Volt-e kérdés, hogy ő beül erre a könyvklubba, amikor meglátta a hirdetményt? Hát persze, hogy nem. Kezdődik ott a dolog, hogy eleve mi is egy könyvklub. Homályos és kellemetlen élményeket idéz fel a szó irodalomóráról, amikor megvitattak egy könyvet, azaz szegény tanár próbálta szóra bírni az osztályt, aminek nagyobb fele el se olvasta a könyvet, a másik fele meg - élén a kis navinéssel - nyuszi volt megszólalni. Meg eleve, véleményt nyilvánítani, az olyan felnőtt dolog. Neki nincs véleménye. Mármint, van, hogyne lenne, tizenöt évesen mindenről van véleménye, éppen csak vagy mindenkit túlkiabálva hangoztatja vagy meg se szólal. Szóval a könyvklub, összességében, esetleg nem az ő terepe lesz.

Azért persze beül, úgy, hogy ne ő legyen az első, de ne is utolsó. Egy kicsit hátrább húzza a székét, ő ott sincs, senki lehetőleg észre se vegye a jelenlétét, és türelmesen vár, ölében egy füzettel meg egy tollal. Iskolai megszokás, a jegyzetelés kényszere. És amúgy is, a többiek még okos dolgokat is mondhatnak, amit érdemes lehet felírni.

A vitainditó kérdés kicsit mellbevágja, azt azért meg kell adni. Bevezető kérdésként valami könnyedebbre számított, mondjuk, hogy másnak is tetszett-e az a hosszan és élvezettel leírt virágos ruha, amit a család legkisebbik lánya viselt a hosszan taglalt teadélutánon. Amit ő meglehetősen unt - bár érzi, hogy kicsit később elolvasva majd jobban megértheti a jelenetet -, ezért figyelme főleg a ruhára koncentrálódott. Amibe, egyszerűen szólva, ő beleszeretett. Naná, elvégre végeredményben csak a fejében létezik, és azokba a legkönnyebb szerelmesnek lenni. Na, de most nem a virágos ruháról van szó, hanem mindjárt a motivációkról. Ahhoz nem mer hozzászólni.

Megvárja, amíg más is megszólal, és addig összekucorodva ül a székén. Figyeli, ahogy ki-ki elmondja a véleményét, és ahogy lassan mindenki felszólal, rá kell döbbennie, hogy nagyjából ő maradt hátra. Kicsit fészkelődik, torkot köszörül, keze enyhén remeg. A fenébe, itt most véleményt kell nyilvánítani.

 - Biztos Geraldine-nak is köze volt ahhoz, hogy elment otthonról, mármint.. hát, szerelmes volt bele, és a lány visszautasította.. az meg, hogy nem tudta, hogy miért is pontosan, hát, sokat hozzáadott ahhoz, hogy.. khm.. szóval, hogy elment és pénzt csalt ki emberekből. - kényelmetlenül fészkelődik a széken, mert érzi, hogy ez kevéssé volt egy összeszedett vélemény, meg nem is vélemény volt, hanem tényfelsorolás, de ő inkább hallgatni szeret, mint beszélni. Hátha valaki kap valamelyik tényen, és folytatja a beszélgetést arról, hogy Geraldine miért is írt egy köteg levelet, amit nem küldött el sosem.

*valami távoli proust-i hatások lebegnek itt a szemem előtt*

Vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog.

Valahogy így képzelte titkos óráiban a halloweent, aztán előző nap eszébe jutott, hogy ezt gyanúsan elkéste, és azzal dolgozott, amije volt. A mugli ruhái, egy lepedő, meg egy tök. És az eredményt megszemlélve a tükörben, úgy döntött, hogy ez annyira rossz, hogy már egyenesen nagyszerű. És nem mellesleg, ebben is lehet suhanni. Sok értelme nincs, na de lehet, és az a lényeg.

Szóval akkor vonul. Suhan. Királynői tartással öt centivel lebeg a föld fölött nagy méltósággal. Kegyet oszt és mosolyog. Mindezt annyira lelkesen - hiszen nem látszik az arca -, hogy elbotlik a saját királynői lábában. Az még hagyján, de egyrészt lecsúszik a lepedője, másrészt meg elgurul a töke. Te jó ég, ez elég szánalmasan hangzik. És hát az is, be kell valljam.

Egész elegánsan jön ki a botlásból, egy fojtott káromkodást ereszt meg mindössze, és mérgesen rángatja vissza a helyére az úgynevezett jelmezét, amíg észre nem veszi, hogy valaki áll a falnál, és nézi. A kis navinés morcosan hátat fordít neki, és konstatálja, hogy nincs meg a töke. Se közel, se távol egy árva tök.

Szépen áll a folyosón, mozdulatlanul - annyira érzi minden sejtjében azt, hogy ő egy rettenetes csalódás, hogy egyelőre képtelen másra figyelni.

Ő teljesen jól elvan itt az asztalnál. Nem kérte fel senki táncolni, ezért lehajtott vagy négy phár töklevet és megevett vagy hat süteményt, úgyhogy most ha felkérné valaki, se tudna megmozdulni.

Jó, nem ilyen egyszerű a helyzet. Tisztában van vele, hogy a jelmeze ócska, de mivel úgy érzi, hogy ez egészen jól kifejezi az ő értékeit is, ezért egy szemernyi reménye volt, hogy majd táncolni viszik. Mert igazából szereti a dizsit; a keményvonalas discotól a lágy death metálig ő mindenre tudja ropni. Illetve hát nem tud táncolni, de a felsoroltaknál ez egyenesen követelmény, úgyhogy nincs baj. De nem kellő senkinek.

Tárgyilagosan nézve, ez nem lepi meg. Tudja magáról, hogy nem szóraoztató, és a többi negatív tulajdonságok. Ez a jelmez egyenesen nevetséges, ez is megvan. Na de ő nem tárgyilagosan akar dizsizni, hanem keményen és elszálltan. Mivel azonban ez nem következik be, ezért a sütikhez fordult, és kicsit megvigasztalódott, valljuk be. Mozdulni, azt nem tud, de ugye nem is kell neki. Akkor meg ülhet itt elpilledt nagymama módjára az asztalnál nyugodtan.

 - Szia! - int vissza lagymatagon a lánynak, akiről vannak sejtései, ki lehet, és lustán megvakarja az orrát. Egyrészt viszket, másrészt meg ezzel felfedi az arcát. Kis furfangos, mi?

