A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=787910#post787910][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.05. 22:37[/b][/url]

Fekszem az ágyban, csend vesz körül, még a szél se libben, nem zizzen a fa, nem történik semmi sem, mintha az idő is megállt volna egészen. Fekszem, az agyam üres, és fáradtságot érzek, pilláim lassan lecsukódnak, majd újra kinyílnak, érzem, ahogy a szemem alatti táskákon húzódik a bőr. Láttam anyán ma reggel az aggodalmat, ahogy némán ültem az asztalnál, a tányéromon az étellel, és én csendben hallgattam őket. Megint nem vagyok éhes. Vajon mikor jön a falási roham? Miért nem érzem jól magam? Megint a mélyén vagyok, megint minden összeomlik. Megint mindennek vége szakad, amit felépítettem. Kocsival jöttünk, Cath vezetett, nem szólt semmit, nem szóltam semmit, még a zene se szólt. Hajnalban indultunk, háromszor álltunk meg csupán, és a megállások is némán teltek. Kizárok mindenkit, megint. Tudom, hogy elmondta anyának, hogy lent vagyok, anya meg apának, és most azért nem szól senki, amiért nem eszek. Majd fogok. Csak most nem kell.
Hallom az óra kattogását a szobában, órák óta, és csak most jut el a tudatomig, hogy mennyire zavar. Tudom, hogy mire van szükségem. Csendre. Megállíthatnám az órát, ám helyette amikor felkelek a kilincsre téved a kezem, és bármennyire csendesen is próbálom kinyitni az ajtót, nyikorog. De remélem, hogy ezzel senkit se keltek fel A szüleink messzebb alszanak, szóval Denis az egyetlen, aki tetten érhet szökés közben. A papucsomat fel se véve, mezítláb indulok el a folyosón, legalább osonni jól tudok. Telefonommal világítom az utat, még csak az kellene, hogy kapcsolgassam egymás után a villanyokat. A folyosó végén lévő kép előtt állok meg, és előre hajolva megsimogatom a fába vésett szív alakú mélyedést, mire az addig mozdulatlan festményen megrezzen a fa, és megnyílik az aprócska átjáró. Anya boszorkány, és valahogy kapcsolódnia kellett egymáshoz a két házrésznek. Így jött át hozzám észrevétlen.
És most így megyek vissza én is a szobámba, és ahogy belépek, egyből felkapcsolnak a fények, nekem pedig összeszorul a torkom, mégis megnyugszom attól, hogy itt vagyok. Mindig is itt éltem, nem tudok a ház másik felében aludni. Az ablakhoz lépve felkucorodom a kiülőre, magamra terítve egy pokrócot, az egyik párnát az ölembe véve, kezdek el kifelé nézni. Csak ez kellett. Hogy újra itt legyek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=788095#post788095][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.06. 21:01[/b][/url]

- Nem.
Felelem csendesen, a szemem még sokáig legeltetve a növekvő holdon. Olykor egész közel van, szinte fényessé téve a helyet, máskor fohászkodok, hogy csak egy kicsit kapjak belőle. Ahogy Denisből is. Néha azt érzem, olyan, mintha ő meg én egyek lennénk, máskor meg azt, hogy egy kis szelet is jó, Aztán beárnyékolja a sötétség. Fáradt vagyok, de nem álmos. Kedvetlen és szótlan. Mégis tudom, hogy nem akarom, hogy mindent a fejemből szedjen ki, és tudom, hogy ő sem ezt akarja.
- Gyere, ülj le.
Nyújtom ki felé a hűvös, nyirkos kezem, hogy érezze, valóban szeretném, ha csatlakozna hozzám, hogy megosztom vele a kiülőt, a takarómat, a párnákat, melyeket anya készített. Minden születésnapomra egyet. Minden párna egy-egy túlélt év, így bármennyire is vigyáztam rájuk, vannak elnyűttebbek is. Szeretem a párnáimat, és remélem, hogy ha eljön a végtisztesség napja, akkor párnáim is elkísérnek majd az utolsó utamra. Anya tudja, hogy így szeretném, már megbeszéltem vele, régebben egy rohamom után.
