36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyÉszaki Torony

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
David Bennett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2014. április 24. 20:34 | Link

Nini.



 Napok. Már inkább hetek és én még mindig ott dekkolok Nina házában küszködve a talpra állással is. Az egyetlen hely, ahova a visszatérés.. inkább az ébredés óta benéztem, az is a Rellon körlet volt a tojásvadászatkor, de hát mire visszaértünk a házba, addigra már 38 fokos lázam volt. Megint. Hála az égnek, hogy a helyi gyógyszerek milliószor gyorsabban hatnak és segítenek, mint az átlagos, sima mugli megfelelőik, így állapotom is viszonylag gyorsacskán javult. A szepszis azért még mindig rendesen befolyásol, de a többi sebem, törésem, bántalmam szépen gyógyulgatott. Mai nap reggel felébredve az első alkalom volt, hogy nem kellett rögtön lehajolnom a lavórhoz kiadni a bevett tabletták, a vacsora gyanánt belém tuszkolt ételt és a gyomrom keverékét, bár a feeling ott volt. Sőt, egy másik sebem sem szakadt fel az éjszaka folyamán. Olyannyira megörültem mindennek, hogy a kötések kicserélése után már - 30 perc alatt - felöltöztem és lebaktattam a lépcsőn. Az mondjuk kisebb procedúra volt, de én se leszek már fiatalabb és egészségesebb. Döbbenet fogadott: a ház úrnőjét sehol sem leltem. Kiválóbb alkalom sem kellett, hogy személyem kisurranjon az ajtón a pirulák bevétele után a mankómmal a hónom alatt és irányba vettem a kastélyt. Minden olyan gondolatomat háttérbe szorítottam, amelyek levettek volna a lábamról, így az egész oroszországosdira próbáltam nem visszaemlékezni. Amikor meg mégis beugrott valami részlet, olyankor Ninára tereltem a gondolataimat vagy Kristófra, Leora, esetleg Mihaelre, akit fel kéne mindenképp majd keresnem. Lehet ő is már van olyan állapotban, hogy lábra álljon, bár magamból kiindulva azért ő sem fogja még néhány hétig röptében lelőni a varjúkat.
 Baromi okosan kitaláltam, hogy akkor én most a Rellon felé fogok szépen felmászni, pedig mire a kastély bejáratán beestem muszáj volt egyszer megállnom, mert alig kaptam levegőt. Nagyon reméltem, hogy most nem lesz megint seblázam, mert az igencsak kellemetlen és fájdalmas lenne, és nekem sincs kedvem hirtelen elájulni valahol. Biztos nagyot koppanna a fejem, ami így is minden áldott nap úgy lüktetett, mintha valaki folyamatosan egy kalapáccsal akarná darabokra zúzni. Nyögvenyelősen ugyan, de valahogy feltornáztam magam a toronyba. A mankókkal együtt, mégis teljesen egyedül. Út közben összeakadtam néhány elveszett lélekkel, a Rellon házszellemével még egy olyan 10 perc erejéig diskuráltunk is, de jelentősen senki nem jött velem szembe. A folyosón haladtam végig, a lábam segédei szorgalmasan és ütemesen csapódtak neki a padlónak kisebb visszhangot csapva ezzel. Nem is nagyon tudtam, merre megyek, csak mentem a saját orrom után mindenre gondolva - kivéve az életemre. Úgy zártam ki a fejemből, mintha egy ajtó 8 zárral választana el minket egymástól. Türelmesen haladtam előre, ám mint minden ember, egy idő után én is elfáradtam. Jó, ez az én számból nagyon ostobán hangzana mivel nem vagyok az a fáradós típus, de az én helyzetemben szerintem bárki más leragadt volna a bejárati csarnoknál. Találomra belekapaszkodtam egy kilincsbe, nyílt az ajtó és bent is találtam magam. Furcsa érzés öntött el - mintha otthon lennék. De hamar pontosan olyan dolgokba botlottam bele, amiket a mai nap folyamán el akartam kerülni. A szoba falai eleinte zöldes-kékes árnyalatot öltöttek, ám nagyon hamar a fekete-vörös kompozíció kezdett el uralkodni rajtuk. Vér és sötétség. Egészen olyanná vált az összhatás, mint Oroszországban. A dallam, amely felcsendült, szintúgy ismerős volt és ehhez a színhez, amely birtokba vette a falakat, nagyon is illett. Mankóim kiestek a kezeim közül én pedig hamarosan az kanapégarnitúra bal oldali fala mentén csúsztam le a földre. Szemeim egész elfeketedtek, az alattuk lévő hatalmas lila karikák rendkívül ijesztő benyomást sugároztak. Nem akartam tudomást venni róla, de mióta a szülőhazámból visszajöttünk sikerült veszítenem 5 kilót, lassan már inkább a hatodikat is. Nagyon hamar elöntöttek az érzelmek, az emlékek, Ginny, Ginger, Nina, Mihael, az oroszok, helyek és időpontok, félelmek, érzelmek, fájdalmak, kínok. Pillanatok, amiket nem kellett volna látnom. Vetettem egy futó pillantást a világomat tükröző falakra, melyen a vörös szín mintha tényleg vér lenne, szinte csurgott lefelé. Magam elé bámultam - be sem kellett hunynom a szemem, hogy újraéljek minden egyes pillanatot. Anélkül is sikerült.