Csendesen hagyja, hogy a süti vérré váljon, és konstatálja, hogy a furfangos kis orrvakarós trükkje nem vált be. Elgondolkozik rajta, hogy esetleg még egyszer megcsinálja, de nem rugdossuk meg a döglött kutyát, inkább töredelmesen bevallja, hogy ki is ő.

 - Biztos, szoktam kísérteni a Navine klubhelyiségében, mentás forró csokival  szeretem leinni a könyveimet. - a túl sok sütemény nem tett jót a humorérzékének, mert habár a leírás jól illik rá, illik az összes többi lányra is a sárgáknál. - Amúgy Anna vagyok, Annamária. - picit James Bondosra sikeredett, de csak bemutatkozott. Ő nem iszik Martinit, de egy kis teát most elfogadna, de az mindegy is.

 - Te pedig.. - sandít a szeme sarkából a lányra -, te pedig.. egy idegen bolygóról idetévedt harcos amazon vagy. Mármint a nevedet tudom, meg minden, de.. szóval biztos nem zöld ufós amazon vagy, igaz? - mosolyodik el félénken, mert be kell vallja, haloványlila gőze sincs, a másik ki akart lenni. De csinos, azt meg kell hagyni.

 - Elgurult a tököm. - vallja be a tényállást nyafogós hangon, pedig minimum öszeszedett és független szellem benyomását akarta kelteni. Szembesülni azzal, hogy képes vagy elbotlani a saját lábadban, és azt az egy szem szerencsétlen kiegészítődet is elhajítod közben a búsba, nem kedvez az összeszedettségnek - szóval egy kicsit nyafogós, kicsit elveszett-gyeek-hang lett a dologból.

 - Nem láttad, merre gurult..? - kedve lenne úgy nézni, mint egy szegény hároméves, amikor leesik a gombóc fagyija a tölcsérről, de ott még nem tart. De közel áll hozzá. Hogy miért is ragszkodik ennyire a tökéhez, azt ő maga se érti, de gyanítja, hogy az a megkoronázása ennek az ótvar jelmeznek, ugyanis az égvilágon semmi értelme sincs annak, hogy egy szellem egy tököt ciperésszen magával, pláne, hogy nem is tudná megfogni. De mindegy is, vissza a kis navinés problémájához.

 - Töketlen lettem. - próbálja oldani a helyzet kínosságát egy rettenetes szóviccel, ami már majdnem marta a száját. Ki vele, és akor később már nem kell elsütni. A helyzet eleve kicsit kínos volt, mert itt szerencsétlenkedik és még valaki látja is, sőt, még teljesen magától értetődőnek veszi, hogy az a másik még segít neki megkeresni azt a szerencsétlen tököt, és akkor tetézi egy ilyen förmedvénnyel. Háhá, így ne kezeld a helyzeteket. Nézzél inkább elveszetten és nyafogósan és ártatlanul, mint egy hároméves, és talán még segítenek is.

 -  Izé.. - kezdene bele a zavart mentegetőzésbe, mert az hagyján, hogy nem ismerte fel, kit is akart megszemélyesíteni a háztárs, de továbbra se tudja, kiről is van szó. A másik azonban ehhez már hozzászokhatott, és nagyon aranyosan dobja is a mentőövet a kis navinésnak. Aki erre megönnyebbülten kacarászik, és a hangtól megrémülve gyorsan abba is hagyja. - Az ufó az jó lesz. Harcos ufó amazon alahonnan a Tejúton túlról. Kiruccant egy kicsit a Földre, mer mér ne. - úh, ez de gyenge lett, de ez a mai nap a rossz vicceké.

 - Aha, nagyon vicces. - mondja nagyjából oda se figyelve, mikor mutatnának neki valamit. Eléggé udvariatlan, de a figyelmét lekötötte egy minden kétballábas párnál is érdekesebb dolog, mégpedig egy adag sütemény, abból a ránézel, és híztál két kilót fajtából. Felemekedik a székéről tehát, addig nyújtózkodik, amíg el nem ér két tányérat meg a sütis tálcát, rápasszírozza a süteményeket, a nagy erőlködésben véletlenül belekönyököl valakibe, de nem bánja, és elégedetten visszacsüccsen a hátsó felére.

 - Hoztam ilyet. - nyújtja át az egyik tányért a háztársnak egy boldog napközis arckifejezésével. - Ha már táncolni nem fogunk. - ez az ő verziója az egészségedre-re.

 - Uh, ne haragudj. - pislog bocsánatkérően, mikor hallja, hogy szegény másik majdnem tökkelütött lett. Nem, ezek a viccek nem segítenek a helyzeten, de egyszerűen muszáj elsütni öket, elnézést kérek mindenkitől. Az mondjuk egy maradandó belépés lett volna, ha üdvözlésül fejen vágja a másikat egy tökkel. A királynő nagyon vonul, annyira vonul, hogy tökkel szórja a népet, érdekes egy kép lenne.

 - De jó. - próbál hálásan mosolyogni, de nem igazán sikerül, ugyanis prüsszögve nevet a tökös szellem kifejezésen. Tökös kiscsaj lesz a navinésből hamarosan, és nem ám átlagos kicsicsaj, hanem szellem - ez már egy új szuperhős, a Tökös Szellemcsaj. (katt ide)

 - Én látom, ott van.. ott.. ott benn. - ezt már egy perccel később mondja, miután ő is beállt tököt keresni, és meg is látta szegényt egy páncél mögé beszorulva. A hangja a végén csalódott lesz, mert a páncél nem tűnik olyannak, aki elegánsan odarúgná nekik a kiegészítőt. Inkább olyannak, aki nagyon csúnyán néz rájuk, és még inkább a falhoz szorítja a tököt, mondván, hogy ez az enyém, aki kapja, marja.

Hát.. oké. A kis navinés nem érzi úgy, hogy ő ezzel éppen ellenkezni tudna, na.

Csodálattal nézi a küszködő megmentőjét, ahogy illik. Fogja a bátorságát, és elkezdi cibálni a tököt a páncél sarka mögül, ezt a kis navinés nem csinálná meg. Ahogy így belegondol, elegánsan sarkon libbenne, majd miután egészen biztos abban, hogy a csúnya, gonosz Hókuszpók, izé, páncél, már nem látja, valami nagyon csúnyát mutatna neki. Így viszont szépen biztatja a másikat, kellő távolságot tartva a páncéltól. Nem szereti őket; harapósan néznek, és csúnyán zörögnek.

