Igen, ez a Mari tök jó lesz így ezzel a kiejtéssel. Bónusz, hogyha netán, esetleg, véletlenül, hivatkozna rá valamiért, senkinek fogalma se lenne róla, hogy ki is az a Mari. Időnként mintha lenne előnye annak, hogy az ember nevét két másik névből kalapálták össze, majd dobták oda, hogy ennek ez is jó lesz.

Tesz egy rutinmozdulatot, hogy megvédje a könyveit az illetéktelen nézegetéstől, de nem gondolja komolyan, mert ezen a ponton már ő is rájött, hogy tök felesleges. Amúgy is nagyon hisztis dolog lenne azon toporzékolni, hogy belemásznak a könyvtárból frissen kölcsönzött könyveibe. Ha még lenne mit dugdosnia.. de hát nincs. Meg akkor se a Mugli viselkedéselemzés című tankönyvbe kéne rejtenie a dolgait.

Közlik vele, hogy ő lektor. Erre jó emlékeztetni, mert időnként még nem teljesen hiszi el - kivéve persze lapzárta előtt, mikor a nyakába öntik az összes cikket egyszerre, ő meg ott nézi át ugyanazt a mondatot hatszor; és persze megjelenés után simán észrevesz még egy csomó teljesen nyilvánvaló hibát. De azért azt nem hiszi, hogy a srác lenne a főszerkesztője. Annak a típusnak tűnik, akik mindent magukra vállalnak, hogy egy percig nagymenőnek tűnjenek.. na jó, igazából nem tűnik annak a típusnak, de a kis navinés agya nem akarja elhinni, hogy ez az ember lenne itt a főnöke. Ki van zárva.

 - Ó. - nyögi ki, mikor összepárosítja a lehetetlen kiejtést azzal a hosszú névvel, ami az újság főszerkesztője rubrikában szokott lenni, és elfogadja, hogy esetleg egyezhet is a kettő. - Jó tudni. - teszi hozzá elveszetten, mert ő most tényleg megpróbált beszólogatni a főszerkesztőjének? De, szól bele a navinés visszahúzódást nem toleráló fáradt agya és üres hasa, teljes joggal. Nem a kedvesség szobra az emberünk. Szóval, ha mondjuk itt és most kitennék az újságtól, akkor hajrá.  Nem kéne a határidőkön rugóznia. - És, meg vagy velem elégedve? - kérdez vissza könnyedén, mert ha már lúd, akkor legyen olyan kövér, hogy könnyebben vághassa maga alatt vele a fát.

Jó. Az jó, ha a főszerkesztője szerint nem akkora katasztrófa, mint amekkorának ő gondolja magát. Egy kicsit megnyugszik, de még inkább viszketni kezd a tenyere egy olyan visszakezes után, amit nyilván sose adna, de ez a tenyérbemászó mosoly nagyon kívánkozik érte. Szóval akkor így kell egyszerre megdicsérni meg lenézni valakit. Ez a Rellonos bizony tud.

 - Igyekszünk. - von vállat, mert tényleg mindenki odateszi magát határidő előtt egy éjszakával. Szóval ha átlagoljuk a hóközi siralmas aktivitást a lapzárta előtti hajtépéses rohangálással, egész jóknak számítanának. Vagy még akkor sem; de ahogy a navinés is mondta, igyekeznek. - Kéne szervezni valami ismerkedős összejövetelt valamikor. - von vállat trehányan, ahogy eszébe jut az ötlet, mert nyilván más is gondolt már erre korábban. Nyilán nem lett belőle semmi, de az általában úgy szokott lenni.

 - De most már legalább tudom a nevedet. - kezdi el összepakolni a könyveit, mert úgy tűnik, mindent megbeszéltek, amit meg kellett. A kis navinés meg éhes és fáradt és nehezek a könyvei, szóval minden baja van. - Hát, vagy legalábbis felismerem. Az a hosszú izé. Milyen is, holland?

Egy kis könnyű olvasmányért ugrott csak be, de tényleg. Szüksége van valami agykikapcsoló, agyzsongító, faék egyszerűségű ponyvaregényre, ahol nem kell gondolkodni. Plusz pont, ha a könyv viseltes (de azért még olvasható), mert a használat jele megnyugtató. Látszik, hogy más is tükörtojás mellett olvasott, vagy kiburult a tea, vagy valami, de kis otthonosan zsibbasztotta az agyát. Az új könyv ilyen szempontból kicsit lutri, mert ki tudja, milyen lesz a minősége - a tükörtojásfoltok jelzik, hogy több kézen is átment a könyv, és talán nem is olyan rossz. A lényeg a lényeg, egyszerű legyen. Nem romantikus, nem nyálas, de egyszerű.

Idejövet kis híján nekiszaladt az ajtónak, annyira lekötötte a figyelmét az a pár alak, aki itt lófrált szép öltönyben és sokatmondó mogorva arckifejezéssel. Nem illenek ide ilyen hivatalosféle emberek - lepukkant, hipster környékre olyan igénytelen (de nem akkor, ha könyvről van szó! legalábbis nem annyira...), selejt emberek járjanak, mint a kis navinés. Ez a törvény. Szóval, csak kicsin múlt az az ajtófélfa, de most éppen szerencséje volt.

Induljon tehát a böngészés a sok használt könyv között valami Agatha Christie-szerű krimi után. A tanév még csak most kezdődött, de már most szüksége van valami lehetetlen csavarokkal operáló, színpadias agyzsibbasztásra. Arra pedig ki lenne alkalmasabb, mint a tojásfejű belga detektív?

Volt az a szerencse-dolog az ajtóval - na, eddig tartott, mert juszt se talál semmi AC-t. Van Maigret meg Nora Roberts, de azt még piszkavassal se, köszi. Ahogy vándorol a polcok között, egyszer csak meghallja, hogy valószínűsíthetően neki szólnak - de olyan finoman, és a kis navinés annyira süket, hogy feltételezhetően nem először. Bután bólogat meg mosolyog, hogy persze, köszöni szépen a figyelmeztetést, majd odafigyel, de nem igazán fogja fel a hallottakat. Csökkent értelmű medvebocsként csak egy dologra tud koncentrálni, és az jelen pillanatban egy ponyvaregény megkaparintása, bármi áron. Szóval, ahogy illik, megy le a pincébe, hát hogynemár.

És nem is figyel oda. Azt mondták, nincs baj, akkor nem is kell izgulni, ennek a könyvnek nincs meg a borítója, eh. Véletlenül esik a látóterébe a földön kuporgó alak, és kell pár másodperc, hogy leessen neki, ki is az. A prioritások átrendeződnek, el is felejti, hogy van valami a kezében (de mesebeli lenne, ha pont valami Poirot lenne), hanem tesz pár bizonytalan lépést Adam felé, lehajol, és csendesen megkérdezi a csökkent medvebocshoz illő elmés kérdést, mert nyilván minden jel az ellenkezőjére utal: - Jól vagy?

