Gondolataimba merülve hagyom el a tantermet és érkezem meg a bejárati csarnokba. Egyrészt még az önismeret órán elhangzottak járnak a fejemben, másrészt már az, hogy mihez kezdjek a következő órámig, ami bizony délután lesz csak. Harmadrészt meg a nyári szüneten töprengek. Ami itt van a nyakunkon, bárhogy is nézzük.
Dankával beszéltük, hogy lemennénk a Balcsira, de azóta még nem sikerült pontosítani, hogy ők mikor is mennek. Meg, hogy tényleg csatlakozhatok-e. Más programról egyelőre nem tudok. Vagyis vannak halvány elképzeléseim persze, de tervezgetni még nem kezdtem el. Ráérek végül is, először úgy is a vizsgákon kell túl lenni. Lehet, hogy útba ejtem a könyvtárat és tanulok egy kicsit. Ártani nem árthat. Aztán elugrom Beniért és kóválygunk egyet odakint. Végre pont jó idő van, se túl meleg se túl hideg. Na nem mintha a hideg engem úgy nagyon zavarna. Vaagy, kihagyom a könyvtárat és rögtön a sárkányleopárdért megyek. Kinn meg nézegetem a jegyzeteim. Igen, ez lesz a jó. Elég volt a kastélyból, ki kell élvezni a kinti levegőt is. Meg kell a D-vitamin. Ahogy elhatározom a dolgot meglepődve torpanok meg, hiszen már majdnem elértem a bejárati ajtót. Noha még nem erre akartam jönni, csupán automatikusan hoztak a lábaim a szabadságot jelentő kapu felé. Visszafordulok hát és határozottan indulok meg ismét a lépcső irányába.
Az alsó fokra leteszem a táskámat, kibújok a taláromból. Éppen eléggé melegem van enélkül is, egy darabig most úgy sem kell, szóval nekilátok elpakolni. Pont tökéletes a hosszú farmer és ujjatlan top is. Az hogy esetleg mások mit szólnak ehhez a mutatványhoz nem igazán izgat. Megszokhatta már mindenki ezt tőlem, hiszen amint nincs rá szükség – órák vagy prefektusi teendők miatt – akkor rajtam nem igazán van uniformis. Visszacsatolom a táskát, majd megindulok felfelé a lépcsőn. Ó tényleg, most rá tudok nézni a pontállásra is!

Gondolataimba merülve hagyom el a tantermet és érkezem meg a bejárati csarnokba. Egyrészt még az önismeret órán elhangzottak járnak a fejemben, másrészt már az, hogy mihez kezdjek a következő órámig, ami bizony délután lesz csak. Harmadrészt meg a nyári szüneten töprengek. Ami itt van a nyakunkon, bárhogy is nézzük.
Dankával beszéltük, hogy lemennénk a Balcsira, de azóta még nem sikerült pontosítani, hogy ők mikor is mennek. Meg, hogy tényleg csatlakozhatok-e. Más programról egyelőre nem tudok. Vagyis vannak halvány elképzeléseim persze, de tervezgetni még nem kezdtem el. Ráérek végül is, először úgy is a vizsgákon kell túl lenni. Lehet, hogy útba ejtem a könyvtárat és tanulok egy kicsit. Ártani nem árthat. Aztán elugrom Beniért és kóválygunk egyet odakint. Végre pont jó idő van, se túl meleg se túl hideg. Na nem mintha a hideg engem úgy nagyon zavarna. Vaagy, kihagyom a könyvtárat és rögtön a sárkányleopárdért megyek. Kinn meg nézegetem a jegyzeteim. Igen, ez lesz a jó. Elég volt a kastélyból, ki kell élvezni a kinti levegőt is. Meg kell a D-vitamin. Ahogy elhatározom a dolgot meglepődve torpanok meg, hiszen már majdnem elértem a bejárati ajtót. Noha még nem erre akartam jönni, csupán automatikusan hoztak a lábaim a szabadságot jelentő kapu felé. Visszafordulok hát és határozottan indulok meg ismét a lépcső irányába.
