29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Tanári és képességoktatói pályázat reloaded, részletek a hírben!
Nagy baj van, kérem, riadó! Halló, halló, már megint egy Évnyitó!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Yvonne L. West összes hozzászólása (41 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 27. 13:48 Ugrás a poszthoz

Kornél


Hogy a fenébe lehet ilyen piszok meleg?! Erre a legjobb válasz: azért mert nyár van. Nem. Könyörgöm, azért a nyárnak is van határa! Úgy éreztem magamat egész nap, mintha egy szaunában élnék. Sétálgattam a folyosókon, benéztem egy-két helyre, csak, hogy ne legyek annyira tájékozatlan. Igen, új vagyok. Hogy őszinte legyek, sosem szerettem a kezdeteket. Az előző iskolámban is hogy jártam...Még mielőtt idejöttem volna, otthon elhatároztam, hogy erős és kemény leszek. Nem akarok gyenge kis virágszálnak tűnni. Bár, ha jobban belegondolok..mikor is tűntem én olyannak valaha? A szobámban ücsörögve, végignéztem a szobámon, de nem találtam semmit sem amibe beleköthetnék. Minden a helyén volt, egész kis takaros szoba volt, az első éjszakám sem volt olyan vészes, jól aludtam. Kicsit korán keltem, de ha új helyen vagyok, akkor akár képes vagyok már hajnalban is talpon lenni. Hátravetettem magamat az ágyamon, majd a plafont bámulva rájöttem, hogy most sem vagyok sokkal másabb, mint otthon, vagy a Roxfortban. Kedvem lett volna megpofozni magamat, de nem lehet. Arról már leszoktam, egy-két éve. Sóhajtottam egyet, majd felálltam, és elhagytam a szobát. Le a lépcsőkön, majd ismét, és megint. Kész labirintus ez a kastély, de friss levegőre volt szükségem. Mivel délelőtt már jártam odakint, próbáltam felidézni, hogy pontosan merre is kell mennem, de szerencsére tudtam. Mikor a Rét kapujához értem, lassan kitoltam azt, és kiléptem a fűre. Egyedül voltam, nem láttam senkit a közvetlen környezetemben, de nem is nagyon kerestem senkit. Még egy emberrel sem ismerkedtem meg, de hagyok időt a dolognak. Beljebb sétáltam, mígnem egy fa alá értem. Hatalmas nagy volt, alatta pedig minden árnyékos volt, így leültem, majd fejemet a fa törzsének döntöttem, és behunytam a szememet. Élveztem ahogyan a lágy szellő néha fellebbenti a hajamat, és felfrissít. Élveztem a csendet. A folyosó nekem túl zajos volt. Nyeltem egyet, majd kinyitottam a szememet, de semmi sem változott. Pedig mennyivel jobb lett volna, ha hirtelen egy másik világban találtam volna magamat. Igen, fantáziám az van, ezt mindig mindenki a fejemhez vágja. Egy perc erejéig körbenéztem, majd visszadöntöttem a fejemet, szememet pedig újra behunytam. Egész nap talpon voltam, megérdemlek egy kis pihenést.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 27. 23:02 Ugrás a poszthoz

Kornél


Nemtudom mióta lehettem kint, de elaludtam. Életemben nem aludtam még el nyilvánosan, közterületen. Azt álmodtam, ahogy otthon vagyok, és mikor tükörbe néztem mintha nem is én lettem volna, egy teljesen más személyiség. Majd mikor megérintettem a tükröt, hirtelen Jenny állt előttem. Erre riadtam fel, majd amikor kinyitottam a szememet, feltűnt, hogy kissé besötétedett. Először azt se tudtam, hogy ki vagyok és hol vagyok, majd pislogtam párat, ásítottam egy nagyot, és nevetni kezdtem. Nem érdekelt ki látja vagy hallja, nem tudom, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, hogy elaludtam egy fa alatt. Miután abbahagytam a nevetést, kicsit feljebb ültem, mivel nagyon lecsúsztam alvás közben. Ki tudja ki látott engem a délután folyamán! Úgy nézhettem ki, mint egy részeg hajléktalan. Nyeltem egyet, majd pislogtam még egy párat, amikor megakadt a szememen valaki. Ott álldogált a kapuban, ha jól láttam, épp rágyújtott. Nem a legjobb a látásom, de hülye lennék szemüveget viselni! Vak még nem vagyok, akkor meg? Pár másodpercig még nézegettem azt a valakit, majd ismét behunytam a szememet, és visszadőltem. Most már úgy sem fogok aludni, de egy kicsit lustálkodni még csak szabad. Mikor újra kinyitottam a szememet, már az előbb látott alak guggolt előttem, égő cigivel a kezében, egy nyájas mosollyal az arcán. Először nem nagyon tudtam hova tenni, de  én is felvettem egy hasonló mosolyt, kihúztam magamat, majd válaszra bírtam magamat.
- Egyenlőre még minden rendben, köszönöm az érdeklődést. Mondtam mosolyogva, majd vártam, hogy leül-e, vagy csak jött ellenőrizni, hogy nem dobtam-e fel a pacskert. Sosem néztek még hallottnak, nem tudtam, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy kezdjek el hisztizni. Végignéztem, alaposabban a velem szemben lévő úriemberen. Talán csak 1-2 évvel lehetett idősebb mint én, az is lehet, hogy egykorú velem. Kezdett sötétedni, ezért már nem nagyon tudtam megállapítani, csak azt tudtam, hogy fiú, és nem 10 éves. Ránézésre egész helyesnek és kifinomultnak tűnt, de ezt csak rendes megvilágításban tudtam volna megerősíteni. Egy másodperc erejéig elnéztem a fiú arcáról, körbepásztáztam tekintetemmel a Rétet, van-e bárki más idekint rajtunk kívül, de sehol nem volt egy lélek sem. Valamiért egy kicsit megkönnyebbültem ettől, de hogy miért, azt magam sem tudom. Visszapillantottam a velem szemben vigyorgó arca, és vártam a reakcióját, itt marad-e, vagy továbbhalad. Nekem mindegy...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 29. 13:57 Ugrás a poszthoz

Kornél


Néha a mellettem lévőre, néha pedig a kastély irányába nézelődtem. Lassan már kezdtem elszédülni, úgyhogy inkább lepillantottam a földre, és vártam a fiú reakcióját. Ahogy a sötétből kivettem, a fiú kissé elgondolkozott azon, hogy ki vagyok és mégis mit csináltam itt. Lehet rájött arra, hogy elaludtam? Mindegy, nem foglalkozom vele, hiszen, őszintén...szerintem ez vicces. Mikor már épp felálltam volna, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, a fiú leült mellém és megszólalt.
- Nos, ebben egyetértünk. Mindenki nagyobb hasznomat veszi, ha élek és virulok. Mondtam, egy apró mosollyal az arcomon. Sosem mutatom ki jól az érzelmeimet, de vannak olyan szituációk, amiknél ez kimondottan jól jön. Ebben például, néha csak mosolyogtam, néha pedig meredtem magam elé, de mélyen, magamban, izgatott voltam, hogy végre volt valaki aki megszólított. Legalább egy ismerős arcot már fogok találni a folyosón. Bár, amilyen "szerencsém" szokott lenni, még a végén kiderül majd, hogy képzeltem a srácot, vagy holnap elköltözik. Kicsit elgondolkoztam, megszűnt számomra a külvilág, majd mikor visszatértem, újra a fiúra pillantottam. A kastély fényei kissé megvilágították a mellettem ülő arcát, és bebizonyosodott, igazam volt: jóképű. Sőt. Újra megszólalt, felé fordultam, végighallgattam majd elmosolyodtam.
- Relax. Nem vagyok hippi. Csak fárasztó napom volt, jólesett egy kicsit kifeküdni. Mondtam, majd halkan, egy kicsit elnevettem magamat. Én? Hippi? Ugyan már! Szerintem ez még viccnek is rossz. Anyámék szerint lázadó vagyok, és az is maradok. Mindig a szemükbe röhögtem, mikor ezt vágták a fejemhez, de lassan már én is kezdek kicsit hinni nekik. Jenny meg persze az áldott jó kislány, anyuci és apuci kedvence. De én imádom őt. Újra elkalandoztam, eszembe jutottak az otthoni dolgok, mi lehet most Jennyvel és a családdal, majd mikor visszatértem a jelenbe, pislogtam párat, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú engem néz, mintha várna valamit. Kérdezett valamit? Jaj, igen.
- Yvonne. De ha akarod, szólíts Yvynak. Kapsz rá engedélyt.Az utolsó mondatomat, kissé öntelten mondtam, majd elnevettem magamat, és sóhajtottam egyet. Kicsit jobb idő volt, mint amilyen szokott lenni, de még mindig nem az igazi, hiszen, ha kilépek az árnyékból fenn áll a veszélye annak, hogy kigyullad pár hajszálam, azt pedig nem szeretném megkockáztatni. Fejemet ismét a fa törzsének döntöttem, de szememet nyitva hagytam. Mondjuk aludni már amúgy se tudnék, de jobb ha nyitva hagyom. Ismerem magamat, bármire képes vagyok.
- És téged, hogyan szólíthatlak? Feltéve, ha én is kapok valamiféle engedélyt. Mondtam mosolyogva, miközben a fiú szemét és arcát fürkésztem.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 30. 13:34 Ugrás a poszthoz

Emandorie


A mai napon egész jól indult. Végre sikerült kialudnom magamat, aminek felettébb örültem, mivel már vagy egy hete nem sikerült rendesen aludnom. Nagyon nehezen szokok hozzá az új helyhez, de legalább tudom, hogy itt jobb lesz, mint odahaza vagy a Roxfortban volt. Szerencsére már találkoztam is egy emberrel, ami ugyan nem sok, de több mint a semmi. Reggel sétálgattam egy picit a levegőn, majd visszatértem a kis szobámba, leheveredtem az ágyamra, olvasgattam. Eljött az ebédidő, annyit ettem amennyit csak tudtam. Imádok enni, pedig nem is látszik rajtam. Áldom Istent, hogy olyan alkatot adott, amivel akármennyit is eszek, nem tudok meghízni. Ebéd után szunyókáltam egy picit, ez az az egy dolog, amit egyik nap se hagyok ki. Igen, tudom, hogy lusta vagyok, de muszáj. Nem sokat aludtam, kb. 1 órát, majd mikor felébredtem, kicsit rendbe szedtem magamat, és kisétáltam a folyosóra. Ott leültem az egyik széles ablakpárkányra, majd nézelődni kezdtem. Nem sokan voltak odakint, talán 4-5 embert, ha láttam. Kicsit összeborzoltam a hajamat, majd fejemet az ablaknak döntöttem, és egy pillanat erejéig behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, körbenéztem. Sehol senki. Felálltam, sóhajtottam egyet, és elindultam...valamerre. Arra amerre épp vitt a lábam. Általában jó helyekre szokott elvinni, úgyhogy most is teljes mértékben megbíztam benne. Kisétáltam a Rellon területéről, majd le a lépcsőkön, át a Déli szárny területére, majd fel a lépcsőn. Egy hosszú folyosóval találtam szembe magamat, a végén pedig beszűrődött valami féle fény. Elindultam feléje, majd ahogy egyre közelebb értem, feltűnt, hogy egy bizony nem mágikus dolog. Egy hatalmas ajtóval álltam szemben, amit kitoltam, és egy gyönyörű teraszon találtam magamat. Nem is terasz, inkább erkélyhez hasonló volt. A széléhez mentem, majd kikönyököltem a párkányra. Szép volt a kilátás, és olyan nyugodtan tűnt itt minden. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam azt, és gondolkozni kezdtem. Miért van az, hogy még egyetlen egy levelet se kaptam otthonról? Se a szüleimtől, se Jennytől. Ennyire nem érdekli őket, hogy épségben megérkeztem-e? Mondjuk, lehet, hogy Brigi néni már írt nekik. Ki tudja. Vele se beszéltem azóta, amióta itt vagyok. Majd holnap nekilátok egy levélnek. Vagy nem, majd kiderül. Úgyis olyan sokat unatkozom. Persze, nincs olyan sok szabadidőm, mert valamikor tanulni is kell, de azt is olyan felületesen végzem el. Nem tudom miért, de soha nem tudtam normálisan tanulni. Nem egyszer kellett újra írnom pár vizsgát, még régebben. Ezt nem szeretném itt is eljátszani, így szinte minden nap belenézek a tananyagba...Ez tart kb. 10 percig igen. Fenébe, javíthatatlan vagyok. Ahogy így elgondolkoztam, körül se néztem, hogy van-e itt még valaki rajtam kívül, de mivel nem hallottam se beszélgetést, se mocorgást, gyanítottam, hogy egyedül vagyok. Szeretek egyedül lenni.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 30. 14:00 Ugrás a poszthoz