- Itt szoktam veled beszélgetni. Vagyis, régebben itt beszélgettem. Mikor még nem tudtam, hogy milyen a hangod, milyen az illatod, amikor még csak minden a képzeletemben létezett. Mindent elmeséltem neked, nem voltak titkaim előtted. Te hallgattál, többnyire. De néha meséltél, arról, hogy milyen lovagolni, hogy mennyire nehéz egy-egy nap. Hogy szerelmes vagy, de a lány nem képes felvállalni titeket, mert a barátnői nem szívlelnek. A tetoválásaid miatt.
Rámosolygok, halványan, de biztatóan.
- Mesélnél nekem? A dolgokról, amik most benned vannak. Az iskoláról, a lányokról, hogy reggel mész-e lovagolni?
Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötünk ki, hogy tényleg itt van, a szobámban, az életemben, és mégis. Most itt van, a hús és vér testvérem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=788105#post788105][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.06. 21:38[/b][/url]

- Bármit.
Éppen ez a mese lényege, hogy bármit elmondhatsz, ami a szívedben van, hogy mindent, ami neked lényeges, egy másik ember tudtára adhatod, hogy minden tökéletessé válik, csak mert ő apró dolgokat is megoszt. Mivel nem ül le, homlokomat továbbra is a hideg üvegnek nyomom, és nem tudom, hogy lehet egyetlen test ennyi féle hővel. A fejem forró, szinte ég, a nyakammal együtt, onnantól lefelé azonban minden hűvös, minden fázik. Mintha nem is egyetlen ember lennék.
- Te és én?
Kérdezem csendesen, még ha ez egy teljesen felesleges kérdés is volna, hiszen valljuk be, pont erről van szó, és én tudom is. Javasolták már a lovakat, terápiás célzattal, de nem mertem sosem belekezdeni. a terápiás célzat is csak valami, ami hitet ad, reményt, de igazából nem azért mert javulna az állapotom. Az én állapotom olyat már nem tud.
- Ha nem zavar, hogy én csak hátráltató erő vagyok, akkor rendben.
Velem nem haladhat a saját tempójában, velem nem mehet akárhogy, és én nem akarok teher lenni. Senki sem érezteti velem, hogy teher lennék, az elején úgy bántak velem a Payne-ek is, mint a hímes tojással, aztán idővel az én dolgaim miatt is fel-felemelték a hangjukat, pont annyira, mint egymás felé. Kellett, mert így ismertem meg a határaimat. Nem karok tehet lenni. Egyszerűen nem. ÉS ha nem is kezelnek úgy, ha nem is mondja senki, mégis azt érzem, hogy az vagyok. Hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy egy átlagos lánynál lehetne, és a környezetem is elfárad, nem csak én.
- Idefelé nem beszélgettünk Cath-tel. Egy szót se. Egy napon át, teljesen csendben jöttünk. Jobb vagyok, mint te, én el tudom hallgattatni.
Nem mintha ez most olyan jó háttérrel rendelkező tény lenne, de gondoltam, ha ő nem, akkor én mesélek valamit. Valamit, ami talán mosolyt csal az arcára, talán nem. Fogalmam sincs.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=788117#post788117][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.06. 22:09[/b][/url]

Egy kicsit azért elbizonytalanodom abban, hogy Denis érti-e, hogy mit is jelent az, hogy hátráltató erő, mert ha valaki, akkor én, aki sosem ültem lovon, és sokszor még az egyensúlyom se teljesen biztos, éjjel lovagoljak ki vele. Végül is, a birtokhatár és vissza se egy rövid táv, de azért remélem, hogy tovább is megy, ha már ezt szeretné. Irigylem a tettvágyát, bennem ez nincs meg. Én inkább csak ülök és figyelem a világot. Csak nézem mindazt, ami körülöttem van, és kortyolom a teámat.
- Legyen.
Egyezek bele végül, és fogalmam sincs, hogy miért kérdezi meg, hogy külön lóval szeretnék-e menni, hiszen az lenne a logikus lépés, ha egy lovon mennénk, a tapasztalt meg a tudatlan. Mégis, valahogy ez szöget üt a fejemben, és összehúzom kicsit a szemöldökeimet.
- Külön.
Talán így akar elhagyni az erdőben? Azt mondani, hogy ő próbált meggyőzni, de én makacs voltam? Mondjuk nem rossz ötlet, az erdőig úgyis megfagyok kétszer. Mindenesetre bólogatok, hogy rendben, legyen így, és amikor kilép, még mindig zavartan nézek utána, mivel nem értem a helyzetet. A párnát - ő volt a hatodik - megsimogatom, és ahogy felkelek, a helyemre ültetem. Lassan lépek ki, majd visszapillantva még egyszer, fogadalmat teszek.
- Visszajövök.
Pedig ha valamit, akkor jövőbeli dolgokat nem fogadok meg, mégis, még van itt dolgom. Ez a szoba az itteni otthonom, és nekem itt kell laknom, tudom, mert a másikban képtelen vagyok. Annyira idegen ott minden. Ezek itt az én holmijaim, az én emlékeim. A ruháim azonban a másikban vannak, így visszasétálok oda, és próbálok minél gyorsabban és praktikusabban öltözködni, noha nem tudom, hogy egy lovagláshoz mi kell. Egy fekete nadrágot húzok végül, ami bűbájjal van kezelve, így a derekam  és a medencém védve van, az egész nadrág meleg, mintha egy kandalló mellett ülnék. Húzok hozzá egy fehér ujjatlant, arra egy zöld hosszú ujjút, és egy nagy zöld pulóvert is. Talán ez elég lesz. Lent felhúzom a csizmám, a sálat, sapkát és kesztyűt, meg a hófehér kabátom, és abban lépek ki, hogy végül odasétáljak Denishez, és kicsit megrökönyödve nézzek rá.
- A dohányzás öli a spermákat. Csak szólok. Veszélyes.
Olvastam nyugi, nem ilyen jól tájékozott vagyok, csak egy dobozon láttam. Szörnyű milyen képek vannak egy-egy olyan dobozon. A tüdő meg a halott férfi. Nem értem, hogy ezeket hogyan engedhetik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=788607#post788607][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.11. 16:55[/b][/url]

Kétkedve pillantok rá, amikor azt mondja, hogy segítenem kell neki. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, és valahogy sosem terveztem úgy, hogy megtanulom, mert hát lovagolni sem terveztem. Mégsem szólok semmit. Mindent el kell valahol kezdeni, ezt is. Viszont nem szorosan követem, egyelőre csak nézem, ahogy a viszontlátás pillanata megtörténik kettejük között, sőt, a nézés csak egy pillanatig tart, utána lehajtom a fejem. Nem szeretek intim pillanatokba beletaposni, és most ez is olyan. Tiszteletben tartom a kettejük közötti kapcsolatot, és csak akkor indulok tovább, amikor Denis mozdul, jelez, hogy menjek.
Elhaladva mellette, biccentek egyet Fredricknek, mert nem nagyon tudom, hogyan másként kellene kezelnem. Kicsit a hippogriffek oldaláról közelítem meg a dolgot, és gondolom ezzel rosszat nem csinálok. Az állatokkal többnyire megértem magam, gondolom, mert érzik, hogy nem vagyok veszélyes rájuk, hiszen nem vagyok egészséges. Azt olvastam, hogy az ilyet megérzik, sőt, ki lehet őket képezni arra is, hogy a különböző daganatokat megtalálják, ami nem semmi, valljuk be.
- Nem tudom, hogyan kell.
Szólalok meg végül csendesen, mikor már terel maga és a lova közé, én pedig szörnyen zavarban vagyok ettől, mert olyan, mintha közéjük állnék, pedig, ha valaki, én biztosan nem ogok. Kivált belőlem némi mosolyt az, ahogy az arcomhoz ér, és biztos vagyok benne, hogy ő is érzi. Az állatokkal nehezebb, mint az emberekkel, utóbbiak simán csak azt hiszik egy-egy rosszabb napomon, hogy nem volt időm összerakni magam, bele se gondolva, hogy az volt a maximum, amit aznap kihozhattam a dologból.
- Furcsa ez. Ennyi mindent rápakolni, mintha béklyóba kötnénk. Akadályoznánk a szabadságában.
Próbálok minél óvatosabban bánni vele, hogy ne érezzen fájdalmat, bár nem nagyon tudom, hogy egyáltalán jó-e, amit csinálok, mert tényleg csak próbálok nem útban lenni, miközben inkább Denis dolgozik helyettem is. De legalább csökken  az esélye annak, hogy amiatt töröm ki a nyakam, amiért valamit nem jól raktam fel.
- Persze, de ez egy ló. Nem kellene még egyet összerakni?
Elvégre mindenből kettőt hoztunk és külön megyünk, még ha nem is tudok lovagolni, szóval nyilván kelleni fog még egy ló és felnyergelés az elinduláshoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=788801#post788801][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.12. 20:06[/b][/url]

- Lovagolni se tudok.
Nem, hogy minden nélkül csináljam. Én nem nagyon vagyok az az amazon-típusú lány, aki aztán megy, mint az őrült, és az sem számít neki, hogy éppen nincs felszerszámozva a ló. Nem. Nekem biztonságot ad, csak nem pártolom, hogy ilyen létezik. Sosem terveztem egyetlen álltra se ráülni, mert nem értem, hogy mi benne a jó. De majd biztos lesz valami, mi miatt azt mondom, hogy hű meg ha, csak egyelőre még sajnálom őt, mert bármennyire is nyugodtan tűri, hogy éppen teleaggatják mindennel, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb dolog az életében. Ennek hangot is adnék, ha lenne rá lehetőségem, de mire észbe kapok, már konkrétan Fredrick hátán ülök. Arra se volt időm, hogy riadalmamban sikítsak, most meg, mikor már a lábamnál matat, és valamit igazít, igazán nem lenne sok értelme annak, hogy elkezdjek sikonyálni, hogy mégis mit csinál, meg, hogy azonnal tegyen le. Nos a sétálgatást valahogy nagyon nem így értettem, és meg kell vallanom, most egy pillanatra nem tudom azt se, hogy mi a jó válasz, csak ülök meredten, és fentről kémlelem az istállót. Oké, ez így nagyon magasan van, de semmi vész, megoldjuk.
- Gondolom. Mármint, igen, jó.
Nem vagyok benne biztos, hogy jó, de nem rossz, szóval akkor lehet, hogy egészen rendben van, nem? Remélem, hogy igen, mert különben oltári nagy bajban leszek, ha ezen múlik az életem. Viszont azt ne kérje tőlem senki, hogy most hirtelen kiderül, hogy díjugrató bajnok vagyok, mert, ahogy haladunk kifelé, még mindig természetellenes merevséggel ülök a lovon, és úgy sejtem, ez újdonsült partneremnek is feltűnik, mert hihetetlen finomsággal halad velem. Azt viszont tudom, hogy többnyire ennél jobb tempóban indulnak el.
- Okos.
Állapítom meg csendesen, majd, ahogy magunkra maradunk és ketten próbálunk meg összecsiszolódni, nyitni próbálok, és bár kapaszkodom, mint akinek az élete múlik rajta - haha, és tényleg -, közben a bal kezemmel megpróbálom megsimogatni a nyakát.
- Menni fog ez, ne aggódj.
Oké, a legfontosabb, hogy ne legyek ennyire merev, érezzem át a ritmust. Mint mikor táncolni tanultam, át kell adnom magam az élvezetnek. Egészen lakul, lazulok, de aztán Denis és a lova gyakorlatilag kirobbannak az istállóból, én meg riadalmamban majdnem leesek. De csak kicsit gyorsabban kapkodom a levegőt. Minden rendben lesz. Csak nyugalom.
- Elég vad.
Talán jobb lett volna, ha mégis inkább együtt megyünk, egy nyugodt állton, mint Fredrick és nem külön, de azért bólintok.
- Persze.
Csak ne legyen baja, csak ne történjen semmi végzetes, mert sosem bocsátják meg nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=790431#post790431][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.24. 22:40[/b][/url]

- Fogyatékos?
Húzom össze zavartan a szemöldökeimet, mert nem tudom, hogy miért engednek egy lovat embert szállítani, ha az elméje nem tiszta. Nem ismerem annyira a fiatal szlenget, mint illendő volna, és ezért néha fogalmi krízisem van. Ilyen ez a fogyatékos is, korábban meg a Betlehem meg Pásztorjáték volt zavaros a számomra. Tudom, hogy mostanra már behozhattam volna a lemaradásomat, de néha annyira lenyűgöz egy-egy dolog, hogy képes vagyok napokig csak azzal foglalkozni. Most a Betlehemes is ilyen volt, csak olvastam és olvastam róla, míg nem úgy éreztem, hogy már elég információval rendelkezem, vagyis a következő találkozásunk alkalmával meg tudom majd kérdezni, hogy mennyire tetszett neki ez a bizonyos  pásztorjáték.
- Rendben.
Mosolygok vissza, kicsit megszorítva a kezét. Azért az én lelkem nem annyira nyugodt, mint az övé, mert ha tényleg történik vele valami, én nem tudok segíteni. Szaladni se tudok, orvos sem vagyok, és hazacipelni sem tudom. Szóval tényleg nagyon szeretném elhinni, hogy majd lenyugszik. az alattam lévő ló sokkal szelídebb, és ez megnyugtató, mert így is félek attól, hogy ez nekem nem fog menni, és szerintem ő is érzi, mert nyilván Denisszel így csinálja. Vele szerintem sokkal aktívabb, de talán nem bánja, hogy én jutottam neki. Nem hiszem, hogy olyan sűrűn lovgolni fogok, mert jelenleg semmi élvezetes nincs benne.
- Jó.
Motyogom, ezt meg még sok minden mást is, mint, hogy mondani könnyű, de mivel ő jól csinálja, így neki már tényleg könnyű, csak nem biztos, hogy emlékszik rá, hogy honnan indult. Én meg már majdnem, hogy nagykorú vagyok, eléggé bennem fog maradni ez az élmény.
- Jobb lenne, ha inkább egymás mellett mennénk.
Miközben beszélek, oldalra fordítom a fejem, mert eléggé bénának érzem, hogy mögöttem jön, és hátulról nézi, ahogy megyek előtte, így beszélgetni se lehet, meg semmit, csak megyünk némán? Ennyi erővel bent is maradhattunk volna.Nem tudom, hogy hogyan kellene elengednem magam, meg felvenni a tempóját, de gondolom nem úgy, ahogy jelenleg csinálom. Frusztrál, hogy mögöttem, és nem mellettem halad, így nem tudom, hogy tényleg ott vané-e még, illetve, ha mond is valamit, hiába válaszolok, nem hiszem, hogy ő meghallja, mert a hang meg előrefelé terjed és azt nem szeretném, hogy a fejemben mászkáljon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=790755#post790755][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.01.27. 09:22[/b][/url]

- Én ülni is egyenes háttal ülök.
Próbálom valamivel kimagyarázni, hogy miért vagyok merev, de lássuk be, az egész azért van, mert nem vagyok egy született lovas, sőt, ami azt illeti, most először ülök lovon, szóval nem pont most lesz az a pont, amikor majd hirtelen elengedek, és szárnyalok majd a holdfény világította mezőn.
- Mindjárt.
Ez a szó egy olyan szó, amit makacs időszakaimban használok, és felbosszantok vele másokat. Cath legalábbis erre egyszer azt válaszolta, hogy: "Még egy mindjárt és szájon váglak." Utána persze nevettünk, de egy pillanatra nagyon megdöbbentett, és tudom, hogy az volt az a pont, amikor tényleg túlzásba estem. Kellenek az ilyen pillanatok, amikor nem úgy bánnak velem, mint egy hímestojással. Mert többnyire ez a nagy helyzet, hogy mindenki óvakodva viselkedik, mert minél óvatosabb vagy velem, annál tovább élek. Ez baromság.
- Legalább valamiben haszonlítok rá.
Felelem csendesen, rákoncentrálva arra, hogy a ló mikor mit csinál, hogyan mozdul, hogyan lehet eggyé válni vele. Láttam már Cathet is lovagolni, sőt, még Cody is jobban lovagol, mint én. Biztos van ennek valami technikája, csak még nem jött el az a pont, hogy erre ténylegesen ráérezzek, de majd nyilván meglesz az is.
- Apa nem nagyon volt jelen, nálam. Nem tudott azonosulni a helyzettel, azt hiszem. Sosem jött anya nélkül, és ha ott is volt, akkor sem beszélt, csak ült a fotelben, és nézett, mintha csak egy kötelező rendezvényen venne részt. Azt hiszem, ő tényleg várta, hogy vége legyen, és nem tudom hibáztatni ezért.
Most is néha csak ül, nem beszél, csak néz, míg kínossá nem válik a csend kettőnk között, és valami átlátszó kifogással el nem sétálok valahova máshova. Ezért nem szeretek itthon lenni, mert nem tudok része lenni valaminek, amivel valaki nem tud azonosulni. Tudom, hogy apa vár. A pillanatra, amikor vége lesz, és én is erre vártam, de most már valahogy más irányba indultam el. Valami mást érzek. Valahogy mást érzek. Maradnék még.