Everybody wants to go the heaven, but nobody wants to die.
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2014. április 24. 22:17 | Link

Déjv <3


    Na tessék. Épp csak elugrik otthonról az ember lánya – mert miért ne tehetné – és mire hazaér, a sebesült szíve választottjának már csak hűlt helyét találja. Na pont ugyanebben a cipőben cammogtam én is, miután egy kis séta után hazaértem és gondoltam, ugyan már, meglepem Davidet valamivel. Aha. MEGLEPNÉM, ha otthon LENNE. Megnéztem minden lehetséges helyen, amíg rá nem bukkantam a régi kötésekre. Természetesen a pumpa pillanatok alatt felment bennem, lévén a múltkori kiruccanásunk alakalmával egy jól szituált seblázzal értünk haza. De persze Davidnek ez mindegy, ő egy rohadt hős, aki mindent túlél és marhára biztos a dolgában. HÁT HOGYNE. Én meg abban vagyok biztos, ha feldobja a pacskert, akkor megölöm. Igen, hullagyalázás, jól hallottad.
    Sík ideg módjára kaptam magamra a kabátomat, meg a cipőmet és ahogy bokám engedte, siettem a kastély felé. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy hol keressem, így némileg idegbetegen kaptam el egy-egy ember grabancát a folyosókon, hogy „most megmondod, hol van David, vagy a te májadat fogják rántani a következő vacsorához”. Talán ezt nem így kellett volna, de mindenesetre bejött, mert nagy nehezen eljutottam a Lélek szobáig, ahol már jártam párszor. Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne berúgjam az ajtót, hanem finoman nyomjam le a kilincset. Belépve elég durva látvány fogadott, amit a hangulatom valamelyest megváltoztatott. A falak ismét zöldre váltottak, ezzel is jelezve, rellonos énem enyhén felkúszott az agyamig. A földre pillantottam és egy csapásra eltűnt szememből a szigorúság, ráadásul valamilyen különös oknál fogva a helyét melegség vette át. Oda sétáltam Davidhez és letérdeltem mellé, miközben reccsent egyet a bokám. Felszisszentem, de ennél tovább nem tartott, az utóbbi időben állandóan fájt, úgyhogy lassan az lett volna a különös, ha nyugalomban van. Így utólag be kell látnunk, hogy ez az oroszországi kiruccanás hülye ötlet volt, főleg ekkora túlerővel szemben. Kezemmel finoman végigsimítottam David arcán. Ramatyul nézett ki. Látszott rajta, hogy fogyott pár kilót, szemei pedig tartós kialvatlanságról árulkodtak. Összeszorult a szívem, ahogy láttam, mennyire össze van törve. Megviselte a múlt, ahogy az akciónk sem lendített sokat a helyzetén, ám az haladás volt, hogy többet nem fogják keresni.
- Bolond – csak ennyit mondtam, majd ha hagyta, akkor felsegítettem az ülőgarnitúrára, hogy fejét az ölembe fektethessem. A szoba színe szép lassan világosra váltott és mintha valami halk zene is megszólalt volna közben. Ha sikerült elhelyezkednünk, bárhogy legyen is, simogatni kezdtem David fejét. Éjszaka rémálmai vannak, azt hiszi, hogy nem hallom, de én is ébren vagyok. Érzem a belőle áradó feszültséget, ahogy látom is, a végkimerülésig hajszolja magát. Talán nem kellett volna utána jönnöm, de úgy éreztem, szüksége lehet rám. Bár együtt lakunk, ez nem jelenti azt, hogy éjjel-nappal együtt töltjük az időt. Ő a ház egyik felében, én a másikban. Beszélünk, ahogy a kaját és innivalót is én viszem fel neki, hogy ne kelljen lépcsőznie, de mintha lenne valami, ami mindkettőnket nyomaszt és nem mondanánk ki. Így mindig a fejünk felett lebeg, de mi csak némán várjuk a talán soha el nem érkező alkalmat, hogy beszéljünk róla. Haját finoman kisöpörtem szeméből és tovább simogattam, hátha megnyugszik és tud pihenni egy kicsit.
- Éreztem, hogy nem vagy jól, de hogy ennyire rosszul légy… Ne haragudj rám – nem is értem, miért kértem hirtelen bocsánatot, azt meg pláne nem, hogy miért jelent meg az a bűnbánó félmosoly az arcomon. Mielőtt elindultunk volna a pokolba, előtte ittunk a csárdában. Most már hivatalos, hogy részegen még a szokottnál is őszintébb vagyok, ugyanis nincs kontrollom megválogatni a szavaimat. Hibásnak éreztem magam abban, ami akkor történt és talán az is helytelen volt, hogy rábeszéltem Oroszországra. Annyi mindenért kértem most egyetlen mondatban bocsánatot, amit nem fogok tudni soha megfogalmazni.
Hozzászólásai ebben a témában