 - Na, ne már, hozunk.. hozunk neked valamit cserébe, jó? Egy rendes tököt, nem ilyen csoffadtat, mit szólsz hozzá? - ő most, kérem szépen, egy tökért alkudozik egy mogorva páncéllal. (katt ide megint) Mint ez előre megjósolható volt, nem túl sok eredménnyel. Sőt, ha ez még lehetséges, a páncél még rondábban néz rá.

 - Akkor két tököt..? - néz reménykedve, de nem sok sikerrel, amire aztán fel is hagy az alkudozással, és egy "Jaj, már..!" felkiáltással vállalja azt a kockázatot, hogy a páncél csinosan orrba rúgja, és a másik oldalról nyomni kezdi kifelé szerencsétlen tököt a gáláns megmentője irányába. A tökön repedések mutatkoznak, a kis navinés nyög és csúnyákat gondol, a páncél meg hagyja. Ez festőért kiált, kérem szépen. "Életkép a Bagolykőben egy szombat délután".

Egy jó adag, a gondolatra is hizlaló sütemény mellett minden sokkal szórakoztatóbb lesz. Még az amúgy cseppet sem vicces, bár tényleg tragikusan ügyetlen párocska is érdekessé válik. Pláne, ha belegondol, hogyha ő táncolna, nagyjából hasonló színvonalon tenné, és akkor rajta nevetnének, ami valószínűleg nem tenne jót amúgy is csekélyke önbizalmának. Röviden tehát, jobb ez így.

 - De jó, kék a fogad! - veszi észre egy süteménnyel később, és jóllakott napközis módjára kuncorogva nézi, ahogy a másiknak kék a foga. A sok sütemény nem tesz jót a humorérzékének, mármint pontosabban szólva, nem tenne jót neki, ha lenne eleve. De hát nincs.

 - Ha gondolod, éppen táncolhatunk mi is. - két süteménnyel később már nincsenek aggályai. Eddig se volt olyan nagyon sok, de ennyi csokoládé oldja a gátlásokat. Amikor majd kivirágzik tőle, és tiszta pötty lesz a képe, akkor pedig teli lesz majd gátlással, ilyen ez a ronda csoki. - Mármint, én nem tudok táncolni egyáltalán, de ahogy így elnézem, ez egyáltalán nem feltétel ilyenkor. - csúnyán megszólta most az előttük lejtő párt, akik erőteljesen kapaszkodnak egymás karjába, mert lábaikkal nagyon leleményesen tudják véletlenül bokán rúgni egymást. Nem, komolyan véletlenül csinálják, és erre, ebben egészen biztos, a kis navinés is simán képes lenne.

Látod, ilyen egy igazi könyvmoly - járás közben is a könyvet bújja, még az arcát se látni tőle. Az is a cél, mondjuk - mert bár meglehetősen cikinek érzi, hogy látszik a kötet címe, de legalább addig se látszik az arca. A sálat pedig már megunta.

100 hasznos tipp tinibosziknak - ezért a címért ő kért elnézést, mikor meglátta a könyvtárban, amikor pedig kétségbeesetten felütötte és meglátta, mi van benne, akkor pedig már nem is próbálkozott. Mindenesetre még mindig ebben volt a leghasznosabb varázsige a geometriával meglepően szoros viszonyt ápoló pattanások kezelésére - még ugyan nem mérte le milliméterre pontosan, de meg van róla győződve, hogy az a két hatalmas, csúnya, vörös pattanás a homloka és az orra kellős közepén trónol. A legkellősebb közepén, mégpedig.

Szóval most türelmetlenségében a folyosón járva olvassa el a vonatkozó oldalt, hogy a legközelebbi mosdóban rögtön ki is próbálhassa. Szégyenli a képét, amire, kivételesen, most rednes, valós oka is van.

Puff. Mármint, szó szerint is, mert mint kiderült, csinosan belegyalogolt valakibe, de úgy ezt is gondolja, hogy puff, mert mit szúrnak ki rajta elsőnek, na mit? Háhá, nyertél.

 - El. - mondja színtelenül és enyhén rekedten és barátságtalanul, majd elszégyelli magát, és emberi módon kezd kommunikálni. Szigorúan a könyv mögül, ugyanis gyorsan felhúzta az arca elé, hogy legalább az orra ne látszódjon. - Mármint, bocs, hogy belédmentem és amúgy meg, ja, öhm.. szóval arra készülök. Hogy eltüntessem őket. Ott. - a végére kicsit szakadozott lett, de két, feltűnően pattanásmentes lány közeledik balról, és minél gyorsabban be akar slisszolni a mosdóba, és olyankor nem a folyékony beszéden jár az agya. Az mondjuk egy lehetőség, hogy a lányok is a mosdóba mennek, de akkor meg így járt, ő megpróbálta.

De nem, ők mennek tovább, szóval ők ketten itt állnak a mosdóban, és ez kicsit abszurd, és a kis navinés lerakja a könyvet a mosdó szélére, vizes lett, de bánja is ő, és előveszi a pálcáját, és utoljára megnézi a rémesen gyanús, borzasztóan buta varázsigét a könyvben, és kimondja, és nincs az az isten, hogy ő ki merje nyitni a szemét, hogy megnézze, milyen lett a végeredmény. A végén már gyanakodott, de vitte a lendület. Mert persze, az is lehet, hogy csinosabb lett, mint valaha, de ugye ő sose volt egy mintavarázsló, és ez az
arca, amit mindenki láthat.

 - Na, milyen lett? - kérdi a másiktól csukott szemmel, enyhén vinnyogva. Lécci, lécci, lécci...

Ahogy a másik cizelláltan felsikít, a kis navinés vére nem fagy meg az ereiben, még véletlenül sem, és nem határozza el, hogy még sötétben sem nyitja ki a szemét soha többé. Tudjátok, ha ő nem látja, más se látja. Hű, de sírni volna kedve.

Nagyon tapogatni se meri az arcát, csak áll ott, csikorgatja a fogát, meglepően kreatív módokat eszel ki a könyv elpusztítására és a saját feje betörésére, majd pár másodperces csönd után megkérdezi a csukott szemhéjától, hogy

 - Most akkor mi legyen?

Azért ilyen nyugodt meg összeszedett, mert egyáltalán nem az. Majd mindjárt jön az a pont, hogy kiborul, és vinnyogni kezd és jajgatni, de addig még lehet vele beszélni.