Az alsó fokra leteszem a táskámat, kibújok a taláromból. Éppen eléggé melegem van enélkül is, egy darabig most úgy sem kell, szóval nekilátok elpakolni. Pont tökéletes a hosszú farmer és ujjatlan top is. Az hogy esetleg mások mit szólnak ehhez a mutatványhoz nem igazán izgat. Megszokhatta már mindenki ezt tőlem, hiszen amint nincs rá szükség – órák vagy prefektusi teendők miatt – akkor rajtam nem igazán van uniformis. Visszacsatolom a táskát, majd megindulok felfelé a lépcsőn. Ó tényleg, most rá tudok nézni a pontállásra is!

Általában nem szoktam így ráérni amikor erre járok, ezért sem tudom a mostani pontverseny állását. Persze nem veszem ám véresen komolyra a dolgot. Nem lenne bajom azzal sem, ha az utolsó helyen végeznénk állandóan és nem pedig nyernénk. Én így is, úgy is jól érzem magam a házamban. És így is, úgy is próbálom a lehető legjobban végezni a dolgomat.
Felérek a lépcsőn és mivel lépteket hallok így nem folytatom az utam azonnal a homokórákhoz, hanem a hang irányába pillantok. Azonnal felismerem az illetőt, arcomon rögtön meg is jelenik a szokásos mosoly. Nem fogom fel azonnal, hogy ő viszont mintha megriadna a látványomtól. A megtorpanását és sarkon fordulását is csak akkor tudatosítom magamban, amikor határozottan és gyorsan elindul arrafele amerről jött. Lehervad az arcomról a mosoly, és teljesen ledermedten állva nézem ahogy megáll. Látom a tartásán, hogy mennyire feszült és mennyire szeretne most valahol máshol lenni. Bárhol máshol csak nem itt. Bármennyire is szeretném elkerülni mégsem tudom megállítani a gondolatot, hogy mindez esetleg miattam lenne. A többiek elől nem akar elmenekülni, akik elmennek mellette. Próbálom elhessegetni ezt a butaságot, hiszen nem tudom, hogy mi bántja. Az is lehet, hogy csak azért menekül, mert nem akar velem beszélni róla. Megérteném, de tényleg. Csak akkor meg mondja azt. Hogy ne lássak rémeket.
Tépelődve figyelem, ahogy ott áll. És csak áll. Oda kéne mennem mellé? Meg kellene szólítanom? Vagy sétáljak el, megkönnyítve a helyzetét? Talán ez lenne a legjobb megoldás. Nagyon lassan megindulok hát, de nem tőle el, hanem felé. Minél közelebb érek annál lassabban követi egyik lépésem a másikat. Oldalra lépek párat, míg a folyosó legszélére nem kerülök, majd megállok mögötte. Nekidőlök a falnak, úgy érzem, szükségem van erre a biztos felületre, ami megtámaszt, megtart. Tudom, hogy a szeme sarkából lát engem, szándékosan közelítettem meg őt így. Hogy tudja, hogy itt vagyok. Innentől már rajta áll, hogy folytatja-e az útját tovább, vagy esetleg megszólal. Némán nézek magam elé, ami nem vall rám. Őt szoktam figyelni, a vonásait. Most nem teszem ezt, talán ezzel is lehetőséget adok neki arra, hogy ne mondja el mégis mi ez az egész, ha nem akarja. Tördelem a kezeimet idegességemben, ízületeim ropogása az egyetlen hang, ami hallatszik. Nem fogom megszólítani Őt. Most az egyszer nem.

Örülök neki, hogy ma most látom őt először. Nem tudom hogyan viseltem volna el ezt a napot, ha már korábban láttam volna őt így. Valószínűleg sehogy. Beteget jelentettem volna és egy szűk, sötét seprűtároló zugban hagytam volna magam belesüppedni a depresszió feneketlen mély hullámaiba. Mondjuk ezt még mindig megtehetem, még a fél nap hátra van. És ki tudja mit fog most lépni.
