A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765716#post765716][b]Thomas Middleton - 2019.08.01. 20:12[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Laza nap a mai. Nincs már több órám. Arról fogalmam sincs, hogy ez jó-e vagy sem. Lehet, nem annyira. Nem mintha az eddigi tanóráknak lett volna bármi értelmük. Vagyis azoknak talán volt, csak az én részvételemnek nem. Akárhogy is, végük a mai napra. Elvileg ebédelhetnék, gyakorlatilag minden bizonnyal nem fogok. Ettől függetlenül a lábam a nagyterem felé visz.
A bejárati csarnokhoz közeli folyosószakaszra érvén, magam elé tekintve megpillantom barátnőmet, aki éppen felér a lépcsőn. Könnyed, nyárias szerelés, szőkén libbenő haj, édes vonások. A szokásos Lau. Ahogy én reagálok rá, az viszont minden, csak nem a szokásos. Megtorpanok, szemem csaknem ijedten keredik el és egyszerűen sarkon fordulok. Nem tudom, ő meglátott-e, ám azt hiszem, nehéz lett volna nem. Nincs akkora népsűrűség most itt a környéken, ő pedig mintha éppen felém fordította volna a tekintetét, amikor én határozott visszavonulót fújtam. Megteszek pár gyors lépést. Egyszerűen menekülök. De ráébredek aztán, hogy ezt így nem lehet. Ezt nem csinálhatom vele. Megállok, görcsösen kapaszkodva hátitáskám pántjába. Nehezen szusszanok, és próbálom rávenni magam, hogy megforduljak, meg közben kitalálni, mit mondjak. Kócos, felgyűrt ingujjú, csálé nyakkendős, rakás szerencsétlenségként álldogállok a folyosó közepén, háttal a lánynak, hagyva, hogy a mellettem elsétáló egy-két diáktárs úgy bámuljon meg, mintha kísértetet látna és rögtön összesúgjanak rólam. Ma egész nap ez ment.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765722#post765722][b]Thomas Middleton - 2019.08.01. 21:08[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Nem bírom rávenni magam. Nem megy. Pedig egyszerű. Megfordulok és ráköszönök. Ennyi. De most képtelennek érzem magam. Legszívesebben elrohannék. Vagy legalább folytatnám a megfutamodást. Az a helyzet, ma már láttam őt egyszer a folyosón. Messze volt. Nem vett észre. Nem intettem neki, hogy ez megváltozhasson és nem is siettem oda hozzá. Sőt. Az igazság az, hogy nagy ívben elkerültem. Rögtön irányt váltottam. Már ettől is furán és rosszul éreztem magam. Vajon mit éreznék akkor, ha most itt hagynám? És ő mit? Nem akarom megtudni.
Jön felém? Mintha úgy hallanám. Egészen kicsit arra fordítom fejem és így nemsokára besétál látóterem szélére. Gyorsan előrefele kapom arcom. Észrevett, hát persze, hogy észre. Most pedig rám vár, hogy mit lépek. Biztos vagyok benne. Egyik lábamról a másikra állok, végül pedig lesütött szemmel felé fordulok.
Úgy festek, mint akit tilosbanjáráson kaptak rajta és kénytelen-kelletlen elfogadja a lebukás tényét. Bőven van azonban itt még más is. Egészen lassan emelem csak fel tekintetem a lány arcára. Ábrázatom nem egyszerűen sápadt, kialvatlan és fásult, ám szemeimben nyoma sincs a rájuk jellemző lelkes, barátságos fénynek. Mintha valaki ellopta volna belőlük. Ha furcsa voltam akkor, amikor a nagy kérdésemet feltenni készültem Launak az udvaron, hát most egyenesen felismerhetetlen lehetek.
- Szia - köszönök rá gyenge hangon és ahogy ezt megteszem, megtörténik az, amitől féltem. Az, amiért szerintem kerültem őt. Szemeimet könny lepi el és finoman remegni kezdek. Igen. Emiatt nem beszéltem ma még senkivel és tértem ki a kastélyban utamba kerülő barátaim elől. Előle pedig különösen. Mert eddig elvoltam a nap folyamán, groteszk élőhalottként kóborolva a suliban, ám éreztem, bármelyikük átszakítaná a gátat. Ő kétségtelenül.

