A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=830774#post830774][b]Lucas M. Deighton - 2021.05.02. 13:39[/b][/url]

- Ezt nem így kell játszani, nem jó így! Miért nem visztek bele több érzelmet, látni akarom az arcotokon a fájdalmat, értitek! Hogy akartok így színészek lenni? - dühödten csapott az asztalra az egyik színészmesterséget oktató vendégtanár, aki amiatt tartott nekünk órákat az elmúlt néhány hétben, mert a professzorunk lebetegedett. Kemény órák voltak ezek, készültem is minden alkalomra, mégis, mióta ez a professzor tartotta az órákat, azóta az egész nem szólt másról, csak arról, hogy lealázott minket a sárga földig. Legbelül dühített a dolog, mert egy véleményt normálisan is megfogalmazhatna, és nem így, hogy körbenézek, és a társaim is csak lapulnak a papír mögött.
Láttam, hogy Júlia lengeti a kezét, ez a csaj nagyon is vehemens volt, ha sérelem érte, biztos voltam abban, hogy most is lesz egy-két csípős véleménye így az óra utolsó pár percében, de ekkor futott be az ajtón Matyi, aki sietve közölte a professzorral, hogy az egyik sokadik kuzinja épp súlyos balesetet szenvedett a kviddicspályán.
Nem különösképp érdekelt az oktató kuzinja, ám a kviddics annál inkább, füleltem is, s mikor Matyi már a többieknek mesélte, hogy mi a szitu, akkor hallottam meg, hogy a másik sérült Olívia.
Megijedtem. Annyira komolyan adta elő a sztorit Matyi, hogy bizony nem tudtam, pontosan mi történhetett, de aggódtam Olíviáért, így ott hagyva a jegyzeteimet, sietve iramodtam neki a Gyengélkedőnek, ahol közölték, hol találom a lányt.
- Szia..sztok - léptem be  kicsit lihegve a kezelőhelyiségbe, ahol megláttam Olcsit, s mellette azt, aki feltehetően kezelte. Pillantásom a fickóról a lányra terelődött, sietve mértem fel az állapotát, mivel ült, nem gondoltam, hogy halálozik, mégis volt bennem aggodalom, amit nem is tudtam leplezni előtte. - Mond jól vagy? Mi történt? - hirtelen léptem oda, megfeledkezve arról, hogy bármi jogosultságom is lenne ahhoz, hogy megérintsem, s gyengéden csúsztattam tenyerem a karjára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=830778#post830778][b]Lucas M. Deighton - 2021.05.02. 15:13[/b][/url]

Jobban végig nézve Olívián, látszott rajta, hogy megviselte őt ez az edzés, nem véletlenül tarthatta azt a tálat az ölében. Rossz volt ilyen gyengének látni, látni tekintete csillanásából azt, hogy valami fáj. Mert bár már ismertem eléggé ahhoz, s tudtam jól, hogy nem olyan típus, aki könnyen adná magát, aki könnyedén kimutatná a gyengeségeit, mégis, láttam a tekintetéből, hogy ez most kellemetlen és fájdalmas. - Értem, remélem, hogy ő is jól van. Azonnal iderohantam, amikor meghallottam, hogy mi történt - nem tudom, hogy számított-e ez valamit Olíviának, mégis úgy éreztem, jobb ha tudja, hogy azonnal itt akartam lenni mellette. Lehet, hogy haragudott rám, nem tudtam, hogy hallott-e pletykákat, volt-e benne bármilyen gondolat velem kapcsolatban, mégis azt akartam, hogy tudja, még mindig fontos nekem. - Igen, látom - bólintottam, miközben figyeltem, hogyan is látta el őt ez a Viktor. Egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy nem komoly a baj, valami oknál fogva, mégis megmagyarázhatatlan szorongás kerített a hatalmába. Zavart, hogy jó ideje nem tudtunk beszélni, s hogy most is itt volt egy harmadik fél. - Én…öhm, elvagyok, választottam szakirányt, színészet - meséltem a lánynak, miközben figyeltem, ahogy Viktor végez, s magunkra hagy, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót a lánynak. -  Olívia, tudom hogy az évnyitó nem volt a legjobb lehetőség arra, hogy beszéljünk egymással, de nem akarlak tovább kerülgetni. Tudom, hogy sok mindenben hibáztam, hogy aztán nem kerestelek, hogy tuskó voltam, mert benned kerestem a hibát, de nem tudlak kiverni a fejemből. Szeretlek és újra szeretném kezdeni veled…Mond, látsz még erre lehetőséget? - elé állva, arcát gyengéden érintve pillantottam a szemeibe reménykedve, bízva abban, hogy helyrehozhatjuk azt az elvesztegetett nyarat, s újra együtt lehetünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=830793#post830793][b]Lucas M. Deighton - 2021.05.02. 21:50[/b][/url]

Amikor megláttam azt a halovány mosolyt az arcán, egy kicsit megdobbant a szívem, de jó értelemben, mert megörültem, ezt valamiért jelként fogtam fel, olyan jelként, hogy talán még nincs veszve, és még helyrehozhatjuk. Izgultam emiatt, de nem akartam kimutatni, kicsit még feszengtem, míg Viktor ott ténykedett, mert jobb lett volna, ha kettesben tudunk beszélgetni egymással.
- Engem is meglepett, de mivel sok másban nem voltam eddig kiemelkedő, lásd VAV, így kellett valami, ez meg talán menni fog - elmosolyodtam ekkor már én is, egy kicsit bátrabban, bár az izgalom még mindig nem múlt el. - Az még egy ideig várat magára, de örülnék, ha megnéznél majd - fűztem hozzá mosolyogva rózsás megjegyzéséhez a gondolataimat. Szerencsére ez a Viktor távozott egy időre, így kicsit kifújva a levegőt belekezdhettem, és elmondhattam őszintén azt, amit már nagyon régóta akartam, s aminek talán most jött el az ideje. Nem akartam halogatni, kerülgetni és elveszíteni azt az időt, amit együtt is tölthetnénk. Őszintén beszéltem az érzéseimről, arról, hogy mennyire szeretem, beismerve, hogy sok mindent elrontottam.
Olívián pedig éreztem, hogy ezek a dolgok nagyon bánthatták, hisz pontosan ő is ezt emelte ki most. Nem is tagadva, bólintottam szavaira, ezzel is elismerve a hibát, tudtam jól, hogy nagyon is igaza van, hogy sok mindent én szúrtam el. Mégis elmondtam, hogy szeretem, megismételtem, miközben végig is simítottam az arcán, hogy szavaim mellett érintésemből is érezze, mennyire komolyan is gondolom.
Ő pedig úgy tűnt, hogy ugyanazt érzi, hisz kimondta, hogy szeret, mire még hevesebben dobogott a szívem, miközben tovább hallgattam őt, s még mindig azt gondoltam, hogy igen, ebből még lehet valami. De ahogy a kis történet végére ért, ahogy újra előjöttek azok a hibáim, melyek szerinte megpecsételték a sorsunk, úgy kezdte szorongatni egy érzés a torkomat, mintha csak egy dementor fojtogatna. - De Olívia, kérlek, tudom…tudom, hogy féltékeny voltam, hogy vannak problémáim, amiket meg kell oldanom, tudom, hogy nem kéne , hogy számítson a családod, hogy hülyén reagáltam, de változtathatok. Kérlek - azt hiszem, hogy ennél ostobább helyzetbe nem is hozhattam volna magam, mint hogy könyörögjek neki, pedig már-már kész voltam rá, éreztem is, hogy megremeg a hangom, s erővel kellett úrrá lenni az érzéseimen, hogy ne gördüljön ki a könnyem, mert Olívia se sírt soha, még most sem, egy ilyen sérülés után, és nem lehetek az a nyámnyila pöcs, aki majd épp most zuhan meg előtte. Pedig belül úgy éreztem, hogy megzuhanok, nehéz volt szembesülni azzal, hogy szerinte ez nem helyes, és nem jó. A fejemet is ingattam jobbra-balra, mintha nem akarnám elhinni, mintha ez csak egy rossz álom lenne. Ám mielőtt még felocsúdhattam volna, következő szavai újabb csapásként értek, s egész egyszerűen ledöbbentett. - A Viperáktól? A Visegrádi Viperáktól? - ha más helyzetben vagyunk, azt hiszem, ujjongva öleltem volna, hogy aztán csókban forrjunk össze, hisz ezért dolgozott annyit, ezért küzdött, és végre elérte. De ebben a percben képtelen voltam örülni a sikerének, mert ebben a percben csak azt láttam magam előtt, hogy ezzel mi az, amit elveszítek, ki az , akit elveszítek. - Értem - mondtam csöndesen, miközben elhúztam kezem az arcáról, s zavartan fogtam meg a tarkómat, mintha ettől jobb lenne bármi is. Pedig az volt a nagy helyzet, hogy fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem ezzel a helyzettel. Nem tudtam elfogadni, hogy történhet ez meg? - És…ez már biztos? Elmész? Itt hagysz? Nem akarsz adni nekem, nekünk még egy esélyt? Az összeköltözés nem lenne megoldás? Tudom, hogy akartad, tudom, hogy rosszul reagáltam akkor, mert féltem attól, hogy ennyire tudok valakihez ragaszkodni, de ha ez lenne a megoldás, én megteszem. Olívia…a francba is, szeretlek - kitört belőlem az érzés, s mielőtt szólhatott volna, odahajoltam, és megcsókoltam, hogy érezze, nem csak a levegőbe beszélek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=830806#post830806][b]Lucas M. Deighton - 2021.05.03. 12:47[/b][/url]