Violetta


A tükör előtt ácsorogtam, és a hajamat igazgattam. Nem nagyon szoktam ezzel sokat foglalatoskodni, de most nem volt jobb dolgom. Már félig majdnem kiolvastam egy mugliismerettel foglalkozó könyvet, pihentem is, ettem is, és most csak úgy...léteztem. Mikor végeztem, pislogtam párat, és jobban megnéztem magamat a tükörbe. Ha sokáig nézem magamat, gyakran elgondolkozom azon, hogy ez vajon tényleg én vagyok? Néha mintha nem is magamat látnám, hanem csak egy ismerős arcot, mintha már láttam volna szembe jönni az utcán. Pedig ez lennék én. Az a lány, akit annyian dicsérnek, csodálatos külseje és ragyogó aranybarna szempárjai miatt. Nem értem mi olyan különleges bennük. Csak egy átlagos ember vagyok. Azt hiszem. Az ágyamhoz sétáltam, leguggoltam, majd kihúztam alóla a bőröndömet. Még nem volt időm kipakolni, de, hogy őszinte legyek, nem is nagyon akartam. Itt szépen rendszerezve vannak a ruháim, a szekrényben csak össze lennének dobálva, és biztosan beletelne vagy egy órába, mire megtalálnék valamit. Előkaptam egy ujjatlan felsőt, meg egy farmert, majd gyorsan átöltöztem. Jó idő volt, kicsit fújdogált a szél odakint, végre nem volt hőség. Mikor mindennel végeztem, lábammal visszarúgtam a bőröndöt, és elhagytam a szobát. Az ajtó előtt ácsorogva, úgy éreztem, mintha elfelejtettem volna valamit. Lassan léptem vissza a szobába, alaposan körülnéztem, mi zavarhatja ennyire az agyamat, illetve a lelkiismeretemet ( már ha van olyanom ). Ekkor pillantottam meg az asztalomon, már lassan porosodó könyvet. Bájitaltan, már tegnap kiolvastam. Gyorsan felkaptam, majd azzal együtt ismét kiléptem a szobából. Jártam már a könyvtárban, így most kivételesen tudtam merre megyek. Végig a földet bámulva haladtam, nem is néztem az orrom elé, ez okozta, hogy beleütköztem valakibe. Rápillantottam a velem szemben álló idegenre, pislogtam párat, vállat vontam, majd otthagytam. Igen, ezt azt hiszem egy bocsánatkérésnek szántam, bár az illető biztosan nem jött rá. Mindegy. Jobban oda kellene már figyelnem, mit is csinálok, hova is megyek. Alig telt el pár perc, máris a hatalmas barna fa ajtóval találtam magamat szemben, amire nagy betűkkel rá volt vésve, hogy "Könyvtár". Szinte már berúgtam az ajtót, olyan nagy erővel löktem be, rápillantottam a könyvtárosra, biccentettem egyet neki, majd letettem az asztalára a visszahozott könyvet. Beljebb sétáltam, keresnem kellett valami másik könyvet. Mindig is szerettem olvasni, remek kikapcsolódás, és unaloműző, csak ezt persze soha senki sem tudta rólam. Mindenkinek vannak titkai, hát az enyém ez. Befordultam az egyik sorba, majd nézelődni kezdtem, hátha találok valami jót. A kedvenc könyvem mindig is a Rómeó és Júlia volt. Nem vagyok valami érzelgős típus, mégis imádom. Így akadtam rá, szinte már kiszúrta a szememet, és szólítgatott, hogy olvassam el. Már vagy 600x olvastam, de mégis kényszert éreztem arra, hogy még egyszer a kezembe vegyem, így hát kikaptam a polcról, majd  egy üres fotel után keresgéltem. Találtam is egyet, az egyik, kissé eldugott sarokba, majd mikor odaértem, leültem, és olvasni kezdtem. Egyszerűen imádom.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 30. 14:46 Ugrás a poszthoz

Violetta


Imádom, imádom, imádom. Lapozok a második oldalra, elolvasom. Imádom, imádom, imádom. Minden oldal elolvasása után, csak ez járt a fejemben. Kívülről tudtam, hogy ki mit fog mondani, mi fog történni, de még is, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor. Teljesen belemerültem a történetbe, szinte magával ragadott. Alig telt el 10 perc, de én már majdnem elolvastam 30-40 oldalt. Csak lapoztam és lapoztam, megszűnt számomra a külvilág. Ekkor riadtam fel, és tértem vissza a valóságba, mivel valaki majdnem átesett rajtam, de szerencsére, csak a fotelom érzett fájdalmat.
- Mi a...? Eszméltem fel, majd ránéztem a mellettem lévőre, kissé meglepetten. Ahogy végigpillantottam rajta, először is megállapítottam, hogy lány, és talán egy kicsit idősebb mint én, vagy csak annak tűnik. Sóhajtottam egyet, nem akartam bunkó lenni, most nem annak van itt az ideje, így talán kissé monoton hangon, de megszólaltam.
- Minden oké? Egyben vagy? Kérdeztem, majd egy picit feljebb ültem a fotelbe, és vártam a lány reakcióját. Nagyon reméltem, hogy nem purcant ki itt mellettem, de nem tűnik olyan gyengének, hogy egy apró eséstől súlyosabb sérüléseket kaphat. Mikor a lány feltápászkodott, kissé zavartnak tűnt, de még így is volt elég ereje ahhoz, hogy bemutatkozzon. Végighallgattam, majd becsuktam a könyvemet, és letettem a velem szemben lévő asztalra. Pár másodpercig csak gondolkoztam, hogy mutatkozzak-e be én is, vagy hivatkozzak valamire, ami miatt el kell mennem, de rájöttem, hogy ismerősöket kell szereznem. Nem akarok magányosan éldegélni itt, ennyi erővel, már most beszerezhetnék 7 macskát, és egy kis kötögetni valót. Nyeltem egyet, majd a lányra néztem, egy apró mosollyal az arcomon.
- Yvonne vagyok. Mondtam, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Ha már bemutatkozunk, legyünk hivatalosak. Violetta. Egész szép név. A lánynak volt még egy kérdése felém, erre viszont nem tudtam hirtelen mit válaszoljak. Valószínűleg még mindig a könyv hatása alatt voltam, kicsit vissza kellett rázódnom a jelenbe. Sóhajtottam egyet, majd beláttam, őszintének kell lennem.
- Nos, igeeen. Ez valószínűleg azért van, mert még csak nemrég érkeztem. Másik iskolából jöttem át, ide. Mondtam, egy halovány mosoly kíséretében, majd vállat vontam, nem tudom miért. A velem szemben lévő fotelre pillantottam, majd vissza Violettára, ezzel is jelezve, hogy nincs-e kedve leülni, vagy...valami ilyesmi. Ha nincs, azt is megértem. Igazán megértő tudok lenni ilyen téren, sokan nem kedvelik a társaságomat, de olyanok is akadnak, akik egyenesen rajonganak értem. Khm, igen ez lennék én.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 30. 16:25 Ugrás a poszthoz

Emandorie


Jó volt egy picit nyugodtan nézelődni, és érezni a friss levegőt, de ezt egy hang megzavarta. Mégsem voltam olyan egyedül. Egy lány rám ripakodott, hogy nekivágtam az ajtót. Először kissé összerezzentem, mivel teljesen abban a tudatban voltam, hogy magam vagyok, de a lány hangjára megfordultam, majd mikor ránéztem, először azt hittem álmodok, és megint sikerült közterületen elaludnom. A lány első ránézésre pontosan ugyanolyannak tűnt mint én! Jenny? Nem. Pislogtam párat, és rájöttem, hogy ébren vagyok. Pár lépést tettem előre, hogy jobban megnézhessem a lányt. A bőrszíne, a hajszíne, minden olyan volt mint az enyém. Sosem szoktam megdöbbenni, és nem nagyon szoktam megijedni semmitől, de be kell vallanom, most frászt kaptam.
- Bocsi. Nem vettelek észre. Mondtam, nyugodtan, és kissé meglepődötten, bár reméltem, hogy ezt a lány nem veszi észre. Leültem, tőle nem is olyan messze, majd először a földet kezdtem bámulni, és gondolkoztam azon, hogy mikor is lehetett az a nap, amikor megőrültem. Egyre furcsább dolgokat teszek, látok. Elalszom közterületen, hasonmásokat látok, a húgomon kívül is. Nem semmi ami mostanában velem történik! Nyeltem egyet, majd sóhajtottam is, és újra visszanéztem a velem szemben ülőre, de ugyanolyannak tűnt, mint első látásra. Szép volt, talán egy kicsit idősebb mint én, de szerintem nagyon hasonlítottunk. Vettem egy mély levegőt, majd ismét megszólaltam.
- Tényleg sajnálom. Amúgy...hogy hívnak? Kérdeztem, kissé elbizonytalanodva. A szél lágyan fújt, néha elkapta a hajamat, többször is a szemembe fújta, de nem nagyon érdekelt. Hamarosan haza kellene már írnom egy levelet, hátha anya vagy apa tud segíteni ezeken a hallucinációimon, vagy meg tudják mondani mi a fene is történik velem. Bár ahogy ismerem őket, úgy is azt fogják mondani, hogy csak a környezetváltozás miatt diliztem be, várjak még pár napot, és el fog múlni. Igen...
- Én Yvonne vagyok. Mondtam egy apró mosollyal az arcomon, majd a lány felé nyújtottam a kezemet. Reméltem, hogy elfogadja, és nem haragszik rám sokáig, amiért gyakorlatilag rávágtam az ajtót. Remek, most már lassan vak is leszek. Egyre jobb. Kissé feszülten vártam a lány válaszát, de külsőleg igyekeztem nyugodt maradni. Talán sikerül.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 31. 11:46 Ugrás a poszthoz

