Emma McNeilly leírása

    Elég sok minden történt mostanság, de mondhatni a legfelkavaróbb a kviddics meccs volt. Igen, bizton állíthatom, hogy erről még hónapokig beszélni fognak és nem azért, mert olyan fergetegesen fair játék lett volna, sokkal inkább a brutalitása révén írta be magát a Bagolykő kviddicstörténetébe. A Gyengélkedő hemzseg szerencsétlen sebesültektől, nem épp bizalomgerjesztő látvány. Főleg ha olyasvalaki is heverészik ott törött mindennel, aki ocsmány módon a szívedbe fúrta magát. És nagyjából meg is érkeztünk idegbajom tárgyához: a tehetetlenség, a tanácstalanság és a mérhetetlen undor érzéséhez. Hogyan lehetek képes bárki iránt is mélyebb érzéseket táplálni, mint mondjuk egy cipő iránt? Vegyük mondjuk azt a csodálatosan új darabot, amit pont a minap szereztem be, mikor fotózásra repültem innen – természetesen megint titokban. A szívemhez nőtt, rajongtam érte, egyszerűen imádtam, mégis, a gondolataimba belemászott egy valaki, aki az idegeimen táncolt minden rezzenésével. De ha legalább utáltam volna a nyomorultat! Áh, komolyan legyintenivaló az egész, nekem pedig vagy egy doboz nyugtató, vagy egy gumiszoba kell. Erről jutott eszembe éppenséggel a Lélek szoba, mai állítólag csodákra képes a megtépázott agyráncokkal. Puding próbája az evés, így gyorsan magamra kaptam valamit és elindultam az északi toronyba.
    Sportos ember lévén természetesen a lépcsőmászós technikát részesítettem előnyben, így nagyjából kifulladva értem fel az említett helyiséghez. Nem nagyon volt humorom összefutni bárkivel is, ami nem meglepő az elmebajomat tekintve. Belépve a szobába furcsa érzés kerített hatalmába. Leültem kényelmesen, aztán gondoltam egyet és inkább lefeküdtem a kanapéra. Lehunytam a szemem és relaxálni kezdtem. A szobában halk zene szólalt meg, a levegőben pedig orchideaillat kezdett terjengeni. Minden olyan nyugtató és kellemes volt, mintha az eddigi bosszantó tényezőket kiiktatták volna. Kinyitva a szemem, az egész szoba a kék árnyalataiban pompázott, ami még jobban ellazított. Akárki is volt az a zseni, aki ezt ide kitalálta, nagyon jól tette. Egy párnát húztam a fejem alá, összefogott hajam kibontottam, így lazán omlott le a kárpitról a földig érve, cipőmet pedig egyszerűen levettem és magam mellé raktam a padlóra. Az összhatás felbecsülhetetlen élmény volt.

    Ahogy ott pihentem a világ megszűnt létezni. Az izmaim ellazultak, s bár nem aludtam, valamiféle transzban éreztem magam. Ha meg akartam volna mozdulni se tudtam volna, ugyanis nem engedte egy különleges visszatartó erő. A tudatalattim felhőtlenül érezte magát, elfelejtettem gondolkodni, végre tényleg üres fejjel feküdtem. Aztán megcsapta az orrom a menta illata, a halk gitár zene pedig zongorára váltott. Nem zavart egyik sem, mert továbbra is kellemesek voltak, ami meglepett. Más helyzetben már valószínűleg kiátkoztam volna valakit a szobából, példának okáért azt, aki miatt változott a légkör. Krákogást hallottam és mocorgást, minek hatására csigalassúsággal óvatosan kinyitottam a szemem.