Ó, persze, nyilván, gondolhatta volna, hogy Adam nem az a panaszkodós típus. Nyilván akkor se ismerné be, ha valami probléma lenne, ha három nyilat eresztettek volna bele, mint Boromirba. Teljesen rendben van, kösz az aggódást. (Á, a navinés nem lett enyhén hisztériás mérgében, hogy így elhessegetik. Ő, ő aztán nem.)

 - Azok azok voltak? Igen, akkor még itt vannak a környéken. - mondja, miközben lenyelve az oktalan mérgét, mert hiszen ki szereti bevallani, ha valami nincs rednben (mondjuk a kis navinés), leguggol a másik mellé.  A könyvet még mindig tartja az egyik kezében, a másikkal meg nem meri megérinteni Adamet, mert ki tudja, mi baja van, és nem akar még rátenni egy lapáttal valami hülye mozdulattal.

 - Tudok valamit segíteni? - figyeli, ahogy Adam nyilvánvalóan éppen hogy csak megvan, de egy hajszálnyival se jobb a helyzet. Azon nem töpreng, hogy mi történt, illetve pontosabban, mit csinálhatott a barátja, hogy egy pincében, talán sebesülten bujkál az aurorok elől - mert a kis navinés első gondolata, hogy se egy vámpír, se a rendfenntartó erők nem szoktak teljesen ártatlanok lenni. Ez nem az ő gondja, kicsi ő ahhoz. Az ő gondja, hogy valahogy helyrepakolja a barátját.

Nézd, ő immár hetedik éve koptatja itt az iskolapadot (és lidérces álmai vannak, ha arra gondol, hogy mindjárt a saját lábára kell majd állnia, brr), és úgy általában véve is ebben a lehetetlen kastélyban tölti naptári évének vagy 75 százalékát, de időnként még most is kiütközik belőle a vérbeli mugli, aki nem hiszi el, hogy a bűvész tényleg varázsol, és drótokat keres meg rejtett szerkezeteket. Jelen pillanatban úgy érzi magát pár másodpercig, mintha valami sokadik kategóriás misztikus filmet nézne, mert vámpírvadások..? Holt vér..? Eleve, kezdjük ott, hogy mondok egy korcs latin szót meg hadonászok egy faággal, és valami cucc fog történni. Időnként ránéz a tankönyveire, és felvetődik benne a lehetőség, hogy vagy kómában van és ezeket álmodja össze, vagy elcsente valakinek a nem boltban vett cigijét. Ez itt abszurd, gyerekek.

De ha abszurd is, hát konstansan és megbízhatóan mindig abszurd marad a helyzet. Ráadásul, abszurd vagy sem, az egyetlen rendes barátjáról van szó - rendetlenről is, mert csak egy barátja van. Hogy ezek után se legyen egyedül, mint a kisujjam - mert jó tudni, hogy időnként ehetsz egy sütit valakivel (vagy ebben az esetben, te eszel, ő meg nézi), ha nem is beszéltek minden nap -  igyekszik a problémára fókuszálni. Ami.. eleve egy vámpírvadász jelenléte. Ez fura módon biztos fogódzó, mert elhivatott és veszélyes hülyék mindenhol vannak.

 - Milyen rendes a bácsi. - szalad ki a száján oda se figyelve a lényegi megállapítás, mert, nos, tényleg az. Ha nem ütközne ki a mugli része, most nagyban sopánkodna pár sort, hogy te jó Isten, jól vagy (nyilván nem); mit keresett itt egy vámpírvadász (na, vajon); te jó Isten (csak úgy általánosságban). Na, ettől most mindenki meg lett kímélve. Míg, ha nem is a megfelelő okokból ugyan, de enyhén sokkosan kuporog Adam mellett, automatikusan reagál a konkrét kérésre, és teljesen logikusan körülnéz a pincében, hátha talál egy pohár vizet. Mire észbe kap, hogy nagy valószínűséggel nem fog sikerrel járni, le is esik neki, hogy amúgy se kéne. Na, és akkor szépen kuporog tovább, csak nagyon, nagyon mozdulatlanul. Aha, érti ő a helyzetet. Nagyon csinos kis helyzet. De tényleg.

 - Ühüm. És abban is segítsek? - kérdi természetellenesen magas hangon, és továbbra is nagyon mozdulatlanul. Először tisztázzuk szépen a dolgokat, mert sose az eszéről volt híres. Hátha rosszul gondolja a dolgokat. Ha meg nem... akkor azzal majd akkor foglalkozik.

Nem mintha nem nyújtaná kezét, lábát, amit éppen kell készséggel Adamnek. Egyrészt azért, mert ez ebben a helyzetben így helyes, és mint a navinések általában, hacsak nem nagyon fáradtak vagy éhesek, ő is Igyekszik Azt Cselekedni, Amit Illik. Másrészt, Adam az egyetlen barátja, és máris úgy érzi, a kis navinésre pazarolt figyelmét még akkor se tudná kellően megfizetni neki, ha Adam mondabeli hosszú élete állna a rendelkezésére. Harmadrészt meg, van benne egy adag kalandvágy, fatalizmus, és nagyjából annyi önbizalom, mint egy marék döglött molylepkében. Szóval, ő egy szó nélkül megtenne itt nagyon sok mindent, csak előtte hagyjanak neki pár pillanatot, amikor szabadon felfoghatja, mire készül, és még szabadabban bepánikolhat emiatt. Utána úgy is előjön a fatalista önutáló énje, és mindenre hajlandó, csak az a pár pillanat előtte, az kell neki.

De azt se hallgatja el - mármint de, csak nagyon világosan látszik az arcán -, hogy azért nem feltétlenül bánja, hogy semmi ilyesmire nem kerül most sor. Nagyon... hm, kényelmetlen lenne a dolog. Meg bonyolult. Meg ugh. Meg még sok egyéb, amihez még kicsi.

 - Persze. - mondja második próbálkozásra, mert szüksége volt egy kis torokköszörülésre első alkalommal. A navinések Készségesek és esetleg Gyakorlatiasak is, ha olyan napjuk van, így gondolkozás nélkül kérdez rá az esetleges tudnivalókra. - Van kulcs, vagy valami, amiről tudnom kéne? - most őszintén, volt ugyan már Adamnél, de fene se tudja, van-e különbség akkor, ha a háztulajdonos nincs otthon. Mint régi Bagolyköves, szó szerint mindenre fel kell készülnie akkor is, ha csak keresztülmegy egy folyosón, nemhogy ha bemegy egy vámpír házába.