A bál - Jeremy
Ruha

Mindenki valamiféle bálról beszélgetett, én meg persze semmiről sem tudtam. Kihallgattam másokat, így raktam össze a fejemben, hogy reneszánsz témájú bál készülődik a Nagyteremben. Mindig szerettem bálozgatni, bulizni, úgyhogy ezt sem hagyhattam ki, még akkor sem ha nem volt kivel mennem. Nem szégyen egyedül menni. Amint erre gondoltam, mintha csoda történt volna, egy alacsony, szőke srác felém sétált, és elhívott a bálba, nem is akárhogy. Nagyon aranyosnak tartottam, még szép, hogy igent mondtam. Benne legalább volt bátorság tisztességesen elhívni, értékelem az ilyet. Rögtön el is vonultam a szobámba, kicsit készülődni. Hosszú hullámokban lévő hajamat kontyba felkötöttem, arcomat tisztára varázsoltam, majd felvettem az estélyi ruhámat, természetesen reneszánsz stílusban. Hosszú volt, középen fűzős, hatalmas szoknya résszel. Kezdtem amiatt aggódni, hogy alig fogok majd beférni a Nagyterem ajtaján. A csukló részt, egy-egy kis masni díszítette, csakúgy mint a fűző résznél is. Piszkosfehér és rózsaszín színekben pompázott, nagyon elnyerte a tetszésemet, pedig nem is az én stílusom. Mikor megláttam a ruhán az arany szegélyeket, és a kis fodrokat végképp beleszerettem. Felvettem egy átlagos magassarkút, majd belenéztem a tükörbe. Kissé ideges lettem, kezdett visszatérni a régi énem. Leültem az ágyamra, majd a földet kezdtem el bámulni. Megígértem. Otthon mindenki tudja, hogy itt már jól kell teljesítenem, és ők is boldogok lennének, ha minden rendben lenne velem. Hiszen ismernek. Tudják, hogy kitartó vagyok, és nem adom fel könnyen a dolgokat, csak akkor, ha már nincs más választásom. Most viszont még bőven van, úgyhogy vettem egy mély levegőt, majd kinéztem az ablakon. Igen sokáig tarthatott a készülődésem, ugyanis a nap időközben már lement, odakint sötét volt. Felvettem egy apró mosolyt, ismét a tükörbe pillantottam, majd elhagytam a szobát. Mikor Jeremy megkért rá, hogy menjek el vele a bálba, szinte gondolkodás nélkül igent mondtam, nem tudom miért. Félek, még az arcára sem emlékszem. Mi lesz ha csak simán elmegyek mellette? Bár biztosan nem így lesz, ennyire idióta csak nem vagyok. Mikor az ajtóhoz értem, Jeremy már ott várt rám, majd ahogyan egyre jobban közelítettem feléje, úgy hajlott meg előttem, én pedig elmosolyodtam. Még mindig aranyos. Fiatalabb mint én, ebben biztos voltam, de nem nagyon fordítottam rá figyelmet. Ki érdekel a kora? A lényeg, hogy ha valakinek élvezzük a társaságát, akkor...akkor az rendben van. Besétáltunk, és amikor körülnéztem, szinte már elámultam. A termet gyönyörűen kicicomázták, az asztalok tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel, halk zene szólt. Volt akik csak sétálgattak, voltak akik táncoltak, mindenki mást csinált. Sokan voltunk. Biztosan remek estének nézünk elébe. Rápillantottam a partneremre, majd szóra bírtam magamat.
- Mihez lenne kedved?
Utoljára módosította:Yvonne L. West, 2013. július 31. 11:49
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 31. 12:23 Ugrás a poszthoz

Emandorie


A lány szemében biztosan olyan voltam mint valami idióta, akinek fennakadt a szeme. Csak bámultam rá, majd mikor ő is végre rám pillantott ugyanazt a reakciót produkálta mint én. Legalább már tudom, nem csak én látom azt amit látok. A lányon látszott, hogy kissé feszült, ugyanis még egyszer rám ripakodott az ajtócsapás miatt, majd utána elismerte, hogy végül is nincsen semmi gond. Egy halovány mosollyal együtt, kissé megkönnyebbültem, majd sóhajtottam egyet, és éreztem ahogyan a gyomrom görcsbe rándul, majd ahogy végiggondoltam a dolgot, rájöttem, hogy nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Hiszen, annyi ember van a világon akik kicsit hasonlítanak. Én Angliából jöttem, Ő pedig kitudja, hogy honnan. Pár perc telhetett csak el, mikor a lány elfogadta a kézfogásomat, és bemutatkozott. Dorie. Ez becenév, de mivel a lány már így is elég ideges volt, nem akartam firtatni, mi lehet a teljes neve.
- Örvendek. Mondtam, majd kezemet a testem mellé helyeztem, és hátradőltem a fotelben, amiben ültem. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, akartam egy rövid időt, amit csak a magaménak mondhatok, élveztem a jó időt, majd kinyitottam, és újra Doriera pillantottam. A lány leginkább csak a földet bámulta, akárcsak egy szobor, majd mikor már épp felálltam volna, hogy inkább lelépek, nem akarom még a jelenlétemmel is megzavarni, megszólalt, és meglepődtem azon, hogy Ő ilyen hangosan is kimondta azt, ami mindkettőnkben már egy kis ideje megfogalmazódik. Mi a fene lehet bennünk? Nyeltem egy nagyot, majd egy apró mosoly kíséretében, először csak vállat vontam, de igazából csak kerestem magamban a megfelelő szavakat. Mit lehet ilyenkor mondani?
- Igen, nekem is. Kicsit ijesztő. Mondtam, majd halkan elnevettem magamat, bár ahogy láttam Dorien, nem hiszem, hogy Ő olyan jókat fog ezen kacagni. Nem tudtam mi lehet a problémája, de általában ha ilyesmit észlelek valakin, soha nem kérdezem meg. Az mindig csak ront a helyzeten. Most inkább azon kezdtem el dolgozni, hogy megfejtsem a kísérteties, már szinte majdnem ikerhasonlóság okát. Elég volt nekem egy ikertestvér, nem kérek még egyet.
- Mondd csak, honnan jöttél? Más esetben ilyen kérdést fel se tettem volna, hiszen a legtöbb esetben nem érdekel a partnerem múltja, de könyörgöm! Ez most tényleg nagyon más.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 12:19 Ugrás a poszthoz

Natacha



Hihetetlen, hogy ilyen sokáig bírtam anélkül, hogy kitettem volna a lábamat a szobámból. De sajnos be kell ismernem, hogy nem szórakozás miatt voltak ennyi ideig, szinte bezárva. Azt hiszem stréber lettem, tanultam. Viszonylag nem is keveset. Vizsgaidőszak van, és muszáj átmennem. Eddig szerencsére már van két sikeres vizsgám, úgyhogy most úgy döntöttem egy picit kinyújtóztatom magamat, és lazítok. Kinéztem az ablakon, hogy megtudjam milyen idő van, mire számítsak mikor kilépek az udvarra, mivel szerintem senkinek sem lenne kellemes, ha kilépve a friss levegőre, egy hatalmas jégesővel találja magát szemben. Rendesen felöltöztem, majd elhagytam a már jól megszokott kis szobámat. Kezdek beilleszkedni, egészen megkedveltem a helyet, a folyosókon már látok ismerős arcokat, most már csak az a kérdés, hogy vajon nekik én is az vagyok-e, vagy ugyanolyan láthatatlan vagyok itt is, mint anno a Roxfortban. Azt nem élném túl. Tény,hogy kemény és határozott vagyok, de a magány az egyetlen egy dolog amitől félek, és általában mindig pont ez talál rám. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és mire felészleltem, meglepetten vettem észre, hogy nem tudom hol vagyok. Tettem pár lépést előre, mikor egy hosszú folyosóval találtam szemben magamat, a falak tele voltak festményekkel. Egyedül voltam, mikor hirtelen egy éles fejfájás hasított belém, mivel szinte maximum hangerőn kezdett el ordítani pár festmény. Vettem egy mély levegőt, majd én is kissé felemelve a hangomat, elordítottam magamat.
- Pofa be! Nem érdekelt, hogy ki hallja, vagy ki látja, de sosem éreztem még ilyet. Azt hittem, hogy ott helyben fog felrobbanni a fejem, ami lássuk be, nem hiszem, hogy pozitívum lett volna a jövőre nézve. A festmények megdöbbenve néztek rám, mintha tekintetükkel azt akarnák nekem elmondani, hogy hogy képzelem azt, hogy félbeszakítom őket. Hát így. Nekik se tetszene, ha elkezdenék itt mindenféle hülyeséget kiabálni, ők lennének a legjobban felháborodva. Szerencsére mintha megijedtek volna tőlem, mivel halk sutyorgásba kezdek, én pedig az egyik festmény alá leültem, fejemet a falnak támasztottam, és nézelődni kezdtem. Még ez is jó pihenésnek, annyi minden után, amin az elmúlt hetekben keresztülmentem.
Utoljára módosította:Yvonne L. West, 2013. augusztus 24. 12:20
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 12:38 Ugrás a poszthoz

Kornél


Láttam a mellettem ülőn, hogy már lassan elalszik, ezért inkább lakatot tettem a számra. Utálok ismerkedni, ilyenkor mintha valaki teljesen más lennék, nem önmagam. Lehet, hogy ezért is nincs még senki, akit itt ismernék. Az alapján ítélnek meg, amit először látnak, hiszen az alapján nem tudnak, aki tényleg vagyok...Mindegy. Vettem egy mély levegőt, mintha próbálnám előhívni az igazi Yvyt, behunytam a szememet, majd mikor kinyitottam, már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú sokkal közelebb van hozzám mint volt, vagy mint kellene lennie. Nem ijedtem meg közelségétől, nagyon kevés dolog túl megrémíteni. Alig telhetett el pár perc, mire ujjai már a combomon jártak, szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Szemeim egy másodperc erejéig elkerekedtek, majd elmosolyodtam. Nehezen tartottam vissza, hogy ne nevessem el magamat, hiszen ismerem ezt a "fajta" fiút. Nem most találkozom először ilyennel, viszont valahogy mindig belebotlok a hozzá hasonlókba. Hagytam, hogy tegye amit tennie kell, majd mikor végre bemutatkozott, kezét pedig elvette rólam, mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna. Kezdett már kínossá válni a csönd, legalábbis számomra. Kornél. Fantasztikus. Szörnyen rossz a név és arc memóriám, ezért is, mikor meghallottam nevét, magamban elemezgetni kezdtem, és eközben az arcát figyeltem, szinte már pislogás nélkül. Olyan lehettem mint valami űrlény. Mikor már úgy éreztem, hogy a név és az arc kellőképpen kapcsolódik egymáshoz, újra a földre pillantottam, és vártam. Isten tudja mire, csak vártam. Ahogy a fiú egyre közelebb került hozzám, úgy éreztem én is egyre jobban az illatát. Érződött rajta a férfi parfüm, ami titkon ugyan, de a gyengém. Imádom őket. Vettem egy mély levegőt, majd mikor újra meghallottam a hangját, fejemet ismét Kornél felé fordítottam, és felvetettem egy halvány mosolyt. Próbáltam meggyőzően festeni, és határozottan, kisebb nagyobb sikerrel.
- Valószínűleg azért, mert csak nemrég jöttem át, egy másik iskolából. Inkább örülj neki, hogy most láthatsz, és használd ki ezt a páratlan lehetőséget. Mondtam, kissé cinikusan, mintha őt hibáztatnám, hogy eddig miért nem volt hajlandó rám nézni. Mondjuk, tény, hogy nekem sem ismerős az arca, pedig meg van rá az esély, hogy az elmúlt napokban már elsétáltam mellette odabent a folyosókon, de annyi ember van itt. Senkinek sem jegyzem meg rendesen az arcát. Egy perc erejéig szememmel körbepásztáztam a Rét területét, de egyenlőre úgy tűnt nekem, hogy csak ketten vagyunk. Azt hiszem ez csak még rosszabbá tette a helyzetemet, de amint Kornélra néztem, elmosolyodtam. Én aztán nem félek! Éreztem ahogyan folyamatosan közelebb és közelebb jön hozzám, kezdtem attól tartani, hogy hamarosan fellök.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 13:24 Ugrás a poszthoz