 - Van egy sálam, azt rátekerem. - közli, majd neki is áll a műveletnek, csak hogy kiderüljön, hogy a pattanásai még érzékenyek is. Na, ez az a pont, ahol vinnyog. Összefüggéstelenül és folyamatosan és egy sállal az állán, mert addig jutott, és olyanokat vartyog, hogy a "jó büdös macska harapná le az ujját anak, aki ezt kitalálta" meg hogy "óóóóbasszus" meg hogy "édesjóistenem". Ja, és olyat is, hogy "elkísérsz a gyengélkedőre, ha szépen megkérlek?"

Sütiosztás, juhé! Mármint, ki ne örülne neki? Na ugye.
A kis navinés is örül, pedig neki most nem is szabad ennie a sütiből - ami nem jelenti azt, hogy nem is fog, amikor éppen senki sincs, akire kókuszcsókot kéne tukmálni. De izgatott a lelkem, mert ezen a ház jó híre múlik. Mármint, persze nem, de azért egy kicsit mégis. És őt ugyan az év nagy részében cseppet se érdekli semmiféle házas dolog, a pontverseny meg pláne, de időnként vannak kivételes időszakok. Ez ilyen.

Az igazat bevallva azért jelentkezett a feladatra - nyilvánvalóan a sütik jelentette csábításon túl -, mert a karácsony egy olyan időszak, amit akár otthon tölt az ember, akár nem, rátelepszik az emberre, és agyon akarja nyomni, annyira unalmas és.. nyomasztó. És akkor most feladata van így mégis - nem túl izgalmas, az igaz, pláne nem mozgalmas, de valami. Elvégre valaki mással kell órákig álldogállnia egy helyben, és közben aprósüteményt kínálgatni. Lehetne rosszab is, valljuk be. Olyan, ahol nincs időkitöltésnek hókifli. Az sokkal rosszabb lenne.

Ahogy - késve, elvégre róla van szó - megérkezik a díszeivel, látja, hogy süti már van, és a társa is megjött. Futólag találkoztak már, de íme két nap, amit együtt kell tölteniük. Akármilyen csendes legyen is, hát, mind a kettőjük, két nap alatt feltételezi, hogy egymás háziállatának nevét is megtudák majd. Muszáj lesz, mert akármilyen forgalmas is a bejárati csarnok, karácsonykor nem nyüzsögnek itt a népek.

 - Szia. - köszön kicsit izgatottan, ahogy elrendezgeti az asztalkájukon a terítőjét meg a plüssunikornist, ami az ő saját darabja, és nem szereti, de ide azért végeredményben illik kicsit. - Voltak már erre valakik? - kérdi nagy sürögve-forogva, aztán beáll az asztal mögé, amivel hivatalosan is kezdetét veszi számára a háznépszerűsítő akció.

 - Öhm.. nem. - néz a szétszórodott szotyira búsan, mert ő aztán föl nem szedegeti a földről. Ebbe a belegyalogolós dologba kezd már beleszokni, rendszeresen előfordul a kastélyban, de a szotyit kicsit sajnálja. - Megvagyok, kösz.

Szóval az úgy volt, hogy ő mindig imádta a madarakat. A piciket, mert ő is pici madárra hasonlít, épp annyi a különbség, hogy ő nem tud senkit kedve szerint megjelölni a vállán, ahogy a galambok szokták. És tél van, és hideg, és hó, és olyankor etetni kell szegénykéket, és ő megy, hát naná, nincs annak ahhoz semmi köze, hogy két nap múlva le kéne adnia egy hosszú esszét, aminek még neki se állt, és nem is tervezi, hogy valaha is neki fog.

Fölszerelkezett szotyival meg azokkal a fura golyóbisokkal, sok zsebkendővel és több réteg ruhával, illetve fontolgatta a szalonnát is, de valahogy nem volt kedve a zsebébe gyömöszölni egy csinos darab zsírt, úgyhogy az most nincs. És elindult, be a hideg erdőbe, mert minden, de minden jobb, mint tanulni. És akkor valaki belegyalogolt, és az összes maradék szotyija kihullt a kezéből, szóval ide érdemes jönnötök, madarak, itt van kaja.

 - Jé, te is madarat etetsz? - veszi észre a másikat végre, és egy enyhén eszelős mosollyal nyugtázza a másik szotyikészletét, mert madarak, érted, és kicsit túl lekesen kapja elő a zsebéből a golyóbisait.

 - Van ilyenem is, kérsz? - kérdi a kiszóródott zsebkendők felszedegetése közben, mert ő mindent a zsebébe gyömöszölt, és az nem volt okos dolog.

 - Na igen, kicsit szerencsétlen az időpont. - bólogat egyetértően, miközben átfut a fején, hogy mióta használ ő olyan szavakat, hogy szerencsétlen, de most nem foglalkozik ilyesmivel.

 - Ó, én meg Annamária vagyok, harmadikos, és öhm, ja, én is láttam egy s mást. - kicsit elcsendesedik a végére, mert újabb filozofikus gondolatai támadnak, nevezetesen például, hogy egészséges-e tizenéveseket egy ilyen iskolába küldeni, ahol gyakorlatilag minden lehetséges. Mindenesetre, meggyőzi magát, hogy ezekkel a gondolatokkal a pangásos időszakban foglalkozzon, ne most.

 - Láttad már Kövér Patrik szobrát a harmadikon? - teszi fel lelkesen a kérdést, mert addig nem teljes jogú tagja az iskolának senki, amíg ő maga is nem diszítette fel a szobrot valahogyan. Az kötelező. Nem mellesleg, sokat elárul az emberről, és a prefektusok is így szokták felfedezni a problémásabb egyéneket.

 - Hozhattam volna tanulnivalót. - jegyzi meg csak úgy magának, miközben szórakozottan a süteményekkel babrál, és persze nem gondolja komolyan. Most, hogy olyan nagyon nem izgul már, érzi, hogy ez hosszú délután lesz.

 - És, mit szólsz az iskolához? - teszi fel a lehető legunalmasabb kérdést, de valahogy el kell kezdeni agyoncsapni az időt, és hát, ő sose volt túl kreatív.

 - De jó! - hm, ez rövid lelkendezés lett, de legalább szívből jött. Ez a nagyapás madáretetés igazán jól hangzik. Ő ilyennel nem szolgálhat, de erdő szélén lakni jó dolog. A téli etetés náluk is megszokott dolog volt, na, nem mintha a lányka felismerne egyebet a cinkén meg a vörösbegyen kívül. Jó, a tyúkot se mondja kacsának, és azt is kell etetni télen, szóóóval..