Várok. A kéztördelést abbahagyom mivel túl fájdalmas volt már. Helyette inkább a szám sarkát harapdálom. Nem tudom, hogy meddig lennék képes így álldogálni. Valószínűleg órákig nem. Talán nem is kell, hiszen megmozdul. Tétovázik, aztán fordul egyet. Nem néz rám. Én viszont figyelem őt. Fényévekre van a magabiztos énjétől, fényévekre minden emberitől. Mintha csak egy üres váz lenne, és mégsem üres. Csak éppen az, ami megtölti az fel is emészti őt. Lélegzet visszatartva nézek bele a szinte halott tekintetébe. A vidám csokibarnák most határozottan élettelenek. Azonnal jön a felismerés, hogy nagyon nagy a baj. Meghalt valaki? Liam bácsit baj érte? Biztos valami hasonló kaliberű lehet a dolog, ha csupán valami iskolai ügy lenne – mint például hogy rosszul sikerült a beadandója – akkor nem nézne ki így.
Megszólal, de alig hallom. Persze nem nehéz kitalálni, hogy rám köszön. Esélyem sincsen megszólalni, hiszen teljesen elhomályosodik a tekintete, a sírás kerülgeti.
- Mi történt? – kérdezem csendesen, nem húzva az időt olyan udvariasságokkal, hogy visszaköszönés. Nem hozom fel azokat, amikre gondoltam, hiszen ha beletrafálok akkor biztos, hogy azonnal szétzuhan. Talán így nem. És amúgy is, egyáltalán nem biztos, hogy eltalálnám az okot. Remeg. Bármennyire is szeretném a karomba zárva vigasztalni, nem teszem meg. Még nem hessegettem el teljesen a rossz érzéseket, nem tudom, hogy miért kerül(t) engem. Mert kerül. Nagy a baj és kerül. Annyira rá koncentrálok, hogy nem veszem észre ez a gondolat mennyire fáj. Csak annyit érzékelek, hogy aggódok érte és nagyon szomorú vagyok. De miatta is az vagyok, hiszen ő is az. Továbbra is támaszkodom a falnak és karba teszem a kezeimet. Muszáj valamit csinálnom velük...

Ez az egész úgy rossz, ahogy van.  Utálom azt, amit csinálok. Nem vigasztalom, nem csinálok semmit se.  Ez nem én vagyok. Vagyis ez nem a mostani énem. Ez a régi Lau, aki elzárkózott mindenki elől, távolságot tartott mindenkitől. Nem csupán fizikailag. Érzelmileg is. Csak állok és ennyi. Minden érzésem és gondolatom rejtve van. Próbálok kitörni a falaim mögül, hiszen ez már nem én vagyok. Vele nem. Vele sosem voltam ilyen. De nem megy. Felteszem a kérdést és figyelem, ahogy reagál rá. Összeszűkülnek a szemeim, ahogy elemezgetni kezdem a rezdüléseit.  Mint egy robot, kizárva mindent, ami befolyásolhatná a megfigyelőképességemet.
Kínlódik, küszködik, szenved. Szeretnék rajta segíteni, de nem tudok.  Fejem enyhén félrebillen, amikor megszólal. Értem, amit mond. És értem, hogy ez mennyire megviseli. Történt valami, amit nem ért. Amit lehet, hogy tudhatott volna, de még sem. Tehát nem halt meg senki, nem sérült meg senki. A baj igazából vele van. Legalábbis ezt szűröm le abból, amit elmondd. Ám mivel még ennyiből fogalmam sincs arról, hogy pontosan miről is van szó, így nem mondok semmit. Biccentek csak egyet jelezve, hogy értem ám, figyelek. Bár szerintem ebből semmit sem vészre. Mert bár engem néz, de szerintem nem lát.
Felszisszenek, amikor saját magát kezdi el szidni, szinte már hisztérikusan hangosan. Mozgásra leszek figyelmes a folyosó végén, egy icipicit arrébb fordítom a fejemet és egy rendreutasító szemvillanással jelzem, hogy most inkább tűnés innen. Nem érdekel, ha az egész kastélyt kell is végigcaplatnia a kicsiknek, most akkor se jöjjenek közelebb. Az se érdekel, ha ezért leszid valamelyik tanár. Ha kell lezárom az egész csarnokot jéggel, de most ne zavarjanak meg. Az elsősök csoportja el is tűnik, kissé riadt arckifejezéssel. Szívesen félbeszakítanám Thomast most, hogy ne beszéljen hülyeségeket, de tudom ezt nem tehetem meg, most nem. Hogy végre elkezdi kiadni magából az egészet.