Natacha


Csend és nyugalom vett körül, úgy éreztem magamat mint akinek nincsen semmiféle problémája. Ha jól számoltam ez az állapot, körülbelül 10 percig tartott, míg azután meg nem zavartak. Igen, ilyen az én formám, a sors mindig is kegyetlen volt a kicsi Yvonneal. Biztos csak irigy, ezért akarja megkeseríteni az életemet, olykor-olykor. Egy lány hatalmasat hasalt, és pont a lábam előtt ért földet. Ahogy végignéztem rajta, pár másodpercig csak meg voltam lepődve, utána viszont már próbáltam visszafojtani a nevetésemet. Elég viccesen bukott egyet. Elmosolyodtam, majd arrébb húzódtam, miközben a lány feltápászkodott, és zavarodottan fordult felém. Feltett egy kérdést, amit először alig hallottam, majd felálltam, hogy egy magasságban legyünk.
- Igen. Ha én itt vagyok, tudjanak már lakatot tenni a kis szájacskájukra, de most komolyan. Mondtam, kissé színészkedve és gúnyosan, majd legyintettem egyet, és elmosolyodtam. Most nem voltam "bunkó vagyok" módban, és szerintem a lánynak már így is kínos minden, az előbbi kis mutatványa után, nem akartam még jobban piszkálni. Pár percig csak álltunk egymással szemben, és egyikünk sem mondott semmit. A mögöttem lévő festmény halkan odasuttogott nekem valamit, valami olyasmit, hogy mondjak már valamit, mert ez még neki is kínos. Egy szúrós pillantást vetettem a "műalkotásra" majd vissza a lányra.
- Hallod, amúgy hatásos volt a belépőd. Egyben vagy még? Kérdeztem, próbáltam egy kis aggodalmat is mutatni, bár magamban nem nagyon érdekelt. Látszik, hogy nincs semmi baja, nem halt meg, nem fekszik még mindig a földön kínoktól sikítozva, úgyhogy látszólag semmi baja. Minek is kérdeztem meg. Hajamat hátradobtam, elkezdtem picit igazgatni, azzal is legalább elütöttem egy pár másodperc erejéig az időt, majd mikor végeztem, ismét a velem szemben, kissé félénken ácsorgó szöszire pillantottam. Olyan kis fiatalnak tűnt, kétség sem fért hozzá, hogy elsős. Persze, nem ítélem el az újoncokat, de nagyon ritkán elegyedek szóba velük.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 19:22 Ugrás a poszthoz

Jeremy *-*
Öltözet


Lassan kezd lemenni a nap, imádom nézegetni. Odahaza persze könnyebb volt, hiszen csak kisétáltam a szobámból az erkélyemre, leültem, szívtam magamba a friss levegőt és élveztem a pillanatot. Szinte emlékszem az összes naplementére amit eddig láttam. Kíváncsi vagyok itt milyen. Felöltöztem, most már egy kissé melegebben, hiszen ahogyan egyre jobban esteledik, úgy lesz egyre hidegebb is. Érezni, hogy hamarosan itt van az ősz, vége a jó meleg időnek. Amint mindennel végeztem, kiléptem a szobából, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Magam mögött hagytam a Rellon körletet, majd egy másik lépcsőházat, aztán egy hirtelen mozdulattal befordultam az egyik folyosóra. Nem tudtam, hogy pontosan hova is szeretnék menni, inkább csak...mentem. Pár perc elteltével a szemem megakadt egy érdekesnek tűnő helyen. Sehová nem volt kiírva, hogy mi ez pontosan, de első látásra nekem úgy tűnt, mintha valami üvegház szerűség lenne. Benyitottam az ajtón, majd egy gyönyörű és hatalmas szökőkúttal találtam szemben magamat. Imádom a szökőkutakat! Körbenéztem, nincs-e senki más a közelemben, majd mikor már biztos voltam abban, hogy egyedül vagyok, szinte már odaugráltam a kúthoz, mint valami gyerek. Sosem csináltam még ilyet, és valószínűleg ezek után se fogok, de olyan jól esett egy picit ugrálni. Igen, én lennék a kemény csaj, a vérbeli Rellonos. Leültem a kút szélére, és a vizet kezdtem el bámulni. Olyan mélynek tűnt, és kristálytiszta volt. Életemben nem láttam még ehhez hasonlót, nagyon tetszett. Ott helyben eldöntöttem, hogy ide minden este kijövök, itt még a friss levegő is érezhető volt, és kiláttam az udvarra. A kút széléről át telepedtem a földre, hátammal támaszkodva a kútnak, és nézelődni kezdtem. Ugyan nem sokat, de láttam pár virágot is, egész jól díszítették a helyet, illettek ide. Valahogy, olyan tökéletes volt itt minden. Túl tökéletes. Kicsit gyanakvó szoktam lenni, ha valami pont olyan mint amilyet én szeretnék, vagy ahogyan én elképzeltem, mindig azt hiszem, hogy valami csapdába kerültem, vagy így akarnak becsalni oda. Túl paranoiás vagyok, le kellene szoknom róla. A víz csobogása, ahogyan hallottam odakintről a madarakat, igazán megnyugtatóan hatottak rám. Az elmúlt pár napban nem tudtam kipihenni magamat rendesen, úgyhogy ennek épp itt volt az ideje. Sóhajtottam egyet, majd elkezdtem rágni a körmeimet. Mindenki figyelmeztetett már vagy 100x hogy ez egy baromi rossz szokás, de valamiért nem tudok leszokni róla. Próbáltam már, de... ami nem megy azt nem kell erőltetni. Békén lehet hagyni engem. Szerintem már nagylány vagyok, magamtól is meg tudom állapítani mi jó nekem, és mi nem. Elmosolyodtam, ahogyan ezek kavarogtak a fejemben, majd sóhajtottam egyet, és tekintetemet a bejárati ajtóra szegeztem, mintha hallottam volna valami neszt afelől...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 19:45 Ugrás a poszthoz

Sharlotte
Ruha



Ahogyan egyedül ücsörögtem a folyosón, kezdtem egyre inkább rájönni arra, hogy milyen szánalmas vagyok. Itt a legtöbb ember ismeri a másikat. És én? Persze, találkoztam már pár emberrel, van akivel beszélgettem is, van akivel nem sokat, de ez így nem elég. Ahhoz képest, hogy nem vagyok valami szuper ismerkedésből, és sokan rühellik azt ahogyan beszélek másokkal, még is, társasági ember vagyok. Nem tudom elviselni a magányt. Oké, néha jól esik az embernek kicsit egyedül lenni, de nem folyamatosan. Milyen az már, könyörgöm?! Pár percig még ücsörögtem, majd mint akinek megszúrták a hátsóját egy tűvel, felpattantam és elindultam, visszafelé a Rellon körletbe, de pár perc séta után meggondoltam magamat. Hihetetlen, hogy eddig nem jutott még eszembe lemenni a faluba. Pedig tudtam, hogy van, és, hogy le is lehet menni de mindig lusta voltam hozzá, mivel nem tudom milyen messze van. Itt az ideje kideríteni. Kiléptem a kastély hatalmas bejáratán, majd elindultam a falu irányába. Eltelhetett olyan 10-15 perc, mikor már meg is érkeztem, és a fő utcán sétálgatva nézegettem a bolti kirakatokat, ahol jobbnál jobb termékeket kínálnak a vásárlók számára. Mindig is hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Annyira eltúlozzák a reklámokat, hogy az már fáj. Semmi különleges nincs a termékben, de még is úgy próbálják beállítani mintha a földön kívülről hozták volna, és mindenre jó amit egy átlagos ember el se tudna képzelni. Kedvem támadna egyszer az ilyen embereknek lekeverni egy pofont. Én például akkor is megvennék valamit, ha nem mondanak róla semmit, csak annyit, hogy mi a termék neve. Kész. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és észre se vettem, hogy gyakorlatilag kisétáltam a faluból, és ott álltam a semmi közepén. Gyorsan megfordultam, szerencsére nem mentem messzire, majd most már figyelmesebben és lassabban kezdtem sétálni. Ahogy az egyik szűk utcába benéztem, valamin megakadt a szemem. Elkezdtem haladni feléje, majd mikor odaértem, egy nagyon aranyos játszótérrel találtam magamat szemben. Kiskoromban mindig arra vágytam, hogy ilyen, és ehhez hasonló helyeken játsszak, de anyáék azt állították mi túl előkelőek vagyunk ilyen helyen mutatkozni. Senki sem volt a közelemben, a gyerekek gondolom már alszanak ilyenkor. Helyes. A játszótér most csak is Yvonne tulajdona. Besétáltam, majd leültem az egyik hintába és lassan hajtani kezdtem magamat, közben pedig körbenéztem ahogyan az emberek már vonulnak be házaikba, készülnek az esti dolgokra. Én se maradok sokat, csak egy kicsit kijöttem levegőzni, utána majd visszasurranok halkan a kastélyba.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 24. 21:02 Ugrás a poszthoz

Jeremy Pirul


Amint az ajtóra pillantottam, az kinyílt és egy ismerős arcot vettem észre. A kis aranyos szöszi, a bálról! Egy apró mosollyal figyeltem mozdulatait, ahogyan közelít felém, majd rám köszön, és mellém ül. Pár másodpercig csak végignéztem rajta, próbáltam megemészteni azt, hogy most nincs puccos és ódivatú ruhákban.
- Na hellóka. Igen...Szerintem ez valahogy kényelmesebb, mint az a hatalmas ruha volt. Mondtam, és ahogy visszagondoltam arra a nagy szoknyára, az anyagra, és, hogy milyen melegem volt benne, szinte kirázott a hideg. Többet nem akarom felvenni azt a, szinte már jelmez szerű izét.
Amióta itt vagyok, Jeremy a legnormálisabb velem, ez tetszik. Nem sokan hajlandóak engem elviselni, de neki valahogy még is sikerült, és ráadásul még azt is el tudta érni, hogy én is kedveljem őt. Olyan lett számomra mint egy barát. Vagy, ahhoz hasonló. Ismét csak pár perc csend következett, de mellette valahogy nem éreztem ezt kínosnak. Én ezt amolyan gondolkozási fázisnak fogtam fel, mintha mindketten éppen azon agyaltunk volna, hogy mit mondjunk a másiknak. A fiú zsebéből ekkor kigurult egy furulya, majd Jeremy zavartan felkapta, és láttam rajta ahogyan megilletődik. Azért is, hogy megkíméljem, inkább úgy tettem mintha nem láttam volna semmit, majd ficeregtem egy picit, utána pedig szóra bírtam magamat.
- Amúgy hogy vagy mostanában? A bál óta nem is láttalak. Mondtam, kissé szomorúan, mivel ez így is volt. Olyan jól éreztük magunkat, legalább is én biztosan, aztán egyszerre csak felszívódott. Mikor a folyosókon sétálgattam, titkon néha őt kerestem, de sehol semmi. Lehet, hogy ő is vizsgákra tanult, mint mindenki. Megértem. Hamar elment az idő, szinte már teljesen besötétedett, így még kellemesebb volt hallgatni a mögöttünk csobogó vizet. Szerencsére a kastélyból kiszűrődő fény miatt nem ültünk tök sötétben. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Lehűlt a levegő, nagyon jól esett. Vajon milyen lehet most otthon? Nem mintha olyan nagyon hiányoznának az otthoniak, de még mindig nem jelentkezett senki. Olyan furcsa. Talán örülnek, hogy leléptem otthonról? Ahogyan őket ismerem, még ezt is ki tudom nézni a West famíliából. Kinyitottam a szememet, majd tekintetemet ismét a mellettem ülő kis szöszire helyeztem. Aranyos srác. Még mindig hihetetlen, hogy kedvel engem. Vagy legalább is, úgy tűnik...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 25. 11:47 Ugrás a poszthoz

Zenész gyerek (:


- Divatos? Borzalmas volt! Mondtam, majd felnevettem kijelentésén. Esküszöm, ha még egyszer ezt mondja, ráadom azt a ruhát. Kíváncsi leszek akkor mi lesz a véleménye. Ahogy azon kezdtem el agyalni, hogyan nézni ki ez a kis szöszi egy szinte már nagyobb ruhában mint ő maga, újra elmosolyodtam, de a hangos nevetést inkább visszafojtottam magamba. Nem akartam, hogy totál hülyének nézzen, amiért csak így a semmibe egyszer csak beleröhögök. Ismét egy kisebb csend lett közöttünk, mindketten nézelődtünk, és gondolkoztunk. Tényleg jólesett egy kicsit a levegőn lenni, és még jobb volt az, hogy ilyen hűvös lett. Mondjuk, ha ezt tudtam volna előre, hoztam volna egy picit vastagabb kabátot, mivel egy fuvallat befújt a dzsekim alá, és kissé összerázkódtam. Feljebb húztam a kabátom cipzárját, majd ismét Jeremyre pillantottam, amikor újra megszólalt. Mosolyogva, és kissé érdeklődve figyeltem, majd ezután egy percre a földre pillantottam, összeszedtem a gondolataimat, majd ismét vissza a fiúra.
- Ja, nem kell az órákon ülnünk, helyette járkálhatunk vizsgázni. Sokkal jobb... Mondtam gúnyosan, majd ismét elnevettem magamat. Reméltem, hogy a fiú nem veszi majd komolyan az ilyen kis cinikus és színészi megnyilvánulásaimat. Mindig tudnia kell, hogy vele nem fogok bunkóskodni.
Nálam mi a helyzet? Ez volt a srác következő kérdése. Kissé zavarba jöttem, mivel semmi érdemlegeset nem tudtam neki mesélni. Keresgéltem, kutattam a gondolataim között, hátha találok valami olyat, amit Jeremy is értékelhetne, de egyszerűen olyan volt mint tűt keresni egy szénakazalban. Nyeltem egyet, majd szóra bírtam magamat. Jobbnak láttam őszintének lenni.
- Igazából semmi nem történt velem. Túl unalmas az életem. Mondtam, majd vállat vontam, ezzel is jelezve azt, hogy már hozzászoktam ehhez. Pár perc telt el, mire már csak arra leszek figyelmes, hogy zene szól valahonnan. Valahonnan, de pontosabban a közvetlen közelemből. Ekkor láttam meg, hogy Jeremy furulyázni kezdett. Először kicsit kellemetlenül éreztem magamat, ilyen helyzetekben sosem tudok kibontakozni. Máskor is előfordult már velem, hogy valaki egyszer csak elkezdett énekelni mellettem, arra csak pár percig bámultam, utána pedig csendesen és feltűnés nélkül leléptem. Kicsit olyan számomra mint a halálesetek. Sosem tudtam azokat sem hová tenni. Tudatosul bennem, hogy van egy adott személy akit már soha többet nem fogok látni, de csak ennyi. Jeremy egész sokáig elidőzött a zenéléssel, talán olyan 10 perc után észlelt fel ő is arra, hogy abba kellene hagynia a kis magánszámát. Mikor befejezte, ránéztem, és próbáltam valami értelmeset kinyögni.
- Ügyes vagy. Oké, ennél mondhattam volna jobbat is. Miért nem tudom befogva tartani a számat?
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 25. 14:09 Ugrás a poszthoz

Sharlotte


Elcsendesült a falu, leginkább már csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, meg a szél halk susogását. Kicsit még kísérteties is volt, ahogyan a szél néha fellibbentette a mellettem lévő üres hintát, de én nem ijedek meg egy könnyen, főleg azért is nem, mert valami beteges módon engem mindig is vonzottak az ijesztő dolgok. Odahaza már megszállottan kerestem az elhagyatott épületeket, olyan jó volt a romok között csak sétálgatni. Lehet valahonnan összeszedtem egy szellemet, és amiatt vagyok ilyen, mert belülről irányít. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, biztosan észrevettem volna már ezt. Hatalmas fantáziám van, mondták már. Ez az egyik dolog amit imádok magamban. Ha unatkozok, akkor egyszerűen csak elképzelek magamnak egy világot, ahol szívesen élnék. Egy amolyan Yvonne féle Paradicsomot. Még az is lehet, hogy nem csak én lennék az egyetlen akinek az a hely lenne a mindene, a féltett kis vágya. Gondolataim csak úgy szárnyaltak, egyre több minden jutott az eszembe, meg is fogadtam magamnak, hogy ha visszatérek a kastélyba, fogok egy papírt, és mindent leírok amire emlékszem. Az elmélkedésemet egy hang szakította félbe. Nem volt ismerős, inkább olyan kis lágyan hangzott ebben az időben. Mintha megtörte volna az ijesztő hangulatot. Fejemet a hang irányába fordítottam, és egy apró kis szőke lány álldogált előttem. Nagyon tetszett a ruhája, nekem is vannak hasonlóim, de még nem mertem felvenni a kastélyon belül. Ki tudja mik ott a szabályok, aztán elég nekem az, hogy tanulnom kell, nincs szükségem melléje egy büntetésre. Alaposabban végignéztem a lányon, biccentettem neki egyet köszönés képpen. Nem volt sok kedvem megszólalni, hogy őszinte legyek. Úgy éreztem magamat, mintha kímélni kellene a hangomat valamitől. Figyeltem a lány mozdulatait, ahogyan lassan a mellettem lévő, üres hinta felé sétálgat, majd egy laza mozdulattal belehuppant. Pár másodperc múlva, újra megszólalt. Érdeklődve figyeltem, majd válaszként először csak vállat vontam, de később rájöttem, hogy nem fog sokáig tartani ez a beszélgetésnek nevezett valami, ha meg sem szólalok. Megköszörültem a torkomat, majd szóra bírtam magamat. Jajj, csak nehogy valami baja legyen a hangomnak..
- Itt. Már hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, úgyhogy azt hiszem igen..."Antiszockodom" Válaszoltam, az utolsó kérdést kihagyva. Mi a nevem? Miért kérdezi tőlem mindenki ezt? Szerintem úgy is el lehet társalogni valakivel, hogyha egy ideig nem tudják a másik nevét. De mivel már feltette azt az ominózus kérdést, inkább nem akartam bunkó lenni. Most nem.
- Yvonne Ránéztem a lányra, tekintetemmel próbáltam jelezni számára, hogy ha már ennyire kíváncsiskodó, akkor árulja már el az ő nevét is. Legalább lesz egy újabb arc és egy név amit nagy nehezen nekiállhatok majd összepárosítani, és remélhetőleg sikeresen megjegyezni.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 26. 18:12 Ugrás a poszthoz

Kornél


A fiú kissé szótlan volt, de annál inkább rámenős. Sosem gondoltam volna, hogy ezt a kettőt valaki el tudja sajátítani, egyszerre. Testét szinte már teljesen a sajátomhoz simulva éreztem. Szívesen megszólaltam volna, de valahogy nem tudtam, valami meggátolt benne. Pár perc semmittevés után, egy apró fájdalmat éreztem a hátamba, utána pedig mintha nem is ezen a világon lettem volna. Minden olyan szép lett, olyan rózsaszín. Semmi problémám nem volt, boldog voltam. Szép volt az idő, a virágok gyönyörű színekben pompáztak, majd mikor tekintetem Kornélra tévedt, szívem hatalmasat dobbant, gyomromban pedig megjelentek a pillangók. Először kissé megrémültem, sosem éreztem még ehhez hasonlót, és amikor a fiú pillantása találkozott az enyémmel, kedvem lett volna meghalni a boldogságtól és az izgatottságtól. Mindez kívülről nem látszott, mindig is jól tartottam magamban az érzelmeimet, szerencsére ez most is sikerült. Fogalmam sem volt mi történik velem, minden csak ment magától, mintha már nem én lettem volna a főnök, hanem valami apró kis erő, ami teljesen bekebelezett és irányítani kezdte volna az érzéseimet és a cselekedeteimet. Meg kell, hogy mondjam nagyon tetszett a helyzet. De azt hiszem ezt a gondolatot is mélyen elzárom magamban. Kornél arcára ha ránéztem, egyszerűen elakadt a lélegzetem. Sosem láttam még hozzá hasonló, mondhatni csodát. Hihetetlen, hogy eddig nem vettem még őt észre, de örültem, hogy most ekkora szerencsém van, hogy itt lehetek, közvetlen mellette, és gyönyörködhetek benne. Mikor szóra nyitotta a száját, és kissé kábultam elszavalt nekem egy mondatot, teljesen elolvadtam. Én? Most komolyan rólam beszélt? Éreztem, ahogyan elpirulok. Próbáltam visszatartani, hiszen mi a franc történhetett, hogy én itt nekiálltam pirulgatni? De nem tudtam megállítani ezt az érzést. Elmosolyodtam, majd a fiú szemeibe néztem.
- Nem...még nem említetted, de...örülök, hogy most megtetted. Mondtam. Hangomon hallani lehetett a zavart, és a csodálatot. Pár másodperc múlva a fiú kezei a hajamban voltak, utána átkerültek az arcomra, majd még közelebb húzott magához, hogy egy csókot adjon. Számomra megszűnt a külvilág, csak ő és én léteztünk. Fel se tűnt mennyi idő telik el a csók közben, de nem akartam, hogy ennek vége legyen. Gyönyörű volt. Teljesen elvesztettem mindent, mikor kissé eltávolodtunk egymástól, azt se tudtam hol vagyok. Pislogtam párat, körül néztem, majd mikor már beazonosítottam, hogy nagyjából mi is történik, Kornélra pillantottam. Kezdtem attól félni, hogy meghallja ahogyan ver a szívem, és megrémül. Éreztem, hogy majd kiugrik a helyéről. Nem bírtam magammal, kezeimet azonnal a fiú nyaka köré fontam, és újra megcsókoltam. Át akartam élni azt a pillanatot, mint az imént. Újra és újra. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, de biztos voltam benne, hogy ez felejthetetlen lesz. Igazából magamra se ismertem, ez nem rám vall. De kit érdekel? Lehet ez a rejtett énem. Nagyon tetszett minden. Végre boldog voltam.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 26. 22:24 Ugrás a poszthoz

Zsolt
Öltözet

Elég késő van, mégsem tudok elaludni. Szobatársaim már mind horkoltak, odakint viszont még szűrődött be fény, tehát lehetetlen, hogy az egész kastély már alussza az igazak álmát. Pár percig még forgolódtam, majd felültem az ágyban és körbenéztem. Nem szoktam nagyon szabályokat szegni, de egyszerűen nem bírtam magammal. Halkan kikászálódtam az ágyamból, felkaptam pár ruhát, majd gyorsan magamra kaptam. Mielőtt kiléptem volna a szobából, hajamat még megigazítottam. Magamon az a legfontosabb. Tulajdonképpen elég kevés dolgot szeretek saját magamon, de a hajamat azt egyszerűen imádom. Mikor végeztem, olyan csendben amennyire csak tudtam, elhagytam a szobát, majd a Rellon körletet. Kezdtem magamat úgy érezni mint egy nyomozó, aki bujkálva ugyan, de célt akar érni. Én is így haladtam egyre inkább a kastély bejárata felé, majd mikor odaértem, kinyitottam és kislisszantam rajta. Odahaza ha esténként nem tudtam aludni, mindig az udvaron sétálgattam. Szerettem nézni a csillagokat, és a levegő ilyenkor a legjobb. Sétálgatni kezdtem, karba tett kézzel. Néha-néha belerúgtam az épp előttem ólálkodó kövekbe, folyamatosan a földet bámultam, míg nem rá kellett jönnöm, hogy eltévedtem. Egy erdő közepén álltam, az éjszaka közepén és fogalmam sem volt merre tovább. Pár lépést tettem előre, mikor egy hatalmas fával találtam szembe magamat, amelynek a tetején egy aranyos kis faház ácsorgott, innen látva, teljesen üresen. Körbenéztem, nincs-e senki a közelembe, majd a lépcsőn lassan felmásztam. Vettem egy mély levegőt mielőtt benyitottam volna, majd mikor belöktem az ajtót, kellemesen csalódtam. Első látásra azt hittem idebent is olyan rossz állapotú ez a hely, mint kívülről. Viszont nem így történt. Fotelek fogadtak, és minden rendezettnek tűnt. Tetszett. Körbesétáltam, mindent megnéztem alaposan, amennyire csak lehetett, majd belehuppantam az egyik fotelbe. Olyan nyugodt volt itt minden, most már csak abban reménykedtem, hogy nem fogok lebukni. Bár, ha jobban belegondolunk...Ki a fene találna meg engem idefent? Még az is lehet, hogy itt éjszakázom, reggel pedig visszasétálok a kastélyba. Szerintem senkinek sem tűnne fel, hogy kihagytam egy egész éjszakát. Beismerem, itt még jobb is, mint a szobámba. Hátradőltem, a plafont kezdtem el bámulni. Még az is tetszett. Hihetetlen, hogy eddig fel se tűnt, hogy létezik ez a hely...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 27. 22:17 Ugrás a poszthoz