 - De aranyosak! - ez ilyen tőmondatos nap lesz, úgy tűnik, minden mondat mellé jár pedig egy széles mosolygás, mert imádja madarakat, a színes tollukat, a pici csőrüket, imádja elgondolni, hogyha megkopasztaná és kipucolná a madarakat, mégis mennyi hús jönne ki egy cinkéből, és összességében, ennyi elég is a gondolataiból. Jelenleg a lábait nézi szegény cinegéknek, hogy mégis mekkorák lehetnek a kisujjához képest. Az anatómia érdekes egy dolog.

 - Vannak ilyen izéim is - ha megfeszül se tudja, mi a nevük a golyóbisoknak -, gondoltam, felakasztom valami fára. Az alsó ágakra kell tenni, igaz? - mert hogy fogalma sincs róluk. Neki azt mondták, ez madáreleség, ő meg megvette. Nem az a tudatos vásárló.

Navinés sütiosztás

 - Szokás, hogy előbb-utóbb feldiszíti az ember szegény szerencsétlent, és voltak már cifra dolgok, na. - a tütü az teljesen normális egy olyan testes személy szobrán, mint a néhai Patrik. Az megszokott.

 - A fene se tudja. - gondolkozik el a másik véleményén a maga módján. - Azért nekem eltartott egy darabig, hogy megszokjak itt, de mondjuk az is igaz, hogy én sose osztottam be az időmet. Nem tudom. - mereng el ezen a problémán. A társa bizony fiatalabb nála, de messze, messze okosabb és tudatosabb. Elismerően néz rá, habár a másik érdemeit nem kicsinyítve, kevés olyasvalakit találni a környéken, aki a navinésnél ne lenne okosabb. Viszont a fiú a legtöbb diákhoz mérten igazán felnőttesen gondolkodik. Így belegondolva, egy-két felnőtt is tanulhatna tőle.

 - Hm. - nyugtázza azt, hogy a bejárati csarnok továbbra se egy népszerű találkahely. Mondjuk ilyen hidegben senki ki se akarja dugni az orrát a kastélyból. - Mi lenne, ha felhívnánk magunkra a figyelmet? Tudsz rajzolni? Csinálhatnánk szórólapot. - na, nem mintha nem lenne minden hirdetőtáblán ott a dolog, de szereti a szórólapokat, gondoljunk csak a baglyos meg kentauros élményeire. - Vagy énekelhetünk, írunk valami dalocskát. - kezd belejönni az ötletbörzébe, nem szabad azt hagyni. - Vagy tehetünk ki sütiket az ablakpárkányokra, és akkor az emberek biztosan idejönnének, tudod, mint a mesében, morzsák és kenyérnyomok. - minden ablakpárkányra egy süti, amit a népek majd szorgalmasan megesznek. Ez annyira rossz ötlet, hogy még akár be is válhatna.

Kop-kop-kop, majd félig ideges, félig fagyoskodós toporgás van az ajtó előtt.

Mert ugyan neki itt nincs semmi keresnivalója, de. De karácsonykor mindent szabad, és cserébe nem szabad kidobni az embert. Legalábbis elméletileg. Feltételezi, ha Adam-nek kedve szottyan valakit kihajítani az ablakán, akkor karácsony ide vagy oda, igyekszik valami köves helyre célozni.

A karácsony egy rettenetes valami, amiben benne foglaltatik az is, hogy reggel héttől este tízig akármikor jöhet valaki, és neked fogadnod kell, miközben a ház ragyog, és a gyerekek a konyhakőről eszik a bejglit, annyira tiszta. Szóval a kis navinés anyukája nem rajongott túlzottan ezért az időszakért. Cserébe a lánya sem - az viszont nagyjából rendben van, ha ő megy látogatóba. Akkor semmiképpen se szólnak rá, hogy takaríts össze a szobádban, pedig oda senki se megy be soha. A kastélyban meg aztán pláne nem.

Így nagyjából a fentiekkel tölti az időt, amíg esetleg kinyitják az ajtót. A nagykabátja meleg, de attól még fázik, és amúgy is ideges egy picit. Mert szép karácsonyt szabad kívánni meg minden, de itt még sose járt. Ő már csak ilyen izgulós lélek.

Kinyitják az ajtót. És akkor szembenéz végre barátja nem feltétlenül rendezett külsején, és bólint, hogy így van, ez a karácsony. Mert legyünk együtt meg a szeretet ünnepe meg miegyéb, de igazából mindenki döglik, ha éppen nem mosogat, és az utóbbit nehezére esik elképzelni Adam-ről, aki így félálomból felébresztve - abban marad magában, hogy felébresztette, kicsi ő még a valósághoz - kinézve is fess rocker lehetne. Most mit csináljon, Adam az ideális kísérő egy jó koncerthez, na.

 - Nem akartam ám zavarni. - néz bocsánatkérően a házigazdára, mert ez az ünnep, a hívatlan és zavaró látogatók, de hát már úgyis mindegy, és akkor belép a házba. Mert olyat is lehet, hogy nem akart zavarni, és ezzel a lendülettel vissza is fordulna, de az azért kicsit durva lenne.

 - Csak.. boldog karácsonyt jöttem kívánni. - közli az előtérben a levegővel, mert a szokásos toporgás van ilyenkor még, amíg a házigazda becsukja az ajtót, és mellé ér. Olyankor az ember felméri a friss, ismeretlen környezetet, megállapodik magában, hogy ide se most kellett volna jönni - ez akkor is érvényes, ha időpontra jött - és általában nem tud mit kezdeni egyik végtagjával sem és fogalma sincs, hogy most miért is jött, azon kívül, hogy a vendéglátójával föltetessen főni egy teát vagy kávét, ki mit. Az utóbbi pont ebben az esetben lehetséges, de nem valószínű, mindenesetre a kis navinés is el van veszve egy picit.

A kis navinés sosem volt oda a legendás lényekért, kivéve, ha az madár vagy kutya. Többnyire azért nem azok, úgyhogy nem is nagyon nézte a hirdetést - hanem hát sárkányok, hát ki ő, hogy kihagyja a lehetőséget, hogy öregen és roskatagon az unokáit szédítse majd ezzel az élménnyel? Hát ki nem hagyná. Amúgy is, sárkányok, gyerekek, sárkányok.

