Nem mutatom, de Hope meglep, mikor Lilit a tulajdonomként említi; pillantásom továbbra is mélyen az övébe fúrom, éppen csak ajkaim mozdulnak, kissé eltávolodnak egymástól. Ha engednék saját magamnak, annak a belső kényszernek, ami ébredéstől egészen nyugovóra térésig feszít, akkor most első felindulásból ráförmednék, hogy nem!. Lili nem a tulajdonom, hanem a csajom, önálló ember, akinek gondolatai, véleménye és egyéni döntései vannak, és kezd rohadtul elegem lenni abból, hogy a külvilág tárgyiasítja őt. Ehelyett azonban, míg a boszorkány tekintetébe meredek, fordítok egyet a nézőponton. Nem mondom, hogy jó érzés, mert baszottul nem az. Szóval hogy is van ez? A külvilág vagy én?
- Te így látod? - kérdezek vissza rekedten, megdobbanó szívvel és kiszáradó torokkal. Világos szemeim égni kezdenek, mert nem pislogok, mert csak nézem Catherine-t, mert látni akarom minden rezdülését. Ha a szája hazudna is nekem, az arca és gesztusai nem fognak. Bal szemöldököm feljebb vándorol, ajkam grimaszba rándul. Nevetnem kellene, kelletlenül, sértetten, durcás gyerekként, de visszatartom, egyszerűen csak lenyelem. - Azt hiszed, hogy Lili a tulajdonom? Megvettem, mint egy doboz cigit a sarki közértben, és ennyi. Ugye, tudod, drágám, hogy most kurva nagyot tévedsz, ugye, tudod?
Felszegett állal ülök fel, és egyik alkaromat a kanapé támlájára téve fordítom el a fejem. A virágokat kezdem nézni, bár egyiket sem látom, hiszen az ideg, ami terjed a testemben, egy kissé lefoglal. Nincs kedvem visszafordulni, nem akarom Catherine-t látni, helyette összepasszírozom a számat, és tüntetőleg kifele bámulok az ablakon. Vagy legalábbis úgy teszek.
- Mert szerinted csak pofázok itt arról, hogy van ez a jóféle bár, de a küszöbét átlépni már félnék? - sötéten pillantok vissza a vállam fölött, és jobb bokámat bal combomon megtámasztva kezdem ritmusosan mozgatni a lábfejem. - Attól, hogy kapcsolatban élsz, még élvezheted az életet. Sz'al, ha valami ilyenért küldted el Brightmore-t, akkor hülye vagy.
Fogalmam sincs, mi történt közöttük pontosan. Hallottam ezt-azt, Hope is mesélt, de nem élek velük, nem látok bele a párkapcsolatukba, így nem is érzem, hogy jogom lenne megmondani a frankót. A véleményemet persze... miért is rejteném véka alá, nem igaz?
- Jó, várj egy kicsit - kérem halkan, míg az elhangzottakat megpróbálom fejben összerakni. Közben lehunyt szemmel simítok végig az orrnyergemen, újra meg újra, végül biccentek egyet - inkább magamnak, mint neki -, és kifújom a levegőt. - Szóval van ez a szararcú férjed, aki melletted más nőket dug, aztán meg odaadja a gyűrűjét, hogy nesze bazdmeg, fogd meg jól, és vigyázz rá, míg ő elmegy egy másik országba, de te még mindig szerelmes vagy belé. Aztán van egy másik csóka is, akivel meg te kefélsz félre, és szerencsétlennek az a legnagyobb baja, hogy túl jó! TÚL JÓ. Hát ki érti a nőket?!
Lehet, hogy nagyon szigorú vagyok Catherine-nel. Felteszem, nem arra vágyik, hogy a problémáit a véleményemmel tetézzem, főleg nem így, ebben a formában, de én nem Will vagyok vagy Jason vagy bármelyik kedves testvére, akik rózsaszín alapon fehér szívecskés pamutköntösbe csomagolják a gondolataikat, mielőtt díszdobozban átnyújtják Cath-nek. Tudom, hogy érzékeny, emlékszem mindenre. De akkor sem fogok itt Hamupipőkeként pampogni, mint egy fogyatékos egér.
- Értem, hogy miért vagy itt - bólintok, már inkább neki, mint magamnak, aztán sóhajtok egy nagyot, és megpaskolom magam mellett a kanapét. Üljön csak le, mert ez hosszú lesz. - Egyáltalán nem csesztél el semmit, nyugodj meg. Jól tetted, hogy hátrahagytad mindkét faszkalapot. Szerintem alapból nem kéne egy anyámasszonykatonájával viszonyban ragadnod, hát valami csak nem kóser vele, ha az asszony ott hagyta a kölyökkel. Aztán Denist is hagyd a picsába, az a gyerek totál nem tudja, mit akar, arra meg semmi szükséged, hogy második, harmadik vagy x-edik legyél a saját házasságodban. Hát bazdmeg. Mi vagy te? TULAJDON?