesítenem kell hát a parancsot. Kezem szorgalmas munkába kezd, mígnem egy könnyed mozdulattal az asztalra ültet. Lapja egy pillanatra megfeszül a súlyomtól, de nem elég vén ahhoz, hogy összerogyjon alattam. Nem csoda, ha Tejföl is lazán képes felemelni. Mindig is gyengének éreztem magam hozzá képest. Összehúzom magam az új környezettől, és még arról is elfeledkezem, hogy hátsóm a koszos asztallapot éri. Mielőtt bármit tehetnék, lerángatja rólam a  cuccaimat, nekem pedig arra marad csak időm, hogy megkapaszkodjak az asztal peremében.
- Várj! Ne! - szólok rá kétségbeesetten, mikor már tincseibe markolok. Odalenn megrándulok, ajkaim apró sóhajra nyílnak. Megdöbbent férfiasságom iránti csodálata. Az elején összeszorított fogakkal viselem, ahogy profin kényeztetni kezd a szájával, majd mikor ritmikus mozgásba kezd, vele szinkronban kezdek hangos nyögdécselésbe. - Ez... jó... - préselem ki a szavakat egy-egy sóhaj között remegve, s mintha ettől a tetőponthoz is csak egyre közelebb érnék. Tudom magamról, hogy hamar elsülök, óriási szégyen lenne, ha pont az első ilyen alkalmamnál égnék be előtte.

Megszeppenve görnyedek az asztallapon, vállam előre esik, amint az odalent munkálkodó srácot kémlelem kíváncsi szempárommal. Mámoros pillantásaim mögött ugyanakkor megrémít, hogy mit művelünk tulajdonképpen. Konkrétan másodpercek alatt kiléptetett a komfortzónámból, egyenesen valami új és ismeretlen érzésvilágba csöppentve. Ezzel egy időben érthetetlen számomra az irántam tanúsított rajongása, ahogy átszellemülten veti rá magát a férfiasságomra. Mindketten túlhevültek vagyunk, hajszálaink összeállnak az izzadságtól. Az idegességtől kocsonyaként reszket minden végtagom, úgy kapaszkodom meg benne, ujjaimmal kitapintva egyre nedvesedő fejbőrét. Ennyire még sosem akartak, sosem csodáltak. Ez egészen más érzés, mint amikor magamnak csinálom. A lámpaláztól vörös arccal feszítem be izmaimat az erősödő ingerekre, s próbálom megtalálni a helyem ebben a szituációban. Mert átadni magam ennek az érzésnek mégsem tudom teljesen, a szorongásom csupán részlegesen oldódik fel bennem. Rettegek attól, hogy viszonoznom kell a kényeztetését, vagy netán tovább akarna menni. Még néhány mozdulat, pár gyengédebb érintés, és mintha bármikor a csúcsra érhetnék. Gyermekien nyöszörgök nyelvének játékától, s mikor igazán közel vagyok, ő elszorít a hegyénél. Hangosan felmordulok a kínzásnak ható játékától, már-már könyörgően vizslatok végig rajta, hogy ne hagyjon ebben az állapotban. Beletúrok a hajamba, majd szelíden az arcát kezdem cirógatni. Teljesen eltűnök odalenn a szájában, amitől egyre hangosabban fújtatok. Szemeim bekönnyeznek a gyönyörtől, lábaimat finoman lóbálni kezdem. Valami elindul bennem, egészen mélyről, mintha átjárná minden porcikámat. Még ki akarok tartani, minden erőmmel felvenni a harcot a bizonytalan érzés ellen. Ez már az vajon, vagy csak beképzelem? Olyannyira küzdök, hogy a karját is megragadom, amivel eddig rásegített a munkájára, hátha meg tudom őt állítani. Mégis elkések azzal, hogy közbeavatkozzak. Alig néhány perce dolgozik rajtam, s azt hiszem én máris elélvezek. Hátradöntöm a fejem, szemeim összeszorítom ijedtemben. Nem tudok uralkodni a hangszálaimon, a hangos nyüszítések betöltik a szebb napokat látott termet. A robbanásszerűen távozó nedvek célállomása egyelőre nagy rejtély számomra. Hosszú másodpercekig kapkodom a levegőt a csúcs után, mígnem az euforikus ingert felváltja a marcangoló szégyenérzet. Túl hamar megadtam magam...