Ez a nagy segítőkészség amúgy arra is jó, hogy ne kelljen abba belegondolnia, hogy egy emberi vérrel teli tárolóban igyekszik turkálni, és azt még cipelni is fogja majd. Ne kelljen belegondolnia - még.

Jól van, ő megy. Otthagyja Adamet, aki fényesen megvan, ugye, nyilván, hát hogyne, és lendületes tempóban indul. Amíg az út tart, és pláne amíg ő visszafelé tart, tengernyi ideje van arra, hogy eltűnődjön, mi lesz a jövő heti ZH-ban, mégis miről szól igazából az a fura nevű tantárgy, milyen szép kék az ég, és mit fog enni vacsorára. Nem, az utóbbi lehet, hogy nem túl lényeges, tekintve, hogy jelen pillanatban emberi vért cipel. Mármint a saját öt literén kívül. Ez van annyira kényelmetlen, hogy esetleg ne vacsorázzék; ha meg nem arra gondol, hogy mi van a kezében, akkor meg arra kellene gondolnia, hogy mi a búbánat van, lesz, és időnként volt a barátjával. Mármint, emberek szakosodnak arra, hogy végezzenek vele, és majdnem sikerült is. A kis navinés elkötelezett híve a kényelmes életnek, és annak nem része a sötét gondolatokon való rágódás, tehát: jé, de szép az a bárányfelhő!

Szerencsésen visszatér, és határozottan nem számolgatja, mennyivel érkezett később, mint kellett volna, á, ő, olyat aztán nem. Miután bevizionálta, hogy Adam már minimum tíz perce halo.. akármi is, aminek nem kéne lennie, besiet a pincébe, zihál két sort, szörnyülködik kettőt, majd lekuporodik ismét, megrázza barátja vállát, és közben magában hisztérikusan nevet, mert nem hozott szívószálat. Micsoda jó vicc, nem? Ne szólj egy szót se, a kis navinés stresszhelyzetben van. Mondjuk humora amúgy se volt soha.

Adam nyilván nem tér magához, ne hogy má' ilyen egyszerű legyen a dolog. A kis navinés a sok, gyerekkorában letolt Vészhelyzet meg Harmadik műszak miatt berögzült szokásnak engedelmeskedve már nyúl is a másik csuklójáért, hogy ellenőrizze, van-e pulzusa, és istenuccse megijed egy miliszekundumra, hogy nincs. Igen, a navinés hótbuta, de meg még mindig kicsit nem hétköznapi a szitu. Bocsássunk meg neki, még most az egyszer, jó? Ő csak jót akar, csak túl hülye hozzá a szentem.

Kétségbeesetten és tehetetlenül körülnéz - ebben a kettőben viszont veszett jó ám -, és észre se veszi, hogy úgy szorongatja közben szegény Adam csuklóját, mint fuldokló az uszadékfát (???). Mondjuk Adamnek kisebb gondja is nagyobb most ennél, de azért később még fájhat, ha valami is fájhat a vámpír barátjának. De amire rá kell jönnie a kis navinésnek az az, hogy itt egyébre is szükség lesz most, mint az erősségeire (lásd fentebb).

Előveszi a csomagját, és olyan arckifejezéssel, ami csak nagyon keveseknek áll jól, kibontja. Itt most valószínűleg meg kell itatnia a barátját, és közben elviselnie, hogy más ember vére fog rácsöppenni. Mármint, a természetes póthaj is értetlen és iszonyodó visításra készteti, de ismeretlen emberek vére meg pláne. De ha kell, akkor kell. A navinések általában véve jó ápolónők lehetnének - erős bennük a megfelelni vágyás, mert soha senki nem veszi őket emberszámba, hiszen olyan kedvesek és ártatlanok és udvariasak. Valóban, ez mind igaz - elvégre az illem nem engedi, hogy késsel vagy a tíz körmünkkel essünk neki mindenkinek, akinek nem szimpatikus a képe (és az a többség). A navinések udvariasak és szelídek, hogy legyen mivel leplezni az igazi természetüket. De hogy ez most hogy jött ide.. ja, igen: a kis navinés megteszi, amit meg kell, mert Kell, kerüljön, amibe kerül.
 

Ez ceruzáért vagy szénért, vagy kinek mi a módszere, után kiált. Istenuccse (majd leszokok erről a szóról is) látom, milyen jó kis rajz lenne ebből a poros, könyvekkel telehányt pincében játszódó jelenetből, ahogy szép kettecskén kuporognak a földön, köztük mindenfelé valószínűtlenül piros vércseppek (kinek-kinek egyebén is), mindketten felváltva szorongatják a másik csuklóját szép barátságosan, és összességében meghitten vergődnek, ki a pánik szélén, ki meg az élőhalotti lét szokásos nehézségei közepette. Még az árnyékok is megvannak. Valaki tud rajzolni?

A kis navinés biztosan nem, de ő nem is látja ezt így kívülről. Ő most úgy figyel a barátjára, minden idegszálát megfeszítve, ahogy tanórákon várják tőle. Hamar magához tér, az jó. Hamar lesz nagyon ijesztő a helyzet, de a kis navinés egyrészt érzelmileg túl fáradt ahhoz, hogy igazán megijedjen, másrészt meg bízik a barátjában (de kezd felnőni. Felmerül benne a lehetőség, ahogy így Adam szépen szemügyre veszi, hogy esetleg ezt nem száz százalékosan kéne csinálnia. A kis navinés lassan, nagyon lassan növöget felfele, és azzal együtt jár a bizalmatlanság is. Nem kell sietni a felnövéssel, azt mondom. Már amennyit én tudok róla.) Végül van is oka rá, mert továbbra is más vére van itt mindenen, nem az övé, de ezzel még pár pillanatig nem törődik. Mikor a helyzet ténylegesen lenyugodott, ő is nekiveti a hátát a falnak, és megkönnyebbülten bámulja a szemben levő szétcsúszott, ócska könyvhalmot. Elfáradt, az az igazság. Megérdemel egy kis pihenést. Meg a tégely feltűnésmentes arrébb tolását a cipőjével, mert az viszont takarodj.