David Bennett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2014. április 24. 23:26 | Link

Ninim.



 A szobába belépve eleinte kellemes érzés kerített hatalmába, ám a szoba kisugárzása hamarosan a legutóbbi látogatója után átvette az enyémet, ami ugyebár végtelenül híres a jóról és a kedvesről. Az eddigi fehér és enyhén rózsaszínes árnyalatot követte az én álcázott sötétzöld-tengerkék keverékem és nagyon hamar csapott át a valódi színeimbe, amiket igyekeztem a leghátrább tolni az agyamba. Egy olyan részbe, ahol nem látható, ahol többé nem törhet elő, ahol el tudom pusztítani. Maga alá gyűrt az áradat, és hiába próbáltam kiutat találni, menekülési lehetőséget vagy egérutat nyerni, minden le volt zárva. Király. Nem sokáig voltam összezárva a gondolataimmal - hála az égnek - ugyanis nyílt az ajtó és bár nem pillantottam fel, a szoba falai megváltoztak, az eddigi zene is eleinte lassult majd elhalkult és egy másik csendült fel. A nyomasztó, fájdalommal teli képek halványulni kezdtek, a vér ízét a számban felváltotta a lány csókjának az érzete, az orrom megtelt a parfümjével és a természetes illatával. Imádtam. Sosem árultam még el neki, hogy mennyire szeretem a bőre illatát ahogy elkeveredik a azzal, amit reggelente magára fúj. Tökéletes kombó, hatásos, kábító és.. varázslatos. Ködös tekintetem a barna hajzuhatag viselőjének arcára emeltem, ám szemeim még mindig valahol a messzibe láttak, íriszeimnek alig volt köze a jelenhez. Egyik kezem a nyaka köré csavarta, míg másikkal az egyre jobban látszó csípőcsontomnál karolt át és segített fel a kanapéra. Igen, kicsit kényelmesebb, valóban. Ha kérte volna se tudtam volna megtartani magam ülő pozícióban, de nem hangzott el a szájából ez a kérelem. Hátam az ülőrészre döntöttem, egyik lábam fent a garnitúrán, a másik csak térdig volt - a többi lógott lefelé. Fejem az ölébe, kezeim valahol magam mellett és olyan szerencsétlenül éreztem magam. Én, a nagy David Bennett, a bunyós állat, az üldözött hős most úgy fekszik itt megtörve egy véla lány combjain, mintha háromszoros tusathasadáson ment volna keresztül 2 óra leforgása alatt.
 Reggelente imádkoztam általában, hogy Nina ne legye részese azon estéimnek, amikor bár szemeim csukva vannak, mégis fáradtabb leszek utána, mintha 24 órát skipelnék az ágyból.
- Nina. Ne kérj elnézést. Nincs miért. A démonjaim már csak idebent kísértenek. És Te segítettél elkergetni.. megölni őket. Hálás vagyok érte. Arról nem is beszélve, amit értem teszel. Én..
 A kellő résznél egyik kezemmel a fejemre mutattam, majd visszahanyatlott a berendezésre. A lány érintése egyre jobban megnyugtatott, a fal színei most sötétkékre változtak és világos barnára. Passz, hogy ez mit jelent, de kellemes összhatást kelt - főleg ezzel a zongora darabbal, amit épp hallunk.. Itt az idő. Nem tudom még, hogy bele fogok-e halni a sebeimbe, elájulok-e akkor, amikor Õ nem lesz velem, esetleg a szepszis visz el.. De tudnia kell valamit.
 A szoba megérezte a hangualtváltozást, most egész kellemes bordóra váltott át majd világosodott ez a szín, majd halkan indult be a dal is. Hátamra fordultam, így alulról tudtam Nina szemeibe nézni. Teljesen idiótának fog titulálni, de minimum őrültnek nevez és a seblázamra fogja az egészet. Homlokomra emeltem a tenyerem, de nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Egy pillanatra oldalra döntöttem a fejem megforgatva a szemeim felkészülve valamire. Az életben nem mondtam én el valakinek, hogy.. szeretem. De idő közben lassan beleitta magát az életembe a haja tapintása, a tökéletes mosolya, a harciassága és a makacssága, a szemei, kezei érintése, bőre bársonyos tapintása, az értelmessége.. az egész lénye. Vettem egy mély levegőt és akkor hajrá Bennett, tiéd a szó.
- .. Én.. nem az vagyok, akit szerethetnél. Többek közt hatalmas orrom van, szeretem a hosszúra nőtt hajam, úgy nézek ki, mint egy holdkóros tele sebekkel, most épp szepszissel küszködve, seblázzal, rémálmokkal.. Selejtes vagyok, de már akkor az voltam, amikor megszülettem. Bajba kevertelek Téged is és Mihaelt is, mindannyiónkat, verekedős típus vagyok és egy senki. Senki. De ez a senki.. Valahol út közben beléd szeretett.
 Beszédem alatt szívem egyre gyorsabb ütemre diktálta a vénáimba az éltető folyadékot, mellkasom is szaporábban emelkedett-süllyedt. Eleinte Nina szemeibe néztem egyenesen, ám mikor magam kezdtem jellemezni,akkor elfordítottam róla. Az utolsó 5 szó előtt pedig felültem, hajamba túrtam, sóhajtottam és újfent azokba az íriszekbe nézve tettem pontot a mondatomra, amelyekbe rendszerint eltévedek. Mintha egy színtiszta óceánba úsznék egyre mélyebbre és mélyebbre távol a valóságtól és a múlttól, ami minden nap felkúszik a hátamon, felállítja az összest szőrt a testemen és megkocogtatja a vállam.