    A plafon továbbra is kékben pompázott, így legalább egy valamiben egyeztünk: ezen szín szeretetében. Felé fordultam, de valami iszonyatosan megfontoltan, íriszeimet pedig végigcsúsztatva a lányon megállapodtam szemein. Ez egy fiú esetében nagyjából olyan következményekkel járt volna, hogy elkezd nyálat csorgatni, mivel azonban társam nőnemű volt, így csak reménykedhettem benne, hogy őt a heterok közül szalajtották. Találkozott a tekintetünk és én megismertem. Még a Boglyas téren találkoztunk, ő jött oda hozzánk, plusz háztárs lesz. Felkeltem és egy párnát magam mögé csúsztattam, egyet pedig mellkasom és felhúzott lábaim közé raktam, hogy átölelhessem. Csendben azon gondolkodtam, mivel kezdjem. Nem ültünk távol egymástól, éppenséggel pont szemben, a két kanapérész közötti távolság pedig nem volt áthidalhatatlan. Mindketten vártunk valamire, aztán úgy döntöttem, én töröm meg a csendet. Mindig jobb kezdeni, mint folytatni, mert így te teheted fel az első kínos kérdést.
- Te miért vagy itt? – hangomból nem az elutasítás csengett, de még csak az utálat sem. Egyszerűen csak őszinte kíváncsiság jött ki belőlem szavak formájában. Bár fotográfus szakra járok, szívesen bevállalnék egy pszichológusi státuszt az iskolában, ez pedig a szakirányom igen erős változását eredményezné. Bár emberkerülő vagyok, ha valaki leül velem szemben a gondjaival, jó hallgatóságnak bizonyulok, ráadásul könnyen átlátom a helyzetet, hogy rávezethessem az illetőt a megoldásra. Véleményem szerint itt most ilyesmire nem volt szükség. Mindketten jöttünk valamiért, a regélést pedig neki kell kezdenie.

    Na tessék. Épp csak elugrik otthonról az ember lánya – mert miért ne tehetné – és mire hazaér, a sebesült szíve választottjának már csak hűlt helyét találja. Na pont ugyanebben a cipőben cammogtam én is, miután egy kis séta után hazaértem és gondoltam, ugyan már, meglepem Davidet valamivel. Aha. MEGLEPNÉM, ha otthon LENNE. Megnéztem minden lehetséges helyen, amíg rá nem bukkantam a régi kötésekre. Természetesen a pumpa pillanatok alatt felment bennem, lévén a múltkori kiruccanásunk alakalmával egy jól szituált seblázzal értünk haza. De persze Davidnek ez mindegy, ő egy rohadt hős, aki mindent túlél és marhára biztos a dolgában. HÁT HOGYNE. Én meg abban vagyok biztos, ha feldobja a pacskert, akkor megölöm. Igen, hullagyalázás, jól hallottad.
    Sík ideg módjára kaptam magamra a kabátomat, meg a cipőmet és ahogy bokám engedte, siettem a kastély felé. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy hol keressem, így némileg idegbetegen kaptam el egy-egy ember grabancát a folyosókon, hogy „most megmondod, hol van David, vagy a te májadat fogják rántani a következő vacsorához”. Talán ezt nem így kellett volna, de mindenesetre bejött, mert nagy nehezen eljutottam a Lélek szobáig, ahol már jártam párszor. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne berúgjam az ajtót, hanem finoman nyomjam le a kilincset. Belépve elég durva látvány fogadott, amit a hangulatom valamelyest megváltoztatott. A falak ismét zöldre váltottak, ezzel is jelezve, rellonos énem enyhén felkúszott az agyamig. A földre pillantottam és egy csapásra eltűnt szememből a szigorúság, ráadásul valamilyen különös oknál fogva a helyét melegség vette át. Oda sétáltam Davidhez és letérdeltem mellé, miközben reccsent egyet a bokám. Felszisszentem, de ennél tovább nem tartott, az utóbbi időben állandóan fájt, úgyhogy lassan az lett volna a különös, ha nyugalomban van. Így utólag be kell látnunk, hogy ez az oroszországi kiruccanás hülye ötlet volt, főleg ekkora túlerővel szemben. Kezemmel finoman végigsimítottam David arcán. Ramatyul nézett ki. Látszott rajta, hogy fogyott pár kilót, szemei pedig tartós kialvatlanságról árulkodtak. Összeszorult a szívem, ahogy láttam, mennyire össze van törve. Megviselte a múlt, ahogy az akciónk sem lendített sokat a helyzetén, ám az haladás volt, hogy többet nem fogják keresni.