Időnként, ha nagyon ráért, vagy nagyon kivolt, el szokott tűnődni azon, hogy Adam van-e, amikor nem elegáns, meg rettenetesen távoli, meg az a típus, aki kihasználja az életet, de okosan, mértékkel, ráérősen. Főleg az utóbbi, mert hova siessen, ugye. Szóval időnként előveszi az a rosszindulatú irigység, amit általában érezni szokás valaki saját példaképe iránt (mármint, Adam nem a példaképe, mert ők ketten ég és föld, de felnéz rá, szó szerint is meg mindenhogy), csak hogy lássa-e, hogy ők is hibáznak-e, elkenődik-e a sminkjük, büdös-e a lábuk, szóval hogy esendőek-e. Hát, most látta, hogy Adam is tud olyan istenigazából kilenni. Tegyük hozzá, ezzel se Adamnek, se a kis navinésnek nem lett jobb.

 - Nem sietek sehova. - mondja egy olyan vállrándítással kísérve, amit jelenlegi testhelyzete megenged, szóval egy jelzésértékűvel. Mert tényleg ráér. Mert ugyan hova menne. És főleg, mert esze ágában sincs itt hagyni a barátját, rögtön azután, hogy nem feltétlenül szükséges a jelenléte. Az pofátlanság. Meg tiszteletlenség. Meg ilyet nem csinál az ember az egyetlen valakivel, aki időnként elviseli a társaságát, érted. Amúgy se illik, mellesleg. És tudjuk, hogy vannak a navinések az etikettel.

Egy nagy köteg papírral fordul be az ajtón ebben a kora délutáni időpontban, tehát amikor még lehetséges egymás szavát hallani a teremben. A sok papír egyrészt a kérdéseit és majd a válaszokat tartalmazza, de főleg azért van, hogy a kis navinés elfoglalt benyomást keltsen bárki szembejövőben. Jó, nem, de bármekkora hamis önbizalmat fel tud használni a szentem, főleg, mert most élőszóban, szemtől szembe kell majd beszélgetnie emberekkel. Nem könnyű a mestertanoncoknak, én mondom. Az, hogy a remélhetőleg számos interjút majd ki is kell elemeznie, paradicsomi állapotnak tűnik jelen pillanatban - majd papírhalmokkal elborítva persze nem így fogja gondolni. De az az előnye meglesz annak is, hogy ott bezzeg senki nem fog rá figyelni és várni a következő kérdésre..

Az alanyok idejéért cserébe aprósüteményt és teát-kávét ígért, egyszerűen azért, mert mi egyebet kínálhatna, amiért nem kell fizetnie. Nyilván, ha egy kis aprót is mellékelne, dúskálhatna a jelentkezőkben, de erre se pénze, se gyomra nincs. Így egy csomó időbe és futkosásba került leszervezni ezt a pár embert is, aki vállalta, hogy megosztja vele a muglik és varázslók közti hasonlóságokról és különbségekről szóló nézeteit - és mivel így sincs meg a kötelező mennyiségű alanya, nem küldhet el senkit. Még leendő férjét és születendő gyermeke apját sem. Mármint, az Edictum szerint, persze - ő ne tudná, mire nem képes egy cikkíró tíz perccel a határidő lejárta előtt? Nem mintha ettől kevésbé kellemetlen lenne ez az egész, érted.

Nézd, ez a kérdéssor iskolapéldája mindazon kiselőadásoknak, amiket az álmodó is lenyomott a bölcsészkaron: elméletileg mind tényleg nagyon érdekes, de hamar rájön az ember lánya, hogy igazából nem szól semmiről és a fülén folyik ki az agya. Kivéve, mikor valami tényleg nagyon jó témát kapott. Na, a mugli viselkedés-elemzés nem kifejezetten érdekes téma. Elméletileg az, de mostanában kezd azon tűnődni, hogy egy ilyen diplomával mégis mi a fészkes fenét fog kezdeni. Valószínűleg belekezd valami durván gyakorlatias szakma tanulásába (és abban se lesz jó).

A fentiek tudatában már előre fészkelődik kicsit, és mikor kedvenc főszerkesztője beállít és levág egy kisebb műsort, erős a késztetés, hogy a kezébe temesse az arcát, és úgy maradjon egy darabig. Ezt meg kell beszélnie a cikk írójával. Legközelebb pletykaínség idején úgy szerepeljen a rovatban, hogy három jól elhelyezett rúgással kipenderítette élete szerelmét a közös riviérai nyaralójukból. Hátha az mondjuk önbeteljesítő pletyka lenne. Mindenesetre most nem vetne meg egy kis erőszakot.

 - Szolgáld ki magad. - mutat széles mozdulattal az asztalka felé, elvégre ki mondta, hogy ő majd szervírozza is a sütit meg a teát. Ő csak felajánlja őket. Nyilván, hiszen a társalgóban amúgy is tartanak ilyesmit, neki semmi dolga nincs velük. - Köszönöm szépen, hogy vállalkoztál az interjúra. - torokköszörülés, papírigazgatás, térdek ideges keresztbevetése, és ha két idegességroham között ráér az alanyra is ránézni, felvont szemöldök, mert most tényleg? - Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy szerinted mivel is foglalkozik egy mugli viselkedés-elemző? - hátha valakinek van ötlete. Neki gyanúsan kevés van.

Az arcán még ott van az ideges félmosoly, de ő maga se törődik vele. Összehúzott szemekkel nézi a másikat, aki ilyen pofátlanságokra képes, és aprókat bólint csak úgy magának, hogy igen, tényleg vannak ilyen emberek. Szegény lánykára nem vet két pillantást se - pontosan tudja magáról, hogy ő is ugyanilyen töketlen, és fordított esetben ő is megcsinálta volna a kávét. Puszta jóindulatból és segíteni akarásból. Mert ő navinés.

 - A muglik viselkedését elemző varázslóról van szó nyilván. - pontosít amúgy tök feleslegesen, és csak egy kicsit feszült a hangja. Pontosan az ilyen hozzáállás miatt várta valamennyire ezt a kötelező feladatot. Hét év kastélybeli élet után már elég jól hozzáedződött, hát, sok mindenhez, köztük a masszív ostobasághoz is (ehhez csak tükörbe kell néznie); az olyanhoz is, ami ráadásul még nagy adag üres fennhéjázással is párosul. Elméletileg az ilyen hótbuta, de cserébe őszintén rosszindulatú vélemény színesíti a kis projektét, és nos, ez volt az egyik indoka is, amiért ezt a szakot választotta (a másik az volt, hogy úgy tűnt, itt majd lógázhatja a lábát egész nap. Nem jött be.) Hogy változtatni akar-e ezen a hozzáálláson, vagy megcáfolni, azon nem is gondolkozott még. Korlátolt vagy és ostoba? Akkor csakazértis ezzel foglalkozok, na bumm.

