A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=601866#post601866][b]Ruarc L. Mornien - 2016.06.12. 22:16[/b][/url]

Nem szerettem a gyengélkedő szúrós, bántóan tiszta bájitalszagát, sem egymáshoz túl közel zsúfolt ágyait, azonban csendjét - mert a paravánok árnyékában puha, mély némaság kucorgott - igen. Egy félhomályos sarkat "béreltem", ahogy a javasasszony mondja mindig, s bár az égadta világon semmi sem tette enyémmé, lassan annak éreztem.

Ru tulajdonképpen elveszett a fehér párnák és paplanok közt, beleolvadt a tolltengerbe és voltaképp nem bánta, hogy megint beteg, hogy az immunerősítő bájitalok alig valamit segítenek, hogy egyedül lehet, sőt, még a kórházi koszt sem zavarta. Itt nem keresték, nem zaklatták, sokszor észre sem vették, ez lett hát apró elefántcsont-tornya, balkézre a gigászi, gyógyteával teli bögrével, oldalán a nem is annyira titokban becsempészett kacsacsőrű plüssel.

Aki a lélek orvosságait keresi, hogyan ír receptet?

Mennyi a csönd halálos dózisa? Szabad éhgyomorra idegen gondolatokat fogyasztani? Ajánlatos lenyelni a könnyeket? Mennyi vízben oldandó fel a bánat? Mennyi a nevetés ajánlott napi adagja?  Mik a bátorság mellékhatásai? Hogyan tárolandó a szeretet? Érzékeny-e a fényre az őszinteség?  

Süppedős a csend, amit legfeljebb az ölében heverő könyv lapjainak surrogása tör meg egy-egy pillanatra, ő pedig el-elkalandozik, ujja lecsúszik az aktuális sorról, hogy furcsa, apró mozdulatokat tegyen, mint aki zongora billentyűit simogatja. Kicsit kábák, álmatagok ezek a rezzenések, talán itt lenne az ideje a következő adag lázcsillapítónak is, mégsem szólítja a gyógyítónőt, elvégre nem fáj semmije, csak a gondolatai zümmögnek nyugtalanul, folyton fészkelődve, egymáson keresztbe-kasul tekeregnek, kibogozhatatlanul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=605290#post605290][b]Ruarc L. Mornien - 2016.06.27. 22:25[/b][/url]

Mint annyiszor, megrezzen az ajtó nyílásakor - nem is az ide el sem hallatszó hangra reagál, hanem magára az újonnan érkező jelenlétére, mely rést talál kábaságán és tudatába kúszik. Ujjai letévednek a sorokról és nem is kapaszkodnak vissza, a paplan felszínét kaparásszák nesztelen, míg mozdulatlanul is az ismeretlen fiú felé fordul, lélegzet-visszafojtva figyelve.

Az idegen úgy sétál be, mintha haza érkezne - épp csak nem töröl a küszöbön lábat, vagy akasztja fel a kabátját, hogy kibújjon a cipőjéből. Fellélegzik, csontjai ásítanak és izmai lusta macskaként nyújtóznak, halkan dorombolva, ahogy elfekszik az ágyon. Furcsa. Ízlelgetem a szót, ujjaim köré csavarva dallamát, hogy kibogozzam, mitől olyan más, visszafejtve. Mert a nyugodt felszín alatt ott érzem valami nyomát, ami átdereng az érzelmek alkotta legfelső rétegen - halovány, de kétségtelen disszonancia. Vajon le tudnám hántani a külső héjat, hogy jobban halljam?

Mielőtt kinyúlhatott volna, a másik hirtelen mozdult, felé fordulva, s bár nem láthatta őt a paravántól, Ru torka szinte ösztönösen összeszorult egy másodpercre. Megpróbált mélyebbre süppedni a tolltengerbe a láthatatlan pillantás elől, igyekezett annyira csendben maradni, amennyire ez lehetséges, még ha iszonyatosan hangosnak is érezte most minden szívdobbanását, minden lélegzetvételét.