Chet Faker - I'm into you (hashtag)
Utoljára módosította:David Bennett, 2014. április 24. 23:28
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2014. április 25. 22:21 | Link

Déjv <3

    Nagy nehezen felsegítettem Davidet a kanapéra, de éreztem, hogy fáj neki minden mozdulat. Nem is haboztam sokáig, szinte rögtön simogatni kezdtem a fejét, ráadásul a Napot megszégyenítő melegséggel a szememben. Másik kezem óvatosan karján nyugtattam, ezzel is vigyázva rá. Talán kívülállóként ez anyai gesztusnak tűnhetett, ahogyan az egész jelenet is, de a legkevésbé sem volt az. Ezek a gyengéd érintések többet értek ezer szónál is, hiszen érzékiek is voltak a finomságuk mellett. Aztán ki is bukott belőlem egy bocsánatkérés, amit személy szerint jogosnak éreztem. Így látni Davidet elég nehéznek bizonyult, főleg azért, mert valahol mélyen tudtam, hogy én sodortam ebbe a helyzetbe. Én és az ultimátumom. Utána voltunk, igaz, de engem mardosott a bűntudat, hogy tulajdonképpen én amortizáltam le a makacsságom következményeképp. A válasza rángatott vissza a jelenbe, ahol is épp… Hálás volt nekem? Felemeltem fejem és a szemközti falra néztem, majd utána vissza rá. Nem éreztem igaznak és nem azért, mert nem így gondolta, hanem azért, mert én nem így gondoltam. Az utolsó megkezdett mondat igazából elkerülte a figyelmemet, annyira meglepett a reakciója.
- Szeretném, ha eltűnnének… - suttogtam neki és nagyon nehezemre esett, hogy ne nyomjak egy puszit a homlokára. Annyi férfi járt már az életemben… Mindegyik akart tőlem valamit, én viszont semmit sem, így kidobtam őket úgy, ahogy megérkeztek. Esélyük sem volt bizonyítani, hogy komolyan gondolják-e, amit mondanak nekem, vagy éppenséggel olyan szintre lépni, amit csak minden nőtől akartak. Aztán voltak jelentős állomások. A halálos beteg Lucas, akinek már csak pár napja lehetett hátra és akivel két évig voltam együtt. Ott van a végtelenségig idegesítő és idegtépő Olivér, akit bármennyire is belefojtanék egy kanál vízbe, nem teszem, mert (lehet) negatív értelemben, de fontos lett. Đomi is ott volt, de vele egyszerűen nem ment. Persze a korkülönbség is elég nagy volt, de azt hittem, áthidalhatjuk, ahogyan ő is. Aztán nem lett belőle semmit. Az egyik legmeghatározóbb mégis Mihael közülük, akivel érthetetlen módon annyira egy hullámhosszon voltunk és vagyunk még most, hogy ezt megírni sem lehetne jobban. Félszavakból értjük egymást és minden működhetne, ha éppenséggel nem csak barátok lennénk. Nem is vágyunk többre, sosem tettük. De aztán egyszer csak berobbant az életembe David minden baromságával és elviselhetetlen szokásával együtt, a makacsságával, a lendületével, a sármjával, az eszével és az összes érzésével. Vele is kiegészítjük egymást, de ez egészen más, mint eddig korábban. Itt valami egészen különös kapocs van, amit nem mertem soha feszegetni, mert féltem, talán ő máshogy érez, ahhoz pedig a büszkeségem túl nagy, hogy elmondjam az érzéseimet.