- Az utóbbi időben sok időt töltöttem a könyvtárban.
Nem mintha ezt el kellene mesélnem neki, hiszen a kis barátja is ott bukott le előttem végleg, és ott történt az a bizonyos csók is, amit azóta se bántam meg, és nem is hiszem, hogy meg kellene bánnom. Nem volt rossz csók, de olyan hosszan tartó, elmélyült sem, hogy abból bárki bármit kikövetkeztethessen.
- És találtam egy módot, amivel azt hiszem meggyógyulnék.
Oké, ez így egy nagyon, nagyon, nagyon nagy blama, és nagyon nem szép indítás, de azt tanultam, hogy a rossz híreket jól kell felvezetni, és hát mi szebbet nem mondhatnék a testvéremnek, mint azt, hogy meggyógyulhatok? Ugye! Csak aztán...
- Csak egy kicsit meg kellene halnom.
Na ez meg a másik véglet a túl nagy dráma, azon se csodálkoznék, hogyha Denis most elvágtatna mellőlem, és a mező túloldaláról is tisztán hallanám az üvöltését.
- Jó nem teljesen, csak eléggé haldoklás közelébe kellene kerülnöm, vérveszteséggel. Kell hozzá egy vámpír, aki megitatja velem a vérét, és akkor lehetnék, um, dampír... damfír. Igen! Damfír! Semmi nagy változás nem lenne, szépen megöregednék, lehetnének gyerekeim, meg férjem, dolgozhatnék, futhatnék, és csak annyi lenne a plusz, hogy bájital helyett vért iszok. Szerintem Will simán tudna szerezni, és Cath is adna, te is adnál, megkérdezném Thomast, hátha ő is. Ellennék látva. Persze van egy kis kockázata, hogy nem sikerül és meghalok, de hát, ez egy vállalható kockázat.
A hangom végig olyan, mintha csak egy kirándulásról vagy egy új ruháról csacsognék, mintha nem éppen azt vázolnám fel neki, hogy félig vámpír leszek, vért iszok és milyen jó is lesz az nekünk. Finoman oldalra sandítok, hogy megvan-e még.
- Nagyon kiakadtál?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=791957#post791957][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.02.04. 23:20[/b][/url]

Hümmögök egy aprót, amikor azt mondja, hogy sok mindenben hasonlítok apára. Én ezt annyira nem tudom megállapítani, de egy külső szemlélődőnek hiszek, még akkor is, ha csak ezzel mondjuk felvidítani akar. Bár nem tudom, hogy azt akarja-e, vagy, hogy azt érzi-e, hogy oka lenne rá. Nem annak szántam a történetet, pusztán csak elmondtam, hogy hogyan volt, és hogy hogyan van. A dolog nem sokat változott, nem tudunk igazán kettesben lenni, és lehet, hogy pont azért van, mert annyira hasonlítunk egymásra. Azért nincs közös témánk, és azért feszélyez minket annyira a másik jelenléte, mert egyszerűen nem tudjuk elfogadni, hogy van belőlünk még egy. Ráadásul, hogy ennyire közeli rokonok vagyunk. Sosem ment, és így, hogy Denis azt mondja, sok mindenben hasonlítunk, talán a megoldás kulcsát adta a kezembe. Ez lehet a probléma, hogy ennyire hasonlítunk.
- Az én szemem rejtély.
Válaszolom vidáman, mert ilyen nagy, szinte már ufó szemekkel, melyek ráadásul zöldek, nem rendelkezik senki a családban. Megnéztem a nagyszülők képeit sem, és nem. Mondanám, hogy elcseréltek a kórházban, de annyira be voltam biztosítva, mint a koraszülött, haldokló gyerek, hogy nem igazán volt esély rá, hogy elcseréljenek. Nem olyan ez a betegség, hogy minden második sarkon belefusson az ember.
- Én sem. Annyira kínos lenne ez a beszélgetés, mintha leültetnének minket, és elmesélnék, hogy mi a szex, majd mint akik jól végezték a dolgukat, kezünkbe nyomnának egy-egy óvszert.
Valahogy így tudom elképzelni a beszélgetést arról, hogy tizenhat évig picit hazudtak arról, hogy halott vagyok, és hogy úgy nőttünk fel egymás mellett, hogy igazából sosem érintkezhettünk. Furcsa lenne ott ülni a kanapén, a merevvé váló arcokat nézni. Apa biztos sóhajtana egy hatalmasat, és a cipőjét fixírozná, Denis elmerülne egy korábban soha meg nem nézett kép precíz ecsetfonásaiban, és én lennék az, aki egy cukorkapapírral zörög. Anya pedig várna, apára, hogy kezdje el. Apa pedig úgy kezdené, hogy: “Denis Albert, a húgod Lorin Annie él.” Mi pedig, egymás mellett ülve, apára fordítanánk a tekintetünk, gondosan ügyelve arra, hogy ne nézzünk a másikra, mert akkor bizony elnevetnénk magunkat. Az élet nagy igazsága lenne ez akkor. Él. Később pedig átformálódna azzá, hogy: Élt. Hacsak…
… Denist hallgatva, a kiakadását, úgy tűnik, nincs olyan, hogy hacsak. Egy teljesen jól felépített érvrendszerrel jöttem hozzá, mert tudtam, hogy ki fog bukni ezen. Mondjuk nem értem, hogy miért, mert ez igazából egy csodálatos megoldás, és amikor felfedeztem az egyik beadandóm írása során, azt olyan volt, mintha Göthe Salmander ült volna mellém, és mondta volna, hogy “nincsenek furcsa lények…” Akkor nagyon éreztem, hogy ez egy hatalmas súgás az univerzumtól, és igazából még most is elég biztos vagyok a dolgomban.
- Cath is ezt csinálja, forgatja a gyűrűt, ha ideges, mintha azon keresztül tőled várna megoldást. De nem, nem tud róla.
Nem kell legilimentornak lennem, hogy tudjam, mit gondol most. A két Brightmore közé szorult Brightmore-rá avanzsált nő, aki próbál egyensúlyt teremteni, teljesen ki lett ebből hagyva, mert a bál után úgy tartottam tisztességesnek, hogy hozzá jövök, és nem ő lesz az, aki utoljára megtudja a dolgokat.
- Nem utállak, önzőnek tartalak. Neked van kivel leélned egy életet, évtizedeket érsz még meg, én lehet, hogy egyetlen évet sem. Egy kis halál az életért nem akkora áldozat, mint feláldozni egy életet amit meg sem élhettek igazán.
Nem szakítom meg a szemkontaktust, egészen addig, amíg ő nem teszi azzal, hogy tovább indul, így hát folytatom az utam mellette én is.
- Azt hittem, mindent megtennél azért, hogy együtt öregedjünk meg, de tévedtem. Felejtsd el, és tedd ezt is arra a polcra, ahol azokat a dolgokat tartod, amikről simán csak nem beszélsz.
Hogy én se vagyok jobb, mint ő? Lehet, de hát ezt akarta nem? Hogy megmutatkozzon, mennyire Brightmore is vagyok. Szavakkal fájdalmat okozni? Nos Denis, remélem, elégedett vagy. Azonban öröm az ürömben, hogy tényleg apám lánya vagyok, mert miközben egy kényes témát feszegetünk, észrevétlen simulok hozzá a ló mozgásához, és a merevségem pillanatok alatt válik semmivé.
- Úgy döntöttem, hogy fotográfiára adom be a jelentkezésemet. Nem hiszem, hogy az egyetem nekem való lenne, a Bagolykőben már megszoktam.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=795293#post795293][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.02.22. 17:43[/b][/url]

- Ez nem így működik, Denis. Az, hogy tizennyolc évet ráhúztam egy baromi nagy szerencse, egy csoda. De a csodák nem tartanak örökké.
Annyira utálom, nem, nem is utálom, gyűlölöm ezt a felfogást. Jaj, hát túléltél tizennyolc évet, akkor túl fogsz még további hetvenet is. Rosszul vagy? Majd elmúlik. Légszomjad van? Kibírtad már párszor. Ledöntött a lábadról a láz? Az is elmúlik. Igen, elmúlt, sokszor, de nem múlhat el mindig, és lesz egy pont, amikor nem lesz elég erőm ahhoz, hogy ellenálljak, amikor nem leszek elég erős a küzdelemhez. Különben is, miért kell az egész életemet abban a tudatban leélnem, hogy bármikor újra fájhat? Hogy bármikor összeeshetek? Milyen élet az, ahol nem tervezel nyaralást? Nem tervezed a jövődet, mert nagy valószínűség szerint nem lesz? Én vagyok az, aki sajnáltatja magát? Döbbenten nézek rá, amikor ezt kimondja, és szomorúan pillantok rá, a hangomban is ez a lemondó szomorúság cseng, még csak nem is akarom leplezni, hogy mennyire csalódtam benne.
- Nem sajnáltatom magam, csak próbálok ésszerű lenni, ha már rajtam kívül senki sem az. De ha ez neked sajnáltatás, akkor nem tudok mit mondani.
Mindenki azt hiszi, hogy ez az egész nem olyan nagy ügy. Fogalmuk sincs, milyen az, amikor annyira elgyengülsz, hogy a légzőizmaid megbénulnak, nem kapsz levegőt, érzed, ahogy mindened megfeszül, elönt a forróság, miközben ellilulsz, a szíved pedig olyan hevesen ver, hogy görcsbe rándulsz. Egyszerre húzódna össze a tested és mégis merevedik meg teljesen, amikor egymással küzdenek az elemek. De persze, te mindent túlélsz, hát hogyne. Hát akkor, ennyi volt azt hiszem. Ha mindenki úgy gondolkozik, hogy én majd mindent túlélek, akkor nem nagyon van miért küzdenem. Elvégre ez nem annyira vészes dolog nem? Akkor miért is tegyek meg mindent azért, hogy életbe maradjak? Addig úgysem érti meg ezt senki, amíg életben vagyok. Nyilván, akkor majd mindenki azt gondolja, hogy nem is volt olyan rossz ötlet damfírrá válni. Csakhogy akkor már késő bánat lesz. Nem gondolok erre, nem gondolok arra, hogy a halálom után majd meglátják, hogy érdemesebb lett volna megadni nekem az esélyt az életre. Mert nem akarom, hogy ő, vagy bárki azt higgye, hogy ez az egész, hogy ez nem hülyeség az ő csodás ötlete. Mert nem. Eszemben sincs életben maradni azért, hogy azt hangoztassák, hogy ha eddig túléltem, majd ezután is túl fogom. Nem kívánom senkinek, hogy érezze azt a fájdalmat, amit én érzek, de azt hittem ő megérti majd, hogy nem szeretnék úgy élni, hogy ezeket a fájdalmakat újra és újra megélem. Csak a csalódottság, a szomorúság és a lemondás van bennem. Így ha a fejemben is van, nem láthat mást, mint azt, hogy mennyire csalódott vagyok, hogy csalódtam benne, mert simán lemondana rólam. Ez nem a könnyebb út lenne, hanem a reaálisabb út. Az út, aminek a végén megtérül a szenvedésem. Az út, aminek a végén nem a halál, hanem az élet van.
- Biztos szörnyen összetörnének, ha jelen lehetnének a harmincadik vagy az ötvenedik születésnapomon és koszorú helyett ajándékot hoznának. Igazad van, máris elkezdtem sajnálni Thomas-t, Cole-t, Cath-et, meg a többieket. Végül is tízévente egy koszorú sokkal gazdaságosabb, mint évente egy ajándék.
Nem érdekel, hogy ez mennyire hangzik gúnyosan vagy mennyire sértem meg, vagy mennyire érti a keserű motyogásomat. Ugyan mégis hogy érnék meg a barátaim? Eléggé szomorú lenne, ha annak drukkolnának, hogy inkább haljak meg holnap. Mit is érhetünk el? Nem szexelek soha? Nem lesz férjem? Nem leszek terhes? Komolyan? Azért, hogy ne kelljen belegondolnia abba, hogy lefekszem valakivel, inkább haljak meg? Na ne mondja már nekem, hogy én vagyok az önzőbb fél. Mert ezt nem veri rám.  
- Nem érdekel, hogy minek tulajdonítod be.
Felelem csendes nyugalommal. Én élni akarok, ő nem akarja, hogy éljek, és igen, ez egy olyan visszajelzés, ami kellőképpen megtöri az embert. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy foggal, körömmel küzd értem. De úgy tűnik a nagy Denis Brightmore életébe nem mindenki fér bele. Szívás. Szusszanva nézek előre, és amikor kérdez, kicsit felhorkanok.
- Az első itt töltött karácsonyomon egy fényképezőgépet kaptam Willtől. Azóta fotózok.