- Én... én asszem elmentem - hebegve kapok a számhoz ijedtemben, mintha nem lenne egyértelmű számomra a jelekből. Mégis kételkedni kezdek, mert az érzés maga különbözik attól, ahogy alapból szokott történni. - Ugye nem baj? - pislogok rá ártatlanul, naivan reménykedve abban, hogy ez nem lesz neki nagy ügy. Mondjuk lehet illett volna figyelmeztetni őt erre, hogy hová fröcskölök, de ez más kérdés.

Olykor az asztal lábai megreccsennek alattam a finom lökésektől, amiket a srác mozgása idéz elő. Nem gondoltam volna korábban, hogy ez ilyen jó lesz. Valahányszor csak összeszedem a bátorságom ahhoz, hogy a lábam közé pillantsak, úrrá lesz rajtam egy nagyon furcsa, bizsergető érzés. Egyre nedvesebb a helyzet odalenn. A nyáltermelése fokozódik a szájában, vagy valami egészen más? Esetleg mindkettő. A számon át hangosan sóhajtozva elveszítem az érzékeim feletti kontrollt, az ingerek fokozatosan erősödnek fel azokon a bizonyos részeken, s ami egy másodperccel ezelőtt még távoli célnak tűnt, az utóbb mintha már bekövetkezett volna. Lehet, hogy az újszerű élményektől. Vagy a bennem rejlő félelem hozta ki belőlem túl hamar. Esetleg éretlen vagyok még egy rendes orgazmushoz, feltéve ha nem ő végezte túl profin a dolgát. Kétségtelenül az ujjaim megpuszilása után kezdem el azt érezni, hogy átmentem egy olyan ponton, amitől kezdve a folyamatok megállíthatatlanul zajlanak le a testemben. Szívem még sokáig hevesen kalapál a tetőpont után, amiről egy rövid időintervallumban azt se tudom, hogy valóban bekövetkezett-e. Akkor sejtek meg valamit, amikor hirtelen kivesz a szájából. Ágaskodó tagom némi váladékával együtt felcsap a felsőm pereméig, mielőtt védően rámarkolnék a kezemmel. Elégedetlenül sóhajtok fel, hogy belekezdjek a magyarázkodásomba. A filmekben valahogy tovább szokott tartani... Magamnak viszont a suli óta túl hamar tudom le. Talán ez a baj... Hozzászoktattam a gyorsasághoz, kivéve ha a nyelve volt szokatlanul ügyes. Még mindig pironkodó arccal szúr szemet a szája szélén csillogó nedv. Csak ennyi jött volna ki? Aztán amint lenyalja, s egy nagy nyeléssel tünteti el ajkáról, egyúttal világossá válik, hogy miért nem terítettem be őt a váladékommal. Elszörnyedve nézek vissza rá, majd magam elé, hogy undorodva húzzam el a számat a csókja elől, amiből végül csak egy rövidke puszi lesz. Még mit nem... Undorító. Hogy saját magamat? Na ne...
Az viszont némileg vigasztal, hogy állítása szerint nem spóroltam az adagjával. Biztosan a hetekig elfojtott feszültség az oka. Még mindig szégyellem magam, de boldogabb és felszabadultabb is vagyok, végtagjaim ernyedten lógnak magam mellett. Arcomon halvány mosoly jelenik meg az elégedettségtől, talán utoljára... Pillanatnyi nyugalmam egészen addig tart, amíg egy túlfűtött lökéssel hanyatt nem fekszem a porcicás asztalon. Hátamat az otthagyott újsághalmok nyomják, párnaként az egyik könyv kemény borítójára érkezik fejem. Szavaitól lesápadok, szívverésem kihagy néhányszor. Kiszabadított férfiassága a hátsómat bökdösi. Felemelem a fejem, s az ő szenvedélytől csillogó íriszei néznek vissza rám. Nyelek egy nagyot, lábaim húzni kezdem felfelé, két tenyeremmel nyílásomat védem. Tudom, hogy tartozom neki, és bár fantasztikus élményben részesített, de az első alkalmat nem így képzeltem el. Nem egy csónakházban, nem úgy, hogy nem tisztáztuk pontosan a kapcsolatunkat.