¤ ¤ ¤

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765731#post765731][b]Thomas Middleton - 2019.08.01. 22:07[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Megfordult a fejemben, hogy nem jövök ma iskolába. Liam bácsi biztosan kérdés nélkül engedte volna, hogy otthon maradjak. Aztán úgy döntöttem, az csak rosszabb lenne. Viszont féltem tőle, ha meglát engem, talán ő maga nem enged el. Meg hát attól is, hogy ha csak összetalálkozunk a nappaliban, már ott és akkor összeomlok. Lehet, ez elkerülhetetlen persze, azonban mindig remélsz, hogy tudod tartani magad. A lényeg, hogy most az utolsó pillanatban jöttem el hazulról. Nem jöttem ki a szobámból korábban azért, hogy találkozzak vele. Hagytam munkába menni anélkül, hogy összefutottunk volna. Csak akkor dugtam ki az orrom, amikor záródott mögötte az ajtó.
Állok és nézem Laut. Kérdez. Felteszi a leglényegretörőbb kérdést. Reszketeg levegőt szívok be és összeszorítom ajkaimat. Nem történt semmi rémség. Igazából mindenki teljesen rendben van. Mármint úgy, ahogy lenni szokott. Csak én nem. Annyira nem, hogy eszembe se jutnak ezek a vígasztaló gondolatok. Az, hogy mennyivel rosszabb is lehetne minden. Most nem megy a józan gondolkodás. Alig megy bármilyen.
- Nem tudok semmit - lehelem megtörten. Ez a kérdésére látszólag nem igazán válasz, ám mégis. Mivel ez történt. Minden, ami történt, bennem történt. A világ nem változott, csak én látom most másként.
- Nem értek semmit - rázom a fejem, csaknem üveges tekintettel. Mint akit hipnotizáltak. Pedig egyszerűen csak túl sok minden van bennem és ez a túl sok minden olyan megemészthetetlen, hogy kifelé semminek tűnik.
- Ostoba vagyok és azt sem venném észre, ha minden a feje tetejére állna - kezdem ostorozni magamat, egyre erősebb, élesebb hangon. Nem fogom fel mindazt, ami elhagyja a számat. Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy visszafogjam azt, ami kavarog bennem. Egyszerűen csak kiárad ugyanolyan rendezetlenül, ahogy odabenn találni. Közben ujjaim már elfehéredtek teljesen, ahogy táskám pántjait szorítom.
- Hogy lehetne az bármi, aminek látszik? Hogy vehetném észre, hogy nem az, amikor ennyire hülye vagyok? - húzom fel a vállaimat, és egyre zaklatottabban ontom magamból, ami csak jön. Aztán a kétségbeesés ködén át meglátom a lányt és felébredek kicsit. Veszek pár mély levegőt, egy könnycsepp alágördül arcomon.
- Zsombi és Márton - nyögöm ki ezt a két nevet. -  Te tudtad, hogy... hogy ők... - állok neki feldúltan a kérdésemnek, viszont nehéz befejezni, hiszen fennhangon még nem mondtam ki. - Ők nem ikrek. Ők egy ember. Ők Zsombi - fordul át kérdésem egyszerű kijelentésbe, melyet úgy fogalmazok meg, ahogy éppen tőlem telik. Hirtelen most ennyi megy. Miután pedig kimondtam, még mélyebbeket kell lélegeznem. Látszik rajtam, azért harcolok, hogy magamnál maradjak. Akár kissé eszelősnek tetszhetek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765765#post765765][b]Thomas Middleton - 2019.08.02. 14:07[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Észre sem veszem, hogy akárki lenne még itt a folyosón, hiszen még saját magamról is alig van tudomásom most. Lauráról is éppen csak. Tegnap óta, szűnni nem akaróan játszódnak le a fejemben jelenetek, villannak fel képek újra meg újra. Mindegyik legjobb barátaimról, akik... huh.
Mikor győzködni kezd, hogy nem vagyok hülye, fájón hunyom le szemem és rázom a fejem. Kedves tőle, hogy vígasztalni próbál, de erre nincs mentség. Együgyűen járkálok a nagyvilágban, határtalan lelkesedésemtől és vidámságomtól elvakultan, alig gondolva bele mélyen igazán bármibe. Ez áldás és átok. Hiszen mit ér a gondtalanságom, ha egy nap arra ébredek, hogy mindenki más romba dőlt körülöttem, csak én a fene nagy jókedvemben semmit nem vettem észre?
