Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

    Zsebre dugott kézzel baktattam a suli felé. Zalánnal volt találkozóm a legilimencia miatt, amit sürgősen meg kellett már ejtenünk. Állítólag valami egészen különleges és rendhagyó dolgot akar velem megbeszélni és valami harmadik személyről is szó volt. Az óra nem ma lesz, de a megbeszélés ez esetben igen, így időben elindultam és komótosan sétáltam felfelé. Nem különösebben kedveltem a tavaszt, de ez már az a része volt, amikor lengébben lehetett öltözni és nem volt szükség nagykabátra. Csak kicsire.
    Az iskola kapujához érve füst szállt fel a levegőbe, jelezvén, hogy tiltott dolgot művelek, de semmi több. Már hónapok óta nem éltem a lehetőségemmel, így itt volt az ideje. Annyi minden történt, az Edictumban lehozott cikk, Oroszország, a megannyi felesleges veszekedés, meg ugye a pompás hírek. Csoda, hogy az elmém még ép – már amennyire -, és nem alakultak ki szuicid hajlamaim. Már csak a testvérem kéne és esküszöm megkeresném Murphy-t, hogy elbeszélgessek vele, akár a pokolba is utána mennék. Tuti fix. Elnyomva a csikket beléptem az ajtón és ismét zsebre vágtam a kezem. Hol is van pontosan a tanerő szobája? Nem rémlik.
    Beljebb merészkedtem, de volt egy olyan megérzésem, hogy valami baj lesz. Valami egészen rendellenes és értelmetlen dolog fog történni, csak arra nem tudtam rájönni, mi lesz az. Ezt hívom egyébként női hetedik érzéknek, ami az esetek majdnem egészében helytálló. A többi a statisztikai hibahatáron belül helyezkedik el. Megindultam a lépcső felé, hogy ne késsek túl sokat, amúgy is keresgélnem kellett még.

Eléggé antiszociális lettem a napokban, jobban, mint amennyire eddig voltam. Igaz, én sose voltam az a típus, aki utál az emberek közelébe lenni, és inkább bezárkózik a sötét szobába, ahol depressziós kislányt játszik. Én szeretek élni, és szeretek azok között az embere között lenni, akiket kedvelek. De ők eltűntek. Először Kath, aztán most Ophelia is. Itt maradtam tök egyedül, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Már az is megviselt, amikor Kath lelépett, de most, hogy már Oph is. Nem hallgathatom többet a sok sületlenségét. Nem árasztja el a szobát vízzel. Nincsenek mászkáló pizzák és idegesítő kanári se. Egyedül vagyok a szobába, még úgy is, hogy a kisebbik Séllei a szobatársam. Őszintén ő nem rontja túl sokat a levegőt a szobába.
Olivért a bál óta nem láttam, nem keresett, és én se őt. Őszintén talán még ezt is mondhatjuk, hogy ha kimerészkedtem innen, akkor nagy ívbe kerültem őt. Nem akartam találkozni vele, mert tudtam, hogy akkor nem leszek képes magamba fojtani azt, amit legszívesebben az arcába üvöltenék. Tudom, hogyha megtenném, akkor abból semmi jó nem sülne ki, inkább csak még rosszabb lenne a helyzet.
Azonban ő sem nagyon törte magát, hogy láthasson, hogy találkozzon velem. Nyilván tökéletesen elüti az idejét valamelyik lánnyal a sok közül, akiket hülyít még rajtam kívül. Akárhányszor ez az eszembe jut, csak ideges leszek, és legszívesebben a falhoz vagy a földhöz vágnék valamit. De ehelyett a legújabb barátomhoz nyúlok... már napok óta.
Magamra kapok egy kék rövidnadrágot, valamint egy barnás kötött pulcsit. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van-e vagy fázok. Egyszer ezt érzem, egyszer pedig azt, így arra jutottam, hogy kombinálom a téli és a nyári öltözetet. Maximum hülyének fognak nézni, de az kit érdekel? Feldobok még egy napszemüveget is, mivel nem szeretném, ha a hatalmas karikákat figyelné mindenki a szemeim alatt. Tegnap kimerészkedtem szemüveg nélkül, és észrevettem, hogy mindenki úgy figyel, mintha még nem látott volna kialvatlan embert. Napok óta nem tudok aludni...