    Egyszer csak elkerekedtek szemeim, kissé szétnyíltak ajkaim és döbbenten hallgattam a szavakat. Annyira sokkoltak a hallottak, hogy hagytam felülni Davidet és csak igen lassan követtem a tekintetemmel. Minden információmorzsa, a magáról kialakult vélemény, mintha képtelen lenne feldolgozni az agyam. Zavarodottan fürkésztem a fiú tekintetét, még akkor is, mikor kimondta az utolsó mondatot. A szívem olyan gyorsan kezdett kalapálni, hogy attól tartottam, kiugrik a helyéből és rohanni kezd, ki a világból. Köpni-nyelni nem tudtam, tekintve, hogy nekem sosem vallottak még így szerelmet, főleg azzal az apró ténnyel megtoldva, hogy én azt viszonoztam is. Mint valami sült hal úgy bámultam rá, valamiféle értelmi fogyatékos szintjén kattogtatva az agyam, mégis mit mondjak. Annyi mindent akartam. Hogy amit mondott, az hülyeség, mert ő a legtökéletesebb, főleg nekem, hogy mennyire szeretem és mióta, arról nem is beszélve, ami a szívemet nyomja. Mert volt egy titkom, de hallgattam róla, mint a sír. Mikor már végképp éreztem, hogy kezd kínos lenni a csend, szavak híján kezemet az övébe kulcsoltam, puszta időnyerés céljából. Nehéz dolgok ezek.
- Tudod… Van egy lány, akit mindenki tökéletesnek hisz. Képzeld, nem az… - mondtam gúnyosan, de közben sütött belőle, hogy így is gondolom. - Ami pedig a legkülönösebb, beleszeretett egy Senkibe – azzal közelebb húzódtam hozzá és ajkaimat övéire tapasztottam. Nem voltam követelőző, vagy sürgető, sokkal inkább lassú, mint aki ki akarja élvezni minden pillanatát, mielőtt felébredne. Egyetlen ember sem volt eddig, akinek ezt az oldalamat megmutattam volna, így nyilvánvalóan kicsit idegennek hathatott, főleg az egyes szám harmadik személyben történő beszéd. Ha David engedte, akkor óvatosan, de kezeim nyaka köré csúsztattam, lábaimat pedig pofátlanul átvetettem övéin. Nem ültem rájuk, mert tudtam, hogy fáj neki, de a feeling így is megvolt, hogy az ölében tart. Fejemet nyakába fúrtam és nem engedtem volna el a világért sem.
- Egyébként tudsz róla, hogy iszonyat szexi így a hajad? Le ne merd vágatni… - játékos fenyegetés volt ez, de ő nyilván érthette. Nem véletlenül mondtam ezt és így. Végre valahára az enyém lehetett az illata, az érintése és ami eddig sosem számított, most pedig mégis olyan fontos lett: a szíve.
Hozzászólásai ebben a témában