 - Nagyszerű. - jegyzi meg szimplán csak azért, hogy mondjon valamit; még pontosabban, hogy egyebet ne mondjon. Teljesen kizártnak tartja, hogy valaki a 21. században az ilyesmit komolyan gondolja; az arcoskodás az persze előfordulhat. Ha pedig mégis komolyan gondolja, akkor meg tökmindegy. - Mit gondolsz, van létjogosultsága a szakmának? Tanulhat egy mágus egy varázstalantól? - a perverz énje előre is élvezi a várható választ, az az igazság.

Kicsit elveszetten nyit be az üzletbe, mert hiába lakik itt hét éve, akkor se járt még itt. Ha már úgy hozta a sors, hogy varázsló lett belőle, akkor igenis az lesz, és nem fog fülhallgatóval a fülében begubózni magába egész nap - nem mintha nem szeretne. Ő elkötelezetten boszorkány lesz, és csönd - gondolja ritka dacos pillanataiban, pedig ezt a harcot nyilvánvalóan már az elején elvesztette. Időnként még ma is szemügyre veszi a pálcáját, ami csak egy darab bot, és igazából titkon meg van győződve arról, hogy ő most vagy kómában van, vagy betépett, mert ez itt szürreális. Ez a bolt is.

De szürreális vagy sem, ő itt van; a boltban is, ebben az életben is, és mint elkötelezett és általában véve elkeseredett leendő mugliviselkedés-elemző, interjúkat kell készítenie. Ami nem egyszerű feladat, mert kommunikálnia kell az emberekkel. Még jó, hogy van pár olyan ember, akivel egyéb okból kifolyólag is muszáj időnként beszélnie, mert őket könnyebb volt megkérdezni, vállalnának-e egy kis válaszolgatást. És áldja meg az Isten őket, vállalták.

Szóval, benyit, becsukja az ajtót, kapkodva és idegesen - nem kell törődni vele, ő az a szorongós fajta - rápislant a pultra, és nyitja a száját, hogy köszönjön, mikor a szeme sarkából elkap egy okostelefont a vitrinben, és közelebb megy megbámulni. Nem mintha eddig nem látott volna ilyet, egyszerűen csak most eset le a lelkemnek, hogy ez a bolt maga a muglik viselkedését elemző osztály. Mert vegyük az egyszeri mugliszármazású varázslópalántát, akinek megadatott a tehetség, hogy egy faággal sündisznóvá változtassa a poharát - és mindezek ellenére sem hajlandó lemondani a saját lejátszási listáiról és a cicás videókról.

Ő igazából arra számított, hogy kinevetik (ez pipa) vagy esetleg méltatlankodva felhorkantanak, és hosszú, lehetőleg csúnya szavakkal teli szónoklatba kezdenek arról, hogy mennyire felsőbbrendű lény is a varázsló. Úgy nagyjából-egészében ez persze még simán benne van a pakliban, de ez a válasz értelmesebb volt, mint amit a Rellonosok felétől a pletykák alapján elvárna az ember. A kis navinés meghökkent. A kis navinés az előbb teát akart inni (amit ő maga csinálna meg a két kis kacsójával), csak hogy elfoglalja magát a várt ostobaságok alatt, de a tea csak várjon türelemmel.

 - És mitől félne egy varázsló? - teszi fel az evidens kérdést. - Csak nem attól, hogy nem tud mindenben a mágiára támaszkodni, és egy fadarabbal mutogatni, hanem magának kéne kitalálni mindenre a megoldást? - ami persze nem mindig jobb, mint a könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb mágia, de legalább egy unatkozó muglinak se jutna eszébe olyan varázslatot faragni, amivel, teszem azt, egy egeret lehet pohárrá változtatni. Már csak azért sem, mert az nem higiénikus.

Feljegyzi a papír sarkába az elektromos szó újabb elferdítését. Ebből egész kis gyűjteménye lesz lassan, és felmerül benne, hogy publikálnia kéne valahol, ahol fizetnének a cikkért. Mármint, mindent megvesznek, ha jó helyen akarod eladni, nem...? Mikor lett ez a kislány ilyen pénzsóvár?

 - Mármint... most mire gondolsz pontosan? - kérdez vissza értetlenül (szokása), és mérsékelt érdeklődéssel. Kicsit úgy tűnik neki, hogy a beszélgetőtársa se hiszi igazán, amit mond, talán ezért is nélkülöznek a válaszai bármiféle konkrétumot. Mint ahogy nincs bennük semmi szenvedélyes vérvédő propaganda sem, ami miatt a lányka kicsit csalódott...? Vagy pont, hogy örül ennek...? Arra készült fel, mikor kedves nagyképű szerkesztőjét megkérte erre, és most itt ülnek, ki teázik, ki meg már nem tudom, mit iszik, és lagymatagon és unottan beszélgetnek valamiről, ami jelen pillanatban egyiküket se érdekli valami nagyon. Most kéne egy érdekes kérdéssel felrázni a hangulatot, de nincs kedve hozzá.

 - Ú, ne haragudj, szia! - pördül meg, mikor ráköszönnek, és eszébe jut, hogy ő most Udvariatlanul viselkedett. Navinés-komplexus, házzal jár. - Csak nyugodtan csináld a dolgod, addig én körülnézek. - legyint zavarában egy nagyot, villant egy bizonytalan mosolyt, és felfedezőútra indul.

Egészen elképesztő. Bizonyára csak neki új a felfedezés, de azért le van nyűgözve. Elképesztő, hogy a mugli világból jövők mennyire tudnak ragaszkodni a saját függőségeikhez még egy ilyen szó szerint korlátlan lehetőségekkel bíró helyen is; és az sem kevésbé elképesztő, hogy azok, akiknek mindig természetes volt, hogy rossz latinsággal és hadonászással két másodperc alatt elmosogassanak, mennyire érdeklődnek olyan tökéletlen megoldások iránt, mint mondjuk egy okostelefon. Felötlik a kis navinésben a lehetőség, hogy esetleg egyszer a két világ valahogy kiegyenlíti egymást, és egyik se tűnik majd nevetségesnek és korlátoltnak. Arra már nem veszi rá a pesszimista fantáziája, hogy azon tűnődjön, vajon a két oldal egyszer profitálhatna is akár a kölcsönös ismeretségből; teszem azt, betegségek gyógyításában vagy a közlekedés megreformálásában. A kis navinés udvarias, halk szavú és buta, mint a tyúk - tehát navinés -, de azért nem kifejezetten hülye. Időnként.

 - Köszönöm szépen, hogy elvállaltad ezt az interjút. - lép közelebb a pulthoz pár perc múlva, majd fellelkesült mosollyal hozzáteszi - Neked biztos lesz mit mondanod a témáról, ahogy így elnézem a boltot. Biztos akad egy-két furcsa eset, amikor a kezdő mágus bepislog a muglik világába, és fordítva.