Az utazás fárasztó volt, legyen akármilyen kényelmes is ez a mód, és szokás szerint mire odaér valahova, szíve szerint ott egy helyben fordulna is vissza. Sose teszi mondjuk, de szeretne. Most is, engedelmesen megy a többiekkel, áll a saját csoportjába, és erőteljesen bámulja a talpa alatt a földet. Nem gondolta ezt végig rendesen, itt csinálni is kell majd valamit, ami magában is izé, de itt sárkányokkal kell majd mindenféle dolgokat csinálni, és habár tudja, hogy vigyáznak rá, azért sose szerette még ennyire a végtagjait. No de mindegy már, jöjjön, aminek jönnie kell.

Legalább a csapata is érdekes - van egy ismeretlen eridonos meg egy ismerős háztárs. Hamar megjegyzi a nevüket - mindig tudd, kit kell hívnod, ha egy sárkány sütögeti vacsorára a karodat. Hé, Maris, hozzál sót is!

Ő nem kérdez, és fél füllel figyel is a válaszokra - lelkiekben készül a sárkányokra. De ahogy elnézi a számára kiosztogatott ruhákat, legalább dizájnosan megy sárkányt befogni. Az is fontos.

Amíg álldogál az előtérben, és minden porcikája haza akar menni - ez általános érzés, ha zavarban van, nem kell törődni vele -, addig nincs is baj. Mikor Adam megjelenik, és enyhén szétesve viszont kívánja a szép ünnepeket - még az sincs kizárva, hogy ő komolyan is gondolja, Adam fura egy eset -, akkor a kis navinés is észreveszi a nyilvánvalót, és megállapodik magában, hogy.. hogy és akkor mi van. Ez valami olyasmi lehet, jut dűlőre magában, mint amikor őt ugrasztják fel reggel hétkor minden reggel a szobatársai, hogy igazából már reggeliznie kéne, nem minél kisebbre összegömbölyödni a takaró alatt, és ő olyankor még nem evilágra való. Hát most na, ő a lassan ébredő típus, úgy néz ki, Adam is. Ilyenkor rendes ember hagy időt arra, hogy a másik agya beinduljon. Rendes szobatárs meg hagyja visszaaludni a kis navinést, csak úgy mondom.

Igazából azért illene megijednie egy kicsit - mégiscsak egy vámpír kalauzolja vértől csöpögő fogakkal -, de a szentem túl buta hozzá. Karácsony van, elvégre. Két rémesen unalmas nap, amikor már minden mindegy, és ezen az se változtat, hogy napközben sütit kínál a néptelen bejárati csarnokban. Szóval igazából, ha lenne is oka megijedni, el van ő már csigázva ehhez. Nem szereti az ünnepeket. És ez a kastély, itt mindig vannak cifra dolgok. A rendes, iskolán túli élet nagyon szürke lesz ezek után.

Azért tiszteli ő a másik fogait, azt nem mondja, hogy nem. Távol essen tőle az összehasonlítás, de akármennyire is megbízol mondjuk a kutyádban, önként nem mész oda hozzá evés közben. Legalábbis, nincs jogod megharagudni rá, ha olyankor megharap. Vannak határok, amit illik tisztelni, és ezt még egy olyan egyszerű lélek is tudja, mint a kis navinés.

Úgyhogy erőteljesen szemügyre veszi inkább a lakást, és megállapítja magában, hogy ezt nevezi ő a neki való ízlésnek. Minden, ami a ház tulajdonosámak tetszik, látszólag válogatás nélkül egybe van hordva. Ő is ilyen, azzal a különbséggel, hogy ő elég trehány módon, szemet bántóan teszi ezt. És többnyire a sarokba vagy a szekrény tetejére hordja a dolgait.

Ő illedelmesen szemügyre veszi a karácsonyfát, habár komoly fejtörést okoz neki a fa megléte. Mármint, erre éppen nem számított - de a gondolkozás nem erőssége, nem sokáig néz gyanakodva szegény fenyőre. A fenyő erre nem könnyebbül meg, mert edzett, elvégre egy vámpír házát diszíti. A kis navinés a fallal is össze tud barátkozni, miért ne próbálná meg ezt egy fával is? Élénk képzelete van, és nincs azzal semmi baj.

Kis terülj-terülj asztalkámat varázsolnak elé, vendéglátója igazán kiváló házigazda, ahogy ezt eddig is sejtettük. Lezser, még egy igazán hanyagul magára vett köntösben is stílusos, és még rendes vendéglátó is, hát mit nem lehet szeretni rajta? És még mosogat is. A nők álma. Többnyire addig, míg meg nem tudják, mit is mosogatott el éppen, de mindig akadnak kivételek. Na nem mintha a kis navinés számítana.

A mézeskalácsokkal elszemez egy ideig, mindegyik igazi költemény, majd köszönettel elfogad egy rosszul járt gyilkos karácsonyfát (katt), de nincs szíve megenni. Ki enne meg egy alkotást? Meg egy rémült fát. Szóval inkább lerakja maga elé az asztalra, azzal a szándékkal, ogy elviszi, és minimum megnyugtatja szegényt, és inkább a szemével megkérdi a házigazdáját, hogy úgy általában mi újság van vele. Valahogy a beszélgetést nem szokta meg, ha kettejükről van szó. Mármint a hangos fajtát.

Most eleve, letegezhet-e ő egy hatszázakárhány évvel idősebb valakit? A magázás meg kicsit nehézkes lenne a rémisztően őszinte levelei után, ugye.

Egészen természetesnek érzi, hogy ő akkor most feláll, egy pillantással megígéri a mézeskalácsnak, hogy nem hagyja itt, és elindul szépen előre, az első útba eső szobába. Mint sokszor említve lett, a kis navinés buta, mint a tök, igazából nem kell semmi praktika, hogy rávedd arra, amire akarod - és amúgy is, ki ne akarna körülpislogni kicsit egy vámpír kiskastélyában? A józan emberek, azok.

Mindenhol ez a szétszórtság, amit ő is lelkesen művel. Egyszer majd biztos képes lesz rendet rakni, de valljuk be, a kastély kiszolgálásos mószere nem éppen háziasszony-nevelde, bár az is igaz, hogy ha innen kikerülsz, van esély rá, hogy ne neked kelljen port törölni. Mindenesetre ezt nevezik otthonos rendetlenségnek - édesanyja számára ismeretlen ez a fogalom, de a kis navinésnek ez bizony tetszik. Kis nyugis. Nagyobb lelkifurdalás nélkül végigfekhetne a padlón, már ahol van rá hely, mert még az is kis otthonos.