David Bennett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2014. április 30. 15:55 | Link

Ninim.




 Nem tudom mit akartam bizonyítani mindezzel az eljövetellel. Annyi minden zsongott a fejemben, annyi sok dologtól szerettem volna megszabadulni a lehető leggyorsabban. De főleg a fájdalomtól. Attól, amelyik olyan lassan öli meg az embert, mint az éveken át tartó mérgezés, amelyet egy hátsó szándéktól vezérelt közeli barátunk tesz bele folyton abba a kávénkba, amit minden reggel felvisz hozzánk. Évek óta ilyen lassan ölő méreg keseríti meg a napjaimat, csepegtet az óráimba olyan pillanatokat, amiket egy ember hirtelen sokktól nem tudna elviselni. Minden áldott nap, hajnali négytől kezdve a következő éjfélig küszködök azon, hogy ne roppanjak össze, hogy bírjam még szusszal és erővel. Hogy ne adjam meg magam. Lassan pedig az a szoba, ahol hetek óta Nina is segít ebben a harcban olyan kegyetlenül hatott. A lány sem volt otthon, hogy elkergesse a démonokat az ágyam mellől, amelyek ott várnak rám tenyerüket dörzsölve, kéjenc vigyorral a pofájukon csak arra várva, hogy végre azt mondjam: elég volt. Közel voltam hozzá. Sosem hajlottam még ennyire a dologra, hogy beadjam a kulcsot és véget vessek ennek az életen át tartó rémálomnak. Aztán megjelent Nina az életembe a makacsságával, a kitartásával, az andalító mosolyával és azzal, hogy bízott bennem. Tudta jól, hogy nincs esélyem, láttam rajtam azt is, hogy nagyon az utam végézhez értem. Mégis beengedett a házába azon az éjjelen, mégis győzködött a véleményem ellenkezőjéről. Lehetett bennem valami, ami nagyon a kedvére tett de sosem fogja megtudni, hogy nekem az életet jelenti most már. Mindezen dolgával együtt, a szertelenségével és a reggeli szexin kócos hajával tartotta bennem a lelket. Nem engedte, hogy beadjam végleg a törölközőt és addig elment, hogy a szülőhazámba követett. Próbáltam nem a tudtára adni, de eleinte a támaszom volt, később a szövetségesemmé vált. Mostanra pedig egy olyan fénnyé az életemben, amit képtelen lennék elengedni. Az én fekete, sötét és sivár világomba csak néha lehet látni egy-egy pislákoló póznát, ám mihelyst alá érek már el is alszik - és aztán csak a sötétség. Ez a lány viszont maga volt a napfény. Elvakított, fel kellett emelnem a kezem ahhoz, hogy lássak tőle, mert a szemembe sütött. Más világot kezdett jelenteni, mint anno Elizabeth, bár az ő világossága volt eddig a leghosszabb ideig tartó. Nináé más érzéseket ébresztett bennem. Sikerült elhitetnie a lényemmel, hogy velem marad, hogy nem csak pillanatnyi és időleges, hogy a halálba is követne.. Megtette. És lassan megszokta a szemem a fényt, már nem félt kibújni a rejtekhelyéről az énem. Beszélgettem vele, meghallgatott, magához ölelt és nem engedett el, nem hagyott magamra. Amitől már majdnem két éve tartok, az most szép lassan beleitta magát a reggeleimbe. Volt valaki mellettem, aki azokat fogukat vicsorgató démonokat elkergette minden áldott nap, aki óvott a sérelmektől, a negatív és önmarcangoló pillanatoktól. Aki velem volt. Nem éreztem magam többé magányosnak. Az üresség, amit Beth hagyott bennem kitöltetett. És pontosan ez volt az, amitől nagyon rettegtem, jobban, mint a saját életemért. Nem akartam ezt.