- A tanárok tudják - nézek a lány szemébe rezignáltan. - Liam bácsi is tudja. Igazából ő mondott egy-két dolgot a napokban, amik szöget ütöttek a fejembe. Elkezdett valahogy összeállni a kép és aztán elmentem Mitzinger profhoz, csak úgy érdeklődni Zsombiékról és... ahogy felelt nekem, egyértelművé vált, hogy ők... hogy ők tényleg egy valaki - nyökögök már megint, ahogy alig bírom ezt kimondani továbbra is.
- Már nem is értem, hogy hihettem mást. Hiszen egyértelmű - vonok vállat. Mi az, hogy érthető, ha nem vettem észre? Hogy lenne az? Szerintem nincs ember, akivel nálam több időt töltenének és én szó nélkül benyaltam minden magyarázatot, amiért soha, de soha nem találkoztam velük egyszerre. Pedig hát ilyen nincsen. Milyen idióta az, aki akár csak ebből az egy dologból nem jön rá, hogy valami nem stimmel? És akkor még az ezer és egy más árulkodó jelről nem beszéltünk. Arról, hogy tényleg teljesen ugyanúgy néznek ki, ott vannak az emlékezetkieséseik, a hangulatingadozásaik...
- Az elején még tudtam, hogy ők egy ember - bukik ki belőlem a vallomás, amely valószínűleg bácsikámnál is elindította azt, hogy elkezdjen kis morzsákat szórni elém. Gondolom, nem tartotta volna tisztességesnek kiadni Zsombit. Talán úgy érezte, ezt vagy barátomtól kéne megtudnom, vagy magamtól rájönni. Ez utóbbi következett be.
- Már jó ideje ismertem Zsombit, mikor egyszer kiakadt, hogy ő nem Zsombi, hanem Márton és hogy Zsombi az ikertestvére. Olyan furcsa volt az egész. Nagyon nehezen fogadtam el, most meg... már megint... - csuklik el hangom és a szőkeség éppen csak kezeimért nyúl, már vonom is magamhoz őt, hogy átöleljem. Érezheti, hogy milyen hevesen ver a szívem. Feldúltan zihálok. Szemem lehunyom és csak kapaszkodok belé, arcom hajához nyomva.
- Te vagy az, ugye? Te vagy az, Lau? - susogom kétségbeesetten. Nem nagyon tudom jelenleg, mi a valóság. Honnan lehet tudni, mi az? A képek és jelenetek mellé még ezek a baljós gondolatok csatlakoztak az elmúlt órákban. A kérdés, hogy a többiek, akik ugyanúgy az életem fontos részei, mint Zsombiék, vajon azok-e, akiknek én hiszem őket. Egyedül vannak-e tényleg, ők-e az egyetlen egyek, vagy hogy egyáltalán tényleg léteznek-e. Alig egy napja még Zsombi és Márton két külön személy volt, hús vér valójában. Ma az egyikük teste eltűnt. Soha nem is volt. Nem, ezt egyszerűen nem lehet felfogni. Kezd igazán belefájdulni a fejem.
- Nagyon szeretem őket. Erősebbnek kell lennem. Szükségük van rám - suttogok ki végre néhány olyan szót, amely tanújelét adja, hogy azért itt vagyok még. Hogy a nekikeseredettség és teljes zavar masszív falai mögött ott állok reménykedő, szeretteimért bármire kész valómban. Csak nézek fel az ormótlan kőhalomra, türelemmel várva, hogy egy halom kaviccsá omoljon lábaim elé, amelyen könnyűszerrel lépdelek majd át. A cipőm talpába azért bele fog fúródni pár darabka, de nem gond. Van már ott néhány eféle, megférnek. Végeredményben megerősítik azt, amin járok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765909#post765909][b]Thomas Middleton - 2019.08.04. 21:54[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Felhúzom vállaimat és aztán ejtem is vissza őket. Nem tudom, ki mióta tudja. Szerintem a tanárok nyilván a kezdetektől tudják, hogy egyetlen gyereket oktatnak és pontoznak és vizsgáztatnak. Liam bácsi meg szerintem azóta látja a helyzetet, amióta megismerte személyesen őket... őt. Őket. Tutira azonnal rájött. Vagy ha nem is azonnal, gyorsan. Biztos vagyok benne. Ő hihetetlenül okos és kiváló megfigyelő. Minden, ami én nem. Meg különben szerintem az iskolatársaink jó része is tudja. Nem lehet, hogy nem. Oké, mondjuk valószínűleg azért, mert ők is úgy vannak, mint én eleinte. Nem ismerik annyira őt. Őket. Őt.
