Lucy Moonlight

Szofia

Az elmúlt időszakban nem sok embernek tudtam örülni igazán, az új arcokat kifejezetten kerültem, néhány régi barát társasága azonban még jól esett, s velük néhány óra erejéig el tudtam felejteni az elmúlt időszakban történt szörnyűségeket.
A pszichológusom is azt mondta, hogy ne zárkózzak el túlságosan a világtól, s ne féljek annyira mindenkitől, mint a tűztől, mert azzal csak saját magam alatt vágom a fát, s idő előtt magányos maradok.
A visszaköltözés, s az évnyitó után persze kellett néhány nap, mire összeszedtem magam, és felkészültem a régi ismerősökkel való találkozóra, de nem halogathattam tovább ezeket a pillanatokat sem.
Egy bagolyban üzentem régi barátnőmnek a következő sorokat:

Drága Szofia!
Örömmel hallottam a hírt, hogy Te is ebben az intézményben tanulsz, nagyon szeretnék veled találkozni. Rég beszélgettünk már, és biztos sok minden történt veled az óta a szuper nyár óta.
Remélem, el tudsz jönni a Czukorvarázs Cukrászdába és megvitathatjuk, hogy mi történt a francia riviérán.
Üdvözlettel barátnőd,
Ilda
A cukrászda előtt, némi türelmetlenséggel várakoztam barátnőmre, miközben hátammal az épület falának támaszkodtam, s hol jobbra, hol balra fordítottam a fejemet. Látva az utcán mászkáló embereket, furcsa érzés fojtogatta a torkomat, s elég pocsékul éreztem magam egyedül a cukrászdánál. Legszívesebben már vissza is fordultam volna a kastély felé, de valahol reménykedtem abban, hogy felbukkan Szofia.

Szofia

~Mi lesz már, miért nem jön? Ajh, vissza kellene mennem a kastélyba, túl sok itt a varázsló.~ Különféle gondolatok nyomasztottak várakozás közben, s úgy éreztem, mintha egy mázsás súly nyomná a mellkasomat. Az ajkaim kiszáradtak, szívem pedig hevesen kalimpált, s úgy éreztem, hogy a pánik magával ragad, és sürgősen hoppanálnom kell a helyszínről.
Már a pálcám vége után kutattam, hogy a szépen megmunkált tiszafa markolatára fonjam ujjaim, s egy határozott mozzanattal előrántva azt, elvégezzem a varázslatot. Abban a pillanatban azonban a tömegből feltűnt végre előttem Szofia, s olyan hirtelen magához ölelt, hogy már arról is megfeledkeztem, mire készültem alig néhány másodperccel korábban.
- Szofia? Nem voltam benne biztos, hogy eljössz. Mondhatjuk, egészen hosszú történet ez. Na és Te? Miért pont Bagolykő? Ezer éve nem hallottam felőled, legutóbb még Franciaországból kaptam tőled levelet. – Kibontakozva az öleléséből, Szofia arcát fürkésztem, aki szinte semmit sem változott, talán egy kicsit magasabb lett az évek alatt. A kedvessége azonban ugyanúgy jellemezte Őt, s a társaságában még mindig jól éreztem magam.
- Persze, hogy bemegyünk, csak utánad. – Biccentettem, s követtem a cukrászdába, ami csodaszép volt belülről, sokkal szebb, mint ahogyan azt elképzeltem. Az egyik sarokban egy fiatal társaság éppen születésnapi tortát majszolt, volt azonban jó néhány üres asztal még, amihez leülhettünk.
- Ez a hely sokat változott, amióta legutóbb jártam itt. De az is lehet, hogy csak én szoktam el már ettől a falutól, és minden újként hat rám. – Halovány mosoly kúszott arcomra, miközben magam is odalépdeltem a félreeső asztalhoz, s abba hagyva a bámészkodást, lehúztam magamról a kabátot, s Szofiához hasonlóan, a szék támlájára fektettem.
- Én csak.. – Egy pillanatra megtorpantam, s tekintetemet a lány íriszeibe fúrtam. Hogyan is tudnám eltitkolni előle az igazságot, mit is mondhatnék? A torkomat gombóc szorította, szinte a karomon éreztem elrablóm ujjainak szorítását, s egyúttal mintha azt is hallottam volna, hogy a hírszerzés ügynökei azt susmogják, nehogy bármit is meséljek.
- Arról írtam neked egy levélben, hogy Londonban voltam, nos, ott tanultam és nem túl sok szabadidőm volt, emiatt talán. – Füllentettem mosoly mögé bújva, de ha Szofia egy picit is figyelmes volt, rájöhetett, hogy talán nem vagyok vele egészen őszinte, hisz csak a nyári szünet óta nm írtam neki levelet.
- Szép város egyébként, rengeteg új barátom is lett ott és érdekes volt megismerni más nemzetek kultúráját, de azt hiszem, sokkal jobb itthon. – Ezt magam is így éreztem, bár a biztonságról alkotott fogalmam egészen megdőlt, s egy ideje már mindenkiben az ellenséget láttam. Szofiával is csak azért akartam találkozni, mert úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra, s egy igaz barát társaságára.
- Na de veled mi újság? Mesélj, mi történt veled mostanában, és hogy érzed magad itt Bagolykőn? Nem volt nehéz eljönnöd otthonról? Sikerült már itt összebarátkoznod helyiekkel? – Őszintén kíváncsi voltam rá, hogyan teltek mostanában a napjai. Fél szemmel közben arra lettem figyelmes, hogy az egyik fiatal pincér – aki nagyjából velünk egyidős lehet – igen csak sűrűn pillantott Szofia felé, végül meg is indult felénk, s egy kis cetlivel állt meg mellettünk.
- Szép napot, mi óhajtotok hölgyek? – Érdeklődve pillantott ránk, s leginkább Szofiára, ami számomra egészen egyértelműnek tűnt, s röpke mosolyt is csalt az arcomra.
- Én egy szelet Dobos tortát kérek, és egy pohár vizet. – A fiatal srác megvárta Szofia rendelését is , majd azután ballagott csak el.
- Mi az Szofia, ki ez a hódoló? Ismered őt valahonnan? – Megbökve vállát, kíváncsian érdeklődtem, mert elég egyértelmű volt számomra, hogy ennek a srácnak bizony tetszik Szofia barátnőm.

Ismételten meglátogattam Kornélt a szokásos helyünkön, hogy újabb tallérral gyarapítsam az erszényét, voltam annyira ostoba, hogy ott maradjak a sráccal, s letelepedjek a közelében, csak úgy a fűre, mely zöldellő huzatként vonta körbe a területet, mintha csak egy hatalmas takaró volna a föld felszínén.
Az őszies idő nem szegte kedvemet, amúgy sem volt kedvem odabent dekkolni a szobában, s hallgatni, hogy éppen melyik körömlakk tart tovább két hétnél. Egyszerűen képtelen voltam kiverni fejemből az elmúlt hónapok történéseit, s hogy még se egyen meg a fene, szükségem volt a szivárványos álmokra.
- Ha nem akarnám hallani Kornél, szerintem Te akkor is egész biztosan elmesélnéd, igaz? – Halovány mosollyal ráztam meg a fejem, miközben íriszeimmel szemügyre vettem a mellettem megtelepedett fiút. Tulajdonképp egész jó társaság volt ez a Kornél, leszámítva a rémesnek mondható vicceit, melyekkel nem küldtem volna színpadra, hogy közönséget szórakoztasson.
A vicce már olyannyira rémes volt, hogy akaratlanul is nevetést váltott ki belőlem, testem megrázkódott a pillanatnyi örömtől, s újra megráztam a fejem.
- Ez csodálatos volt Kornél, de tényleg. Tudod, annak idején Téged kellett volna bevetni a dementorok ellen, egész biztosan kifektetted volna őket ezekkel a viccekkel. Annyira bolond vagy. – Nevetve tartottam felé a szálat, remélve, hogy lesz olyan jó arc, és meggyújtja a vicces szálat. S ha ez megtörtént, mélyet slukkoltam, hogy kiélvezzem az ízek kavalkádját, majd kifújva a füstöt, hanyatt dőltem a fűben, s úgy vettem szemügyre az égboltot.
- Kornél, most annyira megkívántam a vattacukrot, nézd azokat a felhőket, az egyik pont úgy néz ki, a másik…a másik meg rád hasonlít, nézd már. Egy arc, és ott a borzas fej, ez csak Te lehetsz. – Nevetve fürkésztem az eget, ami fele annyira sem tűnt olyannyira színesnek, mint ahogyan azt én képzeltem.
- Mit gondolsz, mikor fogunk lebukni? Talán kereshetnénk másik helyet is, nem? – Oldalra fordítva a fejemet, kíváncsian fürkésztem a srác íriszeit.

Kelemen úr

Hosszú ideig ácsorogtam a pszichológus rendelője előtt, ujjaim már a kilincsre fonódtak, és elhatároztam, hogy összeszedve minden bátorságomat, átlépem a helyiség küszöbét, és bejelentkezek a doktornőhöz egy alkalomra, amikor majd kiönthetem a lelkem, s kibeszélhetem magamból mindazt, ami velem történt.
Szükségem lett volna arra, hogy valaki meghallgasson, hogy valaki átérezze mindazt, amit nekem is át kellett élnem. S mivel én képtelen voltam gyógyírt találni a problémáimra, vagy elfelejteni a múltat, abban reménykedtem, hogy talán egy hozzáértő szakember tudna rajtam segíteni.
Mélyről vettem a levegőt, azután ki is fújtam, s már lenyitottam a kilincset, hogy beljebb vetekedjek a helyiség küszöbén, mikor eszembe jutott, hogy titoktartási szerződést írattak alá velem, s tulajdonképp erről az egészről senkinek sem mondhatok egyetlen szót sem.
Félő volt, hogy ha az iskolai pszichológus megtudja, mi történt velem, akkor majd jelentést tesz az igazgatóságnak, aki pedig felkeresi a megfelelő szerveket, s abból később majd apámnak lenne kára. A másik lehetőség az volt, hogy engem néznek ostoba, tévképzetektől szenvedő alanynak, s kiírnak jó néhány tablettát, meg pár hónapos kezelést valami elzárt intézetben. Valahogy egyiket sem akartam megkockáztatni, így gyorsan vissza is csuktam az ajtót, majd sarkon fordulva, megindultam a fejetlenség folyosóján, hogy azon túljutva, eljussak a színjátszókör próbaterméig, s megnyugvásként inkább végig nézzek egy próbát, s inkább azon törjem a fejem, mint sem valami ostobaságon.
A folyosón persze ezúttal sem volt síri csend, a festmények ide-oda inogtak, mintha csak direkt akarnának a földre pottyanni. Távolabbról még mintha egy csapat elsős rikácsolását is hallottam volna, szerencsére hangjuk hamarosan elhalt, s már csak saját lépteim hangját hallottam. Nem sokkal később azonban újabb léptek csendültek fel, s ahogy hátrapillantottam, egy jól fésült, fiatal férfi közeledett a távolból, hóna alatt egy mappával.
Különös, nem láttam még erre. Röpke gondolat suhant át elmémen, majd folytattam utamat a próbatermek felé, s kicsit fel is gyorsítottam a lépteimet. Egészen addig nyugodt voltam, míg csak saját lépteim gyorsasága volt jellemző a folyosóra, de amint meghallottam, hogy a férfi is felgyorsít, úgy abban a pillanatban összeszorult a gyomrom, s heves kalapálásba kezdett a szívem.
Úgy éreztem, mintha az a férfi követne, s talán a történtek miatt túlságosan is paranoiássá váltam, mégis, szinte menekülőre fogtam, s egymás után sietve kapkodtam lábaimat. Mindeközben folyton csak az járt a fejemben, hogy ha most nem állok szembe a férfivel, akkor talán örökké menekülhetek majd előle, így a közeli saroknál balra fordultam, s hirtelen meg is torpantam annak takarásában, hogy kivárjam az ismeretlent.
Ujjaimat pálcám markolatára fontam, s felkészültem arra, hogy ha szükséges, akkor megvédjem magam, akár varázslattal is.
A lépteket már egyre közelebbről hallottam, érezhetően gyorsította lépteit, s mindeközben már szaporábban vettem a levegőt, s rettegve vártam a találkozást.
- Ki maga, és miért követ engem? – Hirtelen léptem ki a fal takarásából, s pálcámat a férfira szegeztem. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet, talán csak egy új tanár volt, nem tudom, de abban a pillanatban nem is gondolkodtam ezen, csupán válaszokat akartam. Pillantásomat mélyen fúrtam a férfi íriszeibe, s követeltem a magyarázatot.