- Várj, Tejföl... - simítom kósza hajtincseimet a fülem mögé. - Most akkor... tényleg Azt akarod? Mármint nem túl gyors ez egy kicsit? Mármint. Most. Együtt. Vagyunk. Igaz? De hát még csak most jöttünk össze - győzködöm őt kétségbeesetten.

Csillapodik a görcs a hasamban, a lüktető érzés is alábbhagy odalenn, mintha soha nem is létezett volna. Egészen elpilledek, s a történtektől kényelmetlen érzésen túl csak valami furcsa elégedettség marad meg bennem. Beteljesülésemre egyedül testnedveink jellegzetes illata, valamint óvó tenyeremben lapuló tagom emlékeztet. Rosszallóan megcsóválom a fejem, mikor megtudom hogy hová tűntek a bűnjelek. A kisebb fajta undorral mintha észhez térnék, és már nem vágynék úgy a csókjaira, mint korábban. Vagy csupán a saját ízemre nem vagyok kíváncsi. Ezúttal vigyorgás helyett csak forgatom a szemeimet a cukkolására. Még sosem kóstoltam magam, de egyszer eljátszottam a gondolattal. Mégse hiszem, hogy ennyire sietnünk kéne. Eddig azért volt jó közöttünk az összhang, mert mindketten figyeltünk a másikra. Addig mentünk el, amíg engedtem neki. Most viszont mintha gyorsítani akarna, és bár bennem is nagy a vágy, én előtte azért szeretném átbeszélni, hogy most akkor mi a helyzet kettőnkkel. Mert a túlfűtöttség és a kíváncsiság közbeavatkozott az orális jelenetnél, de már abba se mentem volna bele magamtól, ha nem állít döntés elé. Nekem idő kell, és bizalom. Meghitt környezet, nem egy csónakház. Muszáj tudnom, hogy mi van köztünk.
Felteszem a bátortalan kérdést, hozzá körítésnek a gyenge lábakon álló, légből kapott feltételezéseimmel. Arcán sokkos rémület tűnik fel, amire a magam értetlen nézése a válasz. Szájtátva ülök fel az asztalról, s néhány pillanatra szabaddá vált péniszét is végigmérem magamnak, a biztonság kedvéért, na meg a miheztartás végett. Megrándulok a nevetésétől, mely fülsértően visszhangzik a szobában. Ijedtemben a csattanó paskolásra az alsómért nyúlok, majd a farmerommal együtt húzom fel a térdhajlatomig. Vöröslő fejemmel először rá se merek nézni, a gombóc a torkomban pedig egyre csak gyűlik, hogy levegőt is alig kapok.
- De... nem értem. Akkor nem jövök be neked? Hiszen azt mondtad fontos vagyok... és csodálatos. Meg ilyenek - horgasztom le a fejem megszégyenülten, a dühtől forrongva. - Most akkor ez mi volt? - gördül le egy könnycsepp az arcomon. Szipogok párat, s még ökölbe szorított kézzel is, de ellenállok a sírásnak. Érzem viszont, hogy csak egy kicsit kell tovább bántania ahhoz, hogy végleg elszakadjon a cérna. A harag és csalódottság pedig a közöttünk lévő kínos csend alatt egyre csak nő.
- Mi a baj velem?! - túrok bele a hajamba, lassan fújva ki a levegőt. - Senkinek nem kell róla tudnia, ha ez a bajod... Majd titkoljuk. Tartom magam az ígéretemhez. De én nem olyan vagyok, mint a többiek. Tudom, hogy sok szarságon mentél keresztül, és most csak félsz... De belül te is tudod, hogy... - nem fejezem a mondatom, mert elcsuklik a hangom, az idegességtől pedig immár teljesen visszabújok a nadrágomba, hogy összefont karral nézzek vele farkasszemet. Még reménykedem, hogy ez az egész csak egy félreértés.