- Bolond – csak ennyit mondtam, majd ha hagyta, akkor felsegítettem az ülőgarnitúrára, hogy fejét az ölembe fektethessem. A szoba színe szép lassan világosra váltott és mintha valami halk zene is megszólalt volna közben. Ha sikerült elhelyezkednünk, bárhogy legyen is, simogatni kezdtem David fejét. Éjszaka rémálmai vannak, azt hiszi, hogy nem hallom, de én is ébren vagyok. Érzem a belőle áradó feszültséget, ahogy látom is, a végkimerülésig hajszolja magát. Talán nem kellett volna utána jönnöm, de úgy éreztem, szüksége lehet rám. Bár együtt lakunk, ez nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal együtt töltjük az időt. Ő a ház egyik felében, én a másikban. Beszélünk, ahogy a kaját és innivalót is én viszem fel neki, hogy ne kelljen lépcsőznie, de mintha lenne valami, ami mindkettőnket nyomaszt és nem mondanánk ki. Így mindig a fejünk felett lebeg, de mi csak némán várjuk a talán soha el nem érkező alkalmat, hogy beszéljünk róla. Haját finoman kisöpörtem szeméből és tovább simogattam, hátha megnyugszik és tud pihenni egy kicsit.
- Éreztem, hogy nem vagy jól, de hogy ennyire rosszul légy… Ne haragudj rám – nem is értem, miért kértem hirtelen bocsánatot, azt meg pláne nem, hogy miért jelent meg az a bűnbánó félmosoly az arcomon. Mielőtt elindultunk volna a pokolba, előtte ittunk a csárdában. Most már hivatalos, hogy részegen még a szokottnál is őszintébb vagyok, ugyanis nincs kontrollom megválogatni a szavaimat. Hibásnak éreztem magam abban, ami akkor történt és talán az is helytelen volt, hogy rábeszéltem Oroszországra. Annyi mindenért kértem most egyetlen mondatban bocsánatot, amit nem fogok tudni soha megfogalmazni.

    Nagy nehezen felsegítettem Davidet a kanapéra, de éreztem, hogy fáj neki minden mozdulat. Nem is haboztam sokáig, szinte rögtön simogatni kezdtem a fejét, ráadásul a Napot megszégyenítő melegséggel a szememben. Másik kezem óvatosan karján nyugtattam, ezzel is vigyázva rá. Talán kívülállóként ez anyai gesztusnak tűnhetett, ahogyan az egész jelenet is, de a legkevésbé sem volt az. Ezek a gyengéd érintések többet értek ezer szónál is, hiszen érzékiek is voltak a finomságuk mellett. Aztán ki is bukott belőlem egy bocsánatkérés, amit személy szerint jogosnak éreztem. Így látni Davidet elég nehéznek bizonyult, főleg azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe. Én és az ultimátumom. Utána voltunk, igaz, de engem mardosott a bűntudat, hogy tulajdonképpen én amortizáltam le a makacsságom következményeképp. A válasza rángatott vissza a jelenbe, ahol is épp… Hálás volt nekem? Felemeltem fejem és a szemközti falra néztem, majd utána vissza rá. Nem éreztem igaznak és nem azért, mert nem így gondolta, hanem azért, mert én nem így gondoltam. Az utolsó megkezdett mondat igazából elkerülte a figyelmemet, annyira meglepett a reakciója.