 - És az olyan nagy baj? - élénkül meg egy kicsit, de nem viszi túlzásba most sem. A beszédhez legalábbis kivette az állát a tenyeréből, de azt még nem vette észre, hogy keresztbe tett lábbal, gyakorlatilag fekszik a székében, mint ahogy az illik is egy halálosan kimerült mestertanonctól ebben a délutáni órában. Mármint, irónia, érted.

Pislog pár laposat, látva, hogy beszélgetőtársa is félig alszik, hiába a benyakalt nagy mennyiségű tea. Elérték az immunitás határát. A kis navinés a provokatív kérdésre továbbra is pislog egy kicsit, majd kelletlenül feltápászkodik - bár továbbra is ocsmány a tartása, nem tehet róla, ő már ilyen elpuhult semmirevaló mai fiatal -, megköszörüli a torkát, és automatikus mozdulattal a csészéjéhez nyúl. Ami üres. Most abba pislog bele, azon tűnődve, hogy megérné-e a fáradtságot egy újabb tea készítése, de hamar arra jut, hogy eh, nem. Szépen visszateszi tehát a csészét az asztalra, visszahanyatlik a székbe, és különösebb érdeklődés nélkül Jonathant kezdi bámulni. Ő van előtte. És homályosan rémlik neki valami, hogy őt kellene most beszéltetnie.

 - Miért vállaltad ezt az interjút? - teszi fel a kérdést, ami igazából érdekelte még húsz perccel ezelőtig, de az érdeklődés most túl nagy energiájába kerülne. Elméletileg nem kizárt, hogy Jonathan szimplán csak rendes volt és segíteni akart a kis navinésnek, de habár a srác nem kifejezetten rosszindulatú, a segítőkészség sem tartozik számtalan erénye közé.

Igen, a kis navinés álmos, de azért nem vak. A beszélgetőpartnere nem hozza az elvárt (sziasztok, előítéletek, hogy s mint?) pofátlan modort, sőt, tök őszintén válaszol (vagy nem. A kis navinés soha nem biztos semmiben, csak abban, amiben nincs igaza. A rosszindulattal járó kétségek is ott vannak a navinés lelkületben.), még ha egy, az interjú szempontjából teljesen érdektelen kérdésre is. De a fene az interjúba, nem az a világ közepe.

 - Azt én is. - mosolyodik el, de nem szélesen, mert az energia, és abból most kevés van. - Akkor legalább figyelnek rám. Jó esetben. - teszi hozzá merengve, nem elhagyva örök társát, a kisebbségi komplexust.

 - De azért köszönöm szépen, tényleg, hogy vállaltad. Nagy segítség, hogy nem kell idegenek után futkorásznom. - mutatja be mizantróp és kényelmes oldalát is, miközben meghitten, elterülve fekszik egy széken. - Még akkor is, ha a téma nem is olyan érdekes, és nem tudok jó kérdéseket feltenni.

 - Na igen, biztos furcsa lehet az idősebb mágusoknak ez a sok mugli kütyü. - bólogat egyetértően, és nem teszi hozzá, hogy neki is az. Itt tölti a napjait ebben a nagy hodályban, aminek minden köve teli van itatva mágiával, és habár a velejéig reménytelenül mugli a szentem, itt nincs lehetősége a mugli szerkentyűk használatára. Illetve, dehogynem, lenne, lásd a boltot, ahol éppen van, csak nincs rászorulva. Nincs internete? Na és akkor mi van? Nem tud folyton zenét hallgatni? Megszokta. Így nincs elárasztva egyfolytában információval, de nem is ő a legnaprakészebb mugli a mágusvilágban. Sokkal nyugisabb az élete. Nehézkesebb is, mint a modern varázslóknak a megbűvölt kütyüikkel, de az meg nem izgatja nagyon. Amit nem ismer, az nem is hiányzik.

 - És a fiatalabbak? A született varázslókra gondolok. Mennyire gyakori, hogy elvisznek valami rúnázott készüléket? Divatosak ezek mostanában? - teszi fel a következő kérdéseit, mert ami igaz, az igaz, kicsit zavarja, hogy ennyire csúnyán el van maradva a kortársaitól. Nem akar továbbra sem csatlakozni az új generációhoz, aminek maga is a része, de azért megkeseredett vénlánynak se nagy élmény lenni így húszévesen. Időnként teljesen biztos benne, hogy tíz macskával körülvéve fog megöregedni, pedig nem is szereti a macskákat. Ő már csak ilyen maradi és zárkózott. - Bocsánat, csak nem vagyok valami naprakész az ügyben. - mentegetőzik egy félénk mosollyal (ez de navinés egy félmondat volt), de azért van itt, hogy ezen változtasson, nem igaz?

 - Nem, még nem. - nyög fel nehézkesen, mert a srácnak igaza van. Süt a kis navinésről, hogy szíve szerint ennyi lenne az egész, de nyilván fölöslegesen rángatta volna ide mindkettőjüket, ha ennyivel abbahagyná az interjút. Felnyög tehát, feltornássza magát a tespedésből, és nem túl lelkesen elkészít magának egy teát. A másikat eszébe se jut megkérdezni; majd megcsináltatja valaki mással a saját italát.

 - Azt szeretném még megkérdezni.. - kevergeti egyik kézzel a teát, míg a másikkal a papírjai között turkál - hogy milyen módszereket ismersz a mágia pótlására. Biztos jártál már a Kins&Kens-ben, és láttad, hogy ott mugli eszközöket rúnáznak meg, hogy mágikus környezetben is használni lehessen őket, ami megint egy nagyon érdekes kérdés. Azokon kívül mit ismersz még esetleg, amiket a muglik használnak? - kezdi el magyarázni, és bukik bele nagyjából, a kérdés hátterét. Ez a téma megint nagyon érdekes, és ez tényleg, valóban is az. Már csak egy csomó utánajárást igényel a zárkózott és lemaradt navinéstől, hogy olyan szintre hozza fel magát, ahol a kortársai erőfeszítés nélkül vannak. Itt az ideje, mint mágusok közt élő muglinak, akinek erre igazából se szüksége, se igénye nincsen, hogy megismerkedjen az okostelefonok rejtelmeivel.