Most pontosan miről is van szó? Így ezek után már nagyon szeretném tudni. Semmi sem az aminek látszik? Ezt mégis hogy érti? Ismét érzem a szúró érzést a gyomromban, ez megint betalált. Nem hagyom elhatalmasodni a gondolatot, ami feldereng, bár a tekintetem ismét óvatossá és tárgyilagossá válik. Kezeimet egyre jobban szorítom egymáshoz, azt se venném észre, ha eltörném őket.
Azt nem mondanám, hogy kezd lehiggadni, de a haragja egy részét kiadta annyira, hogy egy picit nyugodtabb legyen. A könnycsepp útját figyelem egy ideig, majd automatikusan eltüntetem. Szúrni kezd a szemem, attól, hogy így látom őt. A végén még itt fogunk zokogni együtt.
Felszalad a szemöldököm a neveket hallva. Tehát velük van baj. Mi történt velük? Mi olyan történt velük, amit neki tudnia kellett volna, észre kellett volna vennie? Aztán kimondja és a falaim fülsiketítő robajjal törnek apró darabokra. Tekintetem megtelik érzelmekkel, a karjaimat is leengedem. Fejemben az ’úristen’-ek záporoznak.
- Nem, nem tudtam – azt nem teszem hozzá, hogy én nem is ismertem őket úgy igazán. Csupán látásból, néha köszöntem nekik, vagyis neki. Sose tudtam, hogy mikor van Mártonhoz és mikor Zsombihoz szerencsém. Ám ha ezt most így kimondom, akkor azzal azt sugallom, hogy Thomas a legjobb barátja a srácnak, neki lett volna esélye észrevennie, nem nekem. Márpedig egyrészt ez a lehető legrosszabb dolog lenne, amit mondhatnék neki. Másrészt meg miért is kellett volna neki ezt tudnia?
- Nem vagy hülye azért, hogy nem vetted észre. Hogy ő két személyiség egy testben. Persze sose találkoztál velük egyszerre, de ekkora suliban ez azért nem akkora csoda. És a tanárok? Nekik se tűnt fel, nem? – vagyis egy pont után biztos igen, de ez nyilván nem olyan rég derült ki. És azért Zsombi már elég régóta idejár. Ha ők nem vették észre, akkor Thomas, hogy tehette volna? Nem szokása megkérdőjelezni azt, amit hall, amit lát.
- Miért gondolod, hogy észre kellett volna venned, hogy tudnod kellett volna? – a kezéért nyúlok, igyekszem meglazítani az ujjait, mielőtt még kárt tesz magában. A táska nem érdekel, felőlem szét is tépheti. - És légy szíves ne gondolj magadról olyanokat, hogy ostoba vagy. Mert ez nem igaz!

Szavaim mintha süket fülekre találnának. Nem fogadja el, hogy nem hülye és ostoba. Továbbra is magát hibáztatja. Mondhatok én bármit, egyelőre semmi hatást nem érnék el vele. Tehetetlenül megrázom én is a fejemet, nem tudom hogyan is segíthetnék neki.  Valóban áldás és átok, hogy ennyire jóindulatú és naiv. Hogy mindenben meglátja a jót. Nagyon csúnyán ki lehetne ezeket használni, nem is lenne nehéz egy mozdulattal teljesen, visszavonhatatlanul összezúzni mindent, amiben eddig hitt, ami eddig összetartotta a világát. Talán ez most meg is történt, talán még megfordítható a folyamat.
- Mióta tudják? – ez lett volna igazából a kérdésem, de képtelen vagyok teljesen logikusan gondolkozni. Kifejezni magamat meg még kevésbé. Egyrészt még fel kellene dolgoznom a tényt, hogy Zsombinak tudathasadása van. Nem tudom a pontos meghatározását a betegségnek, de nem is lényeges ez most. Ez a tény nem igazán megrendítő számomra, viszont Thomas miatt fontos, hogy nyugodtan végig tudjak mindent gondolni. Másrészt pedig meg kell találnom a módot arra, hogy azt nyújtsam neki, amire szüksége van. Vigaszt, megnyugtatást, bármit.
