Tölts meg egy poharat vízzel. Hm. Oké, az még megy. Ugye?

De, megy, miután pár másodperc után beugrik végre a varázsige. Rettenet ez a lány. Hétköznap jobban megy a varázslás, már persze akkor, amikor minden kötél szakad, és muszáj használnia a pálcáját. Mivel akkor muszáj, ezért tudja is használni. Egy rosszul teljesítő elsőshöz megfelelően viszont nem túl sok mindent képes vele csinálni. Ő inkább kézzel pakolgat meg mosogat meg öntöz meg ilyesmi. Nehéz dolog a beilleszkedés, pedig már túl vagyunk a jaj, de rossz nekem egy ekkora hodályban-fázison.

 - Aguamenti! - szól és csinálja a pálcamozdulatot és körülbelül három cseppnyi vizet elő is varázsol. Nem a pohárba, szigorúan, de ez most nem direkt volt, szimplán elnézte. Ő már fel se veszi az ügyetlenségét, minden nap előfordul, most is csak feltörli az asztalról a vizet a ruhaujját használva.

És megpróbálja még egyszer. Immáron két csepp víz után apad el a forrás. Valami rettentő töketlen módon néz a lányra, hogy akkor most tessék elmagyarázni, miért nem sikerül. Főleg, hogy időnként össze szokta hozni a bűbájt. Máskor viszont nem, tehát egy alapos rávezetésnek azért tudná hasznát látni.

Harsogó portrék folyosója? Ugyan má, a mindenki szaladjon belém sokkal találóbb név. Hát most rakta össze magát, erre megint belegyalogolnak, mi ő, láthatatlan, vagy mi? Most rakhatja össze magát megint. És közben nagyon csúnya pillantásokat vet a fiúra, aki.. elesett a cipőfűzőjében..? Ez nem csak legenda, amivel a hanyag kisgyerekeket ijesztgetik? Erre senki, még ő se képes.

Egyrészről jó helyen vagy ott a földön, csak el ne gáncsoljál, másrészt meg szegény egy rakás szerencsétlenség. Elesik, meg még ki is szakad a táskája, vagy honnan jön ez a lila por. Na, hogy ez mégis mi akar lenni, azt már meg se próbálja belőni. Meg még golyója is van, üvegből is, az is elszabadult. Ez az ember szimplán lehetetlen.

A lármára már ügyet se vetve hajol le, hogy segítsen a szerencsétlen fiúnak összekapkodni a dolgait, aki biztos őrült, de legalábbis nagyon ügyetlen tudós lehet, mert van azokon a cetliken minden nyavalya, ahogy így rájuk pillant felvétel közben. A való élet, szentem, az is fontos, majd a feleséged kezeli a pénzt, mert te egy csekket se tudsz feladni, mi? De minimum közlekedni meg kéne már tanulni.

Bevillan egy satnya másodpercre a kép, ahogy a másnap reggel valószínűleg le fog zajlani. Kinyitja a szemét, felkászálódik az überhiperszuperdizájnos ágyából, odasattyog a kásás morgások közepette az asztalához, hogy reggeli sokkhatásként átnyálazza az előző nap átvett anyagot. Ami nem lesz ott az asztalán. Amikor majd eszébe jut, hogy miért nem, el fog tölteni pár másodpercet annak eldöntésével, hogy nemes egyszerűséggel elsírja magát, vagy inkább kárt tegyen magában.

Szóval a kilátások nem rózsásak. De hát carpe diem, kérlek szépen. Annak amúgy se lenne semmi hangulata, ha a jegyzetek már nem kellenének, kizárólag persze, ha ez követlenül vizsga után történik. De nagyobb buli a jegyzetégetés, ha vizsga előtt zajlik le. Élj a mának, pláne, ha holnap vizsga van.

És az auror is benne van. Azaz a dolog legitim. Akkor meg?

Szó nélkül, de annál nagyobb megelégedéssel nyomja a másik kezébe a jegyzetek felét, a maga részét meg gondosan felmért adagokban eresztgeti be a lángokba. Se ne túl sokat, hogy hamar elfogyjon, se ne túl keveset, hogy ne tartson ki az a kicsinyes lázadás, amit ezzel csinál.

 - Be kéne csukni az ajtót. - jegyzi meg oda se figyelve, mert az égetés fontos és figyelmének nagyobb részét leköti. A kis fennmaradó figyelmet viszont zavarja, hogy elfelejtette becsukni az ajtót. Ő rendes egy lány pedig. Néha. Ugye. Így meg valaki mondjuk bejöhet, és csatlakozhat. Hm, várjál, az nem is lenne rossz dolog. Írnia kell a DÖK-nek a következő program ügyében: vizsgák után össznépi jegyzetégetés.

 - Köszi. - mormogja félig a társának, hogy intézkedéseket foganatosított, és a srácnak, aki ténylegesen intézkedett. Az égetés komoly munka; minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy a holnapi méretes agybajt megfelelően előkészítse. A társasági élete feljebb kúszott a kezdeti nullához képest, de még mindig nem elég pörgős; ebből következően muszáj időnként magának kikészítenie magát.

A tanár szövegére szimplán kibukik belőle a röhögés, amit megpróbál köhögésnek álcázni, elég kevés eredménnyel, de nem bánja. Így van, alapvető tantárgyak alapvető leckéit mindenkinek! Nem, komolyan, elég kemény hiányosságok szoktak ilyesmiből fellépni egy pár év után.

 - Hát, ez jól esett. - szusszan egyet, és csapja össze a kezét, miután az utolsó papírlapot is a tűzbe dobta. Ez így jó volt; kedve lenne megfogni egy-két tanárt is, ha már így belejött, lehetőleg azokból a tárgyakból, amik nem mennek, akkurátusan végighurcolni őket a folyosón, majd belökni a kis kandallótűzbe. Ez sajnos már ott bukik, hogy az ő fizikumával és edzettségével legyen azzal boldog, hogy a lábai elbírják, és képes járni. Bár, a mellette levő auror talán segíthetne... nem, nem, azért itt meg kell húzni azt a vonalat. Pedig..

 - Köszönöm szépen. - köszöni meg nagy vidoran az élményszámba menő égetést, mert ezzel túlzás nélkül egy álma valósult meg. Melyik diák ne akarná ezt megtenni? És hányan teszik meg végül? Ő most javította vagy rontotta a statisztikákat, nézőponttól függ. Közben végre kiegyenesedik, képes túllátni a keze és a kandalló közti távon, és rápillant a társára. És akkor egy kicsit végigfuttatja a tekintetét a tetoválásokon, ha már ott van.

 - Ügyes. - néz elismerően a másik arcába, minden mélyebb érdeklődés nélkül. Jelen pillanatban nincs olyan hangulatban, hogy ilyesmiről kérdezősködjön, és amúgy is, aurorral áll szemben. Annak valószínűleg vannak dolgai. Ha viszont mesélni akar, ő szívesen meghallgatja.

A végén aztán kiderül, hogy semmi komoly nincs a tetoválások mögött, csak tizenhat évesen részegen elvesztett egy fogadást, és amiatt varratta tele magát.

 - Hm.. nem is rossz. - vigyorodik el, mert persze mindegyik rettenetes ötlet, annyira fejbecsapósan rossz, mint ez a spontán, de régóta érlelődő, vizsga előtt jegyzetáldozat volt. De szerencsére ő pont most van abban a korban, hogy hülyeségeket csináljon, és nélkülözze a józan eszét és belátását. Mondjuk, ahogy így elnézi a másikat, ez a bizonyos kor tetszőlegesen elnyújtható. - Szerintem kenjük be a kilincset fogkrémmel vagy ragasztóval. - klasszikus ötlet, klasszikusan fárasztó és borzalmas, illik a többi közé.