- Viccet? Mit? - pislogok, mintha csak egy rossz álomból ébrednék fel hirtelen. Kétkedve, gyanakodva nézem őt. Még mindig kapaszkodok abba a kis reménysugárba, amit kreáltam magamnak. Naiv vagyok és hiszékeny. Nincs más választásom, mint hinni magamban. Abban, hogy hirtelen megváltozik, és csak azért viselkedik így, mert neki is újszerű ez az érzés. Minden egyes szava újabb késszúrás a szívembe. Mellkasom összeszorul, a fátyolos szememből a nehéz könnyek lassan gördülnek lefelé útjukra. Nem akarok sírva fakadni előtte. De mégis, hogy lehettem ennyire vak? És miért nem azelőtt kérdeztem meg ezeket, mielőtt megkaphatott volna? Annyira valóságosnak tűnt, hogy komolyan mondja. Az érintések, a csók, a játéka... És amit tett értem eddig. Nem áll össze.
- Akkor miért lógtál ennyit velem, ha? - vetem oda dacosan, ahogy bevillannak előttem az utolsó hónapok emlékképei. A tanulószoba, a karácsonyi bál, a folyosókon és szünetekben való összefutások, na meg a faház a naplóval, és az iménti tettei. Túl sok emlék, túl sok köztük a jó, amiben nem volt semmi hátsó szándéka szerintem, és amiben mélyről jöttek az érzések.
- Ezt. Nem. Hiszem. El - dadogom a haragtól összeszűkült szemekkel, mikor már mindketten visszaöltözünk. Idegesen leugrom az asztalról, s a méreg olyannyira elönti a fejem, hogy kissé meglököm őt a mellkasánál. Sosem értheti meg talán, hogy mennyire megalázott az előbb. Vagy hogy milyen az, amikor igazán be tudok gurulni... Általánosban sok baj volt velem, mert ha túl sokáig húzták az agyamat, akkor átváltottam közveszélyes ámokfutóvá. Pár alkalom a pszichológussal elérte, hogy ennyire azért ne akadjak ki, de még mindig előfordul, hogy túlfeszítik azt a bizonyos húrt. Ezúttal Tejföl rúg belém.
- Hazudsz! - kiáltom rá kétségbeesetten. A mellettünk lévő székbe rúgok, amin a kabátom is van. Hangosan koppan a vas és fa anyaga a földre, amint fellököm az indulattól. Hátrafordulok és lesöpröm az asztalról a könyveket és újságokat, amik hangos csattanással szóródnak szét körülöttünk. - De... én... azt hittem... hogy... - szipogok néma dühöngésem után, mikor megköszörülöm végre a torkomat és megszólalok, majd megrázom a fejem. Nem fejezem be a mondatot, mert félek kimondani a szavakat. Pontosabban azt a szót, vagy valami olyasmit. De azt az örömet nem akarom megadni neki, hogy hallja tőlem, így is elég kárörvendő lehet a számára, hogy sírni lát. A könnyeim potyognak, hiába törölgetem őket koszos kezemmel, bőgni viszont még egyelőre nem bőgök. Helyette hangosan szitkozódom egy sort, így némileg jobban érzem magam.
Nyilvánvaló, hogy neki van igaza. Vak voltam. Szürke kisegér. Felültettek, sokadjára. Sokkosan ledermedve állok meg előtte, sajnálva már, hogy az előbb meglöktem, sajnálva hogy belementem a hülye kis játékába. Csak egy kicsit nyitottam felé, és mindenestül kihasznált. Visszaélt a jóindulatommal, a titoktartásommal. Megvédtem őt a többiek előtt, és teljes mellszélességgel hittem abban, hogy ő más, mint amit gondolnak róla, mint amit mutat magáról. És most pofán basz. Duplán. Triplán. És még ötször. Minden értelemben.
- Eressz el! - szólítom őt fel, hangom fájdalommal teli. Húznám magamhoz a csuklómat, de nem bírom. Erősen szorítja, vénám lüktetni kezd. Pont ott fog rá, ahol a múltkor megtaposott, így különösen érzékeny azóta. Felszisszenek, csúf grimaszt vágva a fájdalomtól. - Hogy lehetsz ekkora fasz? - fakadok ki, mikor már rángatnám a karom, csak hogy szabaduljak tőle. Menekülni akarok. Úgy megütném most, de tényleg... Csak ne lennék ilyen gyenge.