Jóformán még fel sem öltöztem, amikor hirtelen elviselhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam. Vízért könyörgött a szervezetem, így belebújtam a dorkómba és a konyha felé vettem az irányt. Hogy a konyhába eljussak át kell vergődnöm az előcsarnokon, ahol mindig van valaki. Gyűlölöm azt a helyet, mint ahogy a Nagytermet is. De valamit valamiért. Magam elé meredve, a külvilágot kizárva, az ujjaimat tördelve haladok át a csarnokon, amikor is valaki belém jön. Nyilván direkt volt, mivel telibe találta a vállam. Valaki véletlen nem jön ennyire neki a másiknak.
- R***nc. - közlöm ami legelőször eszembe jut a lány láttán. A vérnyomásom eddig is az egekben volt na de most aztán végképp a mennyekig repül. Alaposan megnézem magamnak, és nehezen sikerül összetennem, hogy honnan is ismerős ő nekem.
- Háát persze! Te vagy az a kis p***a... - Nem fejezem be mondatot. Talán ő is tudja, hogy a folytatás az lenne, hogy: aki összejár Olivérrel. Féltékeny vagyok. Nem kicsit, hanem iszonyatosan! Senki más ne nyúljon hozzá Olivérhez! Ő nekem kell!
Szemüvegemet feltolom a fejem tetejére, hogy rendesen a lány szemébe nézhessek, közelebb hajolok hozzá, majd suttogóra fogom a mondandómat.
- Nagyon vigyázz magadra Drágaság! -
Elhúzódom tőle de a szememet le sem veszem róla. Jó mélyen fúrom tekintetem az övébe, és ha a pillantással ölni lehetne, akkor Nina már halott lenne.

    Gondolataimba mélyedve indultam meg a lépcső felé, ami elvitt volna a keresett helyiséghez, csakhogy valaki nekem ütközött. Ugye ez is nézőpont kérdése, de részemről nem terveztem patáliát csapni, míg meg nem hallottam a rendkívül kedves jelzőt. Nos, nem vallom magam ribizlinek, így háztársam bizonyára összekevert valakivel. Higgadt mosolyt erőltettem magam és én is végigmértem.
- Bagoly mondja verébnek – bólintottam félre a fejem, de a görbe továbbra is ott csücsült rajtam. Na nehogy már nyuszika rohanjon el a puskával. Azért álljon meg a menet. Láthatóan tökéletes összhangba kerültünk, már ami egymás utálatát illeti, így a közös jövőt megalapozottnak tekintettem. Kölcsönösen mértük fel a terepet, míg mindketten azonosítottuk a másikat. Ő szólalt meg előbb, ami okozott némi fejfájást nekem. Eddig csak tervbe volt véve, hogy melegebb éghajlatra küldöm el, de most már egészen biztos volt. Sok mindenre szükségem volt, csak egy hisztis hárpiára nem.
- Először is törpilla fogjál vissza a stílusból. Másodszor pedig próbáld meg kulturált ember módjára elárulni, hogy mi bajod van – azt már nem tettem hozzá, hogy legszívesebben egy flakon Domestost borítottam volna a szájába, hogy öblögessen azzal. Pedig esküszöm a nyelvemen volt. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy utálat, tekintve, hogy jóformán nem is beszéltünk soha. Hiába csikorogtak a kerekek, egyszerűen nem jutott eszembe semmi épkézláb magyarázat a dologra, szóval az inkompetens, buta libától várhattam az igen értelmesnek ígérkező választ.
- Már miért kéne? Csak azt ne mondd, hogy te jelentesz rám veszélyt – annyira lesajnáló volt a hangom, hogy az amúgy is idegbajos lánynak a maradék türelme is elfogyhatott. Nem különösebben érdekelt persze ez a tény, viszont mivel sejtettem, hogy nekem fog esni záros határidőn belül, így jobbnak láttam pontosan megtudni kirohanásának okát. Kicsit beleolvasgattam a fejébe – ne tudjátok meg… soha többé – és sikerült kihámoznom, hogy Olivér miatt pipa rám. Amiatt, ami ezer éve nincs. Sőt, soha nem is volt. Egyszerűen széles mosolyra húztam a számat, majd keresztbe font karral farkasszemet néztem vele.
- Nem érzed úgy, hogy gáz olyasmire féltékenynek lenni, ami nincs? Persze nem várom el, hogy a csöppnyi agyaddal megértsd mindezt, csak úgy felmerült bennem a kérdés – töprengő arckifejezést vágtam, mondhatni egyenesen élveztem. Kinek kéne Olivér? Na ne röhögtessen már. Ő volna az utolsó hím a földön, akit elfogadnék magam mellé bármilyen szinten. Az meg, hogy a házi pincsije is vakkantgat nekem, igazán nem hoz lázba. Neki kínosabb.

Nagyon úgy fest, hogy Ninácska nem tudja hova tenni a dolgot. Csak bárgyún mosolyog rám, és próbál visszavágni. Ingerült vagyok, feszült, és ideges. A tenyerem izzad, de nem foglalkozom ezzel, mint ahogy azzal se, hogy mindjárt sivatag lesz a belsőmből. Ujjaim ropogtatását is befejezem, és helyette ökölbe szorítom a kezeimet. Elnevetem magam a baglyos-verebes válaszon. Hát ha már ilyenekkel dobálózik, akkor dobálózzunk.
- A r**i nálad helytállóbb, mert egyszerre három pasival nyomulsz, meg még ki tudja mekkora volt ez a szám régebben, amíg az Edictum le nem buktatott. Szóval a helyedben inkább evésre vagy inkább másra használnám a számat. Nem tudhatom mit művelsz vele a legtöbbet. ... Mosolyogsz? -
Én is éppen olyan bájosan mosolygok rá, mint ő rám, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Amúgy eddig sosem olvastam az Edictumot. Nem érdekelt különösebben az a sok tárgya, amit összehordanak benne. De ennek ellenére volt, amikor felkaptam a fejem egy-egy cikkre. Pontosan ilyen volt az előző havi, aminek a címlapján új házvezetőnk díszelgett. Gondoltam hátha valami izgalom is lesz benne, így végiglapoztam. Ekkor akadt meg a tekintetem valami rovaton, ahol mások szerelmi életét ecsetelték erőteljesen. Végigolvastam, és teljesen kiakadtam. Tudom, hogy csak pletyka, de minden pletykának van valóság alapja. Lehet, hogyha nem most, ilyen lelki állapotomban jön nekem Nina, akkor semmi fesztivál nem lett volna. De most pont a legrosszabbkor talált meg magának. Vagyis hát, a legrosszabbkor jött nekem. A törpillás mondatát válaszra se méltatom, de ami utána jön, na az már megér egy misét. Hangosan felnevetek, és ha eddig nem szegeződött ránk minden tekintet, akkor majd most ettől a nevetéstől fog. Megcsóválom a fejem, majd széles és iszonyatosan gúnyos mosollyal válaszolok Ninának.
- Én? Ugyan kisanyám... a libidód éppen eléggé nagy veszély rád nézve. Nem akarom tovább fokozni az állapotodat. -
Megvonom a vállam, majd hirtelen megszédülök. Egy pár pillanatig forog velem a helyiség, kicsit el is sötétedik minden, de szerencsére nem dobok egy hátast.
- Amúgy szeretetszolgálatost játszol vagy ...? -
Nagyokat pislogok rá, miközben Nina kicsit megszűnik létezni a világban. De "szerencsére" hamarosan egy újabb monológot zúdít rám. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is magyarázok neki. Kicsit lassú a felfogása a Drágának, de mit várok tőle?! Csak rá kell nézni.
- Ninácska ugye tudod, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Na meg ne mondd azt nekem, hogy nem kellene neked Olivér, mert az ilyeneknek, mint te mindegy milyet és kitől, csak kapjanak... -
Rákacsintok, és a gúnyos mosoly továbbra is ott ül arcomon.

    Hazudnék, ha azt mondanám, nem akartam megverni, és egy Avada Kedavrával leszerelni VÉGLEG. Csakhogy hiába jött a következő cseppet sem kedves megjegyzése, mivel hazugság volt, nem hatott meg. Lesajnálóan pillantottam rá.
- Innen is látszik, hogy egy buta liba vagy. A te szádba is sok minden járhatott, csak sajnos a Domestos nem, pedig nemcsak a mondandód miatt érné meg fertőtleníteni. Már szinte rá is állt a formája a napi rutinra – hagytam, hadd higgye azt, hogy nekem ezernyi partnerem van. Kár is lett volna tagadni, mert alapjáraton akármit mondok, nem hisz nekem. Elvből gyűlöl olyasmiért, amit nem is csináltam, innentől kezdve pedig falra hányt borsó. Mindenesetre pincsi létére egész kis harapós, tetszetős darab, úgyis régen szópárbajoztam már gyerekkel. Itt az ideje helyretenni a dolgokat, amíg még nem túl késő. A nevetésére többen odafordultak és most már igen élesen hegyezték a fülüket, mert a pletyka szagára az emberek mindig gyűlnek. A beszélgetések elhalkultak körülöttünk, csendben hallgatóztak, hátha valami hírt kapnak a balhéról. Végtére is két rellonos igen ritkán esik egymásnak, főleg a csarnok kellős közepén. Arról nem beszélve, hogy ilyen triviális és jelentéktelen dolog miatt. Kész vicc az egész.
- Az állapotom jól van, te viszont nyúzottnak tűnsz. Szerelmi bánat? – mosolyodtam el ártatlanul, mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy mi a gyenge pontja. Egyértelműen Olivér és, ha valahol meg tudom fogni, az ez a pont lesz. Itt kell a földbe döngölni, különben még azt hiszi, hogy előrébb jár. A legilimenciának köszönhetően téved. De kár! Csak figyeltem a szédelgését, nem reagáltam neki semmit, már vártam a következő epés megjegyzését. Ha nagyon akartam volna, megsértődhettem volna, de nem tettem, főleg nem stabil párkapcsolattal a hátam mögött. Nyilván David érdeklődve hallgatná végig, pluszban pedig porba átkozná Sofiát. Nem sajnálnám a lányt. Ha már a Taigetosz nem működik, legalább máshogy szelektáljuk ki a nyomorultakat. Bár egyszer a darwinizmus következményeképp úgyis kicsinálná magát, nem kéne a segítségünk. Végighallgattam az újabb sértésnek szánt valamit és immáron egészen fölényesen mosolyodtam el.
- Ez rád is vonatkozik. Nem mellesleg nem én vagyok Olivér játékszere, akit egy-egy alkalomra felhúz, mert arra ugye azért még jó, aztán arrébb dob – kacsintottam rá. Köztudott, hogy összejárnak éjszakára, de ennél több nincs köztük. Ácsingózhat Sofia egy kapcsolatért ezzel a szoknyapecér tahóval, de esélytelen, mert Olivér teljesen alkalmatlan a feladatra. Neki nincs szüksége ilyesmire, soha nem is volt, játszani szeret, erre pedig a libuska éppen megfelelő.
- A fejed tetejére is állhatsz, akkor is csak egy eszköz, egy játékszer leszel. Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi – olyan halkan beszéltem neki és olyan szánalommal, hogy az már tényleg fájdalmas volt. Legalábbis neki az lehetett, én végtelenül élveztem a beszélgetésünket.

Csodálatosan beindult az adok-kapok. Hol én vágtam vissza, hol ő, és amikor ez a lavina elindul, akkor nincs megállás. Egyre csak csúsztunk lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Nőkhöz nem méltó módon osztottuk egymást úgy, hogy nem is ismertük rendesen a másikat. Én Ninát az Edictumos pletykából ismerem, valamint párszor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sose vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjek vele, mert valami oknál fogva a kezdetektől unszimpatikus. Viszont azzal, hogy így lecsapja a magas labdákat, kezd egy jobb fejnek tűnni. Nem az a rellonos fajta, aki összevécézi magát, ha valaki csúnyábban szól hozzá Sajnos manapság már ilyenek is akadnak köztünk. Viszont nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy öribarik legyünk. Jelen esetben az agyam mindenen kattog, csak ezen nem, mint ahogy azon sem, hogy sárga földig alázzuk magunkat éppen ezzel az egész műsorral. A nézőközönség száma egyre csak nő és nő. Lassan már a fél csarnok tele van diákokkal, de szerencsére sehol egy tanár. Na még az hiányozna ide, bár különösebben nem hatna meg.
- Tőled tanultam mindent... - közlöm, majd rákacsintok és lassan de biztosan kezd eltünedezni a mosoly az arcomról. Hallgatom, hogy mit mondd, de olykor egy-egy mondatrész kiesik, nem fogom fel. Hallom, hogy mond valamit, de az agyamig nem jut el. Emiatt a szerelmi bánatos részre sem tudok odafigyelni, így reagálni se reagálok rá. Látom, hogy mozog a szája, de hirtelen megszédülök. Oldalra kapom a tekintetem és kissé megrázom a fejem. Próbálok visszatérni a valóságba, de ezt Nina akár annak is betudhatja, hogy eltalálta a dolgot, emiatt nézek félre, a fejrázás pedig egyenlő lehet egy nemleges válasszal. Ez az Sofi... neked is pont most kell rosszul lenned.
Nagy nehezen újra feldolgozom az információkat, és a következő pár mondatával a tűréshatárom legszélén táncol. Az első két mondatánál még jobban ökölbe szorítom a kezeimet, és újra gyilkos tekintettel méregetem Ninát. Nem válaszolok, mivel esélyem se lenne. Ő mondja tovább a magáét. Fejembe visszhangozni kezd az utolsó mondata: " Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi.". Kétszer-háromszor újra hallom a fejemben, majd fel sem fogva, hogy mit csinálok öklöm meglendül Nina felé. Reményeim szerint a kézkoordinációm még megfelelő és állcsonton találom a lányt. Bátyámmal és ikertestvéremmel is elég sokat verekedtünk otthon, így ez már egész jól megy. Remélem a rutinom nem most hagy alább.

    Csak egy icuri-picurit tapintottam a lényegre. De tényleg nem nagyon. Végül is kit zavar, ha a fejéhez vágják, hogy egy éjjeli pillangó, ráadásul azt is megkapja, hogy sosem fogják viszont szeretni, mert csak egy játékszer? Nos, Sofia azok közé tartozhat, akit ezek a dolgok meghatnak. Reakciója, miszerint tőlem tanult, lepergett rólam. Kissé kínosan fedeztem fel a körénk gyűlt tömeget, nem szerettem a felhajtást. Az egész annyira nonszensz volt, hogy az elmondhatatlan, egyszerűen nem fért be a hajam alá, hogy ezt miért itt, miért most és miért mindenki előtt kell tisztázni. Jah, és azt meg sem kérdeztem, hogy a kedves mondandóját miért így kell elővezetni. Azt hiszem, nagyjából ezzel zárult is a problémakör, mármint részemről.
    Meg kell mondanom, ellenfelem szívós, nem adja fel egykönnyen. Ritkán találkozni ilyesmivel, azonban tekintetbe véve, hogy jelenleg épp a sértegetésem terén akar brillírozni, nem tudtam elismerni, vagy akár szimpatikusnak találni. A gyomrom fordult fel attól a cirkusztól, amit csapott, nem is csoda, hogy számomra végszóként funkcionált az utolsó két mondatom. Mivel ingoványos talajra léptem, így jobbnak láttam, ha bebiztosítva szállok szembe Sofiával, amit jól is tettem. Könnyedén keltette fel a figyelmemet ökölbe szorult keze, majd a pillanatnyi lefagyása, számítottam arra, hogy valamelyik oldalról meglendíti a kezét és megpróbál bemosni nekem. Talált, süllyedt. Áldom magam és a reflexeimet, mert pár centivel az arcom előtt elkaptam a kezét és bár a szele elég erősen megcsapott, sőt, még súrolt is a keze, egy hátratántorodáson kívül több nem történt. Összeszűkült szemmel néztem rá. Picit éreztem az állkapcsom, de hála a magasságosnak nem talált telibe, mert akkor egészen valószínű lenne, hogy büdös bogárként kiterülve fetrengenék a csarnok kövén.
- Ejnye Sofia, fáj az igazság? – vasmarokkal tartottam a kezét és felkészültem rá, hogy ha ismét nekem esne, akkor védekezhessek. Részemről nem szándékoztam verekedésbe bocsátkozni, több szempontból sem. Így is megfagyott körülöttünk a levegő, főleg, hogy a vitánk tettlegességig fajult. Másrészt viszont elég sápadt a lányka és valószínű, hogy egy enyhe suhintás is kiütné, én pedig nálam gyengébbel nem kezdek. Erős volt talán, amit mondtam neki? Nyilvánvalóan. Azonban magára vessen, hiszen az ő érdeme, hogy kiprovokálta.

Sajnos nem sikerül úgy az ütés, ahogy terveztem. Nina reflexei jobbak, mint én azt gondoltam. Majdnem eltalálom, talán még kicsit súrolom is az arcát öklömmel, de telibe nem találom. Kár érte. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy hogyan terül ki a padlón, az én nagy örömömre. Az ütés pillanatában még a levegő is megfagyott a csarnokban. Ha lenne légy idebenn, akkor biztos lehetett volna hallani a zümmögését. A diákok csendben figyelték, hogy mi lesz ennek a vége. De Nina nem ütött vissza, így a mókának annyi. Nem fogom még egyszer megpróbálni eltörni az állát. Köszönöm egyszer elég volt ekkora erőt belefektetni a dologba. Az is csoda, hogy én nem estem hátra, mert annyira pocsékul vagyok. A szédülés állandóvá vált főleg a nagy "erőbedobás" után.
Nem válaszolok a -nyilván- költőinek szánt kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy ő sem várt rá választ. Na meg mit reagáljak erre? Igen fáj?! Már megint hülye vagy, mert Olivér egyszer az enyém lesz?! Előbbi az igazság, de nem fogom beismerni neki, hogy ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Olivér sosem lesz az enyém. Bármennyire is szeretném, nem fogom tudni őt megszerezni. Ő az örök agglegény, aki amíg csak működőképes, addig fogja űzni az ipart, addig fog garázdálkodni és sok nő fejét elcsavarni. Nem tudom miért ringatom magam ilyen gyermeki vágyálmokba. Fel kéne végre dolgoznom, hogy felesleges minden próbálkozás. Nem érdeklem, nem keres, van neki más, akivel tökéletesen elüti az estéjét. Én pedig csak a pótlék vagyok, aki akkor kell neki, ha nincs más. Ezzel egészen addig tökéletesen ki voltam békülve, amíg egyszer a kis zugban meg nem ölelt, majd utána együtt mentünk el a 20-as évek bulira, ahova Ő hívott el engem. Néha úgy érzem, hogy fontos vagyok számára, hogy ő is érez valamit irántam. De ez az érzés amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, mert rögtön bebizonyítja, hogy már megint beképzelem a dolgokat. Lehet a legjobb lenne ha örökre békén hagynánk egymást?
Teljesen lefagyva állok Nina előtt. A gondolataim elkalandoztak, és megszűntem létezni a nagyvilágban. Homályos tekintettel bámulok hol Ninára, hol a körülöttünk összegyűlt tömegre. Hirtelen erőteljesen verejtékezni kezd a homlokom, és a szédülés elviselhetetlen szintekre jut. Egyik kezemet a szemem elé kapom, és kicsit megdörzsölöm, de semmi változás. Belülről valami szorító érzés kerít hatalmába, és alig kapok levegőt. Mintha pánik rohamom lenne vagy valami ilyesmi. Pedig nem. Én sajnos sejtem, hogy mi bajom lehet. Buta, buta Sofi... Levegő után kezdek kapkodni, mert immár a rémület is rásegít a "fuldoklásomra".
- O-or-orvost! - nyöszörgöm, majd hirtelen elsötétedik a világ én pedig összerogyom ott, Nina lábai előtt, mindenki szeme láttára.