Zavarodottan bólogatok. Igen, hittem neki. Igen. Miért ne hittem volna? Igaz. De akkor ez azt jelenti, hogy nem szabad hinni másoknak? Mondjuk nem hazudott. Ő ezt így tudja. Ő a mai napig így tudja. Ők így tudják.
Nem mondom, hogy gyorsan, ám mindenképpen csillapodni kezd szívem heves kalapálása, légzésem heve, ahogy ölelésével támaszt ad nekem. Kinyitom a szemem, mikor pict elhúzódik. Még mindig elég átláthatatlan, ám talán valamivel nyugodtabb tekintettel figyelem őt. Magamba szívom minden szavát, mellyel megerősíti, hogy itt van és ő az. Az én Laurám. Ezen még el is mosolyodom. Egészen haloványan, ám megtört arcomon köszönetteljesen világlik.
Csak hallgatom tovább barátnőmet és bólogatok neki. Így gondolok mindent én is, csak most nehéz ilyen egyszerűen látni. Ez pedig főleg szokatlan nekem. Szeretek mindent egyszerűen és világosan látni, mert valójában máshogy nem is tudok. Nem úgy értem, hogy nekem minden fekete és fehér, hanem úgy, hogy letisztult. Ez meg most minden, csak nem az. Mármint ebben a pillanatban, ebben a sokkos állapotban.
- Az ELMÉben vannak. Egy Mágikus Elmeintézet - teszem hozzá, mi az, mert rájövök, a lány talán nem tudja. A pontos neve most nem jut eszembe, de nem is olyan érdekes - Írtam nekik levelet, de nem feleltek még - folytatom színtelen, erőtlen hangú feleletem. Kezeim a lány derekába, karjába kapaszkodnak. Szemeim bár nem állnak már könnyekben, igazán fáradtnak tetszenek továbbra is, ahogy egész, szedett-vedett valóm.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=765927#post765927][b]Thomas Middleton - 2019.08.04. 23:23[/b][/url]

LAURA
hétköznap késő délelőtt | a folyosón | x



Közelsége, szavai úgy hatnak rám, mint másra a nyugtatószerek. Lassan csepegnek ereimbe, szétáradva testemben és eltompulok bár tőlük, egyúttal így nyugodtabb is leszek. Persze, valószínű, a bágyadást a kimerültségem is okozza, amely a feszültségemnek köszönhető, ami már tegnap óta jellemez. Azóta puszta porhüvelyként kóborlok, mert a lelkem elzárta magát valami elől, amit nem tudott feldolgozni. Egyedül nem. Most Lau segítségével ráléptem az útra, ám azután, hogy így kiadtam magamból, ismét kissé üresnek hatok. Mostmár viszont nem frusztrált ez a kongó test, hanem elgyötörtségbe lazult.
Átadom magam az ölelésnek és hagyom irányítani magamat. Arcom vállgödrébe simítom, szemem lehunyom és bőrére szusszanok. Karjaim körbefonják őt. Alvókaként szorítom magamhoz, ahogy az otthonban tettem egy-egy adományként kapott, puha kisállattal. Zsong a fejem, tagjaim fáradtágtól lüktetnek.
- Esetleg... leülhetünk és... lehetünk így? - suttogom kérésem nyakába, amely csoda, hogy egyáltalán kijött belőlem. Hogy egyáltalán bennem megfogalmazódott és az főleg, hogy aztán ezt képes voltam barátnőm tudtára adni. Ezt szeretném. Csak így lenni vele. Ameddig csak lehet.
Elválunk egymástól, ám mindössze azért, hogy helyet találjunk magunknak. Hívogat engem a lépcső. Úgy érzem, nem akarnék ennél messzebb menni. Odavonom hát a lányt. Gépies mozdulatokkal leveszem táskámat, leülök az egyik fokra, ő pedig csatlakozik hozzám és ismét menedékre lelek ölelésében. Egy ideig egyenletesen lélegzem, lágyan fogva őt, majd zaklatottabbá leszek, erősebben markolva hátára, utána megint enyhülök. Ezek váltogatják egymást, ahogy kiszáll belőlem minden és csak Laura összpontosítok, majd ahogy belám nyilall mindaz, amire ráeszméltem. Az élet eközben körülöttünk zajlik tovább, ahogy egész nap nyüzsgött, csak én álltam mozdulatlan a kellős közepén. Most azonban nem kell már egyedül lennem. Már van, aki tudja, miért váltam jégszoborrá és amíg fel nem olvadok, véd attól, hogy összetörjek.