Mindig is tudtam, hogy Olívia egy határozott és céltudatos lány, nem volt kétség az, hogy amit eltervez, az majd meg is valósul, s hogy az álmai nem maradnak meg csupán gondolatként, vagy papíron. Részben ez volt az ok, amiért belé szerettem, de most éppen ez hozta magával kettőnk tragédiáját, hisz egy olyan döntést hozott meg, amivel egyértelműen elvágta a közös jövőnket. S bár hónapok óta nem voltunk együtt, elrontottam, hogy nem kerestem előbb, mindezek ellenére lesújtott ez a hír, s nehéz volt megemészteni, főleg úgy, hogy egész másra számítottam. Talán ő is láthatta az arcomra kirajzolódó értetlenséget, s a döbbenetet, amivel fogadtam a hírt. Örülni nem tudtam vele együtt, s nem is nagyon akartam elfogadni, hogy ez így lesz, hogy ennek így kell történnie. Ezért is próbáltam kimutatni az érzéseimet, magyarázatot adni a történtekre, ám hiába akartam megcsókolni, Olívia nyers őszinteséggel tette ki elém a stop táblát. - De nem azért aka…- mentegetni próbáltam magam, újabb szavai mégis pallosként csaptak le rám, kicsit még a szemeim is elkerekedtek, ahogy előhozta Lilit. Nem kellett volna meglepődnöm, mert akadt egy-két pletyka, de azt nem gondoltam volna, hogy hozzá is eljutott. S bár kiemelte, hogy nem akar ítélkezni, mégis, a bánat mellett kiéreztem hangjából a haragot. - De akkor szakításban voltunk! - tört ki belőlem, bár próbáltam visszafogni magam, hogy ne tűnjek túl indulatosnak. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor nem tudtam megérteni a lányokat, hogy vajon mi is zajlott le a fejükben. Miért nem hitte el, hogy szeretem, miféle összefüggés volt aközött, hogy kivel létesítek olyan kapcsolatot, s ki az, akit valójában szeretek? Bosszantott és bántott is a vád, már csak azért is, mert a nyáron nyomon követtem az oldalát. - És mi a helyzet azzal a sráccal, akivel Te fotózkodtál? Ne mond, hogy nem történt semmi - szúrtam oda, ha már feljött ez a téma, pedig egyáltalán nem akartam vádaskodni, mert nem az volt a célom, hogy összevesszünk, ez mégis kikívánkozott belőlem. - Áhh…- higgadt természet voltam, mégis felhúztam magam, s ezt sem tudtam előtte palástolni, az arcom mindent elárult, a fájdalmat, a csalódottságot. Lett volna még mit mondanom, egy kicsit igazságtalannak éreztem, hogy egyedüli bűnbak vagyok, ahogy az is rosszul esett, hogy azt éreztem, Olívia soha nem akart kettőnknek új esélyt adni. Lili talán csak kifogás volt, lehet, hogy rájött arra, amit mindig is éreztem, hogy nem vagyok hozzá való, nem vagyok hozzá elég jó. A nagy karrierista öntudatú nőhöz. Fájt, hogy ilyen könnyen elenged, de nem tudtam mit tenni ez ellen, nem változtathattam a döntésén. Éppen ezért elfojtottam az érzéseket, melyek még kikívánkoztak belőlem, összepréselve ajkaimat néhány másodpercig még mélyen fúrtam pillantásom az övéibe. - Sok sikert a kviddicshez, légy boldog,Olívia - préseltem ki magamból, aztán sarkon fordulva, hacsak nem szólt, magam mögött hagytam őt, s kettőnket.