Nem szokott benne felmerülni a saját lakás lehetősége, egyelőre nem kell ilyeneken gondolkoznia, de ha egyszer lesz rá esély, hogy olyan helyen lakjon, amit maga rendezhet be, akor biztos, hogy nem hagyja ki belőle az asztalnyi sakktáblát. Igaz, őneki szüksége lesz majd a konyhára, úgyhogy nem ott fogja tartani, de neki az kell, és pont.

El tudna itt tölteni egy kis időt. Jó, igazából sokat is, csak nem egyszerre. Nyilvánvaló okokból itt nincs sok fény, pláne nem napfény, amit kamasz lévén azért tud nélkülözni egy darabig - hát még ha számítógépe is lenne - de úgx érzi, ha itt bennt kéne töltenie akár egy napot is úgy, hogy nem mehet ki kicsit a rendes fényre, úgy érezné, ráomlik a ház. Otthonos és nyugodt, igen, de nem hiába kiskastély - azért nyomasztó is egy kicsit. Kezdi érteni a mézeskalácst.

 - De jó, tényleg tetszenek? - néz óvatosan örömködve a partnerére, mert ezek csak úgy jöttek, és ami csak úgy jön, az többnyire olyan is. De mindegy is, a tervezgetéssel legalább megy az idő.

 - Akkor legyen plakát, nézzük csak.. - rögtön neki is áll elképzelni egyet, amit ronda szokás szerint minden ajtóra, ablakra, és elérhető falfelületre ki kéne tenni. Csúnya nagy piros nyíllal, hogy ott a süti, arra menjetek. - Igazából az ugrott be, hogy egy ronda égkék háttérre rárajzoljuk itt ezt a kókuszcsókot, csak sokkal nagyobban ,és teszünk alá egy nagy piros nyilat. Szóval inkább ne. - nem az a grafikus fajta a lelkem, de ha már megfogta a süteményt, akkor meg is eszi. Higiénia, meg minden, ugye. Meg másnak úgyse kell, ahogy így elnézi.

 - Te, ez finom, nem kóstolod meg? - és akkor ők üres tálcákkal galoppoznak majd haza, és mindenki azt hiszi majd, hogy hozzájuk bezzeg tódultak a népek, közben meg csak ők ették meg a sütit. Az összeset. Bizony. A kis navinés borzasztóan sok sütit meg tud enni, jobb is, ha inkább válaszol.

 - Hát, eleinte vándoroltam mindenfelé, de most, hogy már ismerem a könyéket.. hát, mostanában madarakat etetek, viszek nekik szotyit meg ilyeneket. Szeretem a madaakat. Azt nem mondom, hogy biztos vagyok, hogy ezt mind a madarak eszik meg, de azért viszem nekik szorgalmasan.

Egy kicsit azért félt attól, hogy mondjuk a társa rászól, hogy az nem nekünk van, hé, és mit lehet kezdeni azzal, akinek igaza van? De minden igazság nézőpont kérdése, és így is igazuk van, hogy jobb nincs-alapon maguk eszik meg ezt a nagy tálca édességet. A zserbóra már nem is mond semmit, csak közelebb tolja a tálca zserbós sarkát a másikhoz.

 - Az jó ötlet.. - bólogat lelkesen két sütemény meg két prüsszögés között, süteménnyel teli szájjal nevetni ugyanis se nem szép dolog, se nem könnyű, úgyhogy ezt az utat választja. De ha egyszer olyan szépen ecsetelik, hogy micsoda egy ronda plakátjuk lesz nekik, a haspók szó meg úgy, ahogy van, telitalálat. Mármint, találó. A célpontjuk pontosan olyan gátlástalan sütievő egyén, mint a kis navinés, aki immár a harmadik darabnál jár.

 - Dehogyis. - rázza a fejét, és lám, ilyen egy igazi madárbolond műkedvelő, azonnal félreteszi  a habcsókot, amit nem is szeret annyira, de hát nem hagyhatja itt, igaz-e, és akkor elkezdi mondani. Ez az, amit nem szabad, madarakról kérdezni. Nem jó ötlet.

 - Az erdőszélen szoktam főleg, szotyit szórok meg olyan faggyús golyókat viszek, tudod, van abban mag meg mindenféle ilyen izé, meg gondoltam, hogy szalonnát is kéne vinni, csak mindig elfelejtem. De igazából biztos lehet a réten is, csak akkor szórni kell, meg nem is vagyok olyan ügyes, van a szotyi meg a golyó meg a szalonna, mit szoktak még adni? - érzi ám, hogy ez a kutyát nem érdekli és sok, de hát ilyenkor nem tudja leállítani magát. - Meg persze, hogy jöhetsz, úgy értem, ha gondolod, akkor menjünk majd együtt etetni valahova, hozol akkor szalonnát te? - ez a szalonna ez nem hagyja nyugodni.

Leragadt a sakktáblánál. Nyomasztó atmoszféra ide vagy oda, ez mégis csak egy gigantikus sakktábla, amin ráadásul játék is folyik - vagy csak oda lettek rakosgatva a bábuk, hogy ez se legyen szigorú rendben. Mindenesetre a kis navinés kiválasztja a fekete oldalt, és nagyban méri fel az esélyeket a tisztes döntetlenre, amikor hegedűszót hal.

Egy pillanat alatt ott is terem. Szereti a zenét, hogyne, hát még az élő zenét, hát még, ha valaki túl van már a diákok többségére jellemző prüttyögési szinten, hát még, ha ehhez hegedű járul. A hegedűvel mindössze az a baj, hogy nincsen átmenet; vagy nagyon rosszul játszanak rajta (katt) vagy nagyon jól (katt). Nincs olyan, mint a gitárnál, hogy jó-jó, elmegy. Ez, kérem szépen, hegedű.

Adam-nek jól áll a hegedű. Valószínűsíthetően jól állna neki a tambura vagy a tuba is, de a hegedűnek is annyiféle ismeretlen oldala van, mint annak, aki éppen játszik rajta. Legalábbis, így az ajtófélfában ácsorgó navinés reményei szerint, arra is sor kerül esetleg. Valahogy a hegedűvel is úgy van, mint az énekesekkel: a bemelegítés, a skálázás nem igazán a közönségnek való. Hanem ami aztán jön..

 - De jó, akkor majd összehozzuk, amint lehet. - be van lelkesedve rendesen, látszik is rajta, épphogy nem hány bukfenceket nagy örömében. Még egy madárbolond, tényleg ünnep a mai nap.