 - És mit gondolsz, fel fogja váltani ez a sok félvér mugli kütyü a hagyományos varázslóeszközöket? Mármint, a gramofont a telefonok, a baglyokat az sms-ek, ilyesmire gondolok. Van rá annyira kereslet, divatosak annyira? - teszi fel a következő kérdését. - Vagy látsz arra esélyt, hogy ezekből új készüléktípusok alakulnak ki? - kezd belemelegedni a spekulálásba, és abból nehéz kirángatni, fedezékbe! - Mittudomén, a varázslók fejlesztenek valamit az okostelefonokon, mert mér ne, a mugliszármazásúak meg megpróbálják azt lekövetni muglieszközökkel, azok is fejlesztenek valamit, és így tovább, körbe-körbe? - fejezi be az agycsavarást csillogó szemekkel, mert ha egyszer beindul a fantáziája, akkor nincs megállás. Tényleg érdekes téma ez.

 - Nem, köszönöm. - lép közelebb a felajánlott eszközhöz, és pislog rá kicsit ellenségesen. - Mármint, ismerem ezeket, nyáron hazamegyek, és muglik között vagyok.. de az az igazság, hogy nincs erre szükségem. Mivel itt nem nagyon tudnék folyton fülhallgatóval a fülemben járkálni mindenhova - de, tudna, csak nem akar -, nem is nagyon hiányzik. - vonja meg a vállát tehetetlenül, mert ő ilyen kis mimóza zárkózott húsz évvel lemaradt kislányka. Nem irtózik kifejezetten a technikától, csak nem érdekli. - Amúgy is, biztos megfájdulna tőle a fejem. - teszi hozzá durcásan, majd az egészet megkoronázza egy gyönyörű öreges beismeréssel, hogy - Amúgy se tudnám, mit hallgassak, ha lenne is ilyenem. Nem vagyok az a nagy zenés, ami meg kell, az megvan gramofon az iskolában. - értsd: azt ismeri, ami megvan gramofonon. Meg a mugli nyári rádióslágereket, amiket nem lehet elkerülni, de őszintén szólva, azokkal nem szívesen sorvasztaná senki agyát sem.

A kis navinés viszont éppen itta a teáját a válasz közben, ami amúgy is csúnya dolog, mert tiszteletlen. Talán. A fene se tudja; az biztos, hogy most nem volt túl bölcs dolog, mert olyan köhögési rohamot produkál, hogy több se kell. Miközben csorog a könnye és a karfát csapkodja ütemesen, és - főleg - próbál levegőhöz jutni, enyhén hisztérikusan azt ismételgeti magában, hogy "ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el". Most komolyan? Mi volt az, kocsik, amik "gyúlékony folyadékkal mennek"? Ezt prezentálni kéne valami vicclapban. Ha egyszer benzinkútra veti a jó sorsa - feltételezve, hogy valaha is megtanul majd autót vezetni -, majd azzal nyit, hogy kéri teletölteni a tankot gyúlékony folyadékkal. Ez nevetséges. Meg vicces is.

 - Jajistenem. Bocsánat. - motyogja könnyei törölgetése és számos torokköszörülés beiktatása közben, mert idő kell neki, amíg helyrejön a másik után, mi volt az, fémdoboz szárnyakkal, igen. - Ez... nagyon szép. Öhm.. szívesen megismertetlek egyszer ezekkel egy kicsit jobban is, ha akarod. - ő megtesz mindent, hogy ne vigyorogjon, de nem hiszi, hogy el tudná nyomni a fültől-fülig érő széles mosolyát, ami véletlenül sem a srácon csattan.

 - Jó, mondjuk, egy mugliszármazásúnak se könnyű megszokni azt a sok hüly.. fura dolgot, amit itt az iskolában használnak. Én is elvoltam egy ideig ezzel, és folyton összekevertem mindent. Csak furcsa, hogy ennyire nem ismeri egymást a két világ, mint két kontinens teljesen különböző kultúrákkal, aztán itt élnek egymás sarkában. - mereng el hangosan a témán, majd egy határozott korty teával átlép a következő kérdésre.

 - És fel tudsz sorolni olyan dolgokat, eszközöket vagy tevékenységeket, amiket a muglik sokkal egyszerűbben oldanak meg, mint a varázslók?

 - Hah! - horkant fel a válasz első felét hallva, és ezt a hangot nehéz leírni szimpla betűkkel. Mert igaz, ami igaz, Jonathannek igaza van: a muglik nagyon ügyesek a környezetszennyezésben. Az önsorsrontáshoz véleménye szerint nem kell feltétlenül varázstalannak lenni, de a válasz első fele talált.

 - Ühümm, igen.. - hümmögi, miközben azzal van elfoglalva, hogy a választ szó szerint lekegyezze. Persze amúgy is törekedni kell a pontosságra, de úgy érzi, valami kétségbeesett nyelvésztanoncnak is segíthet az egyik iskolai feladatában, ha ezeket a megfogalmazásokat eljuttatja neki. Egy rövid esszé mindenképpen kitelne ezekből a zavaros, de nagyon aranyos, fogalom nélküli körülírásokból, amiket az interjúk során hall.

 - Van-e neked mágikus környezetre módosított mugli eszközöd, vagy ismersz-e valakit, akinek van ilyenje? Fel tudod-e sorolni őket? Mióta használod, vagy használja az ismerősöd? Honnan szerezte be, és meg van vagy meg vagy-e elégedve vele? - jön a következő kérdésfolyam olyan hangon, ami nyilvánvalóan jelzi, hogy a kis navinés szerint egy darab nem-mel fogják megválaszolni ezt az összes kérdést. De mit csináljon, meg kell kérdeznie, mert mindeni mástól is megkérdezi; plusz, ki tudja, milyen meglepetéseket tartogat még a főszerkesztő úr. Ma már mutatott párat.

Azt a választ kapta, amire számított, bár interjúalanya mintha kicsit erőteljesebben tiltakozna, int amint arra számítani lehetett - amire rögtön beindul a kis navinés fantáziája, és elképzeli edictumos társát a legújabb okostelefonnal a kezében, fülhallgató nyilván használatban a nap huszonnégy órájában, valamint a szakáll, a kockás ing és a visszataszító ál-szemüveg sem maradhat el. Ezt ő maga se érti, honnan jött, de mindenesetre nagyon szórakoztató egy mentális kép, el kell ismerje.

 - Értem. - nyugtázza legalább annyira a választ, mint az elszabadult képzeletét, és egy korty tea után rátér a következő kérdésre. - Mindig vannak olyan nagyon elkötelezett varázslók, akik meg akarják ismerni a másik oldalt, és hosszabb-rövidebb időre kiiktatják az életükből a mágiát, hogy megismerjék, milyen lehet mugliként élni. - avagy egy magyarázat a fura emberekre, akikkel lépten-nyomon összefut az ember. Egy másik világból valók, ennyi. Nem, nem földönkívüliek... azok simán életrevalóbbak lennének, mint egy hipszter varázsló. - Mi a véleményed erről? - a kérdés másik felét, ami azt firtatja, hogy a kérdezett kipróbálna-e pár hetet mágia nélkül, feleslegesnek tartja feltenni.