Figyelem minden rezdülését, továbbra is úgy van vele, hogy tudnia kellett volna. Mert egyértelmű. Dehogy az. Mindazonáltal nem kezdek el vitatkozni vele ezen. Majd a megfelelő időben kifejtem neki rendesen a véleményemet. Amikor már nyugodtan végig tudom mondani én is, és meg tudja hallgatni ő is. Elfogadva azt, amit mondok. Csakhogy ott van még mindig az a probléma, hogy én nem ismerem Zsombiékat, csupán hallomásból. Nehéz lesz így meggyőzni bármiről is.
- És te hittél neki. Miért ne tetted volna? A legjobb barátod teljesen magabiztosan azt állítja, hogy van egy ikertestvére. Nem kérdőjelezed meg – bólintok egyet az információt boncolgatva. Ez teljesen stimmel. Én sem tettem volna, még akkor sem, ha tényleg nagyon furcsa lett volna. Az meg, hogy nem találkozom soha velük egyszerre … nem hiszem, hogy megfordult volna a fejemben, hogy valami nem stimmel. Hiszen lehet, hogy egyáltalán nincsenek jóban, és kerülik egymást. Előfordul az ilyen. És igen természetesen hiszel a barátaidnak, bízol bennük.
Nehezen fogadta el, azt mondja. Igen, ezt el is tudom képzelni. Megjárta már egyszer ezt az utat, és most megint minden darabokra hullik körülötte. A különbség az, hogy akkor úgy érezhette, hogy nyer még egy barátot, most pedig … A szívem szakad meg érte.
Magához ölel, olyan erősen, mint ahogy a fuldokló a mentőövet. Teszek egy apró lépést felé, hogy szorosan hozzá tudjak bújni. Kezeimmel átkarolom a derekát és lassan, mélyeket lélegzek válaszképp a zihálására. Csupán reménykedem abban, hogy egy idő után elkezd alkalmazkodni az én ritmusomhoz, amitől majd lejjebb megy a vérnyomása. Jelenleg ugyanis mindenhol ahol hozzámér érezni a szíve lüktetését. Iszonyatosan gyors.
Elkeseredett kérdése megerősíti bennem a feltételezéseimet arról mi is játszódik le benne tulajdonképpen. Más körülmények között valószínűleg valami vicces választ adnék rá, miszerint ugyan ki más lennék; de most pontosan értem, hogy miért is szükséges megerősíteni azt a tényt, hogy én én vagyok. Lassan simogatni kezdem a hátát mialatt hátrébb húzom a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Igen, én vagyok az. Ugyanaz a Laura vagyok, aki eddig is voltam. A te Laurád – felelem neki csendesen, majd visszadöntöm a fejemet az övének. Fejemben csengenek a kimondatlan szavak:  ’itt vagyok, nem tűnök el’ . De az előbbit szerintem tudja, hiszen erősen szorítom őt én is, plusz megerősítettem, hogy én vagyok az még mindig. Utóbbit meg, hát elég fura lenne kijelenteni. Ha elhagyom ezt a folyosót és már nem leszek a szeme előtt már az is eltűnés, ha úgy vesszük.
- Nem veszítetted el őket, egyiküket sem. Mindketten ott vannak, meg vannak. Megtalálják a módot, hogy meggyógyítsák őket anélkül, hogy elveszne valamelyikük – kicsi szünetet tartok, hogy megfelelően tudjam kifejezni magam a továbbiakban. Azt mindenképpen fontosnak tartom közölni, hogy mindkét barátja megvan, és ha nem is százszázalékosan de valamennyire kompatibilissé teszik őket egymással. – Tudják, és azt is, hogy számíthatnak rád..
Elhallgatok, mert nem találom a szavakat. Hiszek abban, hogy el tudja fogadni ezt, és hogy ott lesz a barátjának mindig, amikor szüksége lesz rá. Hogy kikecmereg ebből a szakadékból, amibe belezuhant. Csupán időre van szüksége hozzá, amit biztos hogy meg fognak érteni Zsombiék is.
