Az itt lévő festmények közös jellemzője, hogy mindegyiket nagyon részletesen festették, nagy figyelmet fordítva az arcok tökéletességének és annak, hogy az alakjuk minden egyes vonala tökéletes legyen, legyenek teltkarcsúak vagy nyurgák, a lényeg a megjelenésükön volt. Közös még bennük talán, hogy sohasem tudják befogni a szájukat, még alvás közben is mozog, nem egy közülük még beszél is ami nagyon megnehezíti a csellengőket keresők figyelmét, hiszen az éjszaka csöndjében ez úgy hat, mintha valakik pusmognának. A képek háttere olyan, mintha mindegyik egy porcelánokkal teli, díszes és tökéletes világban készült volna. Talán így is van. Ezek a hölgyek titkolják, hogy mi volt a családi, társadalmi szerepük az életben, mindannyian csak társalkodónő szerepét töltik be egy másik fél oldalán és legyezőjük mögé rejtőznek, ha olyan kérdés kerül elő, melyre nem kívánnak válaszolni. Tökéletes babaarcuk, finom kezük, méregdrága ékszereik mind arra szolgának, hogy jelezzék mennyire elkényeztetett és tökéletesen fényűző életük volt. Többnyire hozzájuk futnak be a keringő pletykák és örömmel indítanak ők maguk is újakat, hiszen egyikük se szeretné, ha az itt élők unatkoznának és könnyű életet élnének. Nehezen engednek maguk közé bárkit is a "pórnép" közül, viszont ha számukra érdekes információkat tud akkor készek áldozatot hozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854542#post854542][b]Kobán Emma - 2022.10.18. 18:33[/b][/url]

Amióta Zelma megmutatta a társalgót, szép lassan átszoktam oda tanulni. Nem mintha a könyvtár nem lenne még mindig a szívem csücske, de valahogy a lazább környezet a szorgalmik megírásához bőven elégnek bizonyult, és az a kandalló... mindig a kandallós terem a nyerő, bármelyik kettőt is állítjuk egymás mellé. Ez a néhány hét a kastélyban már elegendő volt hogy visszatérjenek a Waldorfos éveim, és kicsit lazábbra vegyem én is a figurát a Herzberg után. Most már bátran huppantam be én is a puha fotelekbe, vettem le a cipőm, és ültem a leglehetetlenebb pozíciókban.
Ma csak egy levelet akartam megírni a bátyámnak, és miután azt szépen lezártam, összeszedve az összes holmimat egy csendes és illedelmes - Sziasztok!- kíséretében kiléptem a szobából. Csak néhány lépés után jöttem rá, hogy még nem küldtem soha baglyot innen, és halvány lila gőzöm sincs, hogy merre kéne induljak. Mielőtt teljesen eltévednék, a falnak támaszkodva megállok átgondolni alaposan, hogy van-e esély arra, hogy megtaláljam a bagolyházat. Azt hiszem az északi szárnyban kéne keressem, mert annak van tornya, és remélhetőleg ott laknak a sulibaglyok. De erre semmi garancia nincs, úgyhogy egy hangos sóhaj kíséretében elhatározom, hogy inkább megkérdezek valakit és csak holnap küldöm el a levelet. Helyette inkább visszaviszem a könyvet, ami már nem fog kelleni, úgyis útbaesik a könyvtár.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854574#post854574][b]Kobán Emma - 2022.10.18. 20:53[/b][/url]

Alighogy elindultam a Navine klubhelyisége felé, meghallottam azt az összetéveszthetetlen hangszínt, ami miatt édesanyám ragaszkodott a Waldorf iskolához. Eleinte nem értettem, hogy a szupermenő nemzetközi ovi után miért nem mehettem én is a kis barátosnéimmal ugyanabba a suliba, de a későbbi formális találkozókon már rájöttem, mennyire helyes döntés volt. Danival ugyan imádtuk az ilyen eseményeket, de mindketten pont arra a havi néhányra voltunk bekalkulálva, amennyi anyánk munkája miatt kötelező volt.
Már csak kíváncsiságból is keresni kezdtem a hang tulajdonosát, sajnos pont rossz irányba forgattam a fejem, mert a következő pillanatban belém ütközött. Követtem a szememmel a földre pattanó mobilt, majd az arcára pillantva elfojtottam egy mosolyt. Tiszta Charlotte... Egy röpke pillanatig elgondolkodtam, hogy most mennyi energiám van erre, de az utóbbi hetekben a mentális állapotom full stabilnak bizonyult és ma már edzeni is voltam, úgyhogy be mertem vállalni hogy értelmesen kezelem a szituációt.
- A kilöktem, azért túlzás- felelek szelíden, amíg lehajolok a telefonért - De mondjuk azt számonkérheted, hogy miért nem kaptam el.- nyújtom át a mobilját egy huncut mosollyal.
Csak ezután mérem végig a leányzót, és egy pillanatig sem próbálom ezt lopva csinálni. Egyrészt Ő is pont ugyan ezt tette, másrészről pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nagy gonddal összeválogatott outfit van most a kifutón, amire biztosan büszke.
- Vintage Fendi? - kérdezem a fehér szandijára pillantva, magamat is meglepve hogy még mindig pontosan felismerem a pántjáról. Charlotte büszke lenne, fénykoromban még talán a típus nevét is tudtam volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854637#post854637][b]Kobán Emma - 2022.10.19. 11:28[/b][/url]

Olyan nosztalgikus emlékeket hozott elő a leányzó viselkedése, hogy megpróbáltam jó alaposan az eszembe vésni, hogy erről újra beszélnem kell Góficz úrral. A Herzbergben és itt a kastélyban is akárkivel találkoztam egyaránt jófej, kedves vagy szimplán érdektelen volt, legyen az illető tehetős vagy szerényebb körülmények közül érkező. Nem is számítottam rá, hogy ezt a két lábon járó sztereotípiát, aki épp előttem ácsorgott, a varázsvilág berkein belül is gyártják. Ha másra nem is, arra tökéletes volt, hogy bizonyítsa mennyire sok dolgom van még a terápiával, mert az a nyugalom és móka ami a szónoklata alatt elárasztott, nem lehet normális. Nem tudom mit nevelt belém az a 2 év, amíg Charlotte aktívan részt próbált venni a mindennapjaimban, de ezt a szintet kéne elérni az átlag emberekkel is. A folyamatos szorongás, hogy mit gondol rólam? Elment nyaralni. Izgulás azon hogy ne legyek túl- vagy alulöltözött? Kit érdekel?!
A folyamatos szemkontaktusát játszi könnyedséggel és egy bujkáló huncut mosollyal állom, csak az álmos képűre húzom fel a szemöldököm.
-Hm, ez új...- bólogatok szinte elismerően. A botsáska szokott lenni a nyerő, de már olyan régen nem próbált senki verbálisan szapulni, hogy el is felejtettem milyen érzés. Egy apró gondolatfoszlányként azért előbújik a már megszokott kis szorongás, hogy mi van, ha igaza van, tényleg szörnyen néz ki az arcom, és mindenki más is ezt gondolja rólam, de a következő jelenet azonnal visszarántott.
Enyhe csodálkozással keveredő megkönnyebbüléssel figyeltem, ahogy elvonul, már reméltem, hogy ez volt a végszó, de a következő pillanatban csak az összeszorított ajkaimmal tudtam megakadályozni, hogy ne nevessek fel hangosan. Tényleg minden erőmet bevetettem, és lehajtva a fejemet a cipőm orrát fixíroztam, mert olajat azért nem akartam a tűzre önteni. Bármennyire is jól esne megkérdezni, hogy ezt most mennyire gondolta komolyan, pont annyit érne mint egy háromévest megkérdezni hogy miért eszik homokot. Szerintem a háromévessel még több esélyem is van picit. Inkább csak megigazgatom a vállamon a táskát, mert ez már tényleg a vége kell hogy legyen a jelenetnek.
-Ha az Eridonra gondolsz, akkor sajnos nem...bocsi.- nézek fel rá a cipőm orráról, és minden arcizmommal azon vagyok, hogy rendezett kifejezéssel tudjam ezt közölni. Reményem szerint tényleg sikerült egy sima mosoly és ezzel én lezártnak tekintettem a beszélgetést. Tovább is indultam, de a lelkiismeretem még megszóltalt.
- Most a nyugati szárny második emeletén vagyunk, ha ez segítség. De a társalgóban lehet találsz Eridonosokat.- teszem hozzá egy biztató mosollyal miközben elhaladok mellette, direkt figyelve a két lépés távolságra, nehogy megint itt nekem ugorjon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=854727#post854727][b]Kobán Emma - 2022.10.19. 21:32[/b][/url]

Egy pillanatig nem értettem hogy jöttek ide a ruhák, de aztán leesett a tantusz. Már épp beszívtam a levegőt és nyitni akartam a számat, hogy én nem a cipőjére gondoltam újdonságként, de inkább csak fejcsóválva kifújtam, mert addigra már úgyis hátat fordított.
Eszméletlenül szórakoztató a lénye, de tudom, hogy egy nagyon vékony jégen táncolok, ami attól választ el, hogy ne akarjon akár ténylegesen fizikailag is apró darabokra tépni, úgyhogy igyekszem kordában tartani a vonásaim. Egészen jól is megy, bár az utolsó nagy lendületét már nem tudom teljesen rezzenéstelen arccal nézni. Illedelmességből még felvetem a társalgót, de inkább nem is lassítok a lépteimen, már szinte mellé érve tudok csak reagálni a természetesen abszolút építő jellegű kritikára.
-Úgy lesz!- Kacsintok rá talán picit pofátlanul, de szerencsére már Ő is mozgásban van, olyan lendülettel, hogy nem hinném, hogy megszakítja a vonulást. Még átfuttatom az agyamban, hogy pont a tökéletesen ellentétes irányba indult, de mivel nekem itt egy jobb kanyarral le kell forduljak, már sajnos semmit nem tehetek az Ő érdekében.
Kicsit azért sajnálom a leányzót, mert nehéz élete lesz szegénynek így kiszakítva a saját kis környezetéből. Talán még Ő is úgy gondolja, hogy a szülei a legszuperebb emberek a világon, de jól elrontották szerencsétlent. Mint egy rosszul szocializált kiskutya...igen, Apu is mindig ehhez hasonlította az indokolatlanul nagy érzelmekkel reagáló kollégáit, mert így könnyebb volt elfogadni a hiányosságaikat, és helyén kezelni a sértéseiket.