Van egy aprócska váróterem, ahol legfeljebb 2-3 diák ücsöröghet egyszerre egy hosszú, színes párnázással ellátott padon. A pad alja könyvespolc, mindenféle újságok és ismeretterjesztő irodalommal feltöltve, de akad néhány nagyon puha pokróc is. A fal leginkább élénk színekben pompázik, ám a legtöbb berendezési tárggyal egyetemben, szereti váltogatni a színeit.

A váróteremből két helyiség nyílik - az egyik egy használaton kívüli iroda/lakrész, a másik Riley irodája. Ez utóbbi csak rá van kötve a kastélyra, egyébként a doki házában van és a faluból is elérhető. Mivel így átjárót képez, az ajtók csak Riley jelenlétében (vagy engedélyével) nyílnak.

A rendelő első pillantásra egy gyéren bútorozott helyiség benyomását kelti, egy kényelmes gaucstól, két karosszéktől és két kis asztaltól eltekintve nincs bent más, mint falba süllyesztett szekrények. Amint belép azonban valamelyik páciens, a tér átalakul - a kopár falak, a bútorok huzata, puhasága és még a szőnyeg is alkalmazkodik ahhoz, amit látni szeretne. Természetesen nagyrészt illúziókról van szó, amelyek segítik, hogy az ide látogatók ellazuljanak és biztonságban érezzék magukat. Az egyetlen változatlan pont Riley ülőhelye - egy különös karosszék és a hozzá tartozó nyúlánk asztalka.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=731761#post731761][b]Rosemary Narcissa Fisher - 2018.08.11. 17:32[/b][/url]

Két éve kezdődött, két hosszú tanéve, amikor elkezdtem összeomlani és arra kényszerítettek, hogy itt fedezzem fel, mi vezetett odáig és hogyan lesz minden jobb. Gyűlöltem. Az elején nem is beszéltem, csak hallgattam a fejemet ingatva vagy a körmeimet piszkáltam, esetleg a hajamat. Hosszú út vezetett addig, hogy elkezdjek feltárni dolgokat, addig pedig még inkább, hogy már csak heti kétszer kelljen jönnöm. Ebbe már beletörődtem, csak tudomásul veszem, hogy ide is be kell néznem hétfőn a művészettörténet és a táncmágia óráim közötti résben, pénteken pedig a mágikus irodalom órát követően. Ez utóbbi miatt vagyok még egyenruhában. A talár legalább jótékonyan takar el mindent, amit senki másnak sem kell látnia. A kezemben két kötet is van, Eleanor Wright egyik drámája, A néma boszorkány, a másik meg a közismert Rómeó és Júlia. Mindkettőt a könyvtárból kölcsönöztem még az órát megelőzően, azzal a szándékkal, hogy majd hétvégén elolvasom őket és megírom azt a szorgalminak feladott összehasonlító elemzést róluk. Végül is csak hatvan centinek kell lennie pergamenen, az nem is olyan vészes két tragédiáról. A köteteket szorongatva érkezek meg a rendelő elé, ahol valaki már ácsorog, amitől hirtelen megtorpanok. Elkéstem volna? Vagy ma nincs is péntek? De hiszen az imént volt irodalom órám, habár igaz, hogy abból heti kettő van amúgy is. Elbizonytalanodom, ahogy a könyveket szorongatva nézek a lányra, majd az ajtóra, aztán ismét a lányra.
- Szia - köszönök halkan, szinte alig jön ki hang a számon, ezért meg is köszörülöm a torkom, hogy aztán újra megpróbálkozzam a köszönéssel, most már némileg érthetőbben és hangosabban. - Szia. Te is ide vársz? - kérdezem először is, hiszen azért van még ajtó a szomszédban, ahová várhat, csak valahogy olyan egyértelműen ül éppen a rendelő előtt, mintha csak arra várna, hogy valaki szólítsa már be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=817&post=734350#post734350][b]Rosemary Narcissa Fisher - 2018.09.17. 20:04[/b][/url]

Megzavar, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az ajtó előtt ácsorog ebben az időpontban. Nem tudom hirtelen, hogy elnéztem-e az időt, és ha igen melyik irányban és mennyivel sikerült akaratlanul is. Siettem? Késtem? Nehéz kitalálni és nincs órám. Már beláthatatlanul hosszúnak tűnő ideje csak hozzávetőlegesen érzékelem egyébként is az időt. Többnyire hihetetlenül lassan vánszorog, kínos csigatempóban, hogy úgy érzem, apró kis darabokra hullok szét közben. Mint amikor a kép szétesik a képernyőn pixelekre. Mégis itt vagyok még, mint tétlen szemlélője ennek a folyamatnak, ahogy a kis darabkáim ott ragadnak egy-egy pillanatban, én pedig már nem igazán tudom, ki is vagyok. Úgy szedegetem össze őket, egyenként, közben felfedezve azért egy-egy újabb árnyalatot, meglepő kis apróságot, amit eddig nem tudtam magamról vagy nem akartam tudomásul venni. Nehézkes útja ez az önismeretnek. Nagyon nem szerettem az elején. Most, ha őszinte akarok lenni, már egészen megszoktam. Olyan mindennapos része lett az életemnek, mintha csak csukamájolajat nyelnék reggel, vagy akár az a folyamatos fájdalom, ami nélkül már furcsa az élet, annyira hozzám nőtt a tánccal együtt. Olyan lett ez is. Meg tudnék lenni nélküle, de mégiscsak beleépült a mindennapokba. Miközben azt latolgatom, hogy elkéshettem és elmaradhat ez a nem éppen szívem csücske, de már az életem részévé kopott alkalom, a hangom is alig hallható. Mintha itt sem lennék. Olyan, mintha egy szellem lennék csupán, árnya önmagamnak. Ismét megpróbálkozom azért egy hangosabb köszönéssel és egy béna kísérlettel, hogy feltérképezzem, mennyire csúsztam meg időben, egyáltalán jó napon jöttem-e.
- Óh - szinte már megkönnyebbülten szakad fel ajkamról a röpke szócska. Azt hiszem, csak hamarabb érkezhettem némileg, ha puszta időpontkérésről van szó mindössze. A bemutatkozás aztán némileg meglep, és az első pillanatban csak az ajkam nyílik el szótlanul, mire feleszmélnem sikerül, hogy kezet nyújtsak én is. Összehúzom a vállam a mozdulat közben. A talár rejtekében kényelmes, de azon kívül ijesztőnek érzem magam. Tegnap azt mondták a hátam mögött, hogy olyan vagyok, akár egy csontváz.
- Rosie - közlöm a nevemet. Futólag az ajtó felé pillantok, majd a kezemet visszahúzva mellkasomhoz ölelem a két kötetet, akár a pajzsot. - Önszántadból vagy itt, vagy... neked is muszáj? Már ha... nem muszáj válaszolnod. Igazán, túl kíváncsi vagyok, azt hiszem - magyarázkodom máris, és leülök a padra közben. Úgyis övé lesz az elsőbbség, hiszen nem egy ötven perces beszélgetés vár rá.