Amióta emberek közt járok, meggyűlöltem azt, ahogy rám néznek, ahogy a tekintetük tapogat. Nem látnak semmit, mégis ítélkeznek felettem, egy semmitmondó test vonalai, színe alapján, elérhetetlen ideálokhoz hasonlítva és cetliket aggatva a nyakamba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706502#post706502][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.23. 20:42[/b][/url]

Sietség nélkül szedi a lépcsőket - mezítlábas, gyors, szinte pattogós léptekkel, termete adta könnyedséggel. Fejek fordulnak utána, sőt, egyesek megállnak mentükben és úgy figyelik, ahogy elhalad mellettük. Feltűnést kelt, még úgy is, hogy a vizsgaidőszak utolsó napjaiban járnak, így sokak orra ki sem látszik a könyvekből, jegyzetekből. A suttogás, mint egy uszály terül szét nyomában, a tekinteteket mintha mágnes vonzaná.
Megszokott, elhanyagoltnak tetsző külsejéből semmi sem maradt. Gondosan vágott, rövid tincsei csak annyira kócosak, amennyire jólesik nekik, de nem lógnak a szemébe és vonásai sem bújnak meg többé mögöttük. Öltözéke többé nem rejt és nem takargat, hanem kényelmesen simul rá, kihangsúlyozva karcsúságát. Halk csilingelés kíséri, ahogy megtorpanás nélkül belép a gyengélkedőre, a megszokott fotel felé törve magának utat az ágyak közt.
Köszönés helyett magához öleli hátulról a másik vállát, arcát annak nyakához dörgölve. Dorombol, míg a fülébe szuszog, homlokát Sebastian halántékának támasztva, gyengéd erőszakkal követeli a figyelmét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706516#post706516][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.23. 22:14[/b][/url]

Ez a pillanat gömbölyű, annyira egész és semmi más nem férne el benne. Cseppnyi öröm, ahogy a másik megnyugtató illata és melege megcirógatja érzékeit, mielőtt még megmártózna gondolataiban. Szelíd a sodrásuk, nem kavarognak örvényként és nem rántják magukkal, sokkal inkább úgy rebbennek fel jöttére, mint apró szentjánosbogarak. Ajkai mosolyra húzódtak, mert annyira jó volt érezni a változást, de képtelen nyugton maradni - türelmetlensége jóformán tapintható, annyira feszült körötte a levegő.
Ahogy Sebastian mozdul, elereszti és kiegyenesedik, de a mosolya nem tűnik el, csupán árnyalatot vált, ahogy megkerüli a fotelt. Érzi magán a tekintetét és kezeit széttárva körbefordul a tengelye körül, hogy megmutassa magát, mielőtt nevetve ledobná magát a karfára. Innen kényelmesen eléri a szőkét, hogy futó csókot lopjon tőle, ezzel is bizonyítva, hogy nagyon is valóságos.*
- Hízelkedő,-*leheli neki, homlokát az övének döntve és mosolyogva. Sebbynek más okból meglepő a látvány, mint a kastélylakók maradékának; s talán nem is annyira a túlméretezett ruhák alatt rejtőzők, mintsem Ru leplezetlen kisugárzása lehet szokatlan. A hófehér kéz becéző motozása tincsei közt azonban a régi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706533#post706533][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.23. 23:57[/b][/url]

Semmiség-forma érintések repkednek, amíg Sebastian issza a látványt és a részleteket, amik felett oly' könnyű elsiklani - Ru engedi, hogy kedvére feltérképezze ezt az új-régi külsőt, sütkérezve a figyelmében, csodálatában. Mostanra gyerekjáték egymásra hangolódniuk, s mintha visszazökkenne a helyes ritmusba, a helyes időbe, belesimul a másik tenyerébe.*
- Nem más. Látható,-*javítja ki Sebastiant, mert bár hirtelen és markáns a változás, igazából nem akar más lenni, sem annak tűnni. Csupán rejtőzködést nem hajlandó folytatni, hisz így is túl sokáig bujkált mások tekintete elől.
Elméje szomjasan fonja körbe Sebastianét - iszonyat régen beszélgethettek utoljára a kapcson keresztül, ez a pár hét jóformán éveknek tetszik.
~ És úgy láttak, ahogy én akarom; annak, ami valójában vagyok.~ Elégedettség csendült a dallamban, még ha meg is lapult mögötte egy csipetnyi nervozitás - időbe telik, míg maradéktalanul kényelmessé válik ez az egész. Kételyeknek azonban semmi nyoma.
~ Lizit kértem meg,~ feleli, bár ez magától értetődő valahol, szűk ismerőskörét tekintve. A második válasz előtt egy lélegzetvételnyi megtorpanás van, nem tétovázás, még csak nem is bizonytalanság; a dallamok felkavarodnak és hirtelen sokkal erősebbé válik valami, ami eddig is ott lüktetett a háttérben.
~ Beleszerettem.~ Mintha ez mindent megmagyarázna. Mintha természetes lenne. Mintha már egy kicsit azelőtt véget ért volna, hogy valójában elkezdődött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706581#post706581][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.24. 23:18[/b][/url]