- Szeretném, ha eltűnnének… - suttogtam neki és nagyon nehezemre esett, hogy ne nyomjak egy puszit a homlokára. Annyi férfi járt már az életemben… Mindegyik akart tőlem valamit, én viszont semmit sem, így kidobtam őket úgy, ahogy megérkeztek. Esélyük sem volt bizonyítani, hogy komolyan gondolják-e, amit mondanak nekem, vagy éppenséggel olyan szintre lépni, amit csak minden nőtől akartak. Aztán voltak jelentős állomások. A halálos beteg Lucas, akinek már csak pár napja lehetett hátra és akivel két évig voltam együtt. Ott van a végtelenségig idegesítő és idegtépő Olivér, akit bármennyire is belefojtanék egy kanál vízbe, nem teszem, mert (lehet) negatív értelemben, de fontos lett. Đomi is ott volt, de vele egyszerűen nem ment. Persze a korkülönbség is elég nagy volt, de azt hittem, áthidalhatjuk, ahogyan ő is. Aztán nem lett belőle semmit. Az egyik legmeghatározóbb mégis Mihael közülük, akivel érthetetlen módon annyira egy hullámhosszon voltunk és vagyunk még most, hogy ezt megírni sem lehetne jobban. Félszavakból értjük egymást és minden működhetne, ha éppenséggel nem csak barátok lennénk. Nem is vágyunk többre, sosem tettük. De aztán egyszer csak berobbant az életembe David minden baromságával és elviselhetetlen szokásával együtt, a makacsságával, a lendületével, a sármjával, az eszével és az összes érzésével. Vele is kiegészítjük egymást, de ez egészen más, mint eddig korábban. Itt valami egészen különös kapocs van, amit nem mertem soha feszegetni, mert féltem, talán ő máshogy érez, ahhoz pedig a büszkeségem túl nagy, hogy elmondjam az érzéseimet.
    Egyszer csak elkerekedtek szemeim, kissé szétnyíltak ajkaim és döbbenten hallgattam a szavakat. Annyira sokkoltak a hallottak, hogy hagytam felülni Davidet és csak igen lassan követtem a tekintetemmel. Minden információmorzsa, a magáról kialakult vélemény, mintha képtelen lenne feldolgozni az agyam. Zavarodottan fürkésztem a fiú tekintetét, még akkor is, mikor kimondta az utolsó mondatot. A szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy attól tartottam, kiugrik a helyéből és rohanni kezd, ki a világból. Köpni-nyelni nem tudtam, tekintve, hogy nekem sosem vallottak még így szerelmet, főleg azzal az apró ténnyel megtoldva, hogy én azt viszonoztam is. Mint valami sült hal úgy bámultam rá, valamiféle értelmi fogyatékos szintjén kattogtatva az agyam, mégis mit mondjak. Annyi mindent akartam. Hogy amit mondott, az hülyeség, mert ő a legtökéletesebb, főleg nekem, hogy mennyire szeretem és mióta, arról nem is beszélve, ami a szívemet nyomja. Mert volt egy titkom, de hallgattam róla, mint a sír. Mikor már végképp éreztem, hogy kezd kínos lenni a csend, szavak híján kezemet az övébe kulcsoltam, puszta időnyerés céljából. Nehéz dolgok ezek.
- Tudod… Van egy lány, akit mindenki tökéletesnek hisz. Képzeld, nem az… - mondtam gúnyosan, de közben sütött belőle, hogy így is gondolom. - Ami pedig a legkülönösebb, beleszeretett egy Senkibe – azzal közelebb húzódtam hozzá és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem voltam követelőző, vagy sürgető, sokkal inkább lassú, mint aki ki akarja élvezni minden pillanatát, mielőtt felébredne. Egyetlen ember sem volt eddig, akinek ezt az oldalamat megmutattam volna, így nyilvánvalóan kicsit idegennek hathatott, főleg az egyes szám harmadik személyben történő beszéd. Ha David engedte, akkor óvatosan, de kezeim nyaka köré csúsztattam, lábaimat pedig pofátlanul átvetettem övéin. Nem ültem rájuk, mert tudtam, hogy fáj neki, de a feeling így is megvolt, hogy az ölében tart. Fejemet nyakába fúrtam és nem engedtem volna el a világért sem.
- Egyébként tudsz róla, hogy iszonyat szexi így a hajad? Le ne merd vágatni… - játékos fenyegetés volt ez, de ő nyilván érthette. Nem véletlenül mondtam ezt és így. Végre valahára az enyém lehetett az illata, az érintése és ami eddig sosem számított, most pedig mégis olyan fontos lett: a szíve.