- Tudod, hogy hol vannak? Lehet őket látogatni? - bár lehet, hogy még korai erről érdeklődöm, viszont biztos vagyok benne, hogy ahogy Thomas helyretette magában a dolgokat és lehetősége lesz rá elmegy a barátaihoz.

Furcsa ez nekem. Ha a tanárok tudják a kezdetektől, akkor mégis milyen dolog az, hogy nem mondják el azoknak, akiket nagyon érint a dolog? Komolyan nekünk kellene rájönnünk ilyen dolgokra? Nem értem. Én ezt egyszerűen nem értem. Ereimet jeges áradatként tölti el a düh, annyira, hogy most az egyszer, őszintén, végtelenül hálás vagyok, hogy nem negatív kitörésű az elemi mágiám. Ettől az egésztől meg tudták volna kímélni a fiút! Értem én, hogy orvosi titoktartás, meg hogy csak a hozzátartozók meg egyéb marhaság... De könyörgöm, tényleg csak a család tudhat erről? A legjobb barát meg szenvedjen? Ezt. Nem. Tudom. Felfogni.
Hogy az iskolatársak meg mit tudnak, na azt meg hagyjuk szerintem. Elhisznek mindent, amit hallanak. A portréktól, egymástól, tök mindegy. Hogy ők tudják-e, hogy Zsombiék egy személy? Most már talán igen. De eddig? Nem hiszem.
- Hidd el az így van jól. Hogy hiszel a barátaidnak, hogy bízol bennünk. És nem azon töröd a fejedet, hogy most vajon igazat mond-e vagy sem. Zsombiék sem csaptak be, csupán azt mondták neked, amit ők igaznak tudtak. Nem a te hibád – hátha most már jobban el tudja fogadni ezt a tényt, hogy egy kicsit nyugodtabb.  Hiszen az, érzem, ahogy lassan alkalmazkodni kezd a szervezete az enyémhez. Követi a ritmust automatikusan. Hiszen itt egy másik test, ami meleget és biztonságérzetet ad, és megnyugtató a szívverésének a hangja, a légzésének üteme. Ösztönös az igazodás. A simogatásom üteme is erre készteti őt.
A szavaim hatására pedig még egy aprócska mosolyt is kapok válaszként. Sok mindent mondhattam volna neki, de annál lényegre törőbben és egyszerűbben nem tudtam volna kifejezni, ahogy végül tettem. Az a két szó kifejez mindent, és úgy látom, hogy átment az üzenet. Elérte a hatást.
- Biztos fognak majd. Lehet, hogy még nem szabad leveleket fogadniuk. Majd érdeklődünk a hogylétük felől – valóban nem hallottam még az intézményről, ezt jól sejtette. A hangszínéből kiérzem, hogy ez is érzékeny terület. Aggasztja, hogy még nem hallott felőlük. Biztos valahogy fel tudjuk venni a kapcsolatot vagy az elmeintézettel, vagy a családdal, hogy információhoz jussunk Zsombiékról. És igen, az is biztos hogy én magam is utána fogok járni ennek az egésznek. Nem is kell kérni rá. Ha meg már látogathatók, ha Thomas szeretné el is megyek vele. Hát hogyne tenném? A barátnője vagyok. Támogatom, amikor arra van szüksége. Mellette állok.
Nem szorít már annyira erősen, mint az előbb, én viszont még nem engedek az ölelés szorosságából. Továbbra is tartom őt. A szabad karommal addig vándorlok felfelé, amíg az ujjaim a hajába nem túrnak. Egy icipicit ráfogok a tarkójára, mialatt a fejemet a vállára hajtom. Finom jelzés ez, amivel azt próbálom elérni, hogy utánozzon. Nyugodtan hajtsa csak rám a fejét, hunyja le a szemét, pihenjen egy kicsit ebben a cseppnyi kis békében, amit kínálni tudok neki. Nem oldja meg a problémát, nem tünteti el a gondokat varázsütésre, de kezdetnek egy bújás és egy váll, amire rá lehet tenni a minket terhelő súlyok egy részét; hát pont megteszi.