Zsolt


Jó volt egy kis csend és nyugalom, de mint mindig, most is volt akkora "mázlim", hogy ezt valaki megtörte. Alig ültem egyedül 10-20 percnél tovább, mire lépteket hallottam, amint közeledtek felfelé, és egyre közelebb hozzám. Mikor kinyílt a faház ajtaja, először kissé megrémültem, hiszen még is csak egy erdőben vagyok, ki tudja ki és mi járhat erre, de mikor egy látszólag normálisnak és embernek tűnő srác állt előttem, megnyugodtam. Rám köszönt, mire én biccentettem neki, ezzel is jelezve, egy "Szia" féleséget. A velem szemben lévő üres fotel felé vette az irányt, majd mikor beleült, be is mutatkozott. Engem ért az a szerencse, hogy beszélgetnem kell vele. Mondjuk, kivel mással is beszélhetne most itt? Pár másodpercet még vártam, kicsit úgy tűnhetett, mintha a nevemen gondolkoztam volna, pedig egyszerűen csak elbambultam.
- Yvonne. Mondtam, majd egy kicsit alaposabban végignéztem rajta. Először nem tudtam eldönteni, hogy elsős vagy másodikos, de nem sokáig agyaltam a korán. Igazából nem is nagyon érdekelt, én gyakorlatilag bárkivel leállok beszélgetni, feltéve ha normálisan viselkednek velem. Pár perc csend, mire a fiú egy érthetetlen dolgot mondott. A hajam? Mondjuk tény, hogy imádom, de más sose dicsérte még meg. Egy apró mosolyt vetettem Zsolt felé, ezzel is megköszönve bókját, majd a földre pillantottam. Nem nagyon tudtam bármit is mondani, a beszélgetés nem az erősségem, főleg nem estefelé. Késő van, kifogytam a szavakból. A legtöbbet már napközben elhasználtam. Alig telt el, újabb pár perc, mire a fiú ismét megszólalt. Most már szép is vagyok. Elmosolyodtam, majd ránéztem Zsoltra.
- Tudom, de azért köszönöm. Mondtam, majd pár másodperc múlva, halkan ugyan, de kissé elnevettem magamat. Tény, hogy nagyon sokszor egoista vagyok, de már egy jó ideje nem mutattam ezt ki mások előtt. Egy kis ideig még gondolkoztam, hogy vajon Zsoltnak hogyan fordulhattak meg ilyenek a fejében, úgy, hogy még sosem beszéltünk, majd jobbnak láttam, hogyha inkább rákérdezek nála.
- Amúgy ezek most, hogy jöttek? Kérdeztem mosolyogva és érdeklődve, mivel hirtelen nem tudtam hová tenni Zsolt közvetlenségét. Mindig szeretem ha bókolnak, így most sem zavart, csak...meglepődtem.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 11:23 Ugrás a poszthoz

Natacha


Szegény lányon látszott, hogy kissé zavarban van. Egy ekkora mutatvány után én is hasonlóan éreztem volna magamat, úgyhogy meg is tudtam érteni őt. A lány igazat adott nekem abban, hogy talán én vagyok itt az egyetlen, aki el tudta csendesíteni ezeket a nem is tudom miket, aminek felettébb örültem. Végre valaki aki elismer. Pár percig csak ácsorogtunk, majd a lány bemutatkozott. Egy kis ideig csak emésztgettem a nevét, majd mikor már úgy ahogy megjegyeztem, a lány felé nyújtottam a kezemet, hogy én is bemutatkozzam. Nem gyakran viselkedem így. Most túl normálisnak és átlagosnak éreztem magamat. Mindig is szerettem kitűnni a tömegből valamivel, ez eddig, kisebb-nagyobb sikerekkel összejött.
- Yvvonne, harmadikos. Mondtam, egy halvány mosollyal az arcomon, ami a lány következő kijelentésén, szélesebbre húzódott. Egy másodperc erejéig lepillantottam a földre, majd vissza a szöszire.
- Ezt eltaláltad. Ennyire feltűnő, ha valaki Rellonos, vagy sem? Mondjuk, tény, hogy egy emberről, itt a kastély falai között, a legkönnyebben azt lehet megállapítani, ha Rellonos. A többi számomra valahogy annyira összefügg. Nem nagyon tudom megkülönböztetni a maradék házat, csak tulajdonságok alapján. Emlékszem még, mikor engem soroltak be egy házba. A teszlek süveg két ház között vacillált, de amint behunytam a szememet, és vettem egy mély levegőt, már hallottam is amint kimondja, hogy Rellon. Én is ide osztottam volna magamat. Elképzelhető viszont az is, hogyha nem itt lennék, akkor valahol máshol is képes lettem volna a beilleszkedésre. Mindegy is, ezen nem éri meg gondolkozni. Nem akarok a múltban élni. Sok mindent elkövettem már ott, amire nem vagyok büszke, de én annak a híve vagyok, hogy fogadd el a múltadat, aztán lépj tovább. Gondolataim kissé elkalandoztak, az rázott vissza a jelenbe, hogy két festmény, felettem hangos pletykálgatásba kezdtek a kastélyban élő pár diákról. Egyikük neve sem volt ismerős, így feléjük fordultam, majd karba tett kézzel csak bámultam rájuk, hátha észreveszik magukat. Mikor a két festmény felém fordult, csak grimaszokat tudtak vágni, de legalább elhallgattak.
- Na azért. Hihetetlenek ezek a kis mocskok!Állapítottam meg hangosan, majd visszafordultam Natachához, és elmosolyodtam. Remélem nem vette zokon, hogy  megint nekiálltam intézkedni a csend miatt.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 11:50 Ugrás a poszthoz

Zsolt


A fiú csak nézett rám, és mosolygott. Először egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat, mivel maga az egyik srác kissé gyanús volt nekem, de jobbnak láttam megnyugodni. Nem hiszem, hogy a kastély falai közé beengedtek volna egy ön, és közveszélyes személyt, tehát biztosan nem kell attól tartanom, hogy hamarosan felugrik a fotelból és megkésel. Vagy ha még is, jók a reflexeim, tudnék hamar védekezni. Szép a nevem. Vajon fog Zsolt bármit is találni rajtam, ami nem szép? Mondjuk tényleg tetszettek a bókok, mert életem során nem sok jutott nekem belőle, általában csak megbámultak, aztán továbbálltak. Egy halvány mosolyt vetettem a fiúra, majd megvártam míg megmagyarázza, hogy honnan is jöttek elő benne ezek a hirtelen dicsérgetések. Végighallgattam, majd ismét halkan elnevettem magamat.
- Értem. Azért, köszönöm, hogy tényleg így gondolod. De még is, mi vagy te? Valami nőcsábász féleség? Nem tudom miért kérdeztem ezt tőle, mert az én szememben valamiért nem tűnt annak. Helyes kis srác volt, de azt, hogy minden egyes lányt lerohanjak bókokkal a folyosón, csak azért, hogy szerezzen magának valakit arra a napra...ááh, nem hinném, hogy ő ilyen. Kicsit túl sokat beszél ez a Zsolt. Magyarázata után, alig kaptam esélyt arra, hogy én is megszólalhassak, mivel már el is lopta tőlem a lehetőséget, mivel folytatta a kis mondókáját. Köhécseltem egyet, majd csak hallgattam, közben pedig egy kicsit hátradőltem a fotelben. Tetszett, egész kényelmes. Otthon is volt ilyenem, de sajnos azt már kicsit megviselték az évek, ezért kb. 1-2 évvel ezelőtt használhatatlanná vált. Ha legközelebb majd hazamegyek valami miatt, kérni fogok egy újat, ebben biztos vagyok. Mire észbe kaptam a fiú már szinte csak egy köpésnyire volt tőlem, keze pedig az arcomhoz simult. Először, csak néztem rá mint hal a szatyorban, majd szóra is bírtam magamat.
- Látszik, hogy még nem ismersz, ha azt gondolod, hogy a szemeim őszinték. Mondtam egy gúnyos vigyorral az arcomon, utána pedig csak simán elmosolyodtam. Zsolt annyi bókkal árasztott el, ezalatt a körülbelül fél óra alatt, mint az elmúlt 4-5 évben senki. Benne voltam egy kis izgalomba, nem tudtam mi lesz ennek a vége, de hajrá. Kíváncsi vagyok mire képes ez a gólya. Meg amúgy is, én is tudom, hogy hol a határ, bármikor leállíthatom...ha akarom. Mosolyogva figyeltem mozdulatait, mire készül épp. Keze a hátam közepére csúszott, amin először kissé összerázkódtam, majd sóhajtottam egyet, és cinikus, de még is kissé érdeklődve szólaltam meg.
- Mondd csak, még is mire készülsz?
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 12:17 Ugrás a poszthoz

Sharlotte


Minden olyan kis nyugodt volt, és még jól is éreztem magamat a lány társaságában, amit először kissé furcsának tartottam. Valami titokzatos dolog folytán, szimpatikusnak tartottam a lányt. Olyan érzésem volt, mintha kissé hasonlítana rám, nem lenne olyan átlagos. Lassú mozdulatokkal hajtottam a hintát, nem akartam száguldozni, inkább csak egy kicsit elringatni magamat. Eközben viszont a mellettem ülő, csak úgy hajtotta, mintha el akart volna repülni. Pipa, egy különbség közte és köztem. Pár perc elteltével a nevét is megtudtam, sőt, egyben két nevet is hallottam, választottam egyet, majd azt tanultam be.
- Sharlotte leszel. Közöltem vele a tényt, hogy mától köteles elfogadnia, hogy én így fogom szólítani. Jobban tetszett ez a név, és mivel a családunkban már van egy Sharlotte, könnyebben is fogom megjegyezni. Kezdett lemenni a nap, valahogy így jobban tetszett a falu, mint nappal. Az igazat megvallva, nekem estefelé minden sokkal jobban tetszik mint nappal. Nem mintha, valami szektás lennék, vagy vámpír, aki esténként járja a maga útját, csak valahogy, én így lettem beprogramozva. Igen, tudom, valami űrlény lehetek, a sok hülye fóbiámmal meg szokásaimmal. Már hozzászoktam, hogy sokan furcsán néznek rám. A csendet a lány újabb kérdése törte meg, amire a válaszon alaposan el kellett gondolkoznom. Nem akartam olyat mondani, amivel azt hiheti, hogy tök sík vagyok, de olyat se amivel én leszek a szemében a friss, új stérber. Pár másodpercig gondolkozni kezdtem, majd Sharlottera néztem, és vállat vontam.
- Végül is egész jól, szerintem át fogok menni. Na és te? Visszakérdeztem, bár első gondolatom az volt, hogy minek? Úgy is vagy azt a választ fogom kapni, hogy "Jól" vagy azt, hogy "Tök szarul, ne is kérdezd" De mivel már feltettem a kérdést, esélyem se volt visszavonni, de egy kis idő után rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Vannak pillanataim, amikor nem szeretek csendben lenni, és ez a mostani is ilyen volt. Amíg vártam a válaszára, azon kezdtem el agyalni, vajon honnan jöhetett és melyik házban van. Hajszíne a németekre, vagy a svédekre emlékeztetett engem, ott láthatunk ilyen szép, tiszta szőkéket. De még az is lehet, hogyha jobban megismerem a hölgyeményt, erre a kérdésemre is választ fogok kapni. Na de ennyire azért nem szeretnék előre szaladni. Egyenlőre maradjunk a hintáknál, meg a vizsgáknál..
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 12:45 Ugrás a poszthoz