Kelemen úr

Idegesen tartottam kezeim közt a pálcát, melynek vége megremegett, s ebből is érezhette a velem szemben álló férfi, hogy nem voltam a helyzet magaslatán. A szívem olyan hévvel zakatolt, hogy minden dobbanását hallottam, szinte pulzált a bordáim közt, s mint a láncra vert rabmadár, szabadulni próbált.
Tengerkék íriszeimet dühösen fúrtam a férfi barna pillantásába, s noha melegséget sugárzott, nem hihettem egy pillantásnak. Nem bízhattam benne, és nem tudhattam, ki lehet Ő.
Éppen csak egy kósza pillantással mértem végig tetejétől a talpáig, hogy lássam, kivel is van dolgom. Az elegáns öltönybe bújtatott, jó vágású fiatal férfi nem igazán tűnt ijesztőnek, ellenben hallottam már báránybőrbe bújt farkasokról, így ez a kép nem téveszthetett meg.
- Engem csak ne nyugtasson, miért követett? – Idegesen szóltam vissza, s bár megpróbálta eltolni a pálcámat, nem engedtem kérésének, még néhány pillanatig egyenesen felé tartottam a varázseszközt, s farkasszemet néztem az előttem álló férfivel.
Ő persze maga volt a megtestesült nyugalom – már csak ez is bosszantott – s a tekintete túlságosan baráti volt, nem beszélve a hanghordozásáról, mely végig higgadtnak tűnt. Erőszakosság jelét nem láttam rajta, s mikor hallottam, hogy ki is ő valójában, majd elnyelt a föld szégyenemben.
Leeresztve a pálcámat, meglágyultak vonásaim, s már nem úgy fürkésztem tekintetét, mintha ő lenne a vadász az éjszakában, s rettegnem kéne tőle bármiért is. Csak egy szimpla auror volt, még csak nem is engem követett, hanem erre volt dolga. Én meg úgy viselkedtem előtte, mint valami ostoba, hisztérikus, elmeroggyant fruska.
- Kelemen Farkas? Nagyszerű…tehát még csak nem is engem követett, remek. – Hangomban mintha némi csalódottság ült volna meg, ezt talán furcsának is tarthatta a férfi, s persze nem is volt egészen hétköznapi reakció.
- Hogy lehettem ennyire ostoba. – Inkább csak költői gondolat volt ez, mint sem, hogy reakciót vártam volna rá, meg is ráztam a fejemet, majd újra a férfire pillantottam.
- A legilimencia termet? Még jobb, az éppen erre van…Ajh, Merlinre. Most biztosan egy őrült, paranoiás libának tart, igaz? – Egészen elszégyelltem magam előtte, mégis hogy lehettem annyira ostoba, hogy azt képzeltem, utánam jön.
Ez is csak annak volt ékes bizonyítéka, hogy még mindig nem tettem túl magam a történteken, s bizonyára már tévképzetek zavarták az elmémet, melyek nehezítették a mindennapjaimat.
- Nézze, sajnálom, tényleg. Talán túl sok krimit olvastam az elmúlt időszakban, és az zavart meg. – Valahogyan próbáltam kimagyarázni a kínos helyzetet, hisz mégis csak én támadtam le a szerencsétlen férfit, aki ráadásul auror. S ha az igazgatósághoz fordul, nekem végem.
- Kérem, ne haragudjon rám, és ha lehetne, megtenné, hogy nem mondja ezt senkinek? Nem szoktam így viselkedni, én csak..nem is tudom , hogy mi ütött belém. – Egy mosollyal próbáltam palástolni legbelső érzéseimet, s közben a férfi íriszeit kutattam tekintetemmel.
- Esetleg kárpótolhatom valamivel? Mondjuk szívesen elvezethetem a legilimencia terméhez. Egyébként Götze Ilda vagyok, és magam is aurornak tanulok. – Mutatkoztam be, s a kezemet nyújtottam kézfogásra.
- És Ön, miért töltötte itt az elmúlt fél évet, ha szabad kérdeznem? Nem sűrűn találkozni aurorokkal ezeken a folyosókon. – Jegyeztem meg, egy halvány mosoly kíséretében, és érdeklődve pillantottam Farkasra.

Kornélt ugyan még csak pár hónapja ismertem – egész pontosan az évnyitót követő nap óta, amikor először találkoztam bazári kínálatával, s először mutatta meg nekem a repkedő patkók országát – mégis úgy éreztem, mintha már ezer éve lennénk jó cimborák.
A társaságában nem feszengtem, nem zavartattam magam, és még csak az sem érdekelt, ha éppen összevissza fecsegtünk mindenféle baromságról. Ő tipikusan az a srác volt, aki mellett el lehetett engedni a viselkedési normákat, s nem kellett mellette jól viselkedni. Nem kellett megválogatni a szavakat, s még csak a témát sem. Kedveltem Őt.
- Hah, még csak az kéne. Ha kiraknád, szerintem utána kiszemelt áldozat lennél, és száz évnyi átkot szórna rád. – Nevetve megráztam a fejem, a srácnak mindig voltak eszement ötletei, s persze akadtak köztük olyanok is, melyeket meg is valósított. Egy őrült volt, képes mindenre, ha épp úgy hozza a kedve.
- Szerintem inkább találjunk ki valami mást a tanárnőnek. Mit szólnál, ha sütnénk neki valami csudajó sütit? Te hoznád az alapanyagokat. – Nevetve céloztam egy kis ízfokozóra, s már magam előtt láttam, ahogy a tanárnő andalogva bárányokat kerget a fejetlenség folyosóján.
- Látod-látod? Majd, ha egy napon auror leszek, akkor mindenképp felvetem a szervezetnek azt, hogy vegyünk alkalmazásba téged. – Jóízűen felkacagtam, s máris magam előtt láttam, hogy Kornélt szuperfegyverként vetjük be a gonoszok ellen.
- Csinálni sem tudnánk? Mondjuk, nem tudom, hogyan kell, de talán sima cukorból is lehet. Kéne rá valami varázslat. – Halkan magam elé sóhajtottam, majd le is mondtam a vattacukorról, hisz tényleg nem állt rendelkezésünkre a technika, s a faluban sem lehetett kapni efféle édességet. Az édesség hajhászás helyett tovább fürkésztem az égboltot, s felnevettem, amikor Kornél szóba hozta a palacsintás Jézust.
- Lehet, hogy az övé. Na, ne izélj már, talán nem hasonlít, én úgy láttam. – Mosolyogva ráztam meg a fejem, hisz a felhők percek alatt szertefoszlottak, s egész más alakot öltöttek, mint korábban.
Gondolva egyet, felültem és Kornél felé fordultam. Néhány lehullott falevél beleragadt a hajszálaimba, de azokat nem is vettem észre, valahol az üstökömön lapultak meg, s egyáltalán nem éreztem, hogy ott lenne is valami.
- Hogyne múltam volna már el, tizenkilenc vagyok, talán még nálad is idősebb vagyok. – Mosolyogva vettem szemügyre a vonásait, majd felé fújtam a füstöt, és elmosolyodtam.
- Nem zavar, ne aggódj. – Paskoltam meg a combját, majd tenyeremmel megtámaszkodtam a talajon, és körbepillantottam.  
- Tudod, melletted nem félek. – Egy pillanatra talán túlságosan is őszinte voltam a sráccal, de ezt éreztem, hisz ártalmatlannak tűnt, olyan bohókás, jó arc srácnak, aki mellett mindig történik valami vidámság. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, ismét elfeküdtem a fűbe, s fejemet a térdére hajtottam, úgy pillantottam fel rá
- Klassz kispárna lennél . – Nevetve figyeltem a vonásait, majd az általa varázsolt burát fürkésztem. – Tök jó varázslat, bevallom, hogy ez nekem sosem ment, de miért olyan színes? Vagy…ezt már csak én képzelem, ugye? – Nevetnem kellett, valahogy a mosolyt elég nehéz volt levakarnom az arcomról.
- Gondolom azt a füstöt is csak úgy képzelem, igaz? – Még mindig jót nevettem, s meg sem fordult a fejemben az, hogy a gomolygó füst, amit látok, az valós, s nem is olyan messze tőlünk, valami kigyulladt.

Kelemen úr

 - Sebastian Selwynt? Ismerős, hm azt hiszem, hogy már láttam Őt párszor az épületben, de személyesen még nem volt hozzá szerencsém, így ebben nem segíthetek. De mivel Ön úgyis régebb óta koptatja az iskola padlózatát, talán jobban is tudja, hogy hol találja meg, akit keres. – Halovány mosoly telepedett meg az arcomon, ezzel igyekeztem leplezni azt a zavart, amit még mindig amiatt éreztem, hogy hülyét csináltam magamból a fiatal férfi előtt.
- Igen, elképzelhető hogy ott lesz, de a könyvtárnál is próbálkozhat, vagy a nagyteremnél, netán az udvaron. – Elég sok lehetőség volt arra, hogy ugyan merre is találhatja meg a férfit, hisz nagy volt ez az épület, s még a szobájukban kuksolók is legalább napi egy alkalommal kidugták az orrukat a friss levegőre. Persze ezt nem tudhattam biztosan, ellenben úgy éreztem, hogy valahogy mégis csak kárpótolnom kell a férfit, amiért olyan durván letámadtam , s meggyanúsítottam valami olyasmivel, amit már paranoiából adódóan képzeltem az adott helyzetbe.
- Hogyan? Áh, dehogy, ilyesmiről szó sincs. – Mosolyt kellett erőltetnem az arcomra, ahogy Farkas íriszeit kémleltem, s bevallom, hogy megrémisztett a szavaival. Félő volt, hogy talán rájön a titkomra, valamit majd megsejt, és akkor színt kell majd vallanom. De vajon tényleg ennyire átlátszó voltam, vagy Ő volt ennyire jó emberismerő?
- Sajnos, vagy nem sajnos, túl élénk a fantáziám, és hajlamos vagyok túlzásokba esni, főleg ha egy adott mű hatása alatt vagyok. – Tovább mosolyogtam, s ezt követően nyújtottam a kezemet kézfogásra, de látva arcvonásait, nem voltam benne biztos, hogy örült a testi kontaktusnak.
- Én is örülök, Farkas úr. – Az elvárt viselkedést követően magam is visszahúztam a kezemet, s hogy ne csak ácsorogjunk a folyosó közepén  - amit a végén még valaki félreért- inkább elindultam lassú léptekkel a legilimencia terme felé, s ha a férfi is követett, akkor igyekeztem mellette lépdelni, ha nem, abban az esetben megálltam.
- Vérfarkastámadások erre? Huh, ez most egészen váratlanul ért, nem is tudtam erről. – Láthatta, hogy némi döbbenet ült ki az arcomra, hisz korábban nem történtek efféle izgalmak az iskola körül, azonban jó pár évet külföldön töltöttem, így bármi megtörténhetett az idő alatt.
- Londonból jöttem, egész pontosan a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképzőből, talán már hallott róla. De valójában Székesfehérvári vagyok, és az első három tanévemet is itt töltöttem, csak azután édesapám hivatásából adódóan külföldre kellett költöznünk. – Hirtelen lendültem bele a társalgásba, s azon kaptam magam, hogy máris az apámról társalogtam, pedig nem éppen kellett volna hangoztatnom a foglalkozását, s azt hogy mi is történt Londonban. Emiatt inkább gyorsan lakatott tettem a számra, s egészen elcsöndesedtem néhány másodperc erejéig.
- Na és Ön? Hol végezte a tanulmányait, és milyen az auror szakma? Én is azt tanulom, és egyszer szeretnék ebben tevékenykedni, de még nem döntöttem el, hogy egész pontosan melyik területen. Ön nyomozó igaz? Nem tudna beavatni néhány ügy részleteibe? – Hirtelen felcsillantak a szemeim, s talán a sors sodorta az utamba a férfit, hogy általa még többet tanulhassak. Mindenestre, ahogyan ránéztem, érezhette pillantásomból az őszinte érdeklődést, s talán azt is, hogy sokkal oldottabbá váltam a beszélgetésünk közben.

Kornél

Jó ideig tanakodtunk, s elmélkedtünk azon, hogy vajon mennyire lehetne vicces megtréfálni az egyik tanerőt, végül aztán Kornél jogos feltevéseivel le is beszélt a kósza ötletről, amit persze még akkor is viccesnek tartottam, és talán bimbambusz füstölő, talán csak a jókedv varázsolt mosolyt az arcomra.
- Én azért szívesen uralnám a természet elemeit, izgalmas lehet, bármikor megmozgathatnám a földet, akár még alattad is. – Mosolyogva fürkésztem a srác íriszeit, miközben hosszan megszívtam a tulipános fanfant, s Kornél felé fújtam a kavargó orkánt. Közben valahogy szóba került a szakom, amiről egyébként általában nem dicsekedtem, és nem is kürtöltem tele azzal az iskolát,hogy hékás, auror akarok lenni, vele mégis megosztottam jövőbeli terveimet, legalábbis annak egy egészen kis szeletét.
- Igen Kornél, komolyan. – Megint csak nevetve figyeltem az arcára telepedő érzések kavalkádját, hisz annyira azért nem volt ez olyan különleges dolog, mint mondjuk egy piros elefánt, ellenben talán nem éppen voltam megtermett, száznyolcvan centis, tömény izom, hátranyalt hajú, hímnemű alak, aki talán jobban beillett volna egy auror képzésbe, mint jó magam, aki női névre hallgatott, meg létében is az volt, és látszólag még törékenynek is tűnhetett.
- Tudod, az apám is az, így mondhatnám, hogy családban marad. Egyébként meg érdekel is..- Egy pillanatra el is méláztam azon, hogy vajon majd miféle szerepkört töltök be. Persze ehhez színkavalkád, és mindenféle vicces képkocka is párosult, amitől egészen felvidultam, s ajkaimon továbbra is ott játszott a már jól ismert mosoly.
- Tudod Kornél – Kezdtem bele, kissé már bódult hangon, ahogy egy kicsit közelebb hajoltam hozzá – Te vagy az első srác, aki faleveleket szed ki a hajamból, ez annyira…izgalmas. – Nevetnem kellett, s hogy ne csak vigyorogjak, mint egy vadalma, csak nem tudtam kihagyni a korával kapcsolatos megjegyzéseket.
Szerencsére nem vette zokon a szavaimat, legalábbis nem látszott sem a tettein, sem az arcvonásain, így nekem sem volt miért tartanom attól, hogy talán majd magamra haragítom a srácot.
- Nem vagy puha? Na ne csináld, bizonyítsd be. – A már kellő mennyiségű szivárványfelhő beszippantása után vidámságom mellé kellő pajzánság is párosult, s bár megértettem szavai lényegét, kacérkodtam a szavakkal.
Tekintetemmel barna íriszeit fürkésztem, egyik szemöldököm egy picit feljebb szökkent, s kíváncsi mosoly futott ajkaimra, amikor észrevettem, hogy egyre közelebb hajol felém. Egyáltalán nem zavart, mi több, kíváncsian futott pillantásom az ajkaira, hirtelen azonban megéreztem az orrfacsaró, szúrós illatot, melyet követett a gomolygó füst látványa, s így a pillanat is elszállt.
- Az ott, nézd. Hatalmas, sokkal nagyobb, mint a tiéd. – Jegyeztem meg egy széles vigyorral, s persze hogy a szivárványfelhőjére gondoltam, amit alig néhány másodperccel korábban pöfékelt. Ha segített, akkor sikerült feltápászkodnom a földről, majd sietősen szedtem lábaimat a srác után, hogy közelebbről is megfigyeljük az indián jeleket.
- De ez szerintem nem magától gyulladt ki, nézd csak. Itt egész biztosan járt még valaki. – Mutattam az avar tetején elszórt apró kis maradványokra, melyek feltehetően a lángokat keltették, s csak azután követtem a srácot, amerre vezetett.
- Fussunk – Sietve szedtem a lábaimat, s mikor már elég távol értünk a gomolygó füsttől, megtorpantam, s előre görnyedve, combjaimon megtámaszkodva fújtam ki a levegőt.
- Huhh, szoktam sportolni, de ez kimerítő volt. – Aztán kíváncsian pillantottam Kornélra, hogy vajon őt mennyire viselte meg ez a néhány méter futás.
- Nézd csak, ott van a fára eszkábálva egy torony szerűség, felmásszunk? – Mutattam az egyik magasabb mogyorófa irányába, mely elég biztonságos helynek tűnt ahhoz, hogy tovább folytassuk kedvenc időtöltésünket.
- Gyere, és tarts bakot nekem. – Noszogattam Kornélt a vállainál fogva, s nem voltam rest kihasználni fizikai erejét.

Kelemen úr

Egyszer apám azt mondta, hogy soha ne hazudjak senkinek, viszont olykor füllenteni szabad, de csakis mértékkel, ügyelve arra, hogy az hihető legyen. S bár igyekeztem megfogadni a tanácsát, és talán Kelemen számára még valósnak is tűnhetett a magyarázatom, arra már nem voltam felkészülve, hogy konkrétan rá is kérdez majd a műre, ami aztán újabb hazugságot szül, avagy apám szavaival élve füllentést.
Egészen meglepett, s el kellett ismernem, hogy ez a férfi rendkívül tehetséges nyomozó lehet, hisz ha egy szimpla diáklány gondolatait így meg tudja zavarni egyetlen kérdésével, akkor vajon mit tehet a bűnözőkkel?
- Öhm, ami azt illeti, több könyvet is olvasok párhuzamosan - Ez volt a beetető fázis, s arra szükséges, hogy míg beszélek, addig is eszembe juthasson egy könyv címe, amit még olvastam is.  – Makrancos Valér Az ismeretlen köztünk van című könyvét, nem tudom, hogy ismeri-e. Elég hátborzongató történet, ami arról szól, hogy egy iskolában diákok tűnnek el, egyik napról a másikra többen, majd a történet végén kiderül, hogy egy sötét varázsló gyűjtötte maga köré a tanoncokat, hogy azokat később felhasználja a kormány ellen és puccsot kíséreljen meg velük. – Halovány mosollyal körvonalakban vázoltam a sztorit, ami talán elegendő magyarázat lehet paranoiás viselkedésemre. Legalábbis csak mertem remélni, hogy a férfi nem kezd majd faggatózásba, ugyanis engem kötött a titoktartás, nem akartam apámnak sem kellemetlenséget ezzel, s amúgy sem kívántam megosztani a problémáimat egy idegennel.
- Tehát a Kelement használja, elnézést hogy rosszul mondtam. – Jegyeztem meg javító szándékát követően, majd kíváncsian hallgattam végig elbeszélését arról, hogy mi is történt, amíg távol voltam. Egészen izgalmasnak tűnt a vérfarkas történet, noha nem lettem volna a helyében, hisz kinek lenne kedve találkozni egy vérfarkassal, amiről legendák ezrei zengnek rémtörténeteket.
- Nem mondhatnám, mivel korábban is itt tanultam, így inkább cserediákprogramként tudtam be a dolgot, mintha csak kiruccantam volna egy kis időre. Talán csak annyiból, hogy itt kellett hagynom a barátaimat, ez egy kicsit megviselt, és most hogy visszatértem,  már nincs itt annyi ismerősöm, mint korábban. Ilyen szempontból egy kicsit nehéz.- Sóhaj hagyta el az ajkaimat, s magam is meglepődtem azon, hogy milyen őszinteséggel szóltam Kelemenhez, aki legnagyobb meglepetésemre rendkívül jó társaságnak bizonyult.
- Komolyan? Ezek mind nagyon jó hírnévnek örvendő iskolák. – Komoly érdeklődéssel hallgattam a férfit, tekintetem is megcsillant, ahogy szóba jött az aurorság, s egészen felvillanyozott annak a gondolata, hogy egy igazi nyomozótól tanulhatnék. Nem mintha az édesapám nem lett volna jó mester erre a szakmára, de ő nekem mégis csak az édesapám volt. Más aurorral találkozni azonban egészen felemelő érzés volt, s őszinte érdeklődéssel töltött el.
- Ez most komoly? Komolyan segítenél? Mármint segítene? Lehetnék gyakornok? – Hirtelen olyan lehetőségek armadáját zúdította rám a férfi, hogy elpattant egy húr, mi a földön tartott. Arcomra széles mosoly kúszott, s nagy örömömben Kelemen nyakába ugrottam – ami meglepő annak fényében, hogy korábban még pálcát szegeztem rá.
- Igen, akarom, jaj de jó lenne…öhm bocsánat. – A hirtelen rám törő jó kedv hátterében észre kellett vennem, hogy viselkedésem már súrolt egy határt, s valószínűleg Kelement is kellemetlen helyzetbe hoztam. Már csak emiatt is, gyorsan elengedtem vállait, s hátrébb lépve, elnézést kérően fúrtam pillantásomat a tekintetébe.
- Ne haragudj, vagyis haragudjon csak tényleg régóta vágyam, hogy auror lehessek, és az ilyen lehetőségeket nem szokták csak úgy tálcán kínálni. Vannak hallgatók, akiknek éveket is várni kell arra, hogy egy igazi nyomozó mellett tanulhassanak. És számomra egészen meglepő ez, hogy most lenne lehetőségem, és túlságosan magával ragadtak az indulataim, az örömöm. Most akkor gondolom ezzel mindent elrontottam, igaz? Biztosan meg van a gondolatod rólam, s egy ostoba, paranoiás és hangulatindagozásban szenvedő lánynak tartasz? Vagyis tart? – Beszéd közben annyira restelltem a viselkedésemet, hogy olykor letegeztem a férfit , aki tulajdonképp nem tűnt annyira idősnek ahhoz, hogy magázódnunk kelljen, ellenben nem mertem kérni, hisz mégis csak ő volt az idősebb.

Lucy

Ahogy körbepillantottam, azonnal kiszúrtam egy közeledő alakot, egész pontosan egy szőke hajú lányt, aki elég határozottan tartott lépteivel irányomba. Egy pillanatra újra szemügyre vettem a kezeim közé akadt ékszert, ami egyébként gyönyörű volt, s látszott már rajta, hogy elég régi darab.
- Szia! Dehogy nem, nagy szerencséd van, ugyanis épp az előbb találtam ezt a láncot a szökőkút alján.- Mosolyogva nyújtottam felé a nyakéket, s ha ő is felém nyújtotta a kezét, akkor tenyerébe helyeztem a holdköves nyakéket.
- Nagyon szép ez a lánc, és már azon gondolkodtam, hogy megtartsam, de aztán eszembe jutott, hogy biztosan van itt valaki, akinek ez sokkal többet jelent, mint nekem. Látszik rajta, hogy milyen szép, és régi, gondolom kaptad valakitől. – Halovány mosoly kúszott ajkaimra, miközben farmerembe töröltem a tenyereimet, s kezemet kézfogásra nyújtottam.
- Ilda vagyok egyébként, és Te? Még nem láttalak, elsős vagy ? Melyik házba jársz? – Ha már összefutottunk, legalább ezt a néhány dolgot szerettem volna megtudni róla, mielőtt még tovább áll.

Szofia

- Nem, vagyis talán…de ez nem miattad van, csak mostanában volt néhány rossz tapasztalatom, felejtsd el, amit mondtam. Te eljöttél, és ez a legfontosabb. – Őszintén mosolyogtam barátnőmre, akit ugyan már legalább két éve nem láttam személyesen, de még mindig ugyanolyan megbízhatónak tűnt, mint annak idején. Nem is értem, hogy mi ütött belém, amikor azt feltételeztem róla, hogy megbízhatatlan lenne, de egész biztos, hogy csak az elmúlt hónapok eseményei kavarták meg az elmémet, s sodortak olyan ingoványos deszkákra, mint amilyeneken most is ácsorogtam.
- Azt meg tudom érteni, hogy az anyukád szeretné, ha minél közelebb lennél hozzá. Biztosan aggódik érted, minden szülő aggodalmas. – Jegyeztem meg egy halvány mosollyal, s közben elgondolkodtam azon, hogy bizony az apáméknak tortúra volt a nyár, s talán még a halántéka is megőszült, mire újra rám találtak.
- Szanatóriumban? De mégis miért Szofi? – Értetlenül fúrtam pillantásomat a tekintetébe, miközben egyik szemöldököm hangyányit feljebb emelkedett. Egészen ledöbbentett a szanatórium szó, s abból nem sok jóra lehetett következtetni. Ahogyan szemügyre vettem őt, az is feltűnt közben, hogy mennyire sovány, s úgy emlékeztem, hogy ennél azért sokkal jobb bőrben volt ott a riviérán.
- Wáow, ez…ez az akar lenni, mint aminek gondolom? Egy eljegyzési gyűrű? – Meglepetten ismét íriszeibe fúrtam pillantásomat, miközben ha engedte, megfogtam a kezét, hogy kicsit közelebb húzzam és alaposabban is szemügyre vehessem az ékszert. Túl sok kérdést zúdítottam rá a percek alatt, de nagyon sok dolog történt mindkettőnkkel, így volt is mit megbeszélnünk.
- Tehát találtál egy casanovát, aki megkérte a kezed? Netán már az időpont is megvan, és nagy banzáj lesz, vagy inkább egy visszafogott, titkos esküvő? – Természetes, hogy ez izgatott a leginkább, hisz annak idején a riviérán elég sokat beszélgettünk efféle dolgokról Szofiával, s persze álmodoztunk a nagy Ő-ről, ami talán úgy néz ki, hogy az egyikünknek megadatott. Na igen, egyesek szerencsések voltak a férfiakkal, másoknak csak egyéjszakás csibészek jutottak…
- Gyönyörű a gyűrűd Szofi – Mosolyogtam őszintén a lányra, majd elengedtem a kezét. – Mesélj, ki a vőlegényed? Mindent hallani szeretnék. – Izgatottan vártam megismerkedésük sztoriját, s hogy elmesélje, ki tudta elnyerni a szívét. Biztos voltam benne, hogy egy remek fiatalember lehet, hisz Szofihoz csak az illett.
- Nem mondod? Neked aztán sok rajongód akad. – Kacagtam el magam, miközben vetettem még egy pillantást a nyurga pincérfiú után, remélve, hogy minél előbb kiér majd a rendelésünkkel és nem kezd ábrándozni ott a pultnál.
- Nekem sajnos nincs ilyen szerencsém, a nyáron összeakadtam egy sráccal, de az egészből semmi sem lett. ~Leszámítva azt az aprócska tényt, hogy némi örökséget hagyott maga után.~ Utóbbit csupán gondoltam, s inkább meg sem osztottam Szofival, nem voltam rá túl büszke. S ahogy ezen elgondolkodtam, az ablakon kipillantva észrevettem egy gyanús alakot. Olyas valakit, aki engem kémlelt az üvegablakon keresztül szúrós pillantásával. A sállal felszerelkedett, sötét kabátot viselő alakot csupán néhány másodpercig láttam csak, s mire újra odakaptam a pillantásom, már nem volt ott. Ettől azonban nem lettem nyugodt, s bármilyen rég is találkoztunk már Szofival, hirtelen úgy éreztem, hogy távoznom kell a helyiségből, s azonnal vissza kell mennem a kastélyba.
- Ne haragudj, eszembe jutott , hogy megfeledkeztem valamiről és el kell intéznem. Sajnálom Szofi...ígérem bepótoljuk, ne haragudj rám. - Bocsánatkérő mosollyal pillantottam rá, majd gyorsan az asztalra csúsztattam a rendelt sütemény árát, majd sietős léptekkel hagytam magam mögött a cukrászdát.

//köszi a játékot//

Kelemen

 - Ez már-már elismerően hat egy auror szájából, igazán kedves Kelemen. – Jegyeztem meg egy mosollyal, ami talán némi zavart is magában rejtett, hisz mégis csak egy komoly nyomozó ejtette ki a száján a szavakat, akitől jól esett egy ilyen, jelentéktelennek tűnő vélemény is. Barátságos mosolyát fürkészve, tekintetem egy másodperc erejéig az íriszeire futott, melyekből ismét csak arra tudtam következtetni, hogy nem kell félnem tőle, így nyugodtan lépkedhettem mellette, kerülve az imitt-amott meghúzódó akadályokat.
Könnyed sétánk közben volt alkalmunk beszélgetni is, s magamban el kellett könyvelnem azt, hogy egész jól érzem magam az idegen társaságában, s úgy beszélgetek vele, mintha már ezer éve ismerném őt. Azt persze nem latolgattam, hogy vajon ez az ő nyíltságának, s könnyed kapcsolatteremtő képességének köszönhető, avagy a saját érdeklődésemnek. Mindenesetre már nem éreztem unalmasnak a délutánt, s máris azon kattogtak a gondolataim, hogy amint egy kis szabadidőm lesz, utána nézek az általa említett intézményeknek és az oktatott szakoknak is.  
A felajánlott gyakornoki lehetőség azonban annyira hirtelen és váratlanul ért, hogy elveszítve józan eszemet, s az illedelmes viselkedés határait átlépve, bizony kissé átléptem a férfi intim szféráját, s úgy csüngtem rajta néhány másodpercen keresztül, ahogyan színes gömb függ a fenyőfa ágain.  Szinte lehúztam magammal azon néhány másodperc keretében, de észhez térve máris szörnyen kellemetlenül éreztem magam, hisz mégis csak egy idegen férfiról volt szó, aki talán rosszallóan néz majd rám ezek után.
Abban a pillanatban legszívesebben hagytam volna, hogy elnyeljen a fejetlenség folyosója, és soha többé ne kelljen az auror szemeibe pillantanom. Láthatóan Őt is kellemetlenül érintették hirtelen feltörő érzéseim, s bár legyen mentségemre, hogy mindig ilyesmi tevékenységre vágytam, azért talán beérte volna a férfi egy köszönömmel is.
- Igen tudom, és rettentően sajnálom. Tudja, gyerekkorom óta álmodozom arról, hogy egy napon majd apám nyomdokaiba lépek, már egészen fiatalon is azt játszottam, hogy magam is auror vagyok. De az ilyen lehetőségeket nem ajánlgatják olyan könnyedén, és ugyan az édesapám ott dolgozik, de ő mindig is azt mondta, hogy ne az ő hátán akarjak begyalogolni a nagyok közé, hanem önerőből érjem el mindazt, amit szeretnék. Így nekem egy ilyen gyakornoki lehetőség maga az álom, mert tudom jól, hogy sokkal több tapasztalatot szerezhetnék, mint szimplán az iskolapadban ülve, hallgatva az elméleti órák armadáját. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem hasznos, amit tanítanak, csak épp…jobban szeretem a gyakorlatot. – Hosszas magyarázkodásom talán elég volt ahhoz, hogy a férfi megértse az örömömet, s ne gondolja rólam azt, hogy valami naiv, érzelemhullámokban szenvedő, borzalmas nőszemély lennék. Legalábbis csak reménykedtem abban, hogy majd ezek után nem lesz rólam olyan rossz véleménnyel.
- Akkor úgy tűnik, hogy a jó emberrel találkoztam. – Rámosolyogtam Kelemenre, majd egy fél lépést közelebb tettem hozzá – persze nem olyan közel, hogy szegényt ismét kizökkentsem a komfortzónájából – s bólintottam a szavaira.
- Igen megértem, és sajnálom is, nem szeretném, hogy félreértsen, nem volt bennem olyan szándék. – Tettem hozzá gyorsan, mielőtt még úgy értelmezte volna, hogy az utamba akadó első férfira rávetem magam. Ha olykor ez elő is fordult egy-egy nyári estén, ez esetben erről nem volt szó, noha szimpatikus volt a férfi.
- Abszolút igaza van, és tudja … - Hirtelen megindult a nyelvem, s majdnem elárultam, hogy már járok egy pszichológushoz, hogy megpróbáljam feldolgozni a történteket, de aztán bevillant a szerződés és a titoktartás. Nem tehettem meg, hogy elárulom az elmúlt hónapok eseményeit, még akkor sem, ha egy nyomozóval volt dolgom. Éppen emiatt elharaptam kezdetleges mondatom végét, s inkább csak rámosolyogtam.
- Ígérem Kelemen, hogy lejjebb adok a krimikkel és igyekszem majd kialudni magam, hogy kevésbé tűnjek ennyire ingatagnak. És még egyszer köszönöm a lehetőséget, nagyon hálás vagyok érte. Esetleg meg is beszélhetnénk, hogyan zajlana ez a gyakornokká válásom? Ön mellett lehetnék gyakornok? Kellene ehhez bármiféle papírmunka? – Izgatottan tettem fel kérdéseimet, miközben már láthatóvá vált a legilimencia terem ajtaja. Jól tudtam, hogy hamarosan el kell búcsúznom a férfitől, de addig is, minden szükséges információt ki akartam csalni belőle, s már alig vártam a következő alkalmat.

Leon Rjurik

- Ilda, figyelsz rám? Jó lesz akkor ez a kiselőadás anyagához, vagy még elmenjünk a könyvtárba anyagot gyűjteni?- Egy lelkes, levitás fiatal tanonc igyekezett kicsikarni belőlem a véleményemet, hiszen amiatt is találkoztunk a társalgóban, hogy közösen elkészítsük az előadásunkat egy ismert auror munkásságának kapcsán. Alfréd lelkesnek tűnt a feladatot illetően, s jobb esetben én is szívesen pörögtem volna rá a feladatra, ezúttal azonban komoly fájdalmaim voltak, s már a reggeli órákban lenyelt fájdalomcsillapító sem hatott, s érzéseim már az arcomat is átfestették, komor vonásokkal barázdálták bőrömet.
- Igen, figyelek Alfréd, de ez most úgy érzem, hogy nem megy, mert nem tudok koncentrálni. Nagyon fáj a lábam, éjszaka alig aludtam és azt hiszem, hogy egyáltalán nem múlt a fájdalom, sőt, sokkal rosszabb lett. - Sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben pillantásomat a srác íriszeire emeltem, s elnézést kérően érintettem meg könyvet lapozgató kézfejét.
- Ígérem, kerítünk rá alkalmat, hogy kidolgozzuk az előadást és oda fogom tenni magam, de most muszáj a gyengélkedőre mennem. Ne haragudj. - Elnézést kérően biccentettem Alfréd felé, aki először értetlenül pillantott rám, de miután közöltem vele, hogy mi a bajom, megértően bólintott, s még azt is felajánlotta,hogy elkísér. Erre persze nem volt szükség, nem akartam visszaélni a segítőkészségével, amúgy is akadt jobb dolga, s magam is elég makacs természet voltam ahhoz, hogy hagyjam magam gyengének látszani. Emiatt egyedül vettem célba a gyengélkedőt, ahová már összeszorított fogakkal, bicegve értem el, s már ordítani tudtam volna a fájdalomtól.
A víz levert, ahogy elértem az ajtót, a fájdalom miatt rosszullét kerülgetett, és nem is mertem rápillantani sajgó végtagomra. Egyszerűen csak abban reménykedtem, hogy hamarosan kapok valami szert, amitől jobban lehetek.
Jobbomat ökölbe szorítva, három koppintást mértem a gyengélkedő ajtajára, majd utána nyomtam le a kilincset, hogy átléphessem a szoba küszöbét. Legnagyobb meglepetésemre azonban a javasasszonyt - aki három nappal korábban látta el sérüléseimet - sehol sem láttam.
- Elnézést, van itt valaki? Kérem..Ön nem tudja véletlenül, hogy hol van a javasasszony? - Egy fiatal férfit pillantottam meg , akit korábban még egyszer sem láttam a gyengélkedőn. Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet, mindenesetre nem tudtam már tovább megállni a lábaimon, így az egyik székhez sántikáltam, s fájdalomtól eltorzult arccal telepedtem meg az ülőalkalmatosságon.