Eleinte szép kis paranoiája és kisebbségi komplexusa volt együttesen, akárhányszor ezen a folyosón kellett elmennie, mert itt a szó szoros értelmében figyelő tekintetek kereszttüzében kellett megtennie minden lépést, és ráadásul biztos lehetett benne, hogy megjegyzéseket tesznek róla a háta mögött - ha szerencsés volt; mert az se ritka, hogy meg se várják, míg az alany eltűnik a látóterükből. A folyosó mindössze azért volt különleges az első pár évben, mert itt egészen biztosan kibeszélték, míg mindenhol máshol reménykedhetett benne, hogy esetleg nem is vették észre, vagy semmi érdemleges nem jutott róla senkinek az eszébe. Tudjátok, milyen rossz egy nulla önbizalommal rendelkező kislánynak az ilyen folyosó? Minden lélegzetvételének és minden lépésének teljes tudatában van ilyenkor, plusz azt is tudni véli, hogy még lélegezni se tud rendesen.

Azóta eltelt pár év, és habár a kisebbségi komplexusa vígan bulizik a nap legalább húsz órájában, a felesleges aggódást, túlizgulást és általános önbizalomhiányt nem vesztegeti többé holmi festményekre. Éppen elég valós emberrel kell kommunikálnia ahhoz, hogy legyen kivel szemben nullának éreznie magát. A fecsegő Dámák megjegyzései a legkisebb gondja, és amúgy is egészen elképesztő, milyen fantáziája van az öreglá.. hölgyeknek. Lekörözi az Edictumos újságírókét is, pedig azoknak is jutott elég.

Ez persze mind az agya hátsó részében fogan meg, mert az előtér túlságosan el van foglalva azzal, hogy a dolgára siessen. Jelesül, hogy egyen valamit, mert a mestertanonci lét sok órán ücsörgéssel, nemakarom-feladatokkal, és főleg az idő elpocsékolásával telik, így reggel nincs ideje reggelizni, délben meg éhen akar halni. Szóval a kis navinés most se hall, se lát, mert fut az ebédje után. Felé.

Mint mondám, a kis navinés se hall, se lát, de egy ilyen hangerejű megszólítás túlmutat a gyomra korgásán. Felkapja hát a fejét, ráfókuszál a hang forrására, cicceg egyet a nyelvével, és változatlan tempóval suhan az ebédje felé. Tevei szerint egy bólintással üdvözölné volt kollégáját, mert ennyit minimum illik, de beszélni nincs kedve, de ez a terv dugába dől, mikor eléállnak és nem eresztik.

Reményvesztetten néz a ráerőltetett beszélőpartnere arcába - ami még mindig nagyon magasan van, összemehetne már egy kicsit -, miközben egy icipicit elmosolyodik, mert többre nem érzi magát képesnek. Ez egy udvarias szájhúzás, ami egy egész beszélgetést magában foglal, buzgó helyeselgetéseket, a másik hogyléte felőli tudakozódást, és az időjárás kivesézését is beleértve. Ezt ő mind letudná ennyivel, ha rajta múlna, de törököt fogott, mert még mindig nem eresztik.

 - Figyelj, boldogan, de egy szendvics mellett, jó? - tör ki belőle az elemi sóvárgás, miközben már majdnem toporog. A kis navinés amúgy se az eszéről híres - meg slampos is -, de ha éhes, akkor nem tud, és nem is hajlandó egyébbel foglalkozni. Ha Jonathan szerez neki kaját, a kis navinés sok mindenre kapható lesz. Nézd, ő nem kerül sokba, cserébe jóindulatú és egyszerű, mint a faék. Hosszú soroknak kéne kígyózni a szobája előtt, az az igazság.

Jonathan Gerhard Van den Bergh

Azt gondolta, minimum kiröhögik vagy lenézik - bár Jonathant ismerve a kettőre együtt kellett volna számítania -, vagy nagyon álmaiban adnak neki egy Snickerst, mert nem önmaga jelen pillanatban, ehelyett iderendelnek egy házimanót...? Tessék..?

A kis navinés nagyjából olyan meredten és pislogás nélkül bámul a manóra, mint az rá, ami magában is egy érdekes látvány, bár a házmanó nem buta, de túlságosan szolgálatkész arcán több értelem honol, mint a diáklányén. Mikor erre ráun, Jonathant kezdi el pislogás nélkül nézni, ami általában kényelmetlen szokott lenni mindkét fél számára, és a csodálkozástól vegyes elképedés miatt rekedten, határozatlan gesztusokkal körítve számon kéri a sráctól a pofátlanság legfelső határának megsértését, a nagyképűségét és a saját maga nem kitűnő közérzetét, hogyaszondja

 - Te idehívtál egy manót, mert lusta voltál bemenni a Nagyterembe? Te idehívtál egy manót, hogy teát hozass magadnak? Te tényleg ennyire egy gazdag köcs-g vagy? - ő próbált szebb kifejezést találni, de nem sikerült. Mint egy nem gazdag vagy prominens, társadalmilag nulla személy, fel van háborodva ekkora kényelmen. És le is van nyűgözve. De az utóbbiról sssh.

 - Drágám neked a.. - motyogja oda se figyelve, de is egy ösztönös reakció. A lekezelésre többnyire szolgalelkűen reagál, és még meg is győzi magát, hogy simán helyénvaló úgy kezelni, mint egy darab sarat; kivéve, mikor éhes és/vagy fáradt, mert akkor úgy viselkedik, ahogy egy normális emberi lénytől elvárnánk.

A következőkre szava sincs. Zavart arckifejezéssel, szemöldökráncolva mered a srácra, miközben elhanyagolható számú agysejtjeinek jelentős részét azon dolgoztatja, hogy meglássa a szavaiban a viccet vagy a szarkazmust. Nem jut eredményre; egyrészt, mert általában véve buta, másrészt meg, mert egyik se lelhető fel a szövegelésben. Ezt mind teljesen komolyan gondolják, ami egész egyszerűen elképesztő.

 - Te nem vagy normális. - összegzi gondolatait egy nem túl eredeti, de annál őszintébb riposztban, miközben igyekszik megőrizni a személyes terét, valamint kiélvezni, hogy egyszer végre ő is viselkedhet úgy, mintha mások lenének azok a bizonyos sárcsimbókok a cipője talpán. Félreértés ne essék, a kis navinés nagyon gyakran gondolja ezt másokról, csak nem engedi meg magának, hogy ennek megfelelően is viselkedjék. Kivéve most. A kis navinés őszinte és élvezi.