Zsolt


Picit kezdett már zavarni azok a bizonyos, milyen szép ez, milyen szép az, kijelentések. Nem mintha nem örültem volna neki, hogy akadt egy kis rajongóm, de azért fogja vissza magát egy kicsit. Ahogy egyre közelebb került hozzám, megállapítottam, hogy benne is van valami szép. A szeme. Meg hát, nem is csúnya a fiú, de kíváncsi lennék a korára. Még otthon, mikor még Jennyvel beszéltük át a szerelmi ügyeinket, megfogadtuk egymásnak, hogy fiatalabbal soha. Abból csak túl sok baj lenne.
- Másodállásban? Ez tetszik. Mondtam, egy széles mosollyal az arcomon, a mondat többi részére nem is figyelve. Persze, megértettem azt amit mondott, de nem tartottam olyan lényegesnek. Én például nem szívesen nyíltam volna meg előtte. Azt csak azoknál teszem, akiket régebb óta ismerek, és közel állnak hozzám. Zsolt szerint ha ismerne, nem tetszenék neki. Kijelentésén elnevettem magamat, majd mikor sikerült abbahagynom, köhécseltem egyet, és ránéztem.
- Elképzelhető. Sokan vannak akik nem bírnak. Nem is tudom igazából, miért. Mondtam mosolyogva. Kezdem megkedvelni ezt a gyereket. Eddig kissé olyan túl nyomulós, sablon királynak tűnt, de van humora, amit mindig is értékeltem egy emberben. Ahhoz képest, hogy olyan vagyok amilyen, és még Rellonos is, szeretek nevetni. Legalább ennyi pozitív dolog legyen a napjaimban.
Nem akarja elsietni a dolgokat. Miért, volt itt egyáltalán bármiről is szó, amit el kellett volna sietni, avagy sem? Tudtam én, nagyon is jól, hogy mi járhat a fiú fejében. Szerintem bárkinek leesett volna, ilyen helyzetben, de belementem a játékába, szerettem kihasználni az ilyen lehetőségeket, és legalább fel lesz tőle dobva egy napom. Izgalom, és a tökéletes pillanat. Aranyos volt ez tőle, de, hogy őszinte legyek, volt már ennél jobb pillanatom is, csak nem mondtam ki hangosan. Nem szerettem volna elrontani az övét, ha ezt tényleg annak gondolja.  Zsolt annyira közel jött, amennyire csak tudott, a szemébe néztem, majd kezemmel végigsimítottam az arcán, majd le a vállán, végig egészen a derekáig, majd ott megálltam.
- Tényleg annak tartod? Kérdeztem, kissé cinikusan, mintha próbálnál elrettenteni magamtól, de tisztában voltam vele, hogy ezzel csak az ellenkezőjét fogom elérni. De ez szerintem egyikünket sem zavarta.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 22:00 Ugrás a poszthoz

Zsolt


- Már megbocsáss, de nem szeretnék senkinek sem a kísérleti patkánya lenni, semmiben sem. Mondtam, szinte már színészien. Olyan voltam, mint egy megsértett kisgyerek, akitől elvették a labdáját. De még is, hogy gondolta? Gyakorolhat rajtam...Persze, azért én sem vettem ennyire a szívemre a dolgot. Alig telt el pár másodperc, majd elvigyorodtam, és oldalba böktem a fiút.
- Na, aztán nehogy bedőlj nekem. Elnevettem magamat, mivel először mintha láttam volna rajta, a meglepődöttséget, hogy így hirtelen a semmiből, gyakorlatilag leteremtettem szegényt a sárga földig. Zsolt közelsége miatt, viszont még mindig kissé zavarodott voltam, kellemetlen érzésem támadt tőle. Nem tudom, hogy miért pont nála, hiszen máskor is voltam már ehhez hasonló helyzetben, de valamit kiváltott bennem ez a fiú. Hogy mit, arról fogalmam sem volt, de szerintem ezt senki se tudta volna megfejteni, és mivel ez van, nem tulajdonítottam neki több figyelmet. Most épp ilyen kedvemben vagyok, ennyi. Hihetetlen...Néha már magamat sem tudom kiismerni. Hova jutok én? Zsolt következő kijelentésére, viszont eltűnt a mosoly az arcomról, szemem pedig most tényleg őszintévé változott. Ha a fiú tud belőle olvasni, akkor kivehette belőle azt, hogy igaza van, nagyon sokan tudnak rólam olyasmiket, amiket legszívesebben magammal vittem volna a sírba, de mivel a mai világ olyan elfajult és gusztustalan, és ez mind a benne lévők miatt van, sokan elpletykálgatnak mindent. Sajnos még olyanok is, akikben a legjobban megbízunk. Ezért nem bízok senkiben, csak is abban, aki már bizonyított számomra! Megpróbáltam elterelni a múlt béli gondolataimat, a mosolyt visszatereltem az arcomra, és figyeltem Zsolt további mondandóját és reakcióit. Volt-e már ennél jobb pillanatom? Hát, barátocskám, már elnézést, de volt. Természetesen ezt a gondolatot megtartottam magamnak, így inkább csak vállat vontam, mintha keresném a szavakat, és nem tudnék választ adni a kérdésére.
- Aranyos vagy, hogy így gondolod. Nyilvánvalóan ezzel a mondattal arra gondolt, hogy én dobtam fel a mai napját. Igazából, ezt még senkinél sem sikerült elérnem. Vagy is, azt hiszem. Zsolt, ijesztően tartotta velem a szemkontaktust, kezdtem már azt hinni, hogy nem is fog pislogni soha. Akkor biztosan kiborultam volna, de mikor elnézett egy pillanatra, aztán vissza rám, elhessegetem a hülye fantáziálgatásaimat. Sóhajtottam egyet, majd kezemet, valami furcsa okból kifolyólag a fiúéra helyeztem. Persze, jól elbeszélgettünk meg minden, de egy másodperc erejéig úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt belehal az unalomba. Idióta és kiszámíthatatlan vagyok ma, ebből nem fog kisülni semmi jó, ezt már előre látom.
- Khm...Naa és, mit gondolsz erről a helyről? Szerintem baromi jó. Most már terelem is a témát. Ez az! Szánalmas vagyok...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 14:21 Ugrás a poszthoz

Zsolt


Zsolt is nevetett velem együtt a kis színjátékomon, majd mikor abbahagytuk, felajánlotta nekem, hogy lehet egérke is. Még mindig nem a legjobb, de hogy a patkányhoz képest még is csak egy nagyobb fejlődés ez, így inkább rábólintottam. Most már aranyos is lettem. Nagy félelmem volt, hogy valaha is valaki olyannak fog látni, mivel én minden vagyok, csak aranyos nem. Legalább is szerintem, de ki tudja, kik hogyan látnak engem? Ha kívánhatnék párat, az egyik biztosan az lenne, hogy külsős szemmel, egyszer megnézhessem magamat. Láttam a fiú arcán, hogy jól esett neki az, hogy valami különös oknál fogva, kezemet az övére helyeztem. Sajnos ezzel adtam neki valami féle motivációt, mire ő közelebb jött, egyik kezével szinte már leszorította a hasamat, másikat pedig a hátamra helyezte. Elsőre csak mosolyogtam egyet mozdulatain, majd sóhajtottam egyet, és Zsoltra pillantottam. Tekintetem kíváncsiságról árulkodott, mintha a szememmel próbáltam volna kiolvasni a fiú szemeiből, a terveit és a szándékait. Szerencsére a tématerelésem egész jól sikerült, mintha Zsoltnak fel se tűnt volna, csak egyszerűen megválaszolta a kérdésemet a hellyel kapcsolatban. Végighallgattam, majd egyetértően bólintottam egyet.
- Nekem, speciel, nagyon elnyerte a tetszésemet. Ritkán láttam ehhez hasonló kis faház szerűséget. Mondtam, majd egy másodperc erejéig még körbe is néztem, éreztetni akartam a fiúval, hogy miről is beszélek, pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy nem hülye, Ő is tudja, hogy hol vagyunk és most épp mi a téma közöttünk. Mindketten nézelődtünk, egyszer egymásra, egyszer pedig a falakat, és a berendezési tárgyakat. Annyi féle hely van még itt, ahol nem jártam. Elhatároztam, hogy igyekezni fogok, minél hamarabb mindent felfedezni. Nem akarok buzgómócsinkoskodni, de ez a kastély számomra egy megfejthetetlen rejtély, tele meglepetésekkel. Nem csoda, hiszen varázsvilágban élünk, itt szerintem az ember nem nagyon számíthat átlagos dolgokra. De már hozzászoktam, úgyhogy lépjünk is tovább. A fiú újra megszólaltatta hangját, majd vetettem feléje egy érdekes pillantást, mivel furcsáltam kijelentését. Hány évesek vagyunk, 7? Esetleg 8? Vagy most mire gondolhatott?
- Nem, nem vagyok fáradt, de...még is milyen játékra gondoltál? Karba tettem a kezemet, nálam általában ez jelezte, ha nem értettem valamit. Talána  fiú is rájön majd, idővel.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 19:39 Ugrás a poszthoz

Jenna
Ruha


Odahaza is nagyon szerettem olvasni, csak nem volt rá annyi időm. Itt viszont annyi van, mint a tenger, főleg, hogy már szinte minden vizsgámon túl vagyok, és elősegítette az egyik kedvenc elfoglaltságomat még az is, hogy itt van egy hatalmas könyvtár. A szobámban ücsörögve lapozgattam a könyveimet, amikor feltűnt, hogy a kis asztalkámon már vagy 6 darab tornyosul. Gyorsan felkaptam őket, majd lerohantam a könyvtárba, visszavittem mindet. Mikor végeztem, és kiléptem onnan, nem volt már semmi kedvem visszamenni a 4 fal közé. Körülnéztem, de nem láttam senkit, így elindultam valamerre. Pár perc séta után egy aranyos kis piros ajtóval találtam szembe magamat, amit eddig mintha még nem is láttam volna, pedig a kastély felét már szinte bejártam. Betartottam a régebbi ígéretemet, vagyis azt, hogy felfedezem a kastély legtöbb helyiségét. Nem volt körülöttem senki, és ahogy az ajtóra hajtottam a fejemet, odabentről sem hallottam zajokat. Hogy őszinte legyek, semmit sem hallottam. Nyeltem egyet, majd kinyitottam az ajtót, és először majdnem szívrohamot kaptam, mivel egy hatalmas víztömeggel találtam szemben magamat, viszont mikor az nem zúdult közvetlen rám, kissé lenyugodtam. Kíváncsi lettem, sőt, szinte már izgatott, amint néztem a velem szemben lévő víztornyot, majd mielőtt beleléptem volna, vettem egy hatalmas levegőt, aztán megtettem. Odabent olyan volt mindent mint egy átlagos szobában, persze azt leszámítva, hogy minden víz alatt volt. Már alig bírtam visszatartani a lélegzetemet, mikor hirtelen egy hatalmas lélegzetet vettem. Ekkor jöttem rá, hogy felesleges volt visszatartanom, mivel kaptam levegőt. Úgy éreztem magamat, akár egy hal. De még is, hogy lehetséges az egyáltalán, hogy kapok levegőt a víz alatt? Így csak még jobban tetszett maga a hely, egyszerűen hihetetlen volt! Lassú mozdulatokkal sétáltam az egyik velem szemben lévő kanapéhoz, majd beleültem. Tény, hogy egyedül voltam, de itt még az is jól esett. Fantasztikus kis víz alatti világ volt, ahová bármikor beléphetek, és még levegőt is kaphatok. Egy perc erejéig elmosolyodtam, mivel már napok óta, most éreztem magamat teljesen nyugodtan, és talán még egy kicsit boldognak is, ami számomra nagy szó. Ritkán mondhatom magamat ilyennek, vagy ehhez hasonlónak..
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 7. 19:37 Ugrás a poszthoz