Elakad a lélegzete a belé nyilalló fájdalomtól, ahogy Sebastiant figyeli - az a gyöngédség, amivel előbb az új érzés felé fordul, s csak utána érinti az őket összekötő szálat, kétségbeejtő. Azoknak az éjszakáknak a kínja ér össze benne, amikor magára hagyta őt, mert nem segíthetett neki; s amiken a sötét szüntelen azt suttogta, másnak sem. Megtalálták az árnyékok, amiknek hátat fordított és letaglózta saját gyengesége. Tenni akart, tennie kellett, mégis tétlen-tehetetlen egyre csak várt.
Tenyerei közé fogja az arcot, aminek minden vonását ismeri már, s úgy érinti, mintha üvegből lenne, ujjaival és ajkaival egyaránt. Dallama, akár a frissen hullott hó, puhán burkolja be a másikat, különös súllyal nehezedve rá, kimondatlan kívánságként. Egyikük sem tehet róla, s ez csak annál kegyetlenebbé teszi az egészet.

Sajnálom.

A válasz helyén furcsa, kavargó csönd marad. Meginog egy pillanatra. Megtehetné. Még csak nem is lenne nehéz, akármennyire hidegen is hagyja Tobiast a külső, elég lenne megosztani vele a vágyódást, amit érez. Adhatna neki, jótékony feledést, szabadságot, még talán boldogságot is. De mindez ürességet szülne csak - ködöt merne tenyerével, mert ha birtokolná is, sosem kapná meg, amire valóban szomjazik. Hogy követeljék a figyelmét, hogy vágyják a törődését, hogy kérjék a hangját. Végül egyszerűen elmosolyodik.
~ Te megtennéd?~ kérdez vissza, bár tudja a választ. Fáj levegőt venni, mintha bármelyik pillanatban elhasadhatna. Mert gyönyörű álom lenne. Kicsalni belőle azokat a hangokat, dallamokat, amiket senki más sem tud.
Felcsendül benne a nevetése és szeretne álmodni, de inkább az ajkába harap.
~ Igen. Azt akarom, hogy megértse és elfogadja. Se többet, se kevesebbet.~ A gondolat fémes ízt hagy a szájban. Annyira nyers, annyira húsba vágóan józan és nehéz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706654#post706654][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.26. 00:31[/b][/url]