 Felsegített a padlóról, én meg mint valami darab rongy, hagytam, hadd csináljon velem, amit akar. A kanapé volt a következő állomás, ahova a testem elért majd éreztem azokat a kezeket a hajamat simogatni, amelyek az utóbbi időben boldogsággal áldottak meg. Hangulatom az eddigi gyér és véresről váltott át egyre nyugodtabbra, ahogy meghallottam a hangját.
- Már megtették.
 Hálás voltam, hogy a megkezdett utolsó mondatom figyelmen kívül hagyva válaszolt - akár direkt tette, akár nem. És akkor beütött. Tudtam, hogy most kellene neki megvallanom mindazt, ami már napok óta a fejemben kering kiszorítva a véres és kínnal együtt járó dolgokat.
 De mégis ki vagyok én és hogy jövök ahhoz, hogy belepiszkítsak az életébe? Hisz szép karrier áll előtte, kivételes egyéniség és varázslatos szépség párosul a karakterében és én mit tudok felmutatni, mit tudnék én nyújtani neki teszem azt Olivérrel, de még akár Mihaellel szemben is? Nem jövök gazdag családból, nem volt pénzes bácsikám, aki a halálakor rám hagyott egy kisebb vagyont de még csak családom sincsen. Kviddicsben jó vagyok, varázspszichológia szakon tanulok és már magam sem tudom hányadjára buktam meg ismét a vizsgákon. De ellenben vegyük csak szépen sorjában, akkor ha ez nem, mi lennék? Két szóval le lehet jellemezni: menekülő gyilkos. Nem több. Egy senki. Egy idő után ajkaim szétnyíltak és áradtak belőlem az értelmetlen szavak, melyek olyannira ostobán hangzottak és nem mondtam velük semmit. Végül felültem az öléből, amit engedett, szemeim az övét keresték, mint egyetlen kapaszkodási pontot. Csak bámultam azokat a világosbarna íriszeit, tekintetem egyikről a másikra cikázott, mint valami mérgezett egér. Nem tudtam kivenni belőlük, hogy mit érez, mire gondol, mit vár. Átfutott az agyamon a legilimencia, de nagyon gyorsan le is szidtam magam gondolatban, amiért egyáltalán felmerült bennem ez a dolog. Sóhajtottam egy nagyot, nyújtottam a pillanatot majd pillantáson megállapodott és elmondtam neki a mai nap 5 legértelmesebb szavát. Most láttam rajta a döbbenetet, íriszei kitágultak, jó, hogy a száját nem tátotta el hozzá - csak egy kicsit. Tekintetem lesütöttem, mint egy kisfiú, aki éppen most húzta ki a gyufát a szüleinél vagy szembesítették a saját, kicsinyes hazugságával. Arcom égett, mintha a kandalló fölé lenne tartva, szívem gyorsult és össze-vissza kalimpált amíg vártam a válaszára. De minek is várok rá, hisz tudom. Én magam sem választanám magam az ő helyében, főleg azzal megtoldva, hogy bajba és veszélybe sodortam az életét. Azóta pedig személy szerint én egyre jobban csak amortizálódok lefelé. Súlyomból veszítettem már vagy 8 kilót, minden régi ruhám esetlenül, ostobán és egyre jobban csak lóg a testemen; szemeim beesettek, a magas láztól pedig folyton csillogóak, alattuk pedig hatalmas olimpiai karikák árulkodnak az álmatlan éjszakáimról; és ne hagyjuk ki, hogy mankóval járok.