Jenna


Furcsa volt ez a hatalmas csend. Kicsit hülyén is éreztem magamat, amint ezen gondolkoztam, mivel a víz alatt nem nagyon számíthattam, 400 fős koncertekre. Imádtam, hogy tudtam lélegezni a víz alatt, sétálgatni, nézelődni. Kicsi korom óta szerettem úszni, olyan 6-7 évesen az egyik szülinapomon még az is volt a kívánságom, hogy hadd változzak sellővé, de mint ahogyan arra már rájöttem egy pár éve, ez nem vált valóra. Pedig milyen király lenne! Hihetetlen, hogy még most is lakozik bennem egy kis virgonc gyerkőc. Bár, amennyi tapasztalatot szereztem az elmúlt évek során, mindenkiben van egy ilyen kis apró élőlény. Sosem öregszünk meg. Jó lenne, ha ez tényleg így lenne. Pár percig még egy helyben üldögéltem, élveztem ezt a varázslatot, majd mikor a plafonra pillantottam, észrevettem, hogy talán lehet egy kis rés, ahol véget ér a víz. Feljebb úsztam, majd mikor kidugtam a fejemet, köhécseltem egyet, majd mikor ráeszméltem arra, hogy itt korántsem olyan izgalmas a lét, mint pár centivel lejjebb, vettem egy mély levegőt, magam sem tudom, hogy miért és visszatértem a víz alá. Mindent megnéztem amit csak lehetett, a bútorokat, a szobákat még a sarokban lévő kis buborékokat is. Nagyon megfogott a hely varázsa. Bárcsak nekem jutott volna eszembe, hogy létre kell hozni egy ehhez hasonló helyiséget. Biztosan tanácsoltam volna...igazából bárkinek. Aztán majd csak eljutott volna az Igazgatóhoz, vagy tudom is én kihez. Közeledtem a bejárati ajtóhoz, ami épp nyitva állt, és ugyan kissé homályosan, de állt előtte valaki. Biztosan ámuldozott Ő is, hogy miért nem omlik rá vagy 5 liter víz. Apró termetű, szőke lánynak tűnt, majd próbáltam még közelebb menni, de úgy, hogy ne nagyon vegyen észre. A lány csak álldogált, nem csinált semmit, majd mikor végül még is, nem pont erre számítottam, hogy tenni fog. Táncolni kezdett. Oldalra döntöttem a fejemet, és elemezni próbáltam a helyzetet, vagy épp azt, hogy milyen mentális bajai lehetnek a hölgyeménynek, majd elmosolyodtam. Szívem szerint hangosan felkacagtam volna, de ezt idelent, természetesen nem tudtam megtenni. Mikor a lány abbahagyta a kis show műsorát, úgy döntöttem ráijesztek egy kicsit. A bejárati ajtó melletti falhoz simultam, majd egyik pillanatról a másikra a lánnyal szembeni vízfalon átnyújtottam a kezemet, csak, hogy nem arcba vágtam a lányt. Reménykedtem benne, hogy ezzel elértem a kellő hatást. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit akartam ezzel pontosan. Tetszett ez a hely, és ez pont egy olyan, ahol szívesen vagyok, de csak egyedül. Tehát, 2 opció van. El akartam ijeszteni, hogy csak magamé legyen itt minden, vagy csak simán rám jött az öt perc, és kedvem támadt megszívatni valakit. Már magamat se tudom kiismerni, de a kettő választási lehetőség közül, az egyik biztosan igaz. Majd csak rájövök, hogy melyik. Próbáltam egy kicsit kikukucskálni a fal "árnyékából", hogy a lányka még mindig az ajtó előtt áll-e, illetve élve vagy holtan. Kiléptem, hogy láthasson teljes életnagyságban, és meglepetten vettem észre, hogy még vizes sem vagyok, ahhoz képest, hogy gyakorlatilag egy akváriumban üldögéltem majdnem fél órán keresztül. Alaposan végignéztem magamon, aztán a velem szemben álló szöszin. Kicsit megkésve ugyan, de ennyi nyögtem ki:
- Buu! Mondtam, majd halkan elnevettem magamat. Odabentről nem tudtam hangot kiadni a mozdulataimhoz, de jobb később mint soha. Karba tettem a kezemet, majd várni kezdtem, remélve, hogy nem ijesztettem meg a lányt annyira, hogy elmeneküljön. Sosem tettem még ahhoz hasonlót, és nem most szeretném elkezdeni...
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 9. 19:53 Ugrás a poszthoz

Jenna


Elértem a célomat, mivel a lány kapott egy enyhébb, természetesen nem halálos szívrohamot a kis műsoromtól. Nem tudom miért vagyok ilyen személyiség, de még tetszett is, hogy sikerült amit elterveztem, még akkor is ha ez nem pont egy pozitív dolog volt. Karba tett kézzel, szinte már türelmetlenül vártam a lányka további reakcióit. Magam sem tudom miért, de valamiért abban reménykedtem, hogy nem fog rám haragudni, felpofozni, avagy sírva elszaladni. Valahogy nem nagyon tudnám kezelni azt a helyzetet, kellemetlenül érezném magamat, igen, Én.
Miután a kis szöszi feleszmélt, szívverése kezdett már lassítani, és remegése kissé abbamaradt, nagy nehezen szóra bírta magát, de magamban 3x is el kellett ismételnem mondatát, hogy megértsem. Még nem tiszta a magyarja, de attól még jól ki fogunk jönni. Vagyis, gondolom. Arcomon megjelent a már jellegzetes látszat mosoly. Sokszor ott van, és az évek alatt már sikerült elsajátítanom, hogy tökéletes mása legyen egy igazi, boldog mosolynak, miközben ez csak egy maszk. Most, gondoljunk bele...Mégsem bámulhatok a lányra pókerarccal. Krákogtam egyet, nézelődtem, ezzel is azt mutattam, hogy gondolkozok valami értelmesen amit kinyöghetnék.
- Szerencse? Édesem...Neked van szerencséd, hogy nem kaptál egy apróbb szívrohamot, ami rosszabb esetben mondjuk...halállal járt volna. Mondtam, majd valamilyen különös oknál fogva elnevettem magamat. Nem tudom, hogy azon nevettem-e, hogy a lányka szörnyet hal, avagy azon, hogy elájul annyira megrémül kezem láttán. De mivel egyik sem történt meg, nem is érdemes ilyeneken agyalni. Sok érdekes varázsló van a kastélyban, ha valamelyikük meghallaná a gondolataimat, elmegyógyiba vagy pszichológushoz küldene. Biztos vagyok benne, mert tudom, hogy ezt még én is megtenném saját magammal, ha nagyon muszáj lenne. A szöszi a kezét nyújtotta felém, amit gyorsan elfogadtam, majd vissza tettem a kezemet az előbbi pozíciójába. A lányka mintha kissé zavarba jött volna, de nem láttam rá okot, amire szerintem később ő is rájött. Nem vagyok én annyira ijesztő, mint amennyire azt bizonyítani akartam. Hangját újra hallottam, ismét elemezgettem mondatait, majd vettem egy mély levegőt, mintha valami nagy beszédre készülnék fel.
Yvonne, a Rellon csodás falaiból. Nem bizony! Ha engem kérdezel, szerintem varázslatos. Igen, lehet levegőt kap. Kicsit poénkodtam azon, hogy még nem tud teljesen magyarul, de egyáltalán nem sértésnek szántam. Pár másodperc erejéig körülnéztem, majd újra Jennára.
- Tehát, a lényeg...Minden perfect odabent, bár gondolom ekkora sokk után már nincs sok kedvem bekukkantani... Mondtam neki, egy apró mosollyal az arcomon, hangomon hallatszott egy kis kíváncsiság is. "Izgatottan" figyeltem, hogy vajon lesz-e mersze belépni, vagy inkább továbbáll, velem avagy nélkülem.
Yvonne L. West
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 16. 14:08 Ugrás a poszthoz

Gilbert
Öltözet


Magam is meglepődtem azon, hogy ma reggel egy kisebb honvágy érzetével keltem. Pár hónappal ezelőtt, mikor idejöttem, örültem, hogy elszabadultam az otthoni környezetből, most meg visszavágynék? Mit tett velem ez a hely? Lassan már a Rellonhoz sem vagyok méltó. Igyekeztem minél hamarabb elhessegetni ezeket a gondolatokat, majd nekivágni egy újabb hétnek. Szerencsére tanulmányi szünet van, túl vagyok a vizsgákon, minden úgy sikerült ahogy terveztem, így amiatt sem kellett aggódnom, hogy elfelejtettem egy-két házi feladatot, vagy tankönyvet.
Unalmas telt a napom, járkáltam erre arra, de a legtöbb időmet még is csak a szobámban töltöttem. Végigvettem magamban, hogy amióta itt vagyok, mik történtek velem. Rájöttem, hogy nem is volt olyan unalmas ez az elmúlt lassan 3 hónap. Csak így tovább! Kinéztem szobám ablakából, próbáltam megállapítani, hogy milyen idő is van, majd előkaptam pár ruhadarabot, átöltöztem, majd elindultam. Szükségem van egy kis friss levegőre, a tüdőm lassan már olyan dohos levegővel lesz tele, mint maga ez a kastély. Pár perc alatt leértem a lépcsőkön, majd a rét felé vettem az irányt. Jártam már ott, tudtam merre kell mennem. Mikor odaértem a kapuhoz, szinte kivágtam. Hatalmasat csattant, majd hagytam, hogy magától csukódjon vissza. Mikor körbenéztem, nem láttam egy értelmes lelket sem, így hát elindultam az egyik kedvenc fám felé, mikor feltűnt, hogy már foglalt. Ennyire rossz lenne a szemem, hogy az imént észre sem vettem a fűben fetrengő alakot? Csendesen, szinte már lopakodva közelítettem meg, majd mikor odaértem, lenéztem rá, és csak akkor döbbentem rá, hogy az illető mélyen alszik. Két opció jelent meg a fejemben. Vagy felrugdosom, hogy ez nem éppenséggel a legmegfelelőbb hely az alvásra, vagy továbbállok és hagyom szundikálni. Önmagamat is megleptem azzal, hogy egy harmadik opció mellett döntöttem. Leültem, a fiútól talán pár centire, és csak bámultam, ahogyan fekszik, mint egy kismacska és alszik. Alapesetben sosem tettem volna ilyet, de idekint ő volt a legérdekesebb dolog amit találtam. Hihetetlen..Ennél mélyebbre már nem hiszem, hogy süllyedhetek. Ha jobban belegondolunk, melyik az az idióta aki leáll egy vadidegen embert bámulni? Ráadásul alvás közben? Ha felébred egy a szerencsétlen, nagy valószínűséggel frászt fog kapni. Nem akartam ezt a pillanatot megvárni, így egy kicsit közelebb hajoltam a fiúhoz, talán túl közel is, és elkezdtem suttogni a fülébe.
- Ébresztő, Csipkerózsika! Mondtam, majd visszatértem az előbbi pozíciómba, ami azt jelentette, hogy tisztességes távolban a fiútól. Nem bírom a közelséget.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Yvonne L. West összes hozzászólása (41 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel