Emma McNeilly leírása

Nina


Nem tudom, hogy mitől lehettem ilyen fáradt, de az utolsó emlékem az volt, hogy ebédeltem, utána visszatértem kis zugomba, ledőltem egy picit, és képszakadás. Pár perce tértem csak magamhoz, de legalább kipihentnek mondhatom magamat. Feltápászkodtam, majd beléptem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem a külsőmet. Kicsit még szoknom kell azt, hogy szőke lettem. Igazából már mindenféle hajszínem volt az elmúlt 2 évben, de szőke még sosem voltam, és mivel egyszer élünk, jó ötletnek tűnt kipróbálni. Meg kell, hogy mondjam, jobban meg vagyok elégedve a végeredménnyel mint amennyire azt vártam. Mikor már úgy ahogy tűrhetően festettem, lassan, akár egy zombi kisétáltam a szobámból, majd útnak indultam. Nagyon mehetnékem volt, az elmúlt hónapban nem csináltam semmi izgalmasat, minden napom monoton volt. Nem fedeztem fel új helyeket, csak ültem az ágyamon, és unatkoztam. Természetesen egyedül. Anyáék már a leveleimre sem válaszolnak, sőt, még Jenny sem, úgyhogy egyre magányosabbnak érzem magamat. Persze, szeretek egyedül lenni, úgy tud az ember legjobban elgondolkodni az élet nagy dolgairól, de az ember ezzel együtt egy társas lény is, és ha sokáig van önmagával egy idő után bedilizik, és megöli magát, ezt pedig nem akartam megvárni, míg megtörténik velem.
Gondolataim kissé elkalandoztak, mikor megpróbáltam visszatérni a jelenbe, nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy hol is vagyok épp. Az egyik folyosó végén állva, egy hatalmas ajtóval találtam szemben magamat, amit eddig még nem láttam, vagy csak egyszerűen már annyira elhalt az agyamban minden, hogy nem emlékszem. Pár diák lépett ki az ajtó mögül, nevetgéltek és olyanok voltak mintha kisimultak volna, boldognak tűntek. Utánuk pillantottam, majd vissza az ajtóra, és benyitottam. Már csak egy lányt láttam, az egyik kanapén feküdt, így nem akartam megzavarni. Elleszünk mi egymás mellett szépen, csendben is ha kell. Az orromat azonnal megcsapta az egy illat, ami egyre erősebb lett. Menta. Imádom az illatát. Az egyik, sarokban lévő fotelhez mentem, majd leültem, térdeimet a hasamhoz húztam, majd felkaptam egy párnát a földről, és azt is az ölembe szorítottam. Úgy nézhettem ki, mint egy kislány aki megijedt a vihartól, és a sok dörgéstől, pedig egyszerűen csak folytattam a kis sziesztámat. Nagyon tetszett itt, de legfőképpen az illat miatt. Pár perc telt el, mire halk zongoraszót hallottam, ami csak úgy a semmiből jelent meg. Szinte már lebegtem, olyan nyugodttá váltam. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, tehát nem kellene annyira elkényelmesednem. A kanapén fekvő lányra pillantottam, ő is úgy nézett ki, mint aki teljesen el van lazulva. Vajon ő is hallja a zenét? Köhécseltem egyet-kettőt, hogy észre vegye nincs egyedül, bár tulajdonképpen nem tudom miért tettem. Utálok valakit megzavarni alvás közben. Ez az egyetlen szituáció amit át tudok érezni. Én is utálnám, hogyha valaki felriaszt. Inkább csak kényelmesen befészkeltem magamat, és vártam.

Nina


Alig telt el pár perc, a köhécselésem és a folytonos mocorgásom megtette a hatását. A kanapén heverésző lány lekapta az arcáról a párnát, majd rám nézett. Felismertem az arcát, nem is olyan rég láttam a faluban a téren, oda is mentem hozzá. Kicsit kellemetlenné is vált a helyzet, mivel egy kis ideig csak bámultunk egymásra, annyira el voltunk kábulva a nyugtató zenétől és a finom illatoktól. Mikor mindketten magunkhoz tértünk, éreztem, hogy feszült a szituáció, már épp megszólaltam volna, hogy megtörjem a csendet, mikor a lány megelőzött.
Mondatát először nem tudtam hova tenni. Egyszerre volt kíváncsi, de még is gúnyosnak hangzott. Egy halovány mosolyt vettem fel, majd vállat vontam. Nem volt konkrét szándékom idejönni, úgyhogy erre se tudtam konkrét választ adni.
- Csak úgy. Csak most találtam rá erre a szobára. Mondtam, majd ismét vállat vontam. Látszott, hogy még mindig kába vagyok, lassan már beszélni se fogok tudni normálisan. Kicsit feljebb ültem a fotelban, hogy jobban magamhoz térhessek, illetve, hogy a lány ne beszélgessen egy olyannal aki gyakorlatilag szétfolyik egy székben. A párnát még mindig az ölemben tartottam. Valamilyen különös módon, ezalatt a pár perc alatt annyira hozzám nőtt. Rossz szokásom, hogy túlságosan is könnyen tudok kötődni bizonyos tárgyakhoz. Nem tudja ugyan senki, de a kedvenc kispárnámat 13 éves korom óta, szinte mindenhová magammal viszem. Másik párnán képtelen vagyok elaludni.
- Na és te, mi járatban? Kérdeztem, csak, hogy ne álljon meg a beszélgetés. Nem gondoltam volna, hogy bele fogok futni valaki értelmesbe, aki ráadásul még le is áll majd velem beszélgetni. Csoda, hogy még működnek a  hangszálaim, olyan rég mondtam valakinek valamit. Az elmúlt pár napomat a tanulásnak szenteltem. Senki sem örült volna annak, ha bukás közeli állapotba kerültem volna. Oké, persze, nem vagyok egy stréber, aki egész nap a könyveket bújja, de ki kellett valamit találnom, hogy elüssem az időt.
Szememmel gyorsan körbepásztáztam a szobát, amit eddig valamiért még nem is tettem meg. Nem volt túl nagy, de annál szebb volt! A legtöbb bútor fából volt, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. Réginek tűnt, de egyben még is modernnek. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de az én szememben még is ilyennek látszott.
Kíváncsi voltam vajon a velem szemben ülő lánynak volt-e valami különösebb oka, hogy pont ide jött, ha már úgy rá kérdezett, vagy hozzám hasonlóan egyszer csak itt találta magát, nagy unalmában. Majd kiderül.