 Megfogta a kezem. Az eddig csukott pilláim nehézkesen tárták fel előttem a hely kinézetét ismét, ám nem emeltem fel őket Ninára. Ujjaim az övéibe kulcsoltam, egy hangyányit pedig megszorítottam a mindig finom és kellemes tapintású kezét. A felelete még egy kis ideig váratott magára, ám nem sokkal ezután az is elhangzott. Tekintetem és fejem még mindig kitartóan a szőnyeget fixírozta, és ahhoz a csókhoz muszáj volt kissé rásegítenie az állam alatt maga felé fordítani. Aortapumpám egyre gyorsabb ütemben diktálta vénáimba a piros folyadékot az alatt a csók alatt. Nem volt akaratos, sem követelőző, ellenben az egyik legérzékibb és legjobb volt. Ajkaink megtalálták nagyon hamar a közös tempót, gondolataim pedig csak és kizárólag Nina körül tudtak forogni. Végül mint minden jó, ez is abbamaradt, kezeivel átkulcsolta a nyakam de mégsem ült rám. Kétlem, hogy nagy súly birtokosa lenne a Rellonos, de a jobb combom bizonyára megérezte volna. Praclijaim a hátára csúsztak és úgy szorítottam magamhoz, amennyire csak tőlem tellett. Közben kellemetlenül konstatáltam, hogy a kissrác a gatyámban is határozottan megérezte a lány jelenlétét. Kissé volt csak kínos a dolog, de mit csináljak vele.
- Jah. Kompenzálja a hatalmas orrom, hm?
 Mosolyogtam bele az ölelésbe, ha meg már azóta kibontakozott belőle, akkor pedig a szemeibe. Olyan rég nem éreztem magam biztonságban, mint most, és volt határozottan egy katartikus élményem is = nem bírtam abbahagyni az idétlen vigyorgásomat. Utálok pedig felfelé görbülő vonalt rajzolni magamra, rendkívül torz megjelenést kölcsönöz az egyébként sem egy világszép arcberendezésemnek.
- Miért tetted? Miért ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy elgyere? És honnan tudtad, hogy most itt vagyok? És..
 Annyi kérdés özönlötte el az agyamat, de meggondolni se volt időm, csak úgy találomra kiböktem párat. Végül számat elhúzva tekintetemmel a derekam felé böktem, nyilván érteni fogja a célzást bár neki is van szeme meg agya, nyilván már észrevette.
 Nem sokat vesztegettük és loptuk a napot ebben a helységben, arra jutottunk, hogy kényelmesebb visszaballagni - valahogy - a házába. Kezeimbe adta a mankót, ám nem tettem őket a hónom alá. Inkább átvetettem a jobb praclim a lány nyakán, és bár így muszáj volt valamelyest ránehezednem, ott volt a feeling, hogy közvetlen mellem van. Az ő karja átölelte a derekam ezzel is támogatva és az utunk nagyobbik részét csendben tettük meg. Mindkettőnknek volt min gondolkodnia, és nem hoztuk elő _a témát.
Utoljára módosította:David Bennett, 2014. május 1. 11:35
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Északi szárnyÉszaki Torony