 - Én akkor dolgom végeztével szerintem el is megyek valamerre. - reménykedett benne, hogy a mondat végére kitalálja, merre is, de nem jött össze. Nincs kedve a Navinéba menni. Az nem jó, addigra visszavedlik normális sárga kisdiákba, és az olyan unalmas és fejfájdító állapot. Inkább megeszik egy egész tortát, az is illene a mai idióta és felelőtlen repertoárjába.

 - Jó kis este volt. - néz körbe gyorsan a teremben, ahol többé-kevésbé napirendre tértek felettük, de vannak emberek sugdosódó-pózban imitt-amott. Egy pillanatra őszintén sajnálja, hogy nem fordított a helyzet, és ő nem egy a megzavart társalgóbeliek közül, mert ebből olyan szép kombinálásokat lehetne végrehajtani egy arra alkalmas személlyel, hogy kívánni se lehetne jobbat. De hát most már mindegy.

 - Szép jó éjszakát. - néz a társára, szépen rá is mosolyog egyet, és akkor kilibben az ajtón, amit előzékenyen nyitva hagy maga után, mert meri feltételezni, hogy az auror se időzik sokat a teremben. Hát maximum de, és valakit megint felugraszt, hogy csukja be a rendetlen navinés után azt a szerencsétlen ajtót.

 - Na de ki mondja meg, hogy pont jó-e a súlyod? Meg amúgy is, ha ne adj' Isten jó a súlyod, attól még úgyse leszel elég jó. - mondja rezignáltan, már csak egy vállrándítás hiányzik a sztoikus és flegma bölcs képéhez. Mert most mit csináljon; így elmélet, úgy elmélet, attól énképe neki sincs. Mármint pozitív.  

 - Na jó, igazából csak a fogam fáj. - vallja be az igazságot, és ejti a bonyolult és ellentmondásos önképzavar témáját, miután az előbb egy hirtelen fájdalom arra késztette, hogy sziszegve szedje a levegőt. Pocsék kém lenne belőle, képtelen ugyanis ragaszkodni a meséjéhez.

 - Kéne pedig csinálni valamit, de nem bízok én a varázslókban. Adnak biztos valami nyugtató gyógyfőzetet, és ennyi. De a fogorvosok se jobbak. - morogja többnyire magának, mert fél, mint ahogy illik. Nem sok dolga volt még a varázslók gyógyítási metódusaival, és a fogorvoslás kényes téma, viszont most már nagyon szeretne végre újra teljes és normális életet élni, és enni valamit.

 - De ne haragudj, biztos nem érdekel. - mármint a másik lányt az ő problémája. Túl van ő már a körtönfalazás alapvető szintjein.

A srác elég ostobán meg ijedten néz vissza rá, ahogy nyújtja át a fecnijeit. Meg is tudja érteni; ha ő is olyan rakás szerencsétlenség lenne, persze nyilvánosan, hát ő is így nézne. Na, nem mintha a navinés lány olyan ügyes lenne, de a srác, az kérlek, már profi.

Ó, hogy nem azért nézett olyan rémülten, mert elesett a saját cipőfűzőjében, ami ugye szimplán lehetetlen, hanem ezért. Hogy mi is ez az ez, azt egyelőre nem akarja pontosan felfogni a kis navinésünk. Nem, inkább koncentrál a srácra, aki várjál, időközben elszaladt, mert ha ő most ráébreszti magát a helyzetre, a valós és nagyon lehetetlen helyzetre, akkor vagy káromkodva fog össze-vissza rohangálni, vagy egyszerűen bepánikol, és sírva fakad a sarokban. Hát szükségünk van-e nekünk arra? Ugye, hogy nincs.

Mert ő most egy festményben áll. Volt valami akármi, ami megismertette őt a porszívózás ellenkező oldalával, de mire megijedt volna, itt találta magát egy festményben, egy festményként, és most nagyon igyekszik úgy tenni, mintha nem jutott volna eszébe egy bizonyos Mézga Aladáros epizód, ami nem segítene túl sokat a helyzeten.

Hát, ez egy érdekes egy dolog. Ő most festve van. Problémája volt eddig is a páncélokkal meg a kastéllyal meg a festményekkel is; hát akkor ez utóbbi innentől nem kizárt, hogy komplexus-méretű probléma lesz. Mert a festményeknek nem jó, ahogy így elnézi. Eleve, szemmagasságban nincs semmi, csak a másik falon két éneklő dáma, akik most éppen nem énekelnek, hanem a ő portréját vizslatják. A folyosóra le kell nézni, és nem szereti a szöget. Ott a festékszag, amit hamar meg fog szokni, de remélhetőleg nem kell sokáig belélegeznie. Várjál, légzés. Hát  azt most csinálja? Mert jelenleg lapos. És festve van, és biztos nem javították ki közben a szépséghibáit. És be van keretezve.

Ó, Istenem. Itt problémák vannak.

A mozgás az megy. Legalábbis mintha. Megköszörüli a torkát; hallja, beszéd is lesz itt.  Egyelőre olyan bizonytalanul, mintha vaksötét és ismeretlen szobában mozogna, közelebb megy a másik lányhoz, két nyökögés és három elvetélt próbálkozás után megkérdi, hogy

 - Ugye nem..?

majd inkább a festmény eredeti lakójához fordul, és olyan szerencsétlenül néz rá, mint a srác az előbb. Kész is a körforgás.

Nincs jó idő, fúj a szél, jönnek a felhők, minden ideális tehát ahhoz, hogy gyakoroljon. Na, nem a tanulmányait, kikéri magnak a gyanúsítást - nem, a legújabb szórakozását, a pletykacsinálást. Az utóbbi időben rendszeresen kiül a folyosóra vagy nagy forgalmú kandallós helyiségekben tölti az idejét, úgy tesz, mintha olvasna, és figyeli az embereket. És kombinál. És élvezi.

A mai nap a vigadófreskók helyét választotta, mert ha esetleg ember nem járna erre, legalább a festményeken gyakorolhasson. Az a két dáma nagyon sutyorog ott a báli festményen a sarokban. Az egyik közbe-közbe megnézegeti az egyik táncost a kép középpontjában. Hát adva van a lehetőség, hogy ugye szemet vetett rá, és most bátorságot gyűjt arra, hogy felhívja magára a figyelmet, de az olyan unalmas. Nem, a navinés olyanokat kombinál inkább össze, hogy a táncos dalia a dámának a titkos férje, akivel sutyiban megesküdött, a barátnője pedig a férjurának a szeretője szeretne lenni. A dáma tehát olyan pletykákat suttog a szép barátnő fülébe, hogy a kis daliánk nem feltétlenül a nők társaságát részesíti előnyben. Van ennek értelme? Nincs. Alapja? Még annyi se. Mint a mester, a bibircsókos banya elmeszüleményeinek sem szokott értelme lenni, a navinés tehát jó úton halad a megkeseredett, de kreatív vénasszonylét felé. Fantázia kell ehhez, az meg van a navinésnek egy pici.

Hát akkor itt az idő, nincs mese. Ki kell állni a kapuba, és kedvesen mosolyogni, és irigykedni azokra, akik ebédelni mennek, mert ő már korábban bekapott valamit, és most csak pár darab kekszet meg egy kis vizet hozott magával. De ez van, így jár, aki az év első dolgozatát olyan gyönyörűen pocsékul írja meg, hogy rásóznak plusz feladatot is. Méghozzá kérdőíveset. Hurrá.

A lényeg tehát, hogy ebédidő előtt pár perccel akkor beáll a bejárati csarnokba, mert ott mindig van forgalom, és tervei szerint ott álldogállna és szólítana le embereket, hogy töltsék ki a kérdőívét. Amibe, mivel kérdőívről van szó, nem fektetett gyakorlatilag semekkora energiát. Írt pár kérdést, oszt jóvan. Amennyire tapasztalatai sejtetni engedik, az ilyen űrlapok a kitöltőket se érdeklik. Őszintén, senkit se érdekelnek. Akkor meg minek fárassza magát, nem? A feldolgozásuk viszont ugye munka, és azt a tanára értékelni fogja. Ennyi.

És itt jön a de, mert ahogy nézi, nem ő az egyedüli kéretlen és zavaró elem a csarnokban. Pont a kinézett felén kiabál egy lány, valami kentaurokról, és közepesen lelkesnek tűnik. Hát ugyanez a navinésról nem mondható el, úgyhogy a lelkesedést látva jobban megnézi a lánykát, és felfedezi a csinos és feliratos pólóját is. Egy igazi aktivista. Hát csodás. Hogy ez most rontja vagy növeli a kérdőívezés esélyeit, majd kiderül, de egy ilyen környezetvédő az már hiányzott a kastélyból. Most komolyan. Mindig érdekes megfigyelni, hogy milyen szerencsétlen állatot választanak ki arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.

Mindenesetre egyelőre beáll akkor a csarnok másik felére, és minden kedvességét összeszedve, nagy mosolyogva állítja meg a szendéknek tűnő, többnyire lány diákokat, akik ebédelni indultak, és következtetésképpen nem kifejezetten érdeklik őket mindenféle festményes kérdőívek. A többség simán megy tovább, vagy reflexből motyog valamit és rázza a fejét, tehát pontosan azt csinálja, amire a navinés számított és amit maga is tenne hasonló helyzetben. Mire az első ebédelési hullám elül, elment mellette vagy száz diák, és kitöltötte a papírját vagy tíz. Hát, az nem sok, de legalább kedvesek voltak vele. Az is valami.

Ő ellenben egész szépen el volt egész nap. Kora délután lejött egy kicsit, mert miért ne, a kastélyban amúgy is erősen megcsappant a létszám, és hát fájt a szíve az ablakból nézni a sok embert. Kicsit olyan volt a hangulat számára, mint az egyszeri falunapokon, ahova ellenben mindig utált eljárni: sok apró program, nagy párkapcsolati válságok, mert te azt a lányt vizslatod, látom ám, tipikus külsőbanzájos ételek, és így tovább. Itt viszont egész jól érezte ma magát, időként odaintegetett valami ismerősnek, elsomolygott azon, hogy az az ismerős meg az a lány átv-ről mintha össze akarnának jönni, szóval elmozizott szépen egész estig, azaz mostanáig.

Most viszont beleunt már a nézelődésbe, pedig beállt a karaoke közönségébe is, hátha az felpezsdíti egy kicsit. Hát, végeredményben annak is mondható volt az az élmény, amit két, gyanúsan jókedvű srác jóvoltából szerzett az imént. Élvezni ők élvezték, de az éneklés nem feltétlenül ment nekik.

Szóval van annyira fáradt már a nagy vigadozásban, hogy akkor kipróbálja a óriáskereket. Ami merész egy dolog. Tőle. Mert ha nem is kifejezetten tériszonyos, előre sejti, hogy a fele magasság után ő messze nem azzal lesz elfoglalva, hogy a látványt nézze, hanem hogy ne sikítson torkaszakadtából azon, hogy de rohadt magasan vagyunk, nagyon csúnyán meg fogunk halni, engedjenek le. Magában sorban állás közben is előre bocsánatot kért a majd körülötte ülőktől, de csakazértis leült a helyére.

 - Helló. - motyogja a mellé ülőnek, amolyan helló, de nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz módon, és magában szemügyre veszi a lányt. Ő elég magabiztosnak és nem pánikolósnak tűnik. Az egyszerre jó dolog, mert akkor nem ketten fognak visítozni, másrészt meg eléggé kellemetlen, mert jól le fogja égetni magát. Mert minimum motyogva imádkozni fog egy bizonyos magasság után, azt lefogadja.

És mindjárt emelkednek. Oké. Ő komolyan és tényleg várja. Ha esetleg félútnál nem mennének feljebb..

 -Nem, most még nem. - válaszol meghökkenten és örömmel, mert mindig örül annak, ha valaki megszólítja. Jó, többnyire. Akkor különösen, ha hülyét készül csinálni magából. És azt meg pláne szereti, ha a másik kedves meg aranyos és segítőkész. Mert olyan, jön rá egyre többször, igenis van. - Majd félútnál. - neveti el magát idegesen, bár az idegesség egyelőre csak annak szól, hogy mekkora ökör is ő, hogy olyan helyre jön, amit tudja, hogy nem bír. Az egy dolog, hogy nem okos, de mindig tesz róla, hogy ezt ne felejtse el.

 - Öh.. navinés vagyok. - zökken ki az önostorozó gondolataiból, mert a kérdés váratlan volt, és ezzel a célját el is érte. Mármint hát, ez a rendes lány itt tök ismeretlen, a házkérdés meg mindig felesleges volt, szóval nem érti, hogy miért kérdezték, de nem bánja. Mert így tényleg elterelődött a figyelme arról, hogy elindultak.

 - De jó.. - szakad ki belőle szimplán, mert a kezdeti fázis az tényleg jó. Szép, meg mindenki egyre kisebb lesz, ők meg emelkednek, és ott lógnak ég és föld között, és gyerekek, ez egyszerre ad bizonyos szabadságérzetet, meg olyan érzetet is, hogy egyelőre a mosolygást még meghagyja, de keményen kapaszkodik is közben.

 - Te sokszor ültél már óriáskeréken? - néz a lányra, mert elterelés. Háhá, nézd, ha innen most lezuhannak, akkor már kitörhetik a nyakukat, de tök jó.

Na, akkor ez is megvolt, gondolja utazás előtti csömörben taposódva, miközben felrángatja a cuccait a vonatra. Megvolt az a kemény két hét, amit otthon töltött, ami semmire se volt elég, de a következő viszontlátásig, azaz karácsonyig, biztosan nem volt elegendő. Egy csomó mindent mesélt az iskoláról, de persze főleg az érdekelte, mi történt otthon az elmúlt egy év alatt. És hát kicsit mellőzöttnek érzi magát, hogy a falu nélküle is simán képes létezni, és emberek születnek, de főleg inkább halnak meg, ismerősök élnek tovább, kiskutyák kerülnek otthonra, amiket ő nem fog tudni kövérre hizlalni és komoly gazdafüggést eszközölni náluk, és így tovább. Szóval ez a vonatra kászálódás kicsit seszínű hangulatban történik, ami el is várható egy olyan nyúlfarknyi otthon tartózkodás után, mint ami ez volt.

Ja, persze hely sincs, de nem is csoda, mindenki jön vissza a kastélyba. Hát, vagy nem, de sokan vannak most, úgyhogy nincs mese, vadidegent kell majd szomorítani a hosszú út alatt. Ez nem sokat dob a hangulatán, valljuk be. Miután kétszer is végigjárta a szerelvényt, és megállapította, hogy összesen három darab üres hely van, úgy döntött, hogy inkább az olvasgató lányt választja, semmint a nem túl bizalomgerjesztő öreg bácsit vagy a nagyon elmerült szerelmespárt. Úgyhogy akkor megáll a lányka felett-mellett-valahogy, és nagy udvariasan megkérdezi, hogy

 - Ne haragudj, szabad ez a hely?

Megvárja a választ, de ha elutasítanák, valószínűleg akkor is lehorgonyozna itt, mert mi más választása van, és amúgy is, az szemétség lenne a lánytól.

 - Igen, tényleg olyan, mintha repülnénk. - csap le a hasonlatra, nagyon találó, és körülbelül eddig a pontig tényleg olyan volt, mintha szállna és suhogna. Az teljesen rendben volt, de ő az a fajta, aki elsőre kevés dolgot tud kiélvezni, mert azzal van elfoglalva, hogy azt nézze, milyen hátulütői vannak a dolognak. Az óriáskerekezésnek akad pár.

A bocsánatkérésre csak megrázza a fejét, hogy egyrészt semmi baj, másrészt ő nagyon észre se vette, de ahhoz ilyen magasságban már nincs kapacitása, hogy meg is szólaljon. Kinézi magából, hogy visítani azt viszont tudna, úgyhogy a csukott száj az egész jó ötletnek tűnik.

Végeredményben nem is olyan vészes a dolog. Ha figyelmen kívül hagyja, hogy irdatlan magasan vannak egy végeredményben akármikor meghibásodható gépezetben, akkor egész kényelmesen érzi magát. Az emelkedést végülis meg tudja szokni, sőt, már szokja is, és akkor megindulunk lefele. Lelki szemei előtt a összes megfelelő és nem megfelelő horrorfilm lepergett vagy két másodperc alatt, majd miután ez nem sokat segített, úgy döntött, hogy behunyni a szemét csak a satnyák hunyják be, ő szembenéz a halállal.

A bemutatkozásra meg a megjegyzésre egyelőre annyival válaszol, hogy kényelmesen a föld felé mered, irgalmatlanul kapaszkodik, és valami meghatározhatatlan hangot ad ki, valamerre a hümmögés meg a csuklás tájékán. Pedig nem száguldanak, teljesen lassan ereszkednek, ezt tudja ő is, és szégyelli is magát, de most mit csináljon. Kell a dráma az ember életébe, és ha nincs más, akkor jó lesz egy kis halálfélelem is az óriáskeréken.

 - Öh... fogalmam sincs..? - néz kérdően és meglehetősen sandán a lányra, és persze rögtön ez az első mondat, amit csípőből kimond. Csak utána kezdi el számba venni, mi is a különbség a kettejük varázslata között. Hát, ahogy látja, a kézmozdulata jó. Erre mindig igyekszik ügyelni, mert frászt tud kapni ettől a mágusvilágos abszurditástól, hogy nem mindegy, hogyan mozgatod a faágat a kezedben. Vagy várjál, az az abszurdabb, hogy kimondasz egy szót, és a faágadból víz jön ki? Néha kicsit sírni szeretne, annyira szürreális ez az egész. Most is tudna használni egy kis pityergést, mert ez az este fogcsikorgatóan el lett rontva valahol. De ő képes felnőttként viselkedni, gondolja ő, és a felnőttként való viselkedés azt jelenti, hogy összeszedettek és kiegyensúlyozottak vagyunk, és tudjuk, mit kell tenni. Gondolja ő.

 - Nem, továbbra se tudom. - adja fel nyugodt hangon a hiábavaló próbálkozást, hogy rájöjjön, mit ront el rendszeresen. Ez, kérlek, elmélet és gondolkodást kíván, és attól mentse meg az Isten. Ő a gyakorlat híve. Pontosabban annak a híve, hogy egyszer csak sikerül, csak ne kelljen gondolkodni. Ennek szellemében nagy bátran megpróbálja még egyszer.

 - Aguamenti! - szól, és csuklót forgat, és lám. Nem, tényleg, ezt érdemes megnézni. Először csak csöpög, majd olyan, mint amikor beindul a csap, egyre sűrűbben csöpög, végül csordogál, végül újra csöpög, és ennyi volt. De legalább félig megtelt az a pohár, amit maga elé rakott, ha már az előzőt elhappolták előle. A tekintete szimplán csak annyit mond, hogy hát ez meg mi volt. Ja, meg annyit is, hogy végeredményben ha elmagyaráztad, el is mehetünk, mert máshol azért szívesebben lenne. Esetleg.

 - Szia, ne haragudj, van egy ilyen.. - kezdene bele a túlságosan hosszú szövegébe, amikor meglát egy majdnem futó, megkésett diákot, de az egy udvarias és félvállról odavetett "Most nincsen, bocs"-csal továbbkocog. A navinés egyrészt eltűnődik azon, hogy ne fusson-e utána, már csak tiszta bosszúból is, meg azon is, hogy mi nincsen pontosan, és kinek nincs, és miért nincs. Ami biztos, hogy neki nincs szerencséje, azon kívül meg ki tudja.

Szóval most nem nagyon dugaszolhatja senki orra alá a papírjait, bár az átfut az agyán, hogy a festményeket is kikérdezhetné, mert miért is ne, ez de jó ötlet már, de szigorúan csak az után, hogy illedelmesen elcsipegetett pár kekszet, amit a sarokban tett le. De odáig nem ér el, mert a gyanús, erőszakosabb aktivistákra jellemzően kedves - nem, nem ellentmondás, mosolyogva kaparnák ki a szemed, ha nem írod alá, veszed meg, állsz melléjük - lányka felé tart. Mit ne mondjon, egyszer úgy kellett köhögésnek álcáznia a nevetését, mert most komolyan, ne tagadd, hogy szerelmes vagy egy kentaurba, kreatív a kolléganő, azt meg kell hagyni. Ha már kreatívoskodás, lehet, hogy pénzt kéne ajánlania a kitöltésért cserébe. Hátha akkor többen megállnának neki. De csak ajánlani, szigorúan. Hm.  

Hát gondolhatta volna, hogy tud beszélni, ha egyszer ilyen lelkesen sivítozik, de volt egy csepp reménye, hogy esetleg kíméli a hangját a szünetekben. Hát nem. Attól függetlenül, hogy a navinés csak pislogni tud, még a mozdulatában is megállt, a másik lány nem ellenszenves neki, csak egy kicsit sok benne az energia. Mit is várt mondjuk egy kentaurokért küzdő aktivistától.

 - Hát, öhm.. tessék. - dug ténylegesen egy darab papírt a lány orra alá, miután az elhallgatott, mert ez így kicsit sok volt, és a navinés reakcióideje amúgy is kétségbeejtően hosszú. - Festményekről. - kezdi összeszedni magát, annyira, hogy rezignáltan hozzá is tudja tenni azt a szarkasztikus mondatot is, hogy - Ugye, milyen érdekes?

 - Öhm.. kérsz kekszet? - menekül egy minden bizonnyal újra bekövetkező szóáradat elől a cselekvésekbe, és akkor kibont a házi szalvétacsomagolásból egy adag csokis kekszet, és azt is a lány arcába nyomja kínálóan. - Amúgy nagyon érdekes a kentauros... dolgod. Meg a pólód is. - kezd el csevegni nagyban majszolva, mert csevegni kekszevés közben a legjobb. És végeredményben érdeklik is a kentaurok. Illetve hát a lány szemszöge róluk, ami.. hát, ami az elmúlt percek alapján nem túl népszerű. - Én kaphatok olyan brosúrát?

Az ereszkedés utolsó másodperceiben teljesen megnyugszik. Illetve, hát.. szóval nem akarja magát visítva a földre vetni, hogy hamarabb túl legyen a csonttöréseken és a többin, ehelyett inkább csak a józanabb esze veszi át az irányítást, és elkezdi magát tekintélyes mértékben szégyellni. Mert akkor itt szebbé tette mindenki napját, mindenesetre neki szüksége lesz valami árnyas fa alatt egy ülőhelyre, hogy kipihegje magát, a mellette ülő pedig gazdagabb lett azzal a tapasztalattal, hogy üljön inkább kívülre, különben fura alakok kerülnek mellé.

A másik rendes vele, amit nagyon nagyra értékel, mindamellett ugye rávilágít arra, hogy a navinés nagyobb nyuszi McFly-nál is. Egy kedves mosollyal fejezi ki háláját, mert ha szóra kerülne a sor, vagy magát szapulná, vagy kisebb ódát zengene arról, hogy a másik milyen rendes. Nem, ez a többé-kevésbé sikerült mosoly a jó megoldás.

 - Jól van, szia. - mosolyog sugárzóan és integet aprókat, mikor a másik otthagyja, magában meg artikulálatlanul üvölt, folyamatosan és hangosan, mert jól leégette most magát. De az eredeti célja megvolt, bőven is, ugyanis erre a nagyon hosszúnak tűnő időre nem unatkozott. És most akkor keres egy félreeső fát, és a sötétben szégyelli magát, tök jó program lesz ez.

Érdekes lenne, ha leülnénk egy kicsit asszociációs játékot játszani egy varázslós környezetből érkezett diákkal, meg egy muglik közül jöttel. Hagyjuk a rögtön beugró dolgokat, mint a mozgó festmények, a varázspálcának hívott csinosabb raklaphulladék, vagy a full extrás, manó-biztosította ellátás. Legyen egy másik szó, ami még mindig a lista elején van, de azért nem kapásból ugrik be a kérdezőnek. Baglyok.

A muglik erre maximum annyit mondanának, tűnődik el navinés kisleányunk a magasba caplatva, hogy huhog, meg halált jelent, oszt ennyi. Kész, üres. Ja, meg köpet. A mugliknak nagyjából semmi dolguk sincs ezekkel az okos madarakkal, ezért is pislogott olyan ostobácskán, mikor apukája egyszer elmesélte, hogy amúgy a varázslók Doktor Bubóval üzengetnek egymás közt. Mivel ő kevert lakosságú helyről jön, ezzel nem igazán volt szokás élni. Idekerülve viszont szembesült ezzel a kicsit se praktikus megoldással a tiszta, bár tagadhatatlanul nem olyan pontos és lelkes postával szemben.

Megtanulta kezelni az elhullajtott tollakat a reggelijében, a rejtélyes módon táskáján mosolygó bagolyláblenyomatokat, meg a kis élő és aranyos, hiszen madár, postások buzgalmát, de hát nem nőttek a szívéig ezek a módszerek. Egészen a minapig, amikor leesett neki, hogy a baglyok madarak. Neki meg híres madárimádatusa van; ez egy kezelhető, de a kamaszkor végéig mindenképpen eltartó betegség, amely képes kiváltódni a madarak puszta említésére is, és valami nagyon elkanyarodott anyai ösztönökkel állhat kapcsolatban, mert ilyenkor muszáj agyonsimogatnia, agyontömnie és agyonmacerálnia bármilyen tollast, ami hajlandó megvárni, amíg ő odacaplat mellé.

Szóval ez a háttere annak, hogy ő most kemény pénzen vásárolt, tekintélyes mennyiségű bagolycsemegével caplatott fel ide a francba. Ő most halálra fogja szeretgetni, tömni, és ha lehet, kopaszra simogatni az összes baglyot. Kicsit megtorpan, mikor látja, hogy más is van itt, de hát ez elő szokott fordulni, céljában ez nem állíthatja meg.

 - Helló. - köszön oda nagyobb érdeklődés nélkül, de azért elég barátságosan a fiúnak, és olyan vehemenciával, amit öregasszonyok tanúsítanak hat macskájukkal szemben, a baglyok felé fordul, lerakja az elemózsiát, és egy kis marék csemegével a kezében az egyik random bagoly felé sasszézik lassan és óvatosan és tisztelve a madarat és már azt nézve, hol tudná leginkább szétsimogatni.

 - Na igen, a házak.. - motyogja elítélően egy harapás keksz után, mert ez olyan fontos megállapítás volt, hogy fel kellett rúgni érte a teli szájjal nem beszélünk ősrégi szabályát. - Érdekes egy dolgok azok. - a második megállapítás már nem kekszevés közben történik, de látszólag ennek sincs több értelme. De ha ő most belekezdene a házakról szól nézeteinek kifejtésébe, hát nem az érdektelen diákokat kéne hibáztatni a kérdőívek kitöltetlensége miatt.

De hát el is foglalja magát a szórólappal, és elolvasása után diplomatikusan úgy dönt, hogy betöm még egy kekszet a szájába, mert ha ő most kinyitná, abból megint nem származnának túlságosan értelmes és használható dolgok. - Nem tévesztettél házat, méghozzá homlokegyenesen más házat ezzel az igazságérzettel? - néz töprengően a lányra. Távol álljon tőle, hogy ezt a kentauros izét kritizálja, szédítlek én itt titeket, hát nagyon szeretné, de jobb, ha nem, mindenesetre ez olyan eridonos, hogy az iskola leírásában is megvan, fogadni merne rá.

 - Volt hát, eddig kétszer kérte meg a kezem, egyszer meg próbálta, de nem jutott el odáig. - vigyorodik el, mert igenis kedveli a festményt, legyen az akármilyen csélcsap nőbűvölő. Először nem mondja, kicsit meglepődött, ne így tervezte el az első lánykérését, de harmadszorra meg kicsit megsajnálta szegényt, de hát a sok borral időnként egy kis rosszullét is jár.

 - De a kedvencem a Rózsaszín Dáma, utánozhatatlan. A múltkor becsatlakoztam hozzá, mondom, legyen a Lakmé, leszek a szolgáló. A végén még meg is dicsért, azt mondta, kicsit csiszolni kell a technikámon, de jó lesz ez. - von vállat, de közben vigyorog is. A Dáma híres arról, hogy három egész áriát tud, amiből egy ráadásul duett, de a biztonság esetére azért írt oda egy Egyéb lehetőséget is, hátha újított, de nem valószínű. Meg arról is híres, hogy juszt se tud énekelni, pláne nem operát. De ez különösebben nem szokta zavarni, és mivel a dáma olyan lelkes, és neki sincs hangja, de szeret énekelni, a navinés nem bánja, ha áriázik. Egy ilyen szaktekintélytől egy ilyen elismerés tehát sokat ér, nagyon sokat.

 - Nem érdekes, megérdemeltem. - keni el nem túl ügyesen a választ, mert az se lenne túl okos, ha itt most elregélné a tanár nevét. - De téged eddig nem láttalak, mi vett rá, hogy..? - tesz bizonytalan kézmozdulatokat a mondat befejezéséül, mert nem sikerült befejezni. Van ilyen. Meg amúgy is az utolsó két kekszen majszolódnak, ilyenkor elég a csonka mondat is.

A bagoly egy pillanatra furcsán néz rá, biztos érzi, hogy a lány kicsit madárbajos, de aztán elfogadja a csemegét, amire a navinésből kiszakad egy meglepett sóhaj, ami őt is váratlanul éri. De minden oka megvan, hogy féljen a bagolytól; nem szeretné, ha lecsípné az ujját, vagy belemászna a szemébe, vagy nekiállna karatézni hirtelen. De ha elfogadja, az jó. Annak örül a kis navinés lelke. Akkor már egyszerre szép lassan közelíti is a másik kezét a bagoly felé, és lassan végigsimít rajta, és amikor erre se kaparják ki a szemét, mentálisan felvisít, és gyorsan benyúl a zsebébe, és vesz még ki madárkaját. Útközben elhullajtott pár darabot, na, és gyorsan betömködte a zsebeibe.

 - Nem, de szeretném. - először kicsit felhorkan, hogy úgy nézek én ki, mint aki baglyot gondoz, aztán eszébe jut, hogy nem is rossz ötlet, nézhetne úgy ki, mint aki baglyot gondoz. Korlátlanul lehetne madarat simogatni, meghallgatni a lelki bajaikat.. várjál, ez sok lesz. Szóval korlátlanul lehetne madarak közt lenni, hát kell annál több?

 - Csak gondoltam, kicsit megsimogatom őket, ha engedik, mert itt biztos nem foglalkoznak velük nagyon. - a mondat második fele lenéző és durcás. Nagy lelkesedésében nem veszi észre, hogy ennyi baglyot elég munka ellátni, arra nincs se idő, se lehetőség, hogy lelki támaszt nyújtson nekik, akárki gondozza is őket. De hát erre van ő, majd ő elegyengeti a problémájukat, miegyéb.

 - Vegyél ám nyugodtan. - int a fejével a tekintélyes mennyiségű madárkaja felé, ami kicsit távolabb fekszik tőlük. A kezével nem mutathat, mert az a bagoly tollaiban turkál, amit szemlátomást ő is, meg a bagoly is élvez. A bagoly ugyan elég nyilvánvalóan holdkórosnak nézi őt, de tegyük hozzá, teljes joggal. - Igazság szerint, hozhatnál ide nekem egy dobozzal, ha gondolod. - néz kérően a srácra, mert mi tagadás, kicsit meszecskén van a csemege, ő meg itt nem hagyja a jó kis puha tollazatot, ami lehet bolhás meg akármilyen, ő most szét fog simogatni.

Mindig szemezett ezzel a bolttal, de nem tűnt kifejezetten barátságos kis üzletnek, valamiért sose ment be. Most viszont a legutóbbi rögeszméje egy régebbi könyv lett, amit egyszerűen muszáj megszereznie, mert kell, és kész, nincsenek racionális érvei, de végigböngészte már a fél könyvtárat, kikérdezett minden könyvtáros személyt, és azóta kerüli a tekinteteiket, ugyanis van egy kis bibi a dologgal. Ötlete nincsen, mi is az a könyv, amit szeretne. Van benne sárkány, és nem mesekönyv volt, hanem valami furcsa ismeretterjesztő könyv talán..? Így jársz, ha valamit kilencévesen olvasol, és évekig nem jut az eszedbe, aztán viszont duplán is.

Végső reménye ez a kis könyvesbolt, amit magában már korábban elkönyvelt rogyadozó antikváriumnak, ahol csak a legrégebbi és nagyon keveseket érdeklő köteteket tartják, és soha, senki, de tényleg senki nem jár a boltban. Most viszont éppen ezért lett ideális a hely. Hol máshol találna meg olyasvalamit, amiről nem is tudja, mi az, mint egy ilyen boltban?

Szóval összeszedve bátorságát bejön, köszön, és ezennel kizárva a külvilágot, hiszen könyvek között van, böngészni kezd. Kicsit idegesen már egy heti keresgélés után, de a hely tele van mindenféle kötettel, tehát itt szüksége lesz nyugodt légzésre és türelemre. Azt azért meg kell állapítania, hogy még sincs minden úgy, ahogy gondolta: nagyon valószínű ugyan, hogy a könyvét a jó életben nem fogja megtalálni, de meglepően sokan kutakodnak itt rajta kívül.

Úgy számítja, fél óra keresgélés után fáradtan és nekikeseredve zuttyan le egy fotelba, amit nagyon helyesen odakészítettek sok más társával egyetemben, minden könyves helynek így kéne tennie, és úgy dönt, a porszemeket fogja vizslatni a levegőben, és megpróbál visszaemlékezni valamivel többre a könyvvel kapcsolatban. Jó, voltak benne sárkányok, és nem mugli könyv volt. Még arra se támaszkodhat, hogy vastag volt-e vagy vékony, mert egy könyvmoly kilencéves megítélése azért nem nevezhető túl megbízhatónak. De a borítója, legalább a színe lenne meg, meg hogy magyar írta-e vagy sem.. erőlködik a fáradt kislány a sarokban, lehunyt szemmel, és hiába tűnik úgy, nem alszik.  

Hát kedve lenne felmorogni. Minden megvan, komolyan minden, emlékszik a polcra, amiről levette a könyvet, arra, hogy az ablakon besütött a nap, megvan a minden emlékhez külön járó illat is, de hogy a könyv milyen volt.. és ezzel se lenne semmi baj, de az a könyv neki kell, jelen pillanatban jobban, mint bármiféle étel vagy egyéb szórakozás. Biztos megeszi majd egy hatalmas sárkány, és a sors megpróbálja valahogy figyelmeztetni.

 - Hm? - néz fel merengéséből kizökkentve a lányra, aki biztos az előbb szólt, tekintve, hogy ebben a sarokban kettejükön kívül nincs senki. Hogy mondjuk mit mondott, az csak egy kis késéssel jut el a lány agyáig. - Annamária. - bólint, és akkor ez a bólintás kifejezett mindenféle üdvözlést és tudomásul vevést. Most ő ennyire képes, na.

 - Öhm.. - torokköszörül, addig is elgondolkozhat azon, hogy micsoda könyvmolyok vannak itt, társalgás közben se néznek fel a könyvből. - Keresek egy sárkányos könyvet, amit varázslók írtak varázslóknak, és semmi másra nem emlékszem. - feltápászkodás közben azért elmondja, mert ugyan a másikat biztos nem érdekli, de ki tudja, hátha ő tud majd segíteni, és meg lesz az a fránya könyv.

 - De hát nem találom sehol. - teszi hozzá többnyire magának, és egy öregemberes sóhajtással nekikezd átböngészni az itteni polcokat. Amik sárkányos könyvek. Aztarohadt. Mindjárt nagyobb a lelkesedése.

A kislány sokkban van, és ha most összetalálkoztak volna egy morcos testnevelőtanár portréjával, vagy a részeg szerzetes harmadszorra is megkérte volna a kezét, nem állt volna jót magáért. Szerencséje - már ami maradt belőle - viszont összehozta ezzel a tündéri bácsival, aki kis aranyos, és kedves, és nyugodt, és a hatására a lányka is kezdi elfogadni a helyzetet. Mármint hát, ha ideiglenes marad. Meg gondosan ügyel arra is, hogy a helyi szlenget ne fogja fel, mert az ijesztő - de még mindig veszettül aranyos.

A másik lány beszél helyette is, ami mondjuk okos ötlet volt, úgyhogy neki csak annyi a dolga, hogy barátságosan visszamosolyogjon, és körülnézzen a festményben. Ami érdekes élmény, mit ne mondjon. Értékeljük a három dimenziót, amíg tart, jó dolog az.

 - Ne tessék haragudni, de milyen festmény ez? - végül mégis csak megszólal, mert persze, tovább kell menni, meg ki kell keveredni a helyzetből, meg ha találkozik a sráccal, rá kell küldeni Adam-et, hm, ez egész jó ötlet, ha vállalja, de ez a hely olyan kis megnyugtató, és őszintén, sok itt a könyv és jó pánikkezelési módszer az, ha olvasni kezd, és több lehetősége erre már nem lesz, hiszen csak festményen belül lehet itt olvasgatni, és... itt megáll, vesz két lélegzetet. Nyugodjál már le.

 

 - Nem. - rázza a fejét, miközben enyhén rekedten kipréseli magából a szócskát; inni kéne valamit, a nagy keresésben sokat hallgatott. Pedig egyre nagyobb az ingerenciája arra, hogy egy csodásat káromkodjon, belerúgjon egy polcba, valaki képébe üvöltsön, majd szimplán leroskadjon egy fotelbe és elsírja magát. Az a könyv nem lesz meg, törődjél beléje. Nem, ő se érti, teljesen irracionális ez az egész könyvmánia, de most mit csináljon, ő maga is irracionális.

 - Láttam, az előbb sárkányos könyveket nézegettél, nem ismersz valami ilyesmit? - pislog fáradtan a lányra, miközben visszateszi a sokadik kötetet a polcra, amire igazából két pillantást se vetett, annyira kivan már mára. Az az előbb ugyan jó fél órája volt már, úgyhogy elismétli megint a paramétereket. - Egy varázslóknak íródott sárkányos könyv volt, volt benne egy rész arról, hogy milyen sárkányokat ismernek a mugli mitológiák, jó sokat írtak benne a Magyar Mennydörgőről, pedig nem magyar könyv volt. Húha. - beugrottak részletek a semmiből. Halleluja. Ahogy mondta, egyszer csak emlékezett olyasmire, amire egy hete nem sikerült. Ha nem lenne ennyire fáradt, mint a szélvész rohanna a könyvesboltocska tulajdonosához, de így egyelőre elraktározza az információt, és nekitámaszkodik a polcnak. Most nem rohangál, most pihen. Hátha eszébe jut még más is.

 - Látom, találtál magadnak könyveket. - biccent a lány és kisebb könyvhalma felé. Ez az amolyan ha akarsz, beszélgetve pihenhetünk, de ha menni akarsz, nem haragszom meg-féle társalgás. Hát van, van, de az se baj, ha nincs.

És akkor egy könyv repül neki. Felháborodottan felkiált, és örül, hogy nem dobol, mert akkor a tanára széket hajigálna felé, mindegy is. Kikéri magának, és éppen kikérné hangosan is, mikor bocsánatot kérnek, és ja, hogy időközben a másik már össze is pakolt? Teljesen meg tudja érteni, ő is menne már.

 - Jó'van. - morogja a könyv becsapódási helyét dörzsölgetve, nem jókedvűen. Arra csak futólag gondol, hogy bosszúból ő szimplán hozzávágja a másikhoz a saját tankönyvét, mert egyrészt esélye sincs, másrészt meg annál hamarabb mehetnek, ha nem csinál teljesen értelmetlen jelenetet. Nagyon durcásan nézve ő is pakolni kezd, és csak futólag pislant fel, mikor elköszönnek tőle. Jó lesz ide a morgás megint, úgyhogy morog valami nem kedveset a bajsza alatt.

 - Elsős. Minek nevekkel vacakolni, mi? - horkan fel aztán az ajtóban megint, mert ennél még a kutyát is szebben szólítják, aztán nagy elánnal becsapja az ajtót maga mögött, és eltrampol a házáig. Hát ez az este pont annyit ért, mintha nullával osztanánk. Teljesen felesleges volt, csak rontott a helyzeten.

 - Á, te biztos kitűntél volna bármelyik házban. - rázza meg a fejét, és közben szurkol, hogy a szerencsétlen megfogalmazását a másik ne bántásnak vegye. Egy icipici az is van benne, de főleg egyszerű megállapítás, mert most komolyan; aki kiáll ilyen szöveggel a kentaurokról szórólapozni, az nem kis láthatatlan porfogó. És egyben meg is kapta a válaszát arra a kérdésre, hogy miért pont a kentaurok. Há mer az feltűnő.

 - Így van, a férfiak már csak ilyenek. - próbálja nagyon komolyan kimondani, de azért csak felfele kunkorodik a szája széle. Neki tapasztalata egyelőre ugye nincs, és nem is nagyon vonzza, hogy szerezzen, az itteni szappanoperát meg távolról és nagy élvezettel szemléli. Az alapján mondjuk, meg kell hagyni, nem fog túl pozitív képet kialakítani magában a férfiakról. Vagy úgy a párkapcsolatokról egyáltalán.

 - Őt annyira nem ismerem szerencsére, de ott van az a lovag is a keleti szárnyban, az meg mindig trubadúr-dalokat ad elő. Provanszálul. - először meglepte, az biztos, de azóta szívesen megáll ott költeményeket hallgatni, még ha egy árva szót se ért belőlük. Hát ki ne szeretné hercegnőnek érezni magát, mikor egy eredeti középkori lovag teszi neki a szépet, eredeti középkori nyelven?

 - Khm.. - próbál összehozni egy csuklást meg egy torokköszörülést egyben, mert kirobbant belőle a jóféle neveletlen nevetés, ahogy a korábbi taktikát meghallotta.  - Nem sokat szórakoztál akkor. - néz elismerően a lányra. - Ez igazi rellonos mozdulat volt. És így mennyire haladsz?

A választ azonban nem várja meg, de mentségére szóljon, nem azért, mert udvariatlan kis dög, hanem mert munka van. Jött ugyanis két kósza diáklány, kicsit idősebbek, de nagyon nevetgélnek, bepróbálkozik náluk. Vagy aláírják, vagy elküldik őt jó messzire.

Egy időben mennyit össze nem tudott panaszkodni arról, hogy egyedül van, és amúgy is nincs semmi élet a kastélyban. Most meg, amikor a tavasz tiszteletére elhatározta, hogy kicsit kividámítja a lakókörnyezetét, szűkebbet is, tágabbat is, mindjárt akad segítőtársa. Na. Hát alakulnak a dolgok, kérem szépen.

A srác lelkes volt, meg megbízhatónak tűnt, és az mindig jó jel, úgyhogy a szó szerint húsvéti nyuszitól kapott ki nem fogyó filceit eltéve elindult a megfelelő irányba. Ha esetleg még is egyedül kéne kreatívkodnia, azt se bánná, sőt. Ő nem különösebben ügyes vagy okos, de ezekkel a minden gyerek álmát képező filctollakkal színesebbé mindenképpen változtathatja a környezetét. Színesebbé, nem feltétlenül szebbé.

A helyszín picit kiesik, de végeredményben teljesen rendben van, hiszen pont a vonatállomások, legyenek azok szépen rendben tartott varázsvilágbeliek is, a legszürkébb, legkedvetlenebb helyek egy városban. Ők akkor ezt most feldobják egy kicsit.

 - Helló. - köszön oda a srácnak kicsit bizonytalanul, mert a fene se tudja, a fiú eközben meg is gondolhatta magát. Az eszébe se jut, hogy szólhatott is volna valami prefektusnak vagy valami; ők itt a köz javát akarják szolgálni, nem rongálni jöttek. Amúgy is, azért sem szólt neki senki, hogy apró kis színes virágokkal teleragasztgatta a házbeli festmények egynehány százalékát. Ő élvezett vagdosni meg tervezgetni, a festmények meg sokkal vidámabbak így. Hol itt a probléma? Az más kérdés, hogy készülődik a büntetőmunkája, de ő ezt még nem tudja. - Vannak ilyen spéci filceim, ha gondolod. - mutatja a rajzeszközöket. A kis papírvirágait, őszintén szólva, nem meri még elővenni. Pedig de aranyosak lennének itt mindenfelé.

 - Akkor ezt összehoztuk. - nyugtázza elismerően a filckészletüket, amivel egy kisebb óvodát is el tudnának látni egy rövidebb ideig. Pedig hogy odavolt ő attól, hogy ezzel a filccel majd itt menőzni fog. Oda se neki, majd ha hazakerül egyszer az életben, az összes unokahúga őt fogja majd lesni. Innen is köszöni a nyúlnak még egyszer.

 - Nem tudom.. én valami csinosabbra gondoltam, valami szép színesre. - hirtelen akkor itt most rájön, hogy ugye ő itt csak egy lány, akit úgyse vesznek majd komolyan, meg rábízzák majd a lényegtelen díszítéseket, meg úgy egyáltalán, nem veszik majd emberszámba. A falusi beidegződések. Mindegy is, gondolja aztán magában, ha lesajnálják érte, ha nem, ő óriási ronda virágot fog alkotni majd ide. Ő ehhez nagyon ért, a ronda virágokhoz, akár tipikusan lányos, akár nem. - De felőlem festhetünk valami színes halálfejet is. - ezzel azt akarta jelezni, hogy neki egyrészt nincs konkrét ötlete, másrészt meg mindegy, hogy mi lesz a művük, de ahogy kimondta, meg is tetszett neki az ötlet. Van itt egy csomó színük, most komolyan, halálfej a szivárvány minden színében, ez milyen jó dolog már, modern kalózok meg szelíd metálarcok, gyűljünk össze.

 - Mindenesetre nem lesz unikornis meg szignó, az biztos. - az egyetlen kikötései hangzottak el. Unikornist nem hajlandó, annyit lát a házban, hogy semmilyen kémiai anyag nem képes ennyi egyszarvút a gyanútlan fogyasztó szeme elé varázsolni. A szignó meg olyan unalmas. Meg mondjuk ugye elmondja, hogy ki rajzolgatott ide ilyen rondán.

 - Én mindenesetre nekiállok egy kis nyimnyamnak.. méghozzá ide, ha gondolod. - nézi ki a próbafelületet egy eldugottabb falrészen. Egyrészt próba, hogy hogy működik a filc nem papíron, másrészt meg ide kerülnek a rondább kis kalocsai motívumai is.

És kitöltik. És elmesélik, hogy a Dáma valami új áriát tanul, persze az ő stílusában, azaz rettentően, meg hogy őket éppen hogy kérte meg a szerzetes. Aminek nem a női ruha vagy a hordóban való álldogálás volt éppen a legfurcsább része, de mindegy is, a lényeg, hogy kitöltötték a cuccost, és még jó fejek is voltak. Cserébe a kezükbe nyomja a saját példányú szórólapját, mert terjeszteni kell az igét a kentaurok jóléte érdekében.

 - Bocs, csak... nyihá, akkor már csak húsz kell. - mondja a lányhoz visszasétálva;  a nyihá az egy közepesen lelkes akármi volt, mert egyrészt megvan a fele, másrészt meg még ugyanannyi kell, és ha ki is tölti még húsz ember az értelmetlen papírját, akkor rámegy majd az estéje, hogy kielemezze. De minek. És hogyan. Na, szóval az is eredmény, hogy legalább közepesen lelkes volt az a nyihá.

 - És a rellonban próbálkoztál már a kentaurokkal? - veszi vissza a társalgás elejtett fonalát, ha kell, ha nem. - Gondolom, ott még kreatívabbnak kell lenni. - most nem mer igazán pontosítani, de vannak ötletei. Szimpla fenyegetés, hogyha nem hallgatja meg, akkor megátkozza az arra járó diákot. De azt se tartja elképzelhetetlennek, hogy stikában elkábít, vagy összekötöz, vagy csúnyán megátkoz egy csomó diákot, és addig nem oldja fel őket a varázslat alól, amíg meg nem osztotta velük, hogy miért is éppen a kentaurok. Igazából a rellonosokról annyi színes pletyka kering, főleg az elsősök között, hogy ő már hallott mindent, levágott kisujjaktól kezdve szándékos ételmérgezésen keresztül mindent a zöldekről.

 - Olyan, mint a kutya; azt is eteted meg itatod, de simogatni is kell, legalább annyit. Csak a baglyok büszkék, nem pitiznek. Ők csak kinyilvánítják a véleményüket. - mindig is irigyelte a madarakat azon jó tulajdonságuk miatt, hogy ha ők tesznek valamire, akkor azt komolyan is gondolják. Jó, a baglyok szobatiszták, már ahogy egy bagoly az lehet, de mindamelett nagyon okosak is, és ha nem tetszik nekik a képed, akkor rád is tehetnek. Vagy leköpeteznek. Oké, ezt most túlhúztam.

 - Jaj, csak gyere. - csivitel lelkesen, nem is gondolta volna, hogy nem hogy nem röhögik körbe, még más is becsatlakozik a bagolylélelkmentő programjába.

 - Jó, kapsz ám te is, ne aggódjál. Itt van, na. - kínálgat egy kisebb termetű baglyot, aki vágyakozóan pislog a lány kezében levő csemegére. A madár az az igazi torkos fajta, neki ugyanis nem elég az, amit a tenyerében van, egy kis bőr is kell mellé. - Na! - néz csúnyán a bagolyra, de mit érdekli az a madarat. Nincs mese, markolni kell a csemegéből. Egyik kezéből esznek, időnként szó szerint is, a másik meg bagolytollakban turkál. Már csak a két vállára meg a fejére kéne egy-egy madár, és elmehetne valami erdei embernek.

 - Jó ötlet. - neveti el magát, de beindul a szervezési vágya is. - Csinálok hozzá plakátokat. - vigyorog előre, mert most elképzelte, ahogy szabadidős programként a diákok feljárnak a bagolyházba, és baglyokat dögönyöznek. Érdekes egy kép, az biztos.

 - De hát nem jó dolog? - teszi fel a költői kérdést, miközben a második baglyot is vakarászni kezdi. - Nem tudom, melyikünk élvezi jobban. - mármint a bagoly-e vagy az ember-e, de kérdése félig meg is oldódik. A torkos bagoly nem simiért van itt. Neki enni kell. Hogy ezt nyomatékosítsa, keményen belecsippent a lány kisujjába, és akkor megfordul a lányka fejében, hogy ez sem csak öröm és boldogság.

 - Jóvannamár. - pislog könnyes szemmel az ujjára, mert ez fáj, nem is kicsit, de megadóan markol egyet a csemegéből. Mármint hát, ha nem ad neki enni, legközelebb minimum a szemét kaparják ki. A baglyok se mind kis aranyosak, na.

Hah! Mindjárt mágiaügyi minisztert kap beszélgetőtársként, ráadásul néhait is, ezzel majd dicsekedhet otthon. Persze meg van szeppenve - nem is nagyon tud egy halk Ó-n kívül mást mondani -, de azért nem semmi, na. Egy zavart mosollyal félrehúzódik a társával, aki viszont képes elvonatkoztatni attól, hogy egy néhai miniszerrel beszélgetnek éppen, és a helyzet nagyobb sokkot okozó részére koncentrál, nevezetesen arra, hogy beragadtak a képek világába. Ja, tényleg.

 - Öh.. jó.. de hogy mész itt át, eleve, meg.. én nem igazán ismerem erre a képeket, meg mi van, ha nem is vesz észre minket senki, mármint, ki törődik itt képekkel, nem.. - ez hangos gondolkodás, nem szánja lényegében válasznak. Mindegy is, mert neki gyakorlati érzéke nem sok van. - Meg eleve, hallják-e, ha kiabálunk. - gondolkozik el ő is a részleteken, és rögtön fel is akad rajtuk.

 - Ami a lényeg, hogy ne a bolond felé menjünk. - szögezi le azt az egy dolgot, amiben biztos, pedig átfut az is az agyán, hogy így cserébe egy valószínűleg részeges férfi portréját választja, ami.. hát, nem egy csábító alternatíva, valljuk be. A bolondtól viszont jobban fél. Az udvari bolond olyan rosszul hangzik, pedig azok többnyire nagyon okos emberek.

Hogy nem túl hasznos a probléma megoldásában? Nem hát, elvégre róla van szó.