A keleti szárny már kívülről nézve is nagyon elüt a kastély többi részétől. Ez az épület legmodernebb része, hiszen külön az elemi mágikus képzéshez lett kialakítva. A modern hatású üvegkupola egyesek szerint rontja az összképet, míg mások kellemes látványnak ítélik az átlátszó félgömböt.
Az elemi mágia terasza nem csak egy hely, ahol az elemi mágusok gyakorolhatnak, ez egyben a tárgy tanterme is. A törékenynek tűnő üvegfalak varázslattal vannak megerősítve, így onnan semmilyen mágia ki nem törhet, adott esetben képes lehet egy irányítást vesztett elemi mágust is megállítani.
A terembe egy viszonylag szűk melléklépcsőn lehet feljutni, ami a keleti szárny második emeletéről visz egy kicsivel még magasabbra. Belépve a helyiségbe, egy ötszögű teremben találjuk magunkat, aminek csupán a teteje üveg. A szoba egyik oldala az, ahol az, az ajtó is van, amin át beléptünk, a többi négy mögött az elemek külön helyiségei rejtőznek.
A terem közepén egy hatalmas, fehér színű, csavaros oszlop áll, ez tartja a tetőszerkezetet, és egyben díszíti a teret. A lépcsőkön fellépdelve juthatunk el a tényleges tanítási helyszínre, ahol, ha a tanár úr éppen órát tart, megjelennek a padok és a székek. Vagy éppen a párnák, ha úgy ítéli meg, hogy az óra inkább figyelős, mint jegyzetelős lesz.
A négy elem helyiségeibe alapból kis ablakokon át lehet bekukucskálni, de amint valaki belép valamelyikbe, a fala átlátszóvá válik. Ilyenkor lehet megpillantani az üvegkupola külső falát, és azon át a kastély környékét.

KATT

A föld terme kívülről is eléggé elüt a többitől, hiszen növények borítják be az egészet. Belépve egy üvegházban érezhetjük magunkat: üvegfalak és rengeteg növény. Ahogy mindegyik kis terem, úgy a földé is tértágító bűbájjal van ellátva, így bár kívülről nem gondolná az ember, hogy ebben a teremben még eltévedni is igen könnyű. Ide csak az léphet be, aki rendelkezik a föld elem irányításának képességével.

KATT

A víz terme valószínűleg sokaknak csalódást okoz elsőre, hiszen nem egy akváriumról van szó, ahogy alapból elképzelnék. Bár azok gyönyörűek, de gyakorlás szempontjából nem túl praktikusak. A víz terme fekete és fémes és csupa lyuk, de tele van folyadékkal. A lyukakon át pillanatok alatt elárasztható, kiüríthető, gyakorlás esetén az elemi mágusokat a víz körbeveszi. Mivel nincsenek közvetlen falak, csak a vékony drótháló és a rengeteg víz, úgy érezheti, mintha egy hatalmas víztömeg közepén állna.

KATT

A tűz terme egy kissé más. Tiszteletet parancsoló, sötét, csak a tűz, és a kupola egy sor ablaka világítja meg. A terem távolinak tűnő végében folyton égő tűz lobog. Az oszlopokon lévő lyukakból gyakran füst szivárog, tűzcsóva lő ki, a bent uralkodó hőség a legtöbb ember számára elviselhetetlen lenne. Gyakorlásra, és, hogy a pyromágusok érezzék és megszokják a tüzet, tökéletes.

KATT

A levegő terme teljesen átlátszó. Üvegfalai mellett a padló is üvegből van. A kupola ezen része alulról nem támaszkodik a kastély keleti szárnyának alsóbb emeletein, kilóg a hegyek fölé. Tériszony legyőzésére alkalmas terem. Néhol az üveg átereszti a kint süvítő vagy éppen csendeskén suhanó szelet, szellőt. A levegő folyamatosan, de finoman kavarog, áramlik a teremben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856094#post856094][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.11.08. 15:19[/b][/url]

A terem közepén lévő oszlopnak támasztva a hátamat ülök, valószínűleg már órák óta. A csuklómon lévő karkötőt piszkálom, totálisan bamba tekintette, és nagyon jó lenne, ha azt mondhatnám, nem gondolok semmire. Dehogynem. Arra, hogy mi a francot keresek itt? Hogyan? Miért? Mikor történt mindez? Mióta itt ülök, csak néha-néha merek felpillantani a földnek szánt ajtó felé - voltam olyan bátor, hogy mikor beléptem ide, bepillantottam a kis ablakon, de eddig jutottam. Inkább választottam a hatalmas, fehér oszlopot mindennek a közepén, ami támaszt is ad, miközben a táskámon ülve próbálok dűlőre jutni... nos, saját magammal.
Mióta megtörtént az ominózus nap, a birtok és a kúria is helyre lett hozva, de a szüleim nem hajlandóak velem beszélni erről. Maxim pedig ismét felszívódott. Még a baglyomra sem válaszolt. Eddig voltam olyan szerencsés, hogy a barátaim elől el tudtam rejteni a karkötőt, ami indokolatlanul szembetűnő egyébként, így ők sem kérdezgettek. Előnye a hideg évszakoknak, hogy állandóan nyakig fel vagyok öltözve.
Ujjamat dugom be a karkötő alá és húzom meg magam felé, mintha csak lenne esélyem leszedni. Lemondóan sóhajtok, tekintetem köt ki ismét az ajtón. Mi fog történni, ha besétálok? Semmi? Vagy ez az egész elszabadul, ami bennem van? És ha semmi, akkor csalódott leszek? Fejemet ingatom meg, számat húzom el. Ez nem lehet igaz. Úgy soha nem fog kiderülni, ha nem megyek be, de hát... hogy tehetném meg? Tényleg csak be kell sétálnom? Hangosan hümmentek, fejemet az oszlopnak döntve figyelem az ajtót.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856152#post856152][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.11.09. 11:10[/b][/url]

A semmiből ráz ki a hideg. A borzongás végig szalad a gerincem mentén, ennek hatására biccen előre a fejem, mert ez a borzongás... ez jó. Fejem is belé mozdul, ahogy lassan mozdulok az egyik irányba, hogy magam mögé tudjak nézni, mégis ki van itt, aki ilyen reakciót vált ki belőlem. Mert olyan meleg és közvetlen, mintha csak hazaértem volna.
Az érintésre fordulok vissza gyorsan, szívem hevesen dobog, a már levegőben levő fenekem huppan vissza a földre és pislogok rá elnyílt ajkakkal. A navinés lány. Bonnie. Arcáról pillantok összekulcsolt ujjainkra, arcomon egyértelműen lesz látható egy halovány pír, még ha tudom is, hogy emögött semmi romantikus dolog nincs is. Ismét mozdul, ránézek, és kerekednek ki kékjeim: terromágus. Ő is terromágus! Tekintetem felcsillan, őszinte mosolyt villantok, ahogy erősebben rászorítok a törékeny ujjakra, miközben felállok, és húzom magammal őt is.
- Együtt - határozottan jelentem ki, de belül egyáltalán nem érzem magam annak. Alsó ajkamra harapok, ismét csak az ajtót nézem, ahogy rászorítok a kezére, hüvelykujjammal simítom végig a bőrét - nem tudom, hogy az ő vagy a saját megnyugtatásomra, de remélem, legalább kicsit működik -, és lépek egy aprót.
És minden lépéssel, amivel közelebb kerülök a szobához a félelmem is nő a hitetlenségemmel együtt. Hogy a rossebbe lehetséges az, hogy nekem kell afelé a szoba felé lépkednek, mert terromágus vagyok? Miért most jött ki? Eddig is voltak veszekedéseim a szül- Hagyjuk. Fejemet feljebb emelem, lesandítok Bonnie-ra.
- Mehetünk?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856225#post856225][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.11.10. 11:00[/b][/url]

Csak abban reménykedhetem, hogy a kezem nem siklik hideg izzadságtól, mert az nagyon kellemetlen lenne, és nagyon nehezen kimagyarázható. Hiszen ez nem Bonnie-nak szól, vagy annak, hogy lány, és ilyen közel kerültünk, hanem csupán az izgalmamnak, amivel szemben állok.
Most konkréten ez egy ajtó, ami előtt eddig ültem, mint egy szerencsétlen, most meg legalább állhatok előtte ugyanígy. Valahogy könnyebbséget jelent, hogy mellettem van, de ahogy közelebb húzódik, szívem kihagy egy dobbanást. Mély levegőt veszek, halkan fújom ki, alsó ajkamat rágcsálva várok a csodára, még a válasz után is, nem beszélve az utána jövő két szóról. Fejemet kapom fel, jobban kihúzva magam, mintha csak segíthetnék az egész helyzeten.
De nem segítek. Nincs is min, mert nem történik semmi. Kíváncsian fordulok körbe a szobába, ajkaim nyílnak el a látványra, és egyelőre nekem sem jut eszembe elengedni őt.
- Fogalmam sincs - forgatom fejemet ide-oda, az ajtót halkan csukom be magunk után. Hirtelen gondolattól vezérelve szorítok rá jobban a kezére és indulok beljebb, majd torpanok meg pár növény között, nagyjából a szoba közepén. A karkötőre nézek, majd ismét körbe, végül... kissé elpirulva le rá.
- Hogy értetted, hogy örülsz nekem? - harapok alsó ajkamba, fejem minimálisan mozdul, inkább kékjeim siklanak el róla, mert a mögötte lévő bokor sokkal izgalmasabb és érdekesebb. Nem tudom mi ez az érzés, de mintha sokkal régebb óta ismerném, mint alapvetően. Mint bárki mást. Ami igencsak fura, mert meglepő módon sikerült barátokat szereznem, ismerősöket szintén, akiket jól ismerek, Zalánt évek óta, és mégis... halkan szusszanok.
- Ha mutogatunk, akkor valami történik vajon?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856415#post856415][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.11.12. 16:26[/b][/url]

Annyi a szerencsém, hogy nem látok bele a fejébe. Ez a gondolatmenet és minden, ami mögötte lehet, még jobban összezavarna, pedig jelenleg a saját gondolataimmal sem vagyok kibékülve. Jobb az úgy, hogy csak én keserítem meg a saját életemet - bár nem mondom, hogy ő ezt tenné, ha kimondaná hangosan, csak a... tudod mit? Mindegy. Elég nekem most a különös és bizsergető érzés.
Amíg nem fogom fel a szavait. Reméltem, hogy a következő kérdéssel elfeledtetem az előzőt, de erről nincs szó. Kissé elnyílt ajkakkal, láthatóan megszeppenve hallgatom, miközben szívem ver egyre hangosabban. Tarkómra csúszik kezem, halvány mosollyal dörzsölöm meg, bármennyire is zavarban vagyok. És bármennyire nem tudom néhol értelmezni, amit mond.
- Hát... köszönöm. Még ha érdekesen is áll a hajam - nyúlok hozzá automatikusan. Egy tincset húzok le arcom elé, kissé felfelé nézelődve fürkészem, majd engedem el, hogy álljon arra, amerre akar. - Ne haragudj, de én nem éreztem így. Mármint... nem csak veled. Senkivel. Nagyon új minden, és nem tudom értelmezni, amit a... szóval, amit az elemem üzen. De tényleg nagyon köszönöm, amiért így gondolod, jó-jól esik - ahogy elenged, lépek is arrébb, ne érezze magát kellemetlenül esetleg a közelségemtől, de mikor ismét megfogja a kezem, megemeli és még felfelé is fordítja, kicsit meglepetten figyelem kezeinket. Halkan köszörülöm meg torkomat, és még véletlen sem nézek rá, mikor megszólal ismét, csak bólogatok neki. Remélem ennyi válasz elég, mert nem biztos, hogy most ki tudnék préselni magamból valami értelmes választ. Talán azért sem, mert nemrég elhangzott szavai miatt szívem még mindig a torkomban dobog.
Fejem biccen oldalra minimálisan, ahogy végig követem a mozgását. Alsó ajkamba harapva nézem végig, mikor letérdel, az én kezem automatikusan szorít rá a combomra. Ilyen alkalmakkor még nem jönne rosszul az a mankó... Igyekszem mérsékelni a bicegést, ahogy mellélépek és gondolkodás nélkül ereszkedem először féltérdre, majd mindkettőre. Halkan engedem ki az eddig benntartott levegőt, végül követem az utasítást.
- Oké - suttogom magam elé. Tenyereim közé veszek egy bimbót, szemeimet lehunyva koncentrálok arra, amire kell. Fél szememet nyitom ki út közben, hogy megnézzem mi a pálya, de csukom is vissza azzal a lendülettel. Így sehova nem fogok jutni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856604#post856604][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.11.15. 10:08[/b][/url]

Halványan mosolyodom el a szavain, mert teljesen értem, mégis miről beszél. Igaza van. Mégsem érzem úgy, hogy teljesen át tudom érezni ezt a kapcsolatot, ami van. Nem csak köztünk, de köztem és egy teljesen idegen erő között, ami elképzelhetetlen volt, most mégis itt van és valamit kezdenem kellene vele. Örülök neki, minden félelmem ellenére, mégsem tölt el jó érzéssel. Végül észbe kapva bólintok is egyet mosolyom mellé, hogy valami rendes választ is adjak, még ha csak ennyi is telik tőlem.
Elhúzott szájjal, lehunyt szemekkel térdelek mellette, kezeim között a bimbóval és próbálok koncentrálni. Koncentrálni arra, ahogy az összezárt szirmok fokozatosan, egymást követve nyílnak szét, hogy megmutassák a növény virágának kiteljesedését. Elképzelem. Előttem van az egész folyamat olyan részletesen, ahogy csak tőlem telik: a bokor maga, a rajta csüngő levelek, már kinyílt virágok és a bimbók. Kizárom, hogy mellettem van a navinés, minden fókuszomat összeszedve csak a bimbóra koncentrálok: számat préselem egy vonallá, szemeimet szorítom össze.
A kérdésre nyílnak fel kékjeim, meredten nézem összezárt kezemet, majd alsó ajkamba harapva bólintok egyet.
- Aha. Csináljuk - halkan szusszanok, és nem gondolkodva semmire nyitom szét a kezemet, amik végre láttatni engedik a semmit. Mert semmi nem történt. Izmaim ernyednek el, lábaim csúsznak szét kicsit, ahogy az ölembe ejtem kezeimet, majd nézek fel.
- Gratulálok - mozdul ujjam kicsit, hogy a kinyílt virágra bökjek. Szélesen mosolyodom el a szó közben, ahhoz képest, mennyire izgult ő is, van tehetsége és érzéke hozzá. Legalább neki. A jelenlévők 50%-a igenis jó arány. Sóhajtva túrok tincseim közé, kicsit oldalasan dőlve huppan le fenekem a földre, lábaimat mozdítva húzom fel őket magam elé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=856999#post856999][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.12.02. 12:05[/b][/url]

Az egyáltalán nem kinyílt bimbót nézve szalad ráncba a szemöldököm. Az elején? Az egész egy eleje! Pontosan úgy érzem magam, mint mikor az iskolába kerültem. Évekig tartó magántanulmányok folytatása után csak sikerült elérnem, hogy végre bejárjak, de olyan idegen volt minden és mindenki, hogy el voltam veszve. Az elveszettség érzése nem segít barátokat szerezni, maradjunk ennyiben, és most ugyanezt érzem.
A virág felé fordítom a fejemet, ami valóban nem nyílt ki teljesen, de ettől még én láthatóan szélesen mosolyodom el és csóválom meg a fejem. - Ne szerénykedj. Sikerült, és ez a lényeg, hiszen én még eddig sem jutottam el. Úgyhogy csak fogadd el a sikeredet és élvezd ki - mosolyodom szélesen rá, majd fordulok vissza előre. Zavartan dörzsölöm meg a tarkómat: az egész helyzet olyan idegen, hogy kellemetlenül érzem magam, és bár sokat segít a terem egésze, mert régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, mégsem adja meg a kezdő lökést ahhoz, hogy elhiggyem, nekem valóban itt a helyem. Az egész egy baromság. A navinésnek tényleg az ereiben van az egész, de én, aki egész életemben a levegőt szeltem, mégis hogy kerülnék a földre. Tenyerem simul térdemre, ismét felé fordulok. Ajkaim ugyan elnyílnak, hogy válaszoljak neki, de hang nem jön ki a torkomból, hogy legalább minimálisan is értelmes ember benyomását keltsem.
Pillogva nézek rá, majd a lábaira, végül megint arcára. Ezt most komolyan gondolja, ugye? Elnézve az arcát biztosan.
- Mármint... mármint feküdjek az öledbe és simogatod a hajamat? Ezt próbáljuk ki? - nézek rá értetlen. Nem árt letisztázni a részleteket, mielőtt még félreértésekbe bonyolódunk. - Má- Hm... komolyan mondod? Nem vagyok biztos abban, hogy ez... szóval érted. Én nem... nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni vagy ilyesmi, meg azt sem szeretném, ha az én problémám a tied lenne meg ilyesmi - fordulok előrefelé ismét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=857280#post857280][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.12.09. 13:39[/b][/url]

A reakció minimálisan ér váratlanul. Értetlen pislogok rá, miközben ő nevet és elterül a fűben, fejemet fordítva hátrafelé nézek rá, míg nem... ó. Ez nagyon sok mindent megmagyaráz. Érzem, ahogy a pír elönti az arcom, zavartan húzom szemeim elé tenyeremet, ahogy elfordulok tőle ismét előre. Könyökömet térdemre támasztom és olyasmiket motyogok magam elé, hogy: nem lehetek ilyen béna. De mint láthatjuk, mégis lehetek.
Kicsit mozdítom kezemet, hogy ránézhessek a zárt bimbóra, mikor elhangzik a kérdés. Mi az a testhelyzet, amiben kényelmesen érzem magam? Freedom hátán. Egyenes háttal, kitárt karokkal, a levegőben száguldozva, miközben nem gondolok semmire, csak a szabadság érzésére, ami akkor átjár, és ahogy kieresztem a hangomat, ami tanúbizonyságot tesz a jókedvemről.
Hüvelykujjamra harapok rá, halkan ciccenek fel.
- Biztos nem leszel Mári néni - szólalok meg halkan. - A legmegnyugtatóbb, amikor a lovam hátán vagyok. Ő volt velem, amikor... - amikor tönkretettem az egész birtokot és a kúriát. - Amikor kijött az elemem. Döcögősen indult a kapcsolatunk, de végül egész jól megtaláltuk a közös hangot. Ha ő mellettem van, mindig megnyugszom - kezem automatikusan simít sérült lábamra szavaim közben. Soha nem fogom elfelejteni mi történt akkor, és hogy ki miatt, mégsem érzek haragot. Akkor is az én döntésem volt, és ezt most is tartom. - Szóval inkább egy állat a kényelmes testhelyzetem és aki megnyugtat - nevetek fel zavartan, majd pillantok hátra.
Gondolkodás nélkül fekszem mellé, ujjaimat kulcsolom össze hasamon, a felettünk elterülő mindent nézem, mikor jön a kérdés. Szívem hatalmasat dobban, mégis mosolyogva fordulok felé, figyelmen kívül hagyva oldalasan, szemem előtt létező tincseimet.
- Nem kerülgeted a forró kását - nevetek fel halkan. - Mielőtt kezdtem volna az első évet, balesetem volt. Súlyosan megsérült a lábam és a gerincem, ezek miatt tüdőgyulladásom lett. A házat sem hagyhattam el a gyulladás miatt, ágynyugalomra voltam ítélve, a fizikoterápia így csúszott. Kontrollra még most is kell járnom, de biztos láttad a szerencsétlent, aki két, majd csak egy mankóval szaladgált a folyosókon: na, az voltam én. Hónapokig kellettek, mert nélkülük gyakorlatilag nem tudtam menni - vonok aprót vállaimon. - Te miért voltál az?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=857755#post857755][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.12.27. 11:34[/b][/url]

Egyetértően ingatom meg fejemet, sőt már láttam is hasonlót. Hiszen Kasza tanárnő is rendszeresen mászkál elemi állattal a kastélyban.
- Kasza tanárnőnek is van elemi állata meg Brightmore profnak is. Azt hiszem sárkánytigrisnek nevezik őket - dörzsölöm meg tarkómat óvatosan. Nem tudom, hogy jót mondok-e, ennyire nem merültem még bele az elméleti részébe és a körülötte lévő mindenbe is, mert... nos, mert tartok tőle. Egyelőre meg kellene szoknom, hogy egyáltalán elemi mágus vagyok, mintsem ennyire mélyen beleássam magam. Ez egy nagyon hosszú folyamat lesz.
- Lehet - vonom meg vállamat. - Talán - szólalok meg már mellette fekve, a tetőt bámulva. Valóban segíthetne egy ilyen lény abban, hogy ne legyek ekkora szerencsétlen? De hát, a félelem és a hitetlenség ugyan nem tűnt el, de sokkal elviselhetőbben mardos belülről, mióta a navinés a közelemben van, mint eddig. Ez vajon mit jelent? Azt tudom, hogy az egyező elemet birtoklók könnyebben megtalálják a közös hangot, de... az ilyen megkönnyebbült érzés lenne?
Felé fordulva mosolyodom el szélesen. Sumákolni? Egyszer-kétszer fordult elő, amikor Zalánnal kellett kilógnunk a kastélyból, de szinte biztos vagyok abban, hogy Adler és Laines is rájött, valami nem stimmel az aláírt kikérőkkel. Az lett volna a slusszpoén, ha úgy írjuk alá, hogy anya és apa. Akkor lett volna csak igazán nagy a lebukás.
Arcomra kúszik fel a pír láthatóan, ahogy hallgatom. Automatikusan nyúlok hajamhoz, össze is borzolom még jobban, miközben fújtatok egy halkabbat. Elfordulok tőle, inkább ismét felfelé nézek, így a legegyszerűbb. - Ühüm. Az voltam én - harapok alsó ajkamba. - Nagyon megjegyeztél magadnak. Főleg a hajamat - sandítok rá, majd vissza felfelé. Igen, még mindig borzasztóan zavarban vagyok, bár sokat segít, amikor elterelődik a téma, és ő is elmondja Hosszú percekig vagyok csendben, ahogy emésztem a hallottakat. Az ember nem is gondolná milyen terhet cipel egyik vagy másik iskolatársa, amíg meg nem tudja azt. Felé fordulva mosolyodok el halványan.
- Nekem csak Bonnie vagy - kapom el tekintetét, hogy érezze, mennyire komolyan mondom ki a szavakat. Ha ezt szeretné, ezt tényleg meg tudom neki adni, mindenféle megerőltetés nélkül. Főleg, mert tudom milyen kellemetlen érzés, ha azért állnak veled szóba, mert sajnálnak - és ezt senkinek nem kívánom.
- Meg - bólintok aprót. - De... szóval akkor nekem is ki kell egészítenem a történetet. Ez a hivatalos verzió. Igazából ezt mindenki tudja: a tanárok alapból, néhány barátom, akiknek elmondtam, de... - hasból ülök fel. Tényleg elmondhatom neki? Zalán tud egyedül erről Maximon kívül, nyilvánvalóan. Hátra felé sandítok Bonnie-ra, majd vissza előre, alsó ajkamat rágcsálom, mint valami szerencsétlen. Így lenne fair, hiszen ő is beavatott nagyon, de én... Maxim mégis a testvérem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=857765#post857765][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.12.27. 17:40[/b][/url]

Ráérek pánikolni a tudatlanságomon akkor, amikor fontos lesz a helyzet. Egyelőre annyit tudok, hogy az elemi állatok könnyíthetnek a képesség elsajátításán, de őket etetni és gondozni kell. Mindezt lehetetlenség lenne bevállalnom, főleg mostanában, amikor azt is képtelen vagyok elhinni, hogy egyáltalán elemi állatra lenne szükségem. Az életem egy káosz - minden drámát mellőzve ki merem ezt jelenteni.
- Elég összetett problémának hangzik. De ha itt maradnak, akkor az nekik jó, nem? Mármint... ha itt jobban érzik magukat, akkor mi értelme lenne ott maradniuk, amikor kevesebb a lehetőség és nem is olyan boldogok, mint itt? - szemöldököm szalad ráncba mondandóm közben, mert nem vagyok biztos abban, hogy érthető, amit mondani próbálok. Megértem, amiért itt maradtak, de azt is megértem, miért szeretnék a felnőttek, hogy visszamenjenek. Micsoda ördögi kör ez, szörnyű.
Kicsit pislogva hallgatom, amit mondd, de a végére összeáll mit szeretne mondani, így tincseim közé túrva nevetek fel hangosan. A mára már sokkal mélyebb és férfiasabb hang betölti a szobát, és lehet hallani, mennyire őszinte.
- Köszönöm. Tényleg én vagyok én. Miért nem szólítottál le soha? - fektetem arcomat térdemre, érdeklődve várom a választ. Ha tényleg ennyire megjegyzett magának, akkor az lett volna a legegyszerűbb, ha odajön. Bár nem mondom, meglepett volna és valószínűleg nem tudtam volna kezelni a helyzetet, de nem így történt, szóval már lehetek bátrabb és lehet nagyobb a szám, hogy akkor miért nem így csinálta.
Aprót biccentek mosolyogva. Ha ezt szeretné, akkor ennyit meg tudok neki adni tényleg, még akkor is, ha engem ilyesfajta veszteség nem ért soha. Fejemet lassan mozdítom, előre nézek, államat térdemen támasztom meg, mikor ismét komolyabb témát érintünk. Valahol bűntudatom van, amiért ő ennyire megnyílt, én pedig nem tudom ezt megtenni, valahol pedig nem is akarom megtenni. Halkat szusszanok, homlokomat érintem felhúzott térdemnek, inkább lehunyom szemeimet, ahogy magam elé morgom, mekkora barom vagyok.
Csak akkor pillantok oldalra, mikor megérzem, hogy mellém ül. Óvatosan nyúlok ki, tenyerembe simítom a medált, amit csak nézek pár másodpercig.
- Nem hiszem, hogy el kellene fogadnom - motyogom zavartan, a pír ismét végig kúszik arcomon. - Biztos fontos neked. Enélkül is elhiszem, hogy megőriznéd a titkomat, csak... nem csak engem érint ez az egész, és... - veszek egy mély levegőt. - Nem is tudom. Fura lenne ismét kimondani hangosan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=857785#post857785][b]Athanaczkovics Kornél - 2022.12.28. 13:18[/b][/url]

Neveltek. Halványan mosolyodom el az egészre, bólintok, de mást nem mondok. Ki gondolná, hogy a nevelés ekkora szerepet játszik az ember életében, mi? Szeretném hinni, hogy a szüleim nem voltak rám akkora hatással, mint amekkorával szerettek volna, de tudom, hogy csak áltatnám magam. Sokat olvastam arról, az emberek mekkora megváltásnak élték meg, amikor kijött az elemük: mintha eggyé váltak volna a természettel magával, teljesnek érezték magukat - az életük ugyan fenekestül felfordult, de a jó irányba történt mindez. Aztán itt vagyok én, aki nem tudja hova tenni mit érez, mit kellene tennie és hogy álljon ahhoz, hogy a föld őt választotta partneréül ebben az életben. Valahol büszke vagyok rá, valahol pedig rettegek ettől az egésztől, már csak azért is, mert nevelés ide vagy oda, nem úgy reagáltam le, ahogy valószínűleg elvárták tőlem. Más oka nem lehet annak, hogy azóta sem beszéltünk erről, csak a kötelezőket, amik nem elegek. Merlin szerelmére egy tizenéves kamasz vagyok, akinek kellenének a szülei! Haragosan fújtatok, de észbe kapva fordulok Bonnie felé, hogy ismét teljesen zavarba jöjjek. Velem maradni.
- Akkora baj lett volna, ha velem maradsz? Úgy értem... oké, nagyon furcsa lett volna, ha megtörténik, de szerintem kihoztuk volna belőle a legtöbbet - lököm meg vállát óvatosan, barátságos mosolyt küldök felé. Az már biztos, hogy az elemeinknek köszönhetően vagyok ennyire közvetlen és nyitott. - Bár megértem, hogy féltél - fordulok ismét előre, ami nem tart sokáig, mert a kezemben tartom már a nyakláncot, amin még érződik a navinés bőrének melege. Elhúzom a számat, majd tenyerembe zárom az ékszert.
- Köszönöm - felelem végül halványan mosolyogva. - Sokat jelent - fűzöm még hozzá halkabban, mert csak nézem az állatot. Mosollyal csukom rá ujjaimat, mert szerintem felhúznom nem kéne, szóval kellene találnom neki valami biztonságos helyet. - Nem tudom én mit adhatnék - merengek el egy pillanatra.
Halkan nevetek fel. - Ha elmondom, akkor már szeretném rendesen megtenni - kapom el tekintetét. - A testvérem szerint én vagyok a tökéletes gyerek, ezért őt nem szeretik annyira a szüleink, mint engem. Zenélek, sportolok, jók a jegyeim, engem mutogatnak mindenkinek, még akkor is, amikor tolószékben ültem - veszek egy mély levegőt, hogy szívem dobogását moderáljam kicsit. - A baleset napján kijött az istállóba, mikor éppen lóra készültem ülni. Beszéltünk pár szót, azt mondta, hogy apa szerint a legutóbbi versenyen nem teljesítettem olyan jól, mert beszéltek róla. Kiakadtam, mert igazából ott sem volt, csak hallotta az ott lévő apukáktól gondolom, és... szóval kiakadtam. A bátyám közölte, hogyha bosszút szeretnék, kint ülnek a teraszon szokásosan, mutassam meg, hogy ülöm meg Freedomot. Ő... ő akkor még belovagolatlan volt, igazából veszélyesnek volt titulálva, nemhogy ráülni, de a közelébe nem kellett volna mennie senkinek - elmosolyodom az emléken, de látható, hogy nem az igazi. - Úgyhogy felültem rá, és megtörtént a baleset. Ha a bátyám nem biztat, ha nem mondja, eszembe sem jutott volna megtenni, de végső soron, ő biztatott, pedig tudom, hogy az én hibám. Csak el kellett volna engednem azt, amiket mondott. Ő biztatott, de én ültem fel a lóra, most pedig itt vagyok - mutatok a lábamra, amit ugyan eltakar a nadrág, de a konstans fájdalom még mindig velem van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=859414#post859414][b]Athanaczkovics Kornél - 2023.02.18. 13:40[/b][/url]

- A családon kívül is vannak olyan emberek, akik támogatnak, teljesen mindegy, miről van szó - jelentem ki határozott hangon. Erre nem csak én, de valószínűleg rajtam kívül még sokan mások is az élő példa arra, hogy ez így van. A családomat nem mondanám támogatónak, főleg, mióta kiderült, hogy elmei mágus vagyok, de Zalán és Kori például mindig mellettem állnak. Ők pedig nem a családom, pedig gyakran eszembe jut, mennyivel egyszerűbb lenne, ha olyan családba születek, mint a Hollósik.
- Köszönöm - motyogom magam elé zavartan, ahogy az ajándékot fogom a kezemben. Vajon ő is érzi azt a különös érzést, amit én, mióta összefutottunk? Van valami magyarázat arról, hogy az azonos eleműek valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz, de őszintén, nem mentem bele mélyebben. Nem akartam. És továbbra sem akarok. Életemben először ténylegesen félek valamitől, és egyelőre nem akarom jobban beleásni magamat, mint amennyire feltétlenül szükséges. Sóhajtva túrok a hajamba, majd állok neki elmesélni a történetet, ami évek óta meghatároz. Kevesen tudják a valódi sztorit, mindenki csak annyira van képben, hogy sport-balesetem volt, és ennyinek elégnek kell lennie.
Halkan nevetek fel a reakcióra, észre sem veszem, hogy már szemben van velem.
- Nem kért - csóválom meg fejemet. - Igazából, ahogy előtte sem, úgy azóta sem beszélünk egymással gyakran. Szoktam neki baglyot írni, de vagy pár szavas választ kapok, vagy egyáltalán semmit - vonom meg vállaimat, mintha nem érdekelne. Őszintén, valahol mélyen érdekel még, de nagyon minimálisan. Elengedtem. Ha a testvérem nem erőlteti meg magát, akkor én sem fogom. Túl sok évet pazaroltam arra, hogy jó testvér legyek, és most nekem is vannak fontosabb dolgaim ennél: mint az előttem ülő lány, akinek érintésére ráng meg a lábam. Fejemet kapom fel rá.
- Biztos van - vonom meg fél vállam. Ezt pont tőlem kérdezi? - Néha már észre sem veszem, hogy fáj, mert annyira hozzászoktam - mosolyodom el szomorkásan. - Nem tudom mit tudnék kezdeni a földdel, vagy ő mit tudna velem, de az biztos, hogy egyáltalán nem érzem, hogy egy hullámhosszon lennénk - nevetve túrok hajamba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=860468#post860468][b]Athanaczkovics Kornél - 2023.03.09. 14:04[/b][/url]

- Persze, igen, tudom... - túrok hajamba, zavartan nézek el róla, majd vissza rá. - Bocs - fejezem be inkább ennyivel, mielőtt magyarázkodásba kezdenék és a végére én sem tudnám miről beszéltünk eredetileg. Biztos teljesen más úgy felnőni, hogy azt hiszed, csak a családod és a faludban lévő emberekre számíthatsz. Igazából, valamilyen szinten én is hasonlóan nőttem fel, és mikor végre azt hittem, elhagyhatom a birtokot, jött a baleset, hogy teljesen keresztbe húzza a számításaimat. Szemöldököm szalad ráncba, ahogy egyre inkább tudok azonosulni most már Bonnie szavaival és nézőpontjával. Ez... különös érzés.
- Szerintem mindenki furcsa a maga módján. Te is furcsa vagy, én is. Csak te... aranyosan, érted. Nincs baj azzal, ha más vagy, mint az átlag - vonom meg vállamat. Valaki egyszer azt mondta, hogy normálisnak lenni unalmas - lehet benne valami, de néha örülnék annak, ha csak egy átlagos diák lennék, akinek nem kell az elemi teraszon ücsörögnie, hogy kiderítse, mit akar a belé száműzött erő. - És tényleg nem is vagy annyira furcsa - szemtelen mosollyal nyúlok előre, hajolok kicsit lejjebb, hogy elkaphassam tekintetét, miközben mutatóujjammal érintem meg kézfejét. Nem tudom hogy kell embereket biztosítani a támogatásunkról, de szerintem ez nem lehet rossz kezdetnek.
Rajtam a sor, hogy lesüssem tekintetem. Halkan szusszanok. Ha kétoldalinak kéne lennie, akkor már évekkel ezelőtt fel kellett volna adnom. De valamiért még mindig él bennem a remény, hogy Maxim az öccsét fogja látni bennem egyszer, nem csak egy srácot, aki a nyakára jár, mint valami idegesítő alsóbb éves.
- Nem tudom - csóválom meg fejemet az ötletre, hogy megbántottam az... az elemem. - Majd kitalálok valamit - kezdek el ficeregni a helyemen, mert igen, kellemetlenül érzem magam. Az ajtó felé fordulok, pár másodpercig vagyok csendben.
- Mennünk kellene. Nekem még meg kell írnom egy esszét Mágusjogra - sóhajtok lemondóan, mert mindenki tudja, esélyem sincs. Lábaimat fordítom ki magam alól, jó térdemre támaszkodva emelkedem fel. Halkan ciccenek fel, kicsit toporgok egy lábon, amíg a másik csak érinti a talajt, de nem nehezedek rá, majd teszem meg végül. Lejjebb hajolva nyújtom a kezemet Bonnie-nak, hogy felsegíthessem.
- Elkísérlek a Navinéhez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=860499#post860499][b]Athanaczkovics Kornél - 2023.03.10. 12:03[/b][/url]

Hangosan nevetek fel, amikor megköszöni. Fejemet ingatom meg, de nem szólok. Talán elég annyi ahhoz, hogy értse, nincs ezen mit köszönni. Éppen most furcsáztam le, miközben mégsem, szóval lehet nem kellene hálálkodnia.
- Az is. Nem vagyunk jóban a tárggyal. A legtöbb évfolyamtársamra ez szintén igaz - nevetek fel halkan, miközben jobban kitámasztva magam húzom fel a lányt. Annyi a szerencsém talán, hogy pont kitakarja a kinyílt virágokat a hely körül, ahol ült, a következő pillanatban pedig már sétálok kifele a szobából, mikor megtorpanok az ajtóban. Magam elé pislogok teljesen lefagyva pár másodpercig. Vállam felett nézek hátra teljesen megszeppenve: az ő kezére nézek, majd a sajátomra, végül túrok tincseim közé.
- Aha. Gondolom - felelem végül halkan, de inkább morgásnak nevezném, mintsem rendes emberi beszédnek. Nem tudom miért akarja megfogni, azt főleg nem tudom miért csak addig, amíg nem látják. Mondjuk... lehet mégis megértem. Én sem mutatkoznék azzal, aki alig tudja kontrollálni az elemét. Oké, ilyen szempontból tényleg tökre megértem.
Úgyhogy legyen bármennyire furcsa is, kézen fogva kísérem vissza a navinést a körletéhez, amitől nem messze várom meg, hogy felhúzza a cipőjét. Pár pillanatig ugyan értetlen nézek rá, miért tartja felém a kisujját, de végül kinyújtva az enyémet érintem neki ujjbegyemet az övének és vonom meg vállamat. Bármit is jelentsen ez, biztos fontos neki. Sután intek neki még egyet, majd fordulok sarkon és indulok a Levita felé.