 - Jaj, olyat mi is szoktunk. - csap le a madáretetős részre nagy lendülettel. - Erdőszélen laktunk, és mindig nézegettük a madarakat, és volt ott cinke, meg vörösbegy, meg valami fekete is, meg egyszer egy macska is bepróbálkozott, emlékszem. - a macskás emlék a semmiből jött, de beugrott így hirtelen. Nem jött össze neki az etetés, nem kell félni.

 - Nincs nekem olyan, minden jöhet, ami madár, énnekem még a verebekkel sincsen bajom, hát annak is lenni kell, nem igaz? - senki se szereti szegényeket, a kis navinés meg nem tesz különbséget szárnyas és szárnyas között. Mindennek oka van, ha a természetről van szó, és hát a verebet sok mindenki eszi, nem? A madarak közül, úgy értem. Szóval ő örömmel eteti a kis szürkéket is, hogy másnak is legyen mit enni majd a tavasszal. Ez így megy.

 - És mér pont a gólya? - a sok egyéb lehetőség közül miért pont ez? Ez egy pillanatra kizökkenti végre a folyamatos beszédből, és míg a másik válaszára vár, eszik még egy sütit. Egész jó kis dolog sült ki ebből a, rossz szóvicc, sütizésből. Ha a Navine nem is lesz népszerűbb, azért a háztagok csak megismerik egymást a végén. Az is valami.

 - Én is szeretem a gólyákat, olyan jó lehet nekik olyan magasan, egyáltalán nem törődnek velünk. - mármint az emberekkel, és ez kicsit romantikus. Annyira azért mondjuk nem, hogy ne jusson eszébe a kérdés, amin egy ideje azért tűnődik már, ha gólyafészket lát. - Megeszi valami a gólyát? - kérdi olyan naivitással, hogy majdnem felesleges is megharagudni rá. A kis navinés annyira van tekintettel másokra és eközben annyira direkt, mint egy ötéves gyerek. Lehet, hogy ez változik majd, de őszintén, nem túl valószínű.

 - Most mér, a galambokkal sincs semmi baj. - áll ki rögvest az elesettekért. - Valakinek a szemetet is meg kell ennie - így visszahallva azért ez egy furcsa mondat volt -, és a galambok a takarítók. Nincs azzal semmi baj, aranyosan tudnak erőszakosak lenni. - látszik a lánykán, hogy hallja magát, amint ezeket így kimondja, de hát na. A galambok kis tyúkok: kis esetlen dinoszaurusz-származékok, akik nem csak hogy a maradékon élnek, de kikapják a fél kiflit a kezedből, mondván, hogy azt te már úgy se kéred. A kis navinés ilyenkor annyit mond, hogy de aranyosak vagytok, és keres még egy fél kiflit.

 - Amúgy meg, egészen elképesztő, hogy senki se kér sütit. Az is, hogy nincs itt senki. Ez mégis csak a bejárati csarnok. - néz körül, de sehol senki. Belegondolva, ki a fene akarna ilyen hidegben itt kódorogni, a szellemek meg nem fárazstják magukat olyannal, amit úgysem tudnak megenni. - Vajon mit szólnának a festmények, ha megkínálnánk őket? - egy picit kaján, de nkább butus ötlet. Mindenesetre, egy-két festmény tuti megsértődne, és hát, az is valami.

Oké, erre nem számított. Nem csak arra, hogy valaki ennyire utája a galambokat - felvetődik az az érdekes kérdés, hogy mért is pontosan -, hanem hogy az idős nénik is belekeverednek a dologba. Mármint.. most hogy? Miért? A kis navinés láthatólag nem érti a dolgot, de úgy dönt, hogy inkább nem kérdez rá. Jobb a békesség-alapon, de azért ez meredek volt. Ő még sose hozta kapcsolatba az idős néniket a galambokkal. Ennek is eljött az ideje, úgy tűnik.

 - Nincs semmi baj. - rázza a fejét még kicsit meglepetten, de azért nem változtat a galambokkal kapcsolatos véleményén. Kis pofátlan dögök, de most mit csináljon, aranyosak, na.

 - Áh, fölösleges, ők már tudják. - legyint nagyvonalúan a festményekre, minden tisztelettel, persze. - Ők már rég tudják, hogy mi itt esszük ezt a jó kis zserbót, mert nem kell másnak, és a kastély másik felén valószínűleg azt is tudják, hogy azért nem kell senkinek, mert minimum megmérgeztük őket nagy unalmunkban. Egészen csodálatos, mennyire kreatívak ezek a festények, ha pletykálkodásról va szó. A Edictum hozzájuk képest a afsorban sincs. - na nem mintha baja lenne az iskolaújsággal, éppen csak fölösleges elolvasnia, mert vagy rejtvény van benne, amihez ő túl buta, vagy petyka, ami meg nem érdekli. Evvan.

De nincs ám, dehogy van. Nagyon amatőr a szentem, és habár füle nincs a zenéhez, lelkesedése annál több van. Nem tudja még, ha tudja majd egyszer egyáltalán, mit is keres és szeret pontosan, így bármit szívesen fogad - Adam viszont olyan valaki, aki zeneileg is tudja, mit akar. A kis navinés megy utána szívesen - így az ajtóban ácsorogva, az ajtófélfának támaszkodva, behunyt szemmel hallgatja a játékot.

A klasszikus zene, erről ő sokáig meg volt győződve, valami olyan, amihez ő túlságosanbis egyszerű lélek. Mint most kiderült, minden a tálaláson múlik - kinek van kedve, aki olyan szeleburdi és egyszerű, mint a kis navinés, felvételről végighallgatni azt a rengeteg sok hangot, igaz? De így, hogy előtte játsszák, szó szerint és élőn, így odafigyel. Így utána fog nézni, így majd keresni fogja, és nagyjából ennyi kell, hogy elkezdjen érdeklődni Schubert és a többi zeneszerző után. Tizenhat évesen minden olyan egyszerű. Pedig nem tűnik annak, egyáltalán nem.

Egy idő után kinyitja a szemét, és figyeli, ahogy a másik játszik. Csendesen irigyli magában, mert lám, mennyire bele tudja magát élni a ritmusba, mennyire együtt tud mozogni a zenével, mennyire természetes neki az, amihez a kis navinés sohasem fog érteni. Lélek, ez kell a zenéhez, és ebben Adam-ben több van, mint bármelyik emberi lényben.