Anais

A réten sétálgattam nagy magányomban, s az egyik kedvenc könyvemet szorongattam a hónom alatt azon célból, hogy ha találok egy megfelelő helyet - ami a hűvös széltől és hidegtől valamelyest védett helyen - akkor majd odatelepszem, s minden figyelmemet az olvasásnak szentelem. Illetve, a zsebemben meglapuló csomagnak, melytől rózsaszín hattyúk táncát reméltem, mint minden olyan napon, amikor magányosan kellett kóricálnom, s amikor még Kornél sem ért rá, hogy velem töltse a délutánját.
- Miauuu - Először azt hittem, hogy csak képzelődök, de amikor ismét meghallottam a nyervogást, s a hátam mögé pillantottam, akkor észrevettem azt a kiscicát, akivel már jó néhányszor összefutottam a kastélyban, s akiről még mindig nem derült ki számomra, hogy vajon kihez is tartozhat.
- Hát te édesem? Ilyen hidegben miért mászkálsz idekint, hol a gazdád, hm? Van egyáltalán gazdád, vagy valahonnét idekóboroltál. - A szőrén látszott, hogy kicsit koszos, mintha egy hamuval telített csőből bújt volna elő, mindenütt kormosnak tűnt, ráadásul sokkal vékonyabb volt, mint amilyennek korábban tűnt. Természetesen azonnal leguggoltam érte, óvatosan vettem karjaim közé a kisállatot, majd hirtelen körbepillantotam, hogy hová is mehetnék vele. Ekkor vettem észre a faházat, ami elég biztonságosnak tűnt ahhoz, hogy megtisztogassam, és egy kicsit felmelegítsem a kiscicát, míg kitalálom, hogy mi is legyen vele.
Hatalmas kabátzsebem volt, így oda bújtattam a kisállatot, s azután másztam fel a faházhoz, hogy bebújjak a belsejébe. Felérve azonban észrevettem, hogy társaságom is akad, méghozzá egy lány személyében.
- Szia, remélem nem zavarunk és bekuckózhatunk mi is. - Szólítottam meg, s ha már bent voltam, megtelepedtem az egyik babzsákon, és előhúztam zsebemből a kisállatot.
- Odalent találtam őt, nem ismerős neked? Már jó néhányszor láttam a kastély körül, de van egy olyan érzésem, hogy nincs is gazdája. - Jegyeztem meg, miközben a kezemet nyújtottam a lány felé.
- Ilda...nagyon megzavartalak? - Rellonoshoz képest valószínűleg nem várták volna, hogy tudjam az illemet, de alapvetően nem is értettem, hogyan kerülhettem a zöldek házába. Általában nyugodt és illedelmes voltam, könnyedén barátkoztam, ha éppen úgy hozta a helyzet, s ha épp nem kellett attól rettegnem, hogy valaki el akar rabolni.

Cesare

Mire is jó egy születésnap, ha nem arra, hogy szerettünket meglepjük valami kézzel készített finomsággal, mondjuk süteménnyel vagy tortával, esetleg egy remek vacsorával. Nekem sajnos nem volt a közelemben az édesapám, de jól tudtam, hogy anyával holnap felutaznak Bogolyfalvára, így kapóra jött a lehetőség, s az ötlet, hogy kibújjak a fészkemből, s ne süppedjek el a gondolataimban, hanem inkább álljak neki, és készítsek valami egészen jó étket. Végül is, már tizenkilenc éves voltam, s nem ártott volna, ha megtanulok főzni és komolyabban elsajátítom a konyhai tudományomat.Emiatt tértem be úgy egy órával ezelőtt a konyhába, hogy készítsek valami igazán finomat.
Általában manóktól harsogott a helyiség, s nem is igazán engedték, hogy segédkezzünk nekik, kivéve azon eseteket, amikor felkérés érkezett, vagy fiatalabb koromban efféle büntetés. Ezúttal azonban semmi ilyesmi nem történt, ráadásul a manók most még valószínűleg rápihentek a vacsora előtti teendőkre, így nyugodtan használhattam minden eszközt, felszerelést, és alapanyagot.
A farmeromat és lenge anyagú, világoskék felsőmet egy köténnyel takartam el, bár már amúgy is nyakig lisztes voltam a piskóta miatt. Szerencsére az alap azonban már sült, s már csak a krémet kellett megfőznöm hozzá. Pechemre viszont nem vettem észre, hogy a megbűvölt varázsturmixot valaki extra fokozatra állította, így amikor hozzá fogtam volna a krém sűrítéséhez, az hirtelen az arcomba robbant, s pillanatok alatt beterített a csokoládékrém.
- Neee, ezt nem hiszem el..arggg - Bosszúsan toppantottam a lábammal egyet, majd megtámaszkodtam a konyhapulton, s csalódottan sóhajtottam egyet.

Cesare

- Ezt nem hiszem el, hogy még egy nyavalyás krémet sem tudok elkészíteni a piskótához. Mit szólna anyám? – Sóhajtottam magam elé a költői kérdést, s annyira bosszúsan pillantottam az előttem heverő, szanaszét fröcskölt konyhapultra, hogy észre sem vettem, amikor Cesare belépett a konyhába. Csak azt éreztem, hogy a krém az egész arcomat elborítja, s egy-két csepp le is gördült arcom vonalán, hogy megfesse világoskék blúzomat. Ennyit a kötény használatáról, mely egész egyszerűen feleslegessé vált, s talán jobban jártam volna kisbabáknak szánt előkével, mint sem a szakácsok által használatos, nyakba akasztható ruhadarabbal.
- Jesszus, de megijesztettél. – Hirtelen kaptam pillantásomat az apró neszeket okozó, fiatal srácra, aki lépteivel felém közeledett. Cesareról két dolog jutott az eszembe, az egyik az, hogy szerintem rendkívül humoros volt a srác, a másik pedig, hogy nagyon jó kisugárzással rendelkezett. Nehéz volt nem végig pillantani rajta, hisz mindig is ügyelt a ruházatára, s ha magamban meg kellene jegyeznem, akkor talán még hiú is volt a külsejére.
- Jaj ne is mond, az egész az arcomra ment, pedig születésnapi tortát készítek, és abba szántam a krémet. – Sóhajtva tártam szét a karjaimat, majd szemöldököm egy picit megemeltem, s meglepetten néztem a srácra, aki ujjával húzott le némi krémet az arcomról, s azt megkóstolta. Ez kissé szokatlan volt részéről, bár annyira nem hozott zavarba, végül is, a krém az jól sikerült, azt hiszem.
- Héé Cesare, hihetetlen vagy…te ezt most komolyan megkóstoltad? – Nevetve megráztam a fejemet, majd elvettem kezéből a felém nyújtott törlőkendőt, s inkább a többi krémet letöröltem az arcomról, nehogy ez a falánk fickó még újra mártsa ujját a nyalánkságban.
- Ülj inkább le, és ami a tálban maradt, azt kikanalazom neked, a süteményre már úgy sem rakhatom. - Ismét csak egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd a csaphoz léptem, némi vízzel lemostam az arcomat, s a törlőruhával szárazra töröltem a bőrömet.
- Egyébként mi járatban erre, csak nem megéheztél? Nem hinném, hogy te is szakácsnak készülnél. – Jegyeztem meg egy mosollyal, közben kivettem egy kis tálkát, beleszedtem a nagy tál alján lévő, maradék krémet, s egy kiskanállal együtt leraktam a srác elé.
- A piskótám még nem készült el, ha arra fájna a fogad.. – Jegyeztem meg egy mosollyal az arcomon.

Cesara

- Hogyne, pontosan a szolgálataidra van szükségem – Keserű mosoly futott az ajkaimra, hisz Cesare mondhatni későn érkezett, a piskóta ugyanis készen állt a sütésre, a krém meg…nos, azt kezdhettem elölről. Azt pedig nem igen mertem feltételezni, hogy ő nálam nagyobb konyhatündér lenne, bár, sosem lehet tudni.
- Na jól van, ha nem lennél, téged ki kéne találni Cesare. – Arctörlést követően, nevetve ráztam meg a fejemet, s bár alig néhány perccel korábban még bosszankodtam a félre sikerült desszertkészítés végett, a navinés fiatalember pillanatok alatt jókedvet varázsolt az arcomra. Ez nem sokaknak sikerült, habár nem is ismertem ilyen jó kedélyű embereket. A háztársaim többnyire szúrósak voltak, és fapofát vágtak, a legtöbbek senyvedtek az élet súlyos ostorcsapásai alatt, s tulajdonképp elég sokan estek depresszióba így az ősz vége felé, köztük olykor én is. Éppen ezért sem értettem, hogy Cesare miből meríti a jó kedvét, mindenesetre üdítő volt a társasága, nem véletlenül szerettem egy-egy közös óra alkalmával a közelében ülni.
- Egyébként mikor is van a születésnapod? Hátha majd megleplek egy félresikerült tortával. – Fűztem hozzá korábbi megjegyzéséhez, majd nevetve megint megráztam a fejem, mert Cesare folyton hülyeségeket beszélt. Hihetetlen, de csak úgy áradt belőle a komolytalanság, amit jelen esetben egy mosollyal értékeltem.
- Csakis, tudod biztos voltam abban, hogy majd pontosan erre jársz, a kellő időben belemártottam az arcomat a krémbe, mert tudtam jól, hogy nem tudnál ellenállni annak, hogy rólam megkóstold, és néhány csepp mérget is elkevertem az adalékanyagban. – Kontráztam rá a kérdésére, majd ezt követően tettem félre a rongyot, hogy Cesarenak tálkába szedjem a maradékot és megkínáljam az ingyen koszttal.
- Ez most komoly? – Felvont szemöldökkel fürkésztem a srác íriszeit ajánlata hallatán, egy pillanat erejéig a képzelőerőm el is csábított, s magam előtt láttam egy-két filmkockát, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Mindenesetre azt meg kellett jegyeznem magamban, hogy Cesare igazán érti a csibészség mesterségét.
- Inkább faljál, amíg meg nem eszem előled. – S közben kihúzva egy széket, magam is letelepedtem a konyhaasztalhoz, majd kiegyenesedve, egyik kezemet elfektetve az asztalon, mozzanatait fürkésztem.
- Mond csak, Te is hallod, hogy repedezik felettünk a plafon? Mindjárt a nyakadba hullik a mennyezet. Még hogy szendvics séf! Fogadjunk, hogy még sosem készítettél szendvicset… – Közben látva, hogy milyen hamar elfogyasztotta a falatokat, megfordult a fejemben az, hogy akár tényleg be is foghatnám. Láthatóan ráér, valószínűleg nincs túl sok dolga, így talán ketten sokkal könnyebben és gyorsabban befejeznénk azt a süteményt.
- Most, hogy jól laktál, segíthetnél. A krémet kellene elkészíteni, még egyszer, de most úgy, hogy lehetőleg ne az én arcomra kerüljön az összes. – Nevettem fel, elvettem előle a használt tányért, és gyorsan elöblítettem a csap alatt.
- Ötlet, hogy hogyan is fogjunk hozzá? – Kezeimet megtörölve fordultam felé, s ezúttal abban reménykedtem, hogy talán egy közösen majd csak kihozunk valami igazán klassz desszertet.

Cesare

- Cesare… - Csak sejtelmesen mosolyogtam, ahogy csibészes tekintetébe fúrtam a pillantásomat, hisz átláttam a szitán, és éreztem, hogy Cesare az egyik kedvenc időtöltésének hódol, s éppen igyekszik zavarba hozni, úgy, mint a lányok többségét. Egy igazi, báránybőrbe bújtatott ördögfióka volt, a szó legnemesebbik értelmében, s ami azt illeti, remekül elszórakoztatott és kedvet adott a délután további perceihez.
- Na, ne szemtelenkedj, inkább egyél vagy én pusztítom el. – Jegyeztem meg a srácnak, miközben néhány manó is megjelent a helyiségben. Az egyikkel sikerült is felvennem a szemkontaktust, hegyes fülei elálltak, hosszú kicsit görbe orra éppen felém mutatott, s hatalmas tekintetében láttam némi aggodalmat. Talán megszeppent, és nem volt hozzá szokva ahhoz, hogy olykor diákok ütötték fel a fejüket a konyhában?
Mindenesetre nem sok vizet zavartak, sőt, amilyen gyorsan érkeztek, olyannyira gyorsan is hagyták maguk mögött a helyiséget.
- Te is láttad? Úgy kapkodtak, mintha izzana talpuk alatt a talaj, mókásak. – Mosolyogva osztottam meg gondolataimat Cesareval, s aztán kíváncsian hallgattam történetét a születésével kapcsolatban, amibe a srác persze ismét humort csempészett, s már kezdtem úgy érezni, hogy talán jópofa teát kortyolgathatott előtte.
- Jaj Cesare, annyira komolytalan vagy. – Nevetve legyintettem egyet, ezzel nem megsérteni akartam őt, inkább pozitív jelzőnek szántam irányába. Tényleg nem sok humorheroldot ismertem az iskolában és valóban üdítő társaság volt, aki mellett repült az idő, és a gondok is elfelejtődtek.
- Dehogy fogsz meghalni, legfeljebb egy kicsit felmegy majd a cukrod és ennél is jobban felpörögsz. Csak egyél már, mert esküszöm, hogy tényleg én fogom elfogyasztani. –Nevetésem mosolyba kúszott, s el is húztam előle a tálkát egy pillanatra, csak hogy érezze, komolyan beszélek. Ő persze ismét meglepetést okozott, hirtelen magasba kúsztak szemöldökeim, s meglepetten figyeltem a srác tevékenységét.
~ Ezt nem hiszem el ~
Egy ing kigombolása alapvetően nem számított különleges tevékenységnek, de ahogyan azt Cesare előadta előttem azzal a szemtelen vigyorral, azzal sikerült pírt csiholnia az arcomra, s néhány másodperc erejéig még az elmémet is teljesen összekuszálta.
~Te galád dög!~ Röpke gondolat futott át fejemben, mert abban a pillanatban magam is úgy éreztem, hogy szívesen segítenék lehámozni róla azt a ruhadarabot.  Alsó ajkamba harapva fürkésztem a produkciót, majd ráeszmélve arra, hogy mit is művel, gyorsan észhez térítettem magam.
- Na jó, hagyd abba, mert hideg a konyha, és te máris úgy nézel ki, mint aki Hawaiira készül ebben a kigombolt ingben. Visszakapod, te nyertél. – Visszacsúsztattam elé a tálkát, de azért egy mosolyt küldtem felé, s közben megcsóváltam a fejem.
- Látom, hogy olasz vagy, nem csak a főzés van a véredben..- Ha végzett, gyorsan elkaptam előle a tálkát, a kanalat, s azokat még frissen elöblítettem, hogy később ne a szegény manóknak kelljen sikálni a rászáradt csokoládékrémet.  
- De ha már így kérkedsz vele, itt az alkalom, hogy be is bizonyítsd, mennyire jó vagy. A főzésben. – Tettem hozzá, mielőtt még félreérti, s valami egész mást mutatna be előttem. Persze akkor nem ő lett volna Cesare, ha nem rukkol elő ismét egy pajzán gondolatokat ébresztő kérdéssel, amit jobbnak láttam nem megválaszolni, s inkább csak megcsóváltam a fejem.
- Na jó, tényleg hagyd abba. – Nevetve tenyeremmel kicsit megtoltam a mellkasánál fogva, hisz komolytalanságból már jelesre vizsgázott, s félő volt, ha tovább folytatja, akkor már magam sem fogom türtőztetni a poénokat, s lecsapok rá.
- Helyes, ezt már szeretem, végre egy érdeklődő férfi a konyhában. – Vállon veregettem, majd egy edényt helyeztem elé.
- Csokoládés krémet készítünk. Ebbe a tálba önts egy kancsó tejet, ott van a pult szélén, abból a doboz cukorból tegyél bele három kanállal, és ezzel kezd el kevergetni. – Mosolyogva nyújtottam kezébe egy fakanalat, majd hátat fordítva neki, a szekrényhez lépdeltem, s a polc tetején megbúvó pudingpor után nyújtóztam. Pechemre megint csak nem értem el, hiába pipiskedtem lábujjaimon, így kénytelen voltam valami segítséghez folyamodni. S bár fél órával korábban egy széket használtam, ezúttal úgy gondoltam, hogy talán Cesare is használható lesz.
- Segítenél? Azt a két zacskó port kellene leemelned. – Vállam fölött mosolyogva pillantottam felé, remélve hogy nem fogja végig nézni a szenvedésemet, s megsegít.

Mark Bolverk

Részt vehettem volna egy remek bájitaltanon, ahol tanulni is lehet hasznos dolgokról, ehelyett azonban voltam olyannyira kíváncsi, hogy az osztályterem helyett a szertárból érkező neszezés irányába vettem lépteimet. Talán már ekkor is az auror vér mozgatta fantáziámat, s a jövendőbeli nyomozó kopogtatott elmém ajtaján, hogy na ugyan csak lessem már meg, mi adhatja azt a furcsa, kaparászó hangot odabentről a szertárból.
Ahogy besétáltam a sötét helyiségbe, s igyekeztem tapogatózva, a halovány fényeket követve feltérképezni a teret, az egyik sarokból hallottam ismét a neszezést.
Akkor még mindig dönthettem volna úgy, hogy elsétálok, és megpróbálom nem lekésni az órát, ám a kíváncsiságom tovább hajtott, s nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy vajon mi adhatja ezt a furcsa hangot.
A sarokhoz lépdelve, éppen csak leguggoltam, hogy meglessem, mi lehet ott, amikor hirtelen nyervogó hanggal tört elő onnan egy macska, nekem ugorva megkaparta a kézfejemet, majd sietve, tovább vinnyogva rohant ki a helyiségből.
- Na végre, hogy itt vagy. - Hallottam odakintről a dörmögő hangot, de azt követően egy kattanással rám zárult a helyiség ajtaja, s hiába szaladtam oda, és dörömböltem, meg persze kértem, hogy engedjenek ki, senki sem hallott meg. Pechemre még csak a pálcám sem volt nálam, így csak abban reménykedhettem, hogy előbb vagy utóbb, de valaki csak visszatér.
Unalmamban az egyik sarokba telepedtem meg, s mivel túl sötét volt ahhoz, hogy olvasgassak, inkább csak ábrándoztam, aztán sikerült álomba szenderülnöm...
Úgy másfél órával később arra ébredtem, hogy valaki hangosan mérgelődik, s zörög az ajtóval.
Pislogva néztem magam elé, megdörgöltem a szemeimet, mire a félhomályból kirajzolódott a fiatalember alakja, ekkor máris felismertem ház-és egyben csoporttársamat, Markot - akivel eddig még sosem sikerült beszélgetnem, s csak az órákról tűnt ismerősnek.
- Na már megint bezáródott? Nagyszerű...- Talpra álltam a földről, leporoltam a tenyereimet és Mark felé lépdeltem.
- Mond azt, hogy van hozzá kulcsod, mert más másfél órája vagyok ide bezárva. Egyébként Ilda vagyok, bájitaltanról, tudod, a múltkor három paddal arrébb ültem. - Gyorsan be is mutatkoztam, ha netán nem tudná, hogy ki is vagyok.

- Mit akar tőlem? Hagyjon engem békén! – Üvöltöttem teli torokból, ahogy csak kifért, miközben próbáltam mozdulni, de az átok még nem múlt el, s továbbra is odaszegezett a falhoz. Pechemre így teljesen védtelenné váltam támadóm előtt, s biztos voltam abban, hogy a következő pálcasuhintása már sérüléseket fog okozni rajtam.
- Nincs pénzem, semmilyen vagyontárgyam sincs, szóval hagyjon békén! – Miért is hittem azt, hogy ez az alak csupán egy rabló volna, mikor egyáltalán nem vágott hozzám olyan szavakat, hogy adjam oda neki a pénztárcámat és az ékszereimet. Ellenben ajkaira mosolyt húzott, s félhangosan még fel is röhögött.
- Nem a pénzed kell, Ilda. – Röhögött gúnyosan, s egészen megrémisztett azzal, hogy tudta a nevemet. Nem ismétlődhetett meg újra az , ami a nyáron történt, s nem akartam elhinni, hogy már megint engem akarnának felhasználni apámék ellen.
- Segítség, segítsen már valaki! – Kiabáltam újra, s mikor a pálcáját már felém emelte, hogy azzal lesújtson rám, hirtelen jelent meg a sikátor bejáratánál egy magas srác. Arra lettem figyelmes hirtelen, hogy a támadóm kezéből kiesik a pálca, majd a srác neki rohan és egy erős ütéssel is megingatja a magas férfit. Eközben rólam is eltűnt a varázslat, s már tudtam mozgatni a végtagjaimat is. A férfi azonban nem félve a küzdelemtől, puszta kézzel ment neki segítőmnek, s egy jobb öklössel gyomorszájon találta a fiatal férfit, hacsak nem sikerült elugrania a támadás elől.
A férfiak dulakodását látva, reszketeg kézzel nyúltam a pálcám után, majd a támadóra emeltem.
- Duro! – S ha a varázslatom sikerült, és eltalálta a férfit, akkor az ott, abban a helyzetben kővé dermedt.
- Hé jól vagy? – Ha ez sikerült, odafutottam a fiatal sráchoz, s aggódva pillantottam rá, hogy megsérült-e verekedés közben.

Cesare

Cesare egész este sziporkázott, folyamatosan mosolyt csalt az arcomra, olyannyira, hogy szinte már zsibbadni éreztem nevető izmaimat. Kérdésére már csak a fejemet csóváltam meg, s inkább nem is illettem válasszal, hadd egye a fene, hogy vajon hiányozna-e.
A következő pillanatokban a vetkőzésé volt a főszerep, amivel kellően zavarba hozott Belmonte úr, s igyekeztem hárítani a próbálkozását, mielőtt még további ruhadaraboktól is megválna. Már amúgy s vörösben úszott az arcom, s valószínűleg el is csábultam volna, ha tovább folytatja csibészes játékát.
Szerencsére azonban összekapta magát, s elpusztítván a pudingot én is megkönnyebbülhettem, hogy végre Cesare felkínálta konyhai tudását is, melyre jelen pillanatban sokkal nagyobb igényt tartottam.
- Megígérem Cesare, nem árulom el senkinek. Hát akkor, miben? – Szemtelen mosollyal fürkésztem arcát, de mielőtt még bemutatót tarthatott volna, gyorsan elláttam őt feladatokkal, s jó magam igyekeztem megszerezni a pudingport, amit további nyújtózkodás után sem sikerült elérnem.
- Nagyobbra? Hogy aztán ne tudjalak kihasználni? Ugyan kérlek, pontosan azért teremtettünk mi nők alacsonyabbnak, hogy az ilyen jóvágású fiatalemberek tegyék, amit tenniük kell. Jelen esetben például könnyedén emelheted le nekem a hozzávalókat. – Némi kacér mosolyt villantottam felé, a társaságában nem igen lehetett megfékeznem magam, nem mintha akartam volna.
- Na csak told vissza a nyelved, mert ráharapok. – Szóltam oda nevetve, s miközben leemelte a két zacskó port, egy pillanat erejéig hozzá is simultam a navinéshez.
- Most meg mit vizsgálgatsz? – Kíváncsian fordultam vele szembe, s figyeltem, hogy szakértő módjára olvasgatja az összetevőket, mintha valóban főszakács lenne egy elismert étteremben. Ennek már a gondolata is nevetésre késztetett.
- Minden rendben van doktor úr? Ehető az anyag? – Ismét csak nevettem, s átvettem kezeiből a két zacskó port, miközben pillantásomat a tekintetébe fúrtam.
- Most pedig megmutathatod, hogy miben vagy jó.  Gyerünk, mutasd meg , hogyan készítesz pudingot. – Nevetve csípőmmel csípőn löktem, majd kiszabadulva közelségéből, a tálhoz léptem, beleöntöttem a port, majd felé toltam a tálat, hogy bemutassa, milyen is egy férfi a konyhában.

Superman

- Nem, én is jól vagyok, csak azt hiszem, hogy nagyon rám hozta a frászt. De biztos, hogy jól vagy? Láttam, hogy megütött. – Aggódó pillantással figyeltem a közel lépő srácot, s ahogy kérdezett, úgy már én is felismertem benne a csoporttársamat.
- Igen, Te pedig Kevin vagy, emlékszem rád, sok óránk van együtt. Te is aurornak készülsz, mint én. – Fűztem hozzá szavaihoz, majd vetettem még egy pillantást a kővé dermedt férfira, aki úgy festett, mint egy szobor, s ahogy jobban megnéztem a vonásait, úgy eszembe jutott haloványan egy kép arról a nyári estéről, amikor elraboltak. Azon az estén is ezt a férfit láttam a törzshelyemen, s ahogy ez tudatosult bennem, csak még inkább rám tört a félelem.
- Jesszusom. – Csúszott ki számon, majd azonnal Kevinre kaptam a pillantásomat. – Ne Kevin, könyörgöm, hogy ne szólj erről senkinek, nagyon szépen kérlek. Csak menjünk valami biztonságos helyre, mielőtt még feléled és ismét ránk támad.
Izgatottan szóltam a fiúhoz, s közben pillantásomat ismét a szoborrá dermedt férfi felé kaptam, aki úgy tűnt, mintha máris mozdulna.
- Te jó ég Kevin, siessünk. – S ha összekapta a cuccait, akkor kézen fogva rángattam őt kifelé a sikátorból, hogy minél előbb eltűnhessünk a helyszínről.
- Vadásszezon? Miféle vadászszezon? Én csak könyvklubban voltam, minden héten lejárok, és most egy kicsit elhúzódott. De könyörgöm, siessünk, mert nem vagyunk biztonságban. – Ijedten fúrtam pillantásom a tekintetébe, s attól rettegtem, hogy nem csak ez az alak kószál a közelben, hanem talán a társai is a közelben lehetnek.
- Hová mehetnénk innen? – Idegesen kapkodtam jobbra, s balra a fejem, amiből érezhette, hogy valóban nagy a baj, s közben már neszezés hallatszott a sikátorból is, ami azt jelentette, hogy hamarosan ismét a nyomunkban lesz az ismeretlen férfi.

Mark - A Hím xD

- Khm, elhiszem hogy szívesen rugdosod az ajtót unalmas óráidban, de van egy dolog, amit úgy neveznek, hogy kilincs, illetve zár, és ha netán még pálca is van nálad, akkor esetleg.. – A mondatot nem fejeztem be, csak rákacsintottam, s azután lépdeltem hozzá közelebb. Az persze meglepett, hogy Bolverk ennyire indulatosan reagált, bár ahogy visszaemlékeztem a közös óráinkra, eszembe jutott, ahogyan a lányokkal bánik. Valójában nem is kellett volna csodálkoznom, hogy ennyire heves, csak azt nem értettem, hogy miért ilyen ingerült.
- Nem, határozottan nem úgy nézel ki. – Jegyeztem meg nevetve, s míg ő ráfeszült erre az ajtónyitásra görcsösen, én már nem is voltam ideges, szimplán csak vártam, hogy véget érjen a tortúra, s valaki végre kinyissa nekünk azt a fránya ajtót.
- Egyébként hiába rugdosod, ettől nem lesz jobb, remélem tudod. – Szóltam közbe egész halkan, s ez volt az a pillanat amikor be is mutatkoztam a srácnak, aki erre is meglehetősen durván reagált. Egy pillanatra még a szemöldököm is a magasba szökkent, s kezdtem úgy érezni, mintha volna rajtam valami zavaró tényező, amitől a srác ennyire távol akar maradni.
- Héhé, nyugalom! – Védekezően emeltem magasba a kezeimet, s egy lépést hátrébb is léptem, mert láthatóan tényleg nagyon agresszívvá vált Mark, amit egyelőre tényleg nem tudtam hová tenni.
- Hogyan?? – A durvasága utána kérdése sem volt sokkal csiszoltabb, s ami azt illeti, némi felháborodást is keltett bennem, mire először csak megforgattam a szemeimet.
- Nem uram, s teremtőm. – Vágtam vissza teljes gúnnyal, hogy érezze szavainak a súlyát. Hihetetlenül szeszélyes természet volt, az már biztos, pedig láttam már jó formában is, igaz akkor fiúk társaságában dumálgatott.
Egyszerűen nem értettem a viselkedését, nem tudtam hová tenni a reakcióit, aztán eszembe jutott a pszichológia, s arra gondoltam, hogy talán fél a bezártságtól, s valószínűleg amiatt lehet ennyire dühös. Emiatt jobbnak láttam csitítani a kedélyét, s úgy láttam helyesnek, ha meg is nyugtatom őt.
- Figyelj Mark, kérlek most egy kicsit higgadj le. Vegyél mély levegőt, és fújd ki. Csináld utánam, mély levegő, és kifúj, mély levegő és kifúj. – Ismételgetve mutattam a mozdulatsort a fiatal mestertanoncnak.
- Biztosan félsz a bezártságtól, igaz? De ne aggódj, képzeld azt, hogy itt is működik a tértágító bűbáj, képzeld azt, hogy egy hatalmas tengerparton vagy, és messze ellátsz a távolba, hallod a hullámzó tengert, és a körülötted riszáló , koktéllal kínálgató lányok kacagását. – Igyekeztem előtte felidézni valami pozitív képet, hátha az nyugtatóan hat majd rá, s végre abba hagyja az őrjöngést, ami egyáltalán nem állt jól neki. Picit hisztis kisfiúnak tűnt, pedig jó lett volna egy ilyen helyzetben, ha ő nyugtat meg engem, aki már lassan három órája volt bezárva a sötét terembe.

Kelemen  

Az első pillanatban még kellemetlenül éreztem magam, amiért szegény Kelement megvárattam ebben a nagy hidegben, de sajnos indulás előtt még el kellett intéznem néhány dolgot Bogolyfalván anyám kérésére, emiatt majd tíz perces késéssel érkeztem a minisztérium elé, ahol a férfi már ott ácsorgott.
Nem is tétlenkedtünk sokáig az épület előtt, egy gyors köszönést, s röpke időjárás elemzést követően megindultunk az irodája felé, útközben pedig alaposan szemügyre vettem mindent az épület belsejében, hogy a későbbiekben majd könnyeden tájékozódhassak a különféle folyosók, és épületrészek közt.
- Apám kiskoromban elhozott engem ide párszor, de az már annyira régen történt, hogy el is felejtkeztem róla. Azóta sok változást vittek véghez itt, például az a folyosórész akkor úgy tudom, hogy még nem is létezett. Gondolom, jó néhány irodával bővítették az épületet. – Jegyeztem meg, bár az is lehet, hogy csupán tértágító bűbájt alkalmaztak itt is, mint sok ehhez hasonlatos épületben. Ki tudja?
Mindenesetre megérkeztünk a férfi irodájához, s tekintettel arra, hogy odabent sokkal kellemesebb volt a hőmérséklet, máris megváltam szövetkabátomtól, sálamon is lazítottam, s magam előtt karoltam át a kabát anyagát, miközben megtorpantam a férfi asztala előtt.
- Ó köszönöm, igazán kedves vagy. – Jegyeztem meg egy mosollyal, megfeledkezve arról, hogy nem egyeztünk ki a tegeződésben. Valamiért mégis gyakran rám tört ez a tegeződhetnék, hisz Kelemen egyáltalán nem tűnt öregúrnak ahhoz, hogy nekem kisasszonyként kelljen pipiskednem mellette.
- Igazán kellemes környezetben dolgozol, már ha éppen nem bűnözők után kajtatsz. – Jegyeztem meg egy halk kacaj kíséretében, miközben pillantásomat körbevezettem a helyiségen, s arra a megállapításra jutottam, hogy magamat is el tudnám képzelni egy ilyen iroda kényelmes bőrfotelében, miközben aktákat nézegetek, és különféle bűntettek után gyűjtök anyagot.
S ha már Kelemen volt oly kedves, hogy odahúzott nekem egy széket, akkor kihasználva a lehetőséget, helyet is foglaltam az ülőalkalmatosságon, lábaimat macskamód nyújtottam előre, s fejemet egy pillanatra oldalra billentettem, miközben az asztalon heverő papírlapokra vetettem egy pillantást.
- Ez igen, micsoda nagy választék. – Nem akartam túl szemtelen lenni, de egy kicsit előrébb hajolva, sikerül bekukucskálnom a férfi fiókjába, amiben valóban sok minden lapult, főként finomságok egymás hegyén-hátán.
- Egy gyümölcsteát szívesen innék, de rád bízom, hogy milyet. – Mosolyogva fürkésztem a férfi íriszeit, s figyeltem tevékenységét az irodában, olykor pedig még mindig kémleltem a bútorokat, vagy épp az asztalán heverő apró tárgyakat és írószereket.
- Lenyűgözött, komolyan mondom, hogy úgy érzem, ide születtem. A kihallgató termek kissé bizarrak, de gondolom, hogy nem is éppen komfortra tervezték őket, hanem azért annyira egyszerűek, hogy a kihallgatandó személyre még inkább nyomást gyakoroljanak. Egyébként minden helyiség rendezett és kulturált, tényleg szívesen dolgoznék itt. – Őszinte elégedettséggel válaszoltam a férfi kérdésére, s ha felém nyújtotta a gőzölgő csészét, akkor elvettem azt, majd belekóstoltam a teába.
- Hm, mi ez? Erdei gyümölcs vagy málna? Mindenesetre nagyon finom. Köszönöm. – Újra kortyoltam a forró italból, majd tekintetemmel nyomon követtem a férfi mozgását, s kíváncsian hallgattam őt arról, hogy pontosan majd milyen feladataim is lesznek, ha mellette töltöm a gyakornokságot.
- Semmi gond, már annak is örülök, hogy néha kimozdulhatok a kastélyból, és egy kicsit más dolgokkal is tölthetem a szabadidőmet. Szóval ne aggódj, ugyanolyan szívesen másolok majd papírokat, ahogyan futnék a bűnözők után – Jegyeztem meg nevetve. – Ugye lesz majd arra is lehetőségem, hogy veled együtt gonosztevők nyomába eredjek? Csak mert az a része is nagyon érdekel. – Nem tudtam fékezni az érdeklődésemet, s ő is láthatta rajtam az izgatottságot.
- Igen, kérdésem az volna. Az egyik az, hogy milyen időközönként lenne ez a gyakornokság, mettől meddig tartana, illetve a munkavégzésem helye az ez az iroda lenne? A másik kérdésem pedig..- Nem tudtam feltenni már, ugyanis az egyik folyosóról eszement ordibálás hallatszott, s mintha egy pillanat alatt felbolydult volna minden.
- Kelemen, nálatok ez egy normális hétköznap? – Kérdeztem nevetve, nem gondolva arra, hogy talán valami komolyabb baj lehet, s esetleg egy elfogott bűnözővel akadt odakint probléma.
- Jesszus, mi volt ez a nagy dörrenés? – A következő pillanatban hirtelen, mintha megremegtek volna az épület falai, s mintha valaki robbanó átokkal sújtott volna le valamelyik helyiségben. Ezt már nem lehetett csak úgy ülve eltűrni, némi ijedelemmel ugrottam fel a székből, s az ajtó irányába pillantottam.
- Megnézzük, hogy mi történik odakint? – Kérdeztem Kelement, miközben aggodalmasan fúrtam pillantásomat íriszeibe.

Leon

Más esetben talán illetlenség azonnal székre telepedni, mielőtt az ember lánya tisztességesen bemutatkozna a vendéglátójánál, s illedelmesen kérdezne rá az efféle lehetőségekre. Ezúttal azonban úgy gondoltam, hogy talán a gyógyító – vagy segéde – majd elnéző lesz velem, s nem fogja fejemet venni, ha azonnal kényelembe helyezem magam.
A szék elfoglalását követően pillantottam csak a férfire, akit ezután szúrtam ki az asztala mögött. Meglepett az új arc, hisz korábban még nem láttam őt az intézményben, s legutóbb is egy nő látta el a sérüléseimet. Emiatt egy pillanatra talán láthatta kiülni arcomra a meglepettség szülte vonásokat, ezeket azonban hirtelen szőtték át a fájdalom szülte redők.
- Az új? Nem is tudtam, hogy új gyógyítót kapunk. Nem, dehogy haragszom, nem is tűnsz annyira idősnek – jegyeztem meg, hisz akárhogy is néztem a férfit, úgy legfeljebb harmincnak tűnhetett első ránézésre, s így alig volt idősebb tíz évnél.
- Igen, persze. Ilda vagyok, Götze Ilda. – Mutatkoztam be, ahogyan az szokás, ha már az ember meglátogatja a gyengélkedőt. Közben végig figyeltem Leon tevékenységét, de ahogy ujjaival hozzáért a bokámhoz, azonnal felszisszentem a fájdalomtól, s még egy kis könny is szökött a szemem sarkába, amit igyekeztem visszatartani, hogy még se tűnjek olyan páciensnek, aki rendkívül rosszul viseli a kezelést.
- Igen, elég borzalmasan fest. – Sóhajtva bólintottam, hisz az elmúlt három nap alatt sokkal csúnyább lett a bokám, mint amilyen előtte volt.
- Ami azt illeti, én már voltam itt. Három napja történt a baleset repüléstanon, azután jöttem fel a gyengélkedőre és egy hölgy kezelt. Akkor még nem tűnt ennyire szörnyűnek a bokám, ő csak ránézett, majd kiírt nekem egy tégely kenőcsöt, és azt mondta, hogy naponta háromszor kenjem be vele. Ezt meg is tettem, és az első napon még mászkáltam is, de egyre csak rosszabb lett. Talán be kellett volna gipszelni? – Kérdeztem némi aggodalommal, miközben figyeltem, hová tart a férfi.
- Leon, ez nagyon fáj, és már éjszaka sem bírtam aludni. A szobatársamat is kiidegeltem vele. – Vallottam be a gyógyítónak, miközben tekintetem a férfi kék íriszeibe fúrtam.
- Ezek mik? Ettől majd jobban lennék? Egyébként mikor költöztél a kastélyba? Vagy bejársz valahonnét? – Egy kicsit próbáltam elterelni a figyelmemet a fájdalmamról, hogy ne kezdjek szipogásra.

Kornél  

- Mi van már, soha nem tartottál még bakot? Tudod, két kezedet összefűzöd, én szépen belelépek, a vállaidra támaszkodok, te pedig egy nagyobb lendülettel feljebb tolsz. Elkapom a kuckó szélét, utána már fel tudom magam húzni, meg téged is. – Persze azért annyira nem volta merős, hogy egy fiút felhúzzak majd két méter magasságba, azonban azon még ráértük filozofálni, hogy Kornél majd hogyan jön utánam. A srác nem volt elveszett lélek, így biztos voltam benne, hogy valahogyan ő is megoldja, s ha máshogy nem is sikerül, akkor majd felmászik a fán, és így vagy úgy, de ő is feljut.
Mosolyogva álltam a srác előtt, s vártam, hogy végre megkezdjük a műveletet, amihez nem kellett igazán haditerv. Mégis, jó ötletnek tűnt az, hogy felmásszunk, s ott bújjunk el, ha netán erre tévedne a gondnok. Én ugyan már nem voltam büntethető, Kornél azonban még igen, s amúgy is, cifra nyulak kergetését még az én korosztályomnak sem engedélyezték, azt pedig nem kockáztathattam meg, hogy megtalálják nálunk a blázt, s az igazgató elé citáljanak bennünket.
- Helyes, ez a beszéd Kornél! – nevetve léptem hozzá közelebb, tenyereimmel a vállaira támaszkodtam, miközben talpamat igyekeztem becsúsztatni összefűzött ujjai közé. Pechemre annyira koncentráltam, hogy finoman neki koccantottam homlokomat az övének.
- Hoppá, bocsi. Na még egyszer- ezúttal sokkal jobban koncentráltam, s amikor úgy éreztem, hogy a talpam alatt vannak az ujjai, akkor egy nagyobb lendülettel, vállaira támaszkodva elrugaszkodtam, s egyik kezemmel elengedtem a vállát, hogy elkapjam a kis viskó szélét, pechemre azonban ez nem sikerült. Megszédültem, s talán még Kornél sem tudta megtartani az egyensúlyát. Ki tudja, hogy kinek a hibájából, de hirtelen visszazuhantam, s ha Kornél nem ugrott el időben, akkor magam alá temettem a srácot, s arccal szemben ráestem, ráadásul még az állát is megfejeltem a véletlen balesetben.
- Ajjj bocsi Kornél, jól vagy? Élsz még? – kérdeztem nevetve, hisz nekem semmi sem fájt, így inkább viccesnek találtam a helyzetet, mint sem siralmasnak.
Egyik tenyeremmel a mellkasán támaszkodtam meg, a másikkal a földön, s úgy tornáztam feljebb magam, hogy hajszálaim ne lógjanak az arcába, és ezzel ne zavarjam meg őfelsége kényelmét.

Anais

A lány meglehetősen elfoglaltnak tűnt, pedig úgy láttam, hogy csak rajzolgat egy papírra, éppen emiatt mertem tovább zargatni a kérdéseimmel. Nagy nehezen sikerült is elérnem - ha nem is nekem, talán a kis jószágnak - hogy felfigyeljen, s végre felvegye a beszélgetés fonalát, ne csak a papírral foglalkozzon.
- Akkor nincs gazdája úgy hiszem, pedig olyan édes - jegyeztem meg, miközben a feje búbját megsimogattam, s ha elfeküdt előttem, akkor kicsit a pocakját is megcirógattam a cirmosnak.
- Rendben, örvendek Anais. Aha, a rellonban vagyok mestertanonc, az első évemet koptatom. Egyébként ismerős voltál, de most már tudom, hogy honnan - fűztem hozzá csak úgy mellékesen , majd törökülésbe helyezkedve, hátamat a bódé falának döntöttem, s ölembe húztam a cicát, aki kényelembe helyezkedett, s kíváncsian pislogott Anais felé.
- Miket rajzolsz? Művésznek készülsz, vagy ez csak egy hobbi? - érdeklődve fürkésztem az előtte heverő lapokat, egyelőre azonban nem nagyon tudtam kivenni azokból, hogy mit rajzolt a lány.

Kelemen

- Krisztián? Nagyszerű, jól van, várom már, hogy vele is találkozhassak. Apám révén nem túl sok kollégáját ismerhettem meg, valamiért mindig igyekezett távol tartani ettől a helytől. Biztos attól félt, hogy a nyomdokaiba lépnék. – Jegyeztem meg egy könnyed mosollyal, miközben kényelmesen ücsörögtem a széken, s röpke pillantást vetettem a nyomozó asztalára. Tekintetemmel ezután mégis inkább Farkast kémleltem, s az ő mozzanatait.
- Azért majd odafigyelek arra, hogy ne csapjak nagy rendetlenséget, hajlamos vagyok rá. – Ismét elnevettem magam, végül inkább elhalkultam, hisz talán még sem illik az első gyakornoki napon tele harsogni az irodát. Nem szerettem volna azt, ha Kelemennek rossz gondolata támadt volna velem kapcsolatban.
S bár egy pillanatra elméláztam, a következő percekben figyelmemet ismét Farkasnak szenteltem, és érdeklődve hallgattam történetét a kihallgató terem kapcsán.
- El tudom képzelni, hogy milyen nehéz szituáció lehet éppen egy kisgyereket kihallgatni. Néha még a kamaszokat is megviseli, gondolom. – S persze itt inkább elhallgattam, hisz nem szívesen osztottam volna meg Farkassal mindazt, ami nyáron történt velem. Még túl friss volt az élmény, a kihallgatásom minden egyes pillanatára emlékeztem, és erről valahogy nem is kívántam szólni mentorom előtt.
- Százhúsz óra? Ez nem is tűnik olyan nagyon soknak, én máris években gondolkodtam. – Talán már komolytalannak gondolhatott, amiért ennyit mosolyogtam, de igazán csak ezzel próbáltam palástolni előtte azt a kis bizonytalanságot, amit hirtelen amiatt éreztem, hogy vajon képes lennék-e elvégezni majd az irodában rám bízott feladatokat. Persze, a férfi szavaira közben hevesen bólogattam, hisz lényegében tökéletesen megfelelt az, amiről a szerződés szólt.
Tovább ittam volna a férfi szavait, hirtelen azonban robbanásszerű zaj törte meg a csöndet, s bevallom, azonnal izgatottá váltam, tudni akartam, hogy mi történik odakint. Farkas természetesen rám szólt, hogy maradjak csak és olvasgassam azokat a lapokat, de ki állíthatna meg egy kíváncsi és fiatal aurortanoncot, aki ízig-vérig vágyik egy kis izgalomra.
Én sem tudtam megülni a fenekemen, azonnal felpattantam, s miután Kelemen hátat fordított nekem, utána sétáltam. Éppen ezért, talán váratlanul érhette, ahogy visszafordultában szinte a mellkasába ütköztem. Talán még rá is hoztam a frászt, bár sosem tűnt egy ijedős alkatnak.
- Bocsi, túl kíváncsi voltam. – Elnézést kérő mosolyt húztam ajkaimra, miközben hátrébb léptem, hogy visszatérhessen az irodába. Bíztam benne, hogy azért nem fog rám haragudni, s talán ismét meggondolatlanul cselekedtem, hogy nem fogadtam neki szót már az első napon.
- Kicsit bosszúsnak tűnsz, minden rendben van? – Meglepett, hogy ennyire nem kedveli az elemi mágusokat, s bár nem akartam túl kíváncsian kutakodni a magánéletében, azért érdekelt volna az, hogy miből fakad ez az ellenszenv.
- Nem semmi, hogy mik történnek itt, azért szívesen megnéztem volna, hogyan hatástalanítják őt. Remélem ilyen izgalmasabb helyekre is kiviszel majd. – Nem tagadtam, hogy mennyire várom a közös munkát, s talán túl lelkesnek tűntem, de az érzéseimet még sem tudtam visszafojtani. Gyerekkorom óta vártam arra, hogy apám nyomdokaiba léphessek, és ezt a szakmát tartottam az álomnak. Éppen emiatt mindenütt ott akartam lenni, és a lehető legtöbb tudást akartam magamba szívni Farkas mellett.
- Oké, a szerződés…nos, teljesen meg vagyok elégedve vele, nem tartalmaz semmilyen apróbetűs részt, szóval nem félek aláírni. – Jegyeztem meg humorizálva, s ha kaptam egy tollat, akkor máris aláfirkantottam a nevemet mind a három példányon.
- Most pedig, hogy aláírtam a papírokat, máris izgatottan várom az első feladatot. Már ma is elviszel valamerre? Vagy ma még ne maradjak? – Kíváncsi mosollyal fürkésztem pillantását, miközben kortyoltam a málnás teából.
- Hm, ez fergeteges, jó igaz, hogy csak egy bögre forró víz kellett hozzá, meg a filter, de akkor is nagyon jó...hmm. Egyébként, mi volt a legveszélyesebb feladat, amiben részt vettél? Volt, hogy megsérültél?