Csupán valahol mélyen a tudatalattim legelrejtettebb zugában sejlik fel a gondolat, hogy mennyire szoros ölelésben tartom Thomast. Hogy sugallom neki ennek az érintkezésnek a fenntartását. És hogy irányítom őt. Meghittség is van ezekben a mozdulatokban, de amit ténylegesen érzékelek az az, hogy megnyugtatom őt. Nem tolakszik be a fejembe semmi zavaró gondolat, semmi olyasmi, ami miatt zavarban érezhetném magam. Pedig magamat ismerve bőven lenne okom erre most. Milyen furcsán működik az emberi agy, nemde?
Amint rám helyezi a buksiját automatikusan lecsukódik a szemem, nincsen szükségem arra, hogy lássam mi zajlik körülöttünk. Most csak mi vagyunk, semmi más nem számít. És bár neki van szüksége erre az ölelésre, mégis megnyugszom én is. A jól leplezett dühöm lassan elpárolog, a mérhetetlen szomorúság is csillapodik, amit amiatt érzek, hogy mit kell átélnie a fiúnak. A rossz érzésnek is nyoma veszik, ami rám tört, amikor arról beszélt, hogy semmi sem az, aminek látszik. Valahogy ez a mondat és az a tény, hogy került engem … nos nem volt kellemes. Mintha attól tartott volna, hogy én sem vagyok igazi, az érzéseim csak hazugságok. Hogy ez az egész csupán csalfa káprázat. Aztán persze megértettem, hogy miről is van szó igazából és már egy ideje nem érzem azt a szúró fájdalmat a gyomromban. Megértem, hogy miért került.
- Hát persze. Ameddig csak szeretnéd – felelem neki halkan, megsimogatva a fejét. Csupán miután elenged tudatosul bennem, hogy még így is tekintettel van rám. Szeretné ha minél tovább így maradhatnánk, szüksége is van rá. Mégis megkérdez. Hiszen lehetnének rossz érzéseim akár az ölelés hosszúsága miatt. Eddig még nem volt ilyen, ennyire sokáig még sosem voltunk egymás karjaiban. De nagyon szívesen teljesítem a kívánságát, mindenféle gond nélkül.
Hagyom magam a lépcsőhöz terelni, megvárom amíg elhelyezkedik, majd leülök mellé. Amennyire közel csak tudok, hogy hasonlóan ölelhessem, mint az előbb. Amikor rátörnek a feldúltság hullámai, megnyugtatóan simogatom a hátát, hogy enyhülhessen. Hogy újra nyugodtan tudjon lélegezni, és ne kapaszkodjon annyira görcsösen. Csendesen üldögélünk, egy szót sem szólva. Nincs is szükség szavakra. Meghagyjuk hát a közelünkben elhaladó embereknek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltünk így, itt a lépcsőn ücsörögve. Már biztos javában benne járunk a délutánban. Néha ki-kinyitom a szememet, de nem adom jelét annak, hogy abba kellene ezt hagynunk. Egyszerre motoszkálásra leszek figyelmes a közelünkben, majd a látóterembe egy cetlire írt üzenet jelenik meg, ami azt tudatja velem, hogy nincs okom aggódni, elmarad az óra. Hatalmas vigyorgó arc van még rá rajzolva. Pislogok gyorsan párat jelezve, hogy vettem az adást, majd később kifaggatom a csoporttársamat, hogy mi is történt pontosan. Most már tényleg semmi akadálya, hogy addig maradjunk amíg … hát takarodóig ha kell.
Thomas egy újabb meghatározhatatlan időtartam után megmoccan, felemeli a fejét és lassan kibontakozni készül. Már sokkal jobban néz ki, mint korábban. Nyomok egy puszit az arcára, felállok és kinyújtózkodom. Megvárom, míg a fiú is felveszi a táskáját, igazítok a nyakkendőjén majd kézenfogva elindulunk kifelé a kastélyból. Nem kell elmondanom neki, hogy lemegyek vele a kandallóig. Teljesen magától értetődik, hogy nem hagyom magára.