Elmaszatol a másik arcán egy cseppet ujjbegyeivel, reszketeg félelemmel a mozdulatban - nem akarja, hogy Sebastian megint rosszul legyen, hogy olyan terhet cipeljen, ami nem az övé. Szavak nélküli válasza törli csak el ezt a szorongást és hagyja, hogy mozdítsák, megpihenve a fiú ölelésében. Belesüpped a gyengédségbe és fél karjával a másik nyakát öleli, tarkóján rajzolva lusta krikszkrakszokat, elnyúló hallgatásba burkolózva.
~ Van valaki, aki birtokolja. És ott van Adam is,~ feleli aztán, szemernyit sem rejtve véka alá abból a dühből és viszolygásból, amit a Tobiast mindenhova követő árnyék vált ki belőle. A melankólikus vámpír más, ő mintha csak darabja lenne a szeretett férfinek, elfogadja és kedveli, még ha a legtöbben nem is erre következtetnének abból, ahogy kerüli. Azonban minden simítás, minden gondolat és érzés, amivel Sebastian feléje fordul, elvesz a súlyból és melengeti. Csitítják és lefeszegetik lényéről saját érzéseinek görcsös markolását; kérés nélkül kapja őket, függetlenül attól, megérdemli-e.
~ Csak azt tudom, hogy nem rajta múlik a boldogságom.~ Nem akar várni és olyan reményeket dajkálni, amik felemésztik, őt és kevéske idejét egyaránt. Akármilyen fájdalmas is, tudja, hogy képes továbblépni, hogy az érzés, ha nem is enyészik el, idővel megkopik majd.
Illúziók helyett az itt és mostot választja. Körülfonja Sebastian elméjét, biztos, menedéket nyújtó dallamok ölelésébe zárva. Meg akarja mutatni neki, milyen fontos számára, hogy egyedi és pótolhatatlan, hogy bár törött, nem veszíthet értékéből. Végighúzza ujját a repedéseken, olyan óvatossággal, mintha szappanbuborékot akarna magához édesgetni - gyógyulsz, látod? Erősödsz, színesedsz, küzdesz. Esendő vagy, gyarló vagy, ember vagy és csodálatos.*
~ Jó így. Elég. ~ Sosem érezte, hogy a másik szeretete ne a legtöbb lenne, amit adhat - nem állította mérlegre, nem hasonlítgatta össze senkiével, még csak címkét sem próbált ragasztani rá. A szőke tincsek közé fúrta ujjait és megragadta azt a ritmust, ami az övék volt, elbújva az idő elől egy kicsit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706884#post706884][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.28. 22:04[/b][/url]

~ Nem én döntök erről.~ Ettől még azonban futótűzként harapóznak el indulatai, fogcsikorgató türelmetlenség és olvadó fémként izzó düh. Mégsem tesz semmit, csupán ujjai szorulnak ökölbe és körmei vájódnak tenyerébe, ahogy hagyja, hogy lobogjanak, amíg el nem emésztik az összes levegőt, belefulladva saját hamvaikba. Amíg nem Tobias közvetlen közelében van, meg tudja őrizni józanságát és az elmúlt évek nagyrészt megtanították rá, hogyan bánjon érzéseivel.
Az idő pedig könyörtelenül pergett, így vagy úgy.
~ Ott voltam. Te nem akartál támaszt. De Riley jó, sokkal jobb. Érzem rajtad,~ felel a kimondatlanra, nem vádolóan, puszta tárgyilagossággal. Nincs benne harag vagy féltékenység, mindössze tisztázni akar mindent, hogy ne maradjanak tüskék és törések az emlékek között. Mind követtek el hibákat, jellemükből fakadóan vagy a körülmények áldozataként; a hangsúlyt viszont arra fekteti, hogy őszintén szembenézzen mindezzel és túllépjen rajta.
~ Senki sem adhat többet, mint amennyije épp van. Minden nappal egy kicsivel erősebb, több leszel. Várd ki.~ Ismeri az érzést, mely sokszor úgy tapad rá, mintha második bőre lenne. Neki is tanulnia kell - megtanulni, hogy hogyan adja vagy kérje mástól azt, amire valakinek szüksége van; hogyan fordítsa erejét ma még elérhetetlenül távolinak tetsző célok felé tett lépésre; vagy egyszerűen hogyan legyen türelmesebb és meddig legyen az.
Kicsit fészkelődik, mielőtt belesimulna az ölelésbe, úgy helyezkedve, hogy kényelmesen teleszuszoghassa Sebastian nyakának hajlatát - előszeretettel fészkelt ebbe a zugba, ahol a finom bőr alatt érezhette a lüktetést. Lélegzeteik nesze összevegyül, ahogy felveszik egymás ritmusát, Ru ujjai pedig önkéntelenül is felfedezőútra indulnak, újrarajzolva a másik vonalait. Hallgatásának, akárcsak szemeinek, ezer árnyalata van, s ez a mostani egészen gyöngyházfény-szerű. Megbújnak benne a színek, mert egyik sem igazán domináns és egész lényét betöltő, de gyakorlott szem könnyen felismeri őket. A kérésre felemeli a fejét, orrával követve a másik vonalait, mintha súgni akarna valamit, csak hogy ajkai megállapodjanak a járomcsontja szélén.
~ Maradhatok?~ Visszakérdez, mert bár többnyire nem érdeklik a szabályok, az orvos által szabottakat a legelejétől betartja - megértette, hogy itt tétje van, nem is kicsi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=706995#post706995][b]Ruarc L. Mornien - 2017.10.29. 20:43[/b][/url]

~ A kapocs miatt olyan, mintha sokkal több idő telt volna el, mióta nem vagy idegen. A dallamod segített megérteni téged.~ Talán nem önzetlen és nem nyújtja boldog-boldogtalannak a kezét, de nem is dugja homokba a fejét. Tényleg ott volt, még ha a másik oldalról nézve a köztük lévő távolság hatalmasnak is tetszett. Visszanézve könnyű látni, mennyire nem tudott volna segíteni Sebastinnak; utólag sokszor minden olyan világos és egyszerű. De ez is elmúlt és a sajnálkozásra is csak fejrázásra hasonlító dallam rebben fel.
~ Kellett valami, ami megtöri az ellenállásod. Csak nem találtam meg időben,~ veti fel, mert Sebastian nem akart tudomást venni a problémáról, még kevésbé beismerni és tenni ellene. Épp ezért nem ment semmire vele Zója, vagy azok, akik megpróbáltak beszélni a fejével, de még ő sem. A lényeg azonban, hogy Riley-nak sikerült. A dallamából tudta, hogy megvannak benne a kellő tulajdonságok, de csak akkor nyugodott meg igazán, amikor érezte a változást, hogy  Sebastian végre mozdult és javulni kezdett. Mérhetetlenül megkönnyebbült, mert az útmutatásra volt a legnagyobb szükségük - bár elég bizarr, hogy a megfelelő embert  importálni kellett egy másik kontinensről.
Már csak neki hiányzik a megfelelő irány, de kétli, hogy bárki is tudhatná helyette, merre kellene indulnia.
~ Csinálsz mostanában bármit olvasáson kívül?~, ráncolja a szemöldökét, mert a szőke számára kialakított kis rész láttán bárki könnyen azt hihetné, hogy Sebastian voltaképp betegszabadságát töltő könyvtáros. A gondolatban lappang némi rosszallás, ami azonban gyorsan átalakul és Ru pillanatokon belül talpon van, sőt, úton a gyengélkedő ajtaja felé.
Minek mondaná, hogy mindjárt jön, ha mindjárt jön?
Pár perccel később tér vissza, egy hátizsáknyi holmival és két hegedűtokkal, annak biztos jeleként, hogy a szobájukban járt. A nagyját leszórja az ágyra, a hangszerekkel viszont kivételes óvatossággal bánik, féltő mozdulattal emeli ki tokjából a sajátját és nyújtja oda Sebastiannak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=707213#post707213][b]Ruarc L. Mornien - 2017.11.01. 20:04[/b][/url]

A másik döbbenete hallatán némi értetlenséggel "néz" vissza, elvégre elég egyértelmű a gesztusa és ha lobbanékony is, könnyelműnek aligha tarthatja őt a fotelben ülő. Bizonygatás helyett mozdulatlanul vár, amíg Sebastian ki nem veszi a kezéből a karcsú, fém és üveg testet, majd a vonót is.
- A neve Meallán. Villámlás.-*A melodimágus hangszerek sokfélék, akár a pálcák, temperamentummal és tudattal bírnak. Ő még nem ért hozzájuk, csak érzés alapján sejti, melyik mennyire engedékeny vagy tartózkodó, de azt tudja, hogy hegedűje az elhagyása dacára is megőrizte hűségét. A két év alatt, mióta valóban használja, kiismerte és beleszeretett ebbe a gyönyörű, érzékeny, szilaj hangszerbe. Kristálytiszta és átható hangja mostanra lényének részévé vált, s mi más kísérhetne egy orkánt, mint villám és mennydörgése?
- Így dorombol. Játssz rajta!-*A két szó félúton reked utasítás és kérés közt. A különös bizsergés, amiről a másik beszél, az anyagában rejlő mágia, amihez aligha engedi majd hozzáférni a hangszer Sebastiant; ám ha nem téved, meg kell szólaljon a kezében.
Talán nem ezt kellett volna elsőként adnia, elvégre a táskája csak apróságokkal van tele. Mégis, ezt akarta a leginkább adni, mint kimondatlan kívánságot, hátha találhat Sebby más módot arra, hogy behangolja saját magát; és mint énjének olyan töredékét, amit kevéssé ismerhetett.
Ha a másik feláll a fotelből, elfoglalja a helyét, maga alá húzva lábait és Sebastian felé fülel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=707217#post707217][b]Ruarc L. Mornien - 2017.11.01. 21:04[/b][/url]

Hosszúra nyúlik a csend és némán figyeli, hogy őrlik Sebastian gondolatai a pillanatokat, hogyan szitálja be a bizonytalanság homokja és akasztja meg. A görcsösség, ami a ki tudja, hány éven át rákényszerítettek eredménye, nem először akadályozza; és nem csak ebben.
Felkel, jóformán még a kérdés kimondása előtt, s az ágyhoz lép. Kitapintja a másik tok csatjait, hogy némi matatást követően kiemelje a klasszikus hegedűt. Hosszú pillanatokig ismerkedik vele, mielőtt hozzáfogna a hangolásához, s karcsú, fehér ujjai addigra betéve ismerik vonalait. A húrok után a vonót ellenőrzi, gyanta után túr, aztán dolga végeztével visszadobja. Az arányok, a fogás szokatlan számára, mégsem habozik, amikor a vonót a húrokhoz illeszti - minden mozdulattal szokja és magabiztosan játszik, ha kicsit lassabban is.
Jazz. Valahogy lényéből fakad ez a stílus, a zabolátlan, örökké változó, kötetlen dallamok. Nincs két egyforma dallam és pont ezt szereti benne; sosem éli kétszer ugyanazt a pillanatot, nem játssza kétszer ugyanazt a zenét. Képtelen veszteg állni, mozognia kell, ringani és ha a dallam azt követeli, lépni, menni is. Talán pont ezért is a hegedű az ő hangszere, nem köti meg, mint a zongora.
Nem lehet lemásolni sem, de Sebastian szabadon csatlakozhat és hallgathat el, akár darabkákban is, ahogy jónak érzi. Minek túlgondolni? A zene is halandó, minden alkalommal újjászületik, más és más hangszereken, kezek által, más és más szívekben. Nem kell hozzá képlet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=707333#post707333][b]Ruarc L. Mornien - 2017.11.04. 20:27[/b][/url]

Sosem erőltette rám senki, hogy tanuljak - visszatekintve inkább terelgetésnek tűnik, ahogy Abel felkeltette az érdeklődésemet és hagyta, hogy a kíváncsiságom és a makacsságom elvégezzék a munka maradékát. A hangszereket is én választottam, a hangjukba szerettem bele és amikor először érinthettem zongorabillentyűket, tudtam, hogy valami egész életre szóló legyint meg. Valahogy természetesnek, helyesnek tűnt a kezdetektől fogva, szelíd, megértő óriásnak. Egy kéz, két kéz, négy kéz, összhangban vagy versenyezve, ellenpontok és harmóniák.
A hegedű egy más világ.... Éles fémhúrok, torz, rekedt hangok, fájdalom. Egyedül a hangszer ellen. Minden hamis, minden kicsavart és idegen volt. Sokszor csak azért nem adtam fel, hogy legyőzzem, mert be akartam törni, le akartam igázni, akaratomhoz hajlítani - amihez arra volt szükség, hogy én idomuljak, az én tartásom legyen kifogástalan, az én mozdulataim alakuljanak át.
Különös, hogy végül mégis ez a hangszer választott ki magának; hogy eltűrte hanyagságom, viszolygásom, árulásom. Elfogadott. Kivárt. Bízott.

Ahogy összekapcsolódik elméjük, egy réges-régi érzés támad fel benne - valaha játszott úgy, hogy nemcsak a vörös szeplős, sápadt kezek értek hozzá-hozzá, de a gondolatai is összesimultak Abeléivel. Valahol fájdalmasan szép, még ha nem is ugyanaz, még ha Sebastian félénk és bizonytalan is. Feltűnésmentesen húzódik egyre inkább a háttérbe, ahogy a másiknak sikerül elengednie magát és mosolyok futnak át arcán, akár