A srácból sugárzó derű tökéletes ellentétben volt a szituációval. Fogalmam sincs, hogy ha hajnalban a nadrágjaimat kéne keresni, képes lennék-e ilyen jófej módon felfogni az egészet. Valószínűleg nem... de ez a kis disszonancia csak múló gondolatként röppent be a fejembe, és azonnal távozott is amikor kiderült, hogy a szobron a nadrág állandó tartozék.
- Igen, igen, határozottan Ő volt az, sajnálom. - sütöm le a szemem kissé szégyenkezve, hogy nem csak nem jutottunk közelebb egy nadrághoz, de még csak a hagyományról sem tudtam. Hála az égnek szinte azonnal észreveszem a zászlórúdon lógó ruhadarabot, így ki tudtam javítani a hibám, és újra lelkesebben fordulok a fiú felé.
- Mi, ezt a barátaid csinálták? - szalad fel a szemöldököm csodálkozva, mert ha az egyik mókás szellem, vagy manók csinálták volna, azt még értem. Na de a háztársak?! - Nem túl rendes dolog tőlük. - Teszem hozzá hitetlenkedve, hiszen tényleg, mégis mire jó ez? Poénnak kevés, szivatásnak sok, esküszöm csak elterelésnek jó.
- Jajj persze, a pálcád is az egyik naciban volt?- kérdezem a sráctól, miközben előkotrom a zsebemből a pálcám. Csak mert ha igen, akkor igyekszem óvatos lenni, bár igazából így is a lehető legóvatosabban a lehető legtökéletesebb kivitelezésre hajtok.
- Vingardium Leviosa - lendítem a pálcám a farmer felé, ami szépen engedelmeskedve elemelkedik a rúdtól, majd tollpihe módjára felénk idnul és Z alakban kezd süllyedni. Ahogy elég közel ért hozzánk leengedem a pálcám és a már zuhanó nacit a szabad kezemmel elkapom.
- Parancsolj.- nyújtom át mosolyogva a ruhadarabot. - Megpróbálkozhatunk egy invitóval is. Vagy szerinted ellenbűbájt szórtak rájuk?- kérdezem félénken, mert ugyan svájcban elég nagy hangsúlyt kapott a bűbájtan és tanultam már a varázsigét, de ha a legminimálisabb erőfeszítést is megtették a barátai -például odakötötték valamihez a ruhákat- akkor esélytelen, hogy sikerüljön, annyira nem megy még jól.

Részemről az öröm

Sok tekintetben a Herzberg szabályai nagyobb fegyelmet követeltek a diákoktól, de pont az egyenruha kérdést elég lazán kezelték. Legyél ott, legyen rajtad talár, és kész. Amilyen örömmel fogadtam, hogy itt kötelező az egyenruha -ezzaz, nem kell gondolkodni mit vegyek fel-, annyira hamar vált végtelenül unalmassá és kényelmetlenné. Nem vagyok az a szoknyát elutasító leányzó, na de minden egyes nap?! Ma reggel is néhány percig vitatkoztam magamban a tükör előtt, hogy ha ez nem is teljesen hivatalos óra, akkor nem is feltétlenül kéne teljesen hivatalosan megjelenni, de aztán győzött a szabálykövető énem, és végül mégis egyenruhát húztam. Legalább a Dr. Martensem megfelel a cipő követelményeinek.
Ugyan halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mi az a Fiziognómia, de megfogadtam, hogy idén végre kitalálom mit kezdjek az életemmel, és ezt valami miatt a végtelen mennyiségű tanóra és minden külön feladatban való részvétellel próbáltam elérni. Hogy mennyire fog sikerülni, az majd kiderül a négyszáz vizsga során év végén... de egy kicsit remélem, hogy valamilyen irányba billen a mérleg.
Szokásomhoz híven a még gőzölgő kávémmal a kezemben indulok a Keleti szárny felé, és közben próbálgatom az újonnan szerzett bögrém, ami kilöttyenésgátló bűbájjal van ellátva. Nem szerettem az elviteles kávéspoharakat, se a termoszokat, olyan idegen fogásuk volt, na de ez a bögre... és ha fejjel lefelé fordítom sem csordul ki semmi, csodálatos. Ez talán az egyetlen dolog, ami hiányzik a mugli világból.
Mielőtt benyitok az ajtón veszek egy utolsó nagy levegőt, elrendezem a kivételesen egész jól megregulázott hajzuhatagom, és apró kopogás után benyitok.
-Jó reggelt!- köszönök apró mosollyal a tanárnőnek, és csak az üres terem döbbent rá, hogy lehet baromi korán jöttem. Gyorsan az órámra pillantok, és boldogan konstatálom, hogy tényleg csak egy egészen illedelmes 10 perccel érkeztem a kezdés előtt, úgyhogy remélhetőleg nemsokára többen is befutnak. Ha nincs semmi utasítás, akkor helyet foglalok a félkör jobb oldaláról a 3. széken, de ha a Tanárnő szól, akkor természetesen a kijelölt helyet foglalom el.

-Rendben.- bólintok kedves mosollyal a tanárnőre nézve, miközben már a helyem felé igyekszem. A kezdeti pánikot, hogy túl korán jöttem volna, felváltotta a másik aggodalmam, hogy mi van, ha nem jön senki más? A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlannak bizonyult a fejemben. Sosem voltam még egyedül egy tanórán, semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem ezzel kapcsolatban, Gófitz úrral sem gyártottunk ilyen szituációt, és nem olvastam semmilyen etikettet, ami ide beilleszthető lett volna.
Miután helyet foglaltam, a táskámat az ölembe helyezve kezdtem kutatni a jegyzetfüzetem és egy penna után. A gerincükről felismertem az összes könyvemet, amit a mai napra pakoltam és külön helye volt az írószereknek, ez a keresés csak arra szolgált, hogy elfoglaltnak tettetve magamat három nagy levegőt tudjak venni és újrakalibráljam a pánikolós agyamat. Végigfuttattam a jól bevált módszert, tudatosítottam tetőtől talpik a testtartásomat, majd korrigáltam annak megfelelően, hogy a megriadt kismadár helyett inkább egy kíváncsi diáklány benyomását keltsem. Kipakoltam a füzetet és az írószereimet a padra, majd reményeim szerint alig észrevehető módon kicsit hátrébb húztam a vállaim, és kezeimet az asztalon lévő bögrém köré kulcsoltam. Lopva körültekintettem, és amikor felfedeztem, hogy a tanárnő asztalán is ott van egy adag forró ital, nyugodtan kortyoltam egyet a sajátomból.
Szerencsére a légkör egyáltalán nem volt kínos, és ezt igyekeztem minden lehetséges fórumon legnagyobb ellenségem, a saját agyam, tudatára adni, miközben a random jegyzetek olvasásába folytottam a várakozás idegölő perceit. Néha az órámra néztem, de csak nem akart senki bejönni azon a fránya ajtón, a percek pedig teltek. A félelmem, hogy egyedül leszek ezen az órán egyre valóságosabbá vált, és sehogy sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy egy ilyen szituációba keveredtem minden előkészület nélkül. Ez csak egy szituációs gyakorlat. Ez egy biztonságos környezet. Minden jól fog menni. Mondogattam magamban, hátha mire sor kerül rá el is hiszem. Tudtam, hogy eljön a pillanat, mégis meglepetésként ért a tanérnő hangja, de szerencsére így legalább volt lehetőségem kicsit kimászni a saját fejemből és rá figyelni. Ettől függetlenül az agyam egyik része folyamatosan jó indokokon gondolkodott, hogy mivel lehetne mégis lelépni ebből a szituációból, a másik része rettegve visított a közeledő oktató láttán, hogy még véletlenül se üljön mellénk, mert abba belehalunk. Ismerős volt ez a kis kavalkád, és már egészen jól tudtam kezelni, de azért hálás voltam, hogy a kimaradó szék láttán legalább a pánik kicsit alább hagyott. Igyekeztem a lehető legőszintébben viszonozni Rothstein professzor mosolyát, és elrejteni azt a pillanatnyi dermedtséget, amit a szavai okoztak. Hogy én vizsgáljam meg pofátlanul alaposan a tanárnőt és aztán jellemezzem? Gratulálok Emma, ez most tényleg fel fog érni egy terápiával. Futnak át cinikusan a gondolatok a fejemen, de remélhetőleg csak a szememben csillan meg a félelem. Nyelek egyet, mert esélytelen, hogy megtalálnám azonnal a hangomat, majd tényleg alaposan szemügyre veszem a Tanárnőt.
-Azt hiszem a külső leírással kezdeném, hajszín, szemszín, bőrszín, a vélhető kor, magasság és az öltözet.- kezdem sorolni ujjaimmal számozva a tulajdonságokat, miután pillanatnyi döntést hoztam arról, hogy inkább általánosítok, nem konkrétan vázolom fel, amit látok. - Azután pedig kiemelném, ha lenne valami feltűnő, mint például rikító fülbevaló vagy anyajegy. Végül kitérnék arra, hogy milyen benyomást keltett bennem.- fejezem be egy levegővel, és egy kicsit megkönnyebbülve, hogy még nem lett leharapva a fejem.

Épp igyekeztem felidézni, milyen egyéb lények várhatnak a sarkon túl, és hogy miért vagyok pont ugyan idióta, mint az összes filmben az első áldozat. Ha nem rettegtem volna jobban egy -jogosan- számonkérő varázslótól, mint bármilyen bestiától, akkor sokkal könnyebb lenne az életem. Mindent megtettem annak érdekében, hogy nyugodtnak tűnjek, de őszintén reméltem hogy senki nem vár a sarkon túl. Így miután befordultam, és egy lány hátával találtam szembe magam az eddig sem lassú pulzusom szerintem kiakasztott valamit az agyam drótozásából, mert egy közepesen hangos -SZIA!- hagyta el a számat. A lány sikoltására én is összerezzenek, és automatikus mozdulattal szorítom magamhoz Zelmát, hogy ha megtámadnak legalább Őt meg tudjam védeni. Tágra nyílt pupillákkal bámulom a lány minden mozdulatát, és még akkor is riadt tekintettel nézek rá, amikor Ő már nevet. Csak azután lazulnak az arcvonásaim, hogy Ő elkezd beszélni, és közben mély levegővételek mellett igyekszem egy kedves mosolyt is összehozni. Valahol hátul az agyamban keresem az infókat arról, hogy ölthetnek-e erdei démonok valósághű emberi alakot, de valahol már láttam én ezt a leányzót, ezért meggyőzőbb opció, hogy tényleg csak egy diák.
-Nagyon sajnálom, nem akartalak megijeszteni.- szögezem le rögtön, amint tart egy légvételnyi szünetet. A hangom még mindig a normálisnál fél oktávval magasabb hangon cseng, ezért amíg közelebb ér a leányzó nyelek egy nagyot, hogy újra helyreálljon a rend.
-Csak a macskával voltam sétálni, aztán hallottam valami zajt és én is elkezdtem rettegni a vadőr szidalmazásától.- Fejtem ki egy levegővel, és így hangosan kimondva még banálisabbnak tűnik az egész. Inkább nem is kérdezem, hogy Ő miért akarta sötétedés előtt megnézni milyen az erdő. Még a házunk melletti gyümölcsösben is rettegnék ilyenkor.
A macska említése, mint egy hatalmas mentőöv érkezett, mert így rögtön átkapcsolt az agyam egy pozitív részlegbe.
-Jajj, köszöni szépen. Zelmának hívják, nagyon rendes macska.- Emelem meg színpadiasan a kis bolyhost, majd óvatosan leteszem a földre, hogy ha akar nyugodtan köszönjön az ismeretlen lánynak. Ha Ő minimális érdeklődést is mutat az irányába, akkor Zelmus tuti elindul simit kunyerálni. -Tud egy csomó trükköt és imádja az embereket, igazi kéjenc.- teszem még hozzá, majd ismét a lány arcára koncentrálok. Ekkor ugrik be, hogy miért tűnt ismerősnek. Ő az a Rellonos gólya, akit az Eridon asztalától elrángattak. Szegényt nagyon sajnáltam akkor, azóta pedig minden létező változatot hallottam a történtekről, így igazság híján inkább figyelmen kívül hagytam ezeket.
-Mit szólnál ahhoz, ha közösen visszamennénk a kastélyba?- Teszem fel bátortalanul a kérdést, mert ha Ő továbbra is fel szeretné fedezni az erdőt, az komoly dilemma elé állítana.

Mármint hogy valakit elhagytál az erdőben?! sikít egy hang szerencsére csak a fejemben a lány szavai hallatán. Úgy ítéltem meg, hogy az ijedtség és az ebből fakadó magas vérnyomás nem jó kombináció, ezért hangosan nem mondtam ki a szavakat, csak nagyokat pislogtam és gyorsan ki is ráztam ezt a gondolatot a fejemből.
-Igen, több mint valószínű. Rám vallana ez a fajta bénaság.- nevetek én is a kezdeti riadtság elmúltával a helyzet komikusságán. Már napi gyakorisággal fordul elő, hogy hülyét csinálok magamból, legalábbis így érzem.
A lány láthatóan jobban képben van az iskolával, mint én, pedig nem hinném, hogy idősebb nálam, de láthatóan magabiztos, ezért csak bólogatok a vadőrrel kapcsolatos infókra, és igyekszem ezt tudatosítani is.
-Jajj, bocsánat. Nyilván a macskát hamarabb bemutatom, mint magamat. Én Emma vagyok, másodikos navinés.- felelek apró mosollyal, és végre már a saját hangomat hallom, nem pedig valami sipákoló teáskannát. Ezek szerint elmúlt az ijedtség.
Zelma nyilván azonnal Natália kinyújtott kezébe dörgöli az arcát, majd szokásához hátra veti magát a földre egy kis pocaksimi reményében. Ezt biztos, hogy a kutyánktól tanulta, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek...tudom, hogy egy kis kurtizán.
-Ó, az nagyon elegáns név. Zelma csak kölyök korában dorombolt úgy, mint valami rossz traktor, amióta felnőtt csak ilyen kis szolídan tud, mint most.- mutatok színpadiasan a láthatóan élvezkedő macskámra. Tényleg mindenkit imád, szerintem ezért is szokott be a társalgóba, hogy mindig legyen társasága.
Megpróbálom megkeresni, hogy melyik fáról beszél Nati, és most, hogy már nem hiszi azt a szervezetem, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, nem hangzik annyira rosszul az ötlet. Ha jó fát nézek, akkor nem egy hatalmas túra, úgyhogy még beleférhet sötétedés előtt.
-Hm, oké.- bólogatok megfontoltan, de most már nem hagy nyugodni a kíváncsiság, hogy mi lett azzal, akivel Natália eredetileg kött -De ugye akivel jöttél biztonságban van, nem pedig az erdő mélyén kóborol?- folytatom apró nevetéssel, mert magam sem tudom eldönteni, hogy mennyire is komoly ez a kérdés. Közben boldogan veszem tudomásul, hogy a bögrémben még maradt némi kávé, ami a hideg idő ellenére kellemesen meleg, úgyhogy kortyolok egy nagyot.
-Részemről mehetünk is, egy kicsit félnék ha a teljes sötétedésig maradnánk.- vallom be őszintén, és ha Natália is egyetért az indulással, akkor megyek is az általam helyesnek vélt irányba. -Zelma szorosan.- szólok még a macseknak, hogy a szabad kirándulásnak vége, és legyen szíves 2 méteren belül maradni.
-Te értesz a gombákhoz?- kérdezem hirtelen néhány lépés után, mert valószínűleg ennyi idő kellett, hogy felfogja az agyam miért is megyünk. -Mert én szerintem a gyilkos galócán és a szarvasgombán kívül mást nem ismerek fel...- teszem hozzá kicsit tétován, inkább csak figyelmeztetésnek szánva, hogy sok szakértelemre tőlem ne számítson.

Eddig a pontig az ismeretlen szituációtól rettegtem, és támaszkodhattam az agyam logikus részére, ami megpróbálta erősíteni bennem, hogy az ismeretlen az nem egyenlő a szörnyűvel. Miután a tanárnő helyesnek nyilvánította a válaszomat, röpke pozitív reménysugár kezdett pislákolni, de ami az után következett, ismét elűzött minden logikát és reményt.
Bármennyire próbáltam rendezetten tartani a vonásaim, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy a tanárnő tökéletesen látja a rettegést és a szorongást minden mozdulatomban. Hiszen most mondta...ez az egész lényege. Olyan apró kis trükkökkel, amikkel én is próbálom néha átverni a szervezetemet, nem valószínű, hogy meg tudnám vezetni. Pont olyan meztelennek éreztem magam, mint a pszichológusomnál, csak ott fel voltam erre készülve. Nem jutott eszembe semmi, amivel elmenekülhettem volna a szituációból, kénytelen voltam tehát jó nagy fejest ugrani, és reménykedni, hogy nem koppanok. Kihasználva a jegyzetelés adta időmet, átgondoltam, hogy igazság szerint nagyon is érdekel engem ennek a tudománynak a hogyanja és a miértje, még egy évig úgysem vehetem fel a tárgyat, szóval az esetlegesen kínos szituációk már elévülnek addigra, tehát nyugodtan megpróbálhatom a legtöbbet kihozni ebből az órából.
-Szerintem...- kezdem felnézve az írásból -azért fontos a benyomás, mert vannak bizonyos vonások amiket az emberek többsége ugyanúgy értelmez. Például ha valakiről azt mondják, hogy nagy szeme van, akkor nem igazán tudnám kitalálni, hogy kiről van szó az ismerőseim közül, de ha azt mondják, hogy olyan kislányos arca van, vagy kíváncsi tekintete, akkor hamarabb beugrik. Bár ez lehet nagyon szubjektív...- teszem hozzá kicsit csalódottan a végén, mert így kifejtve lehet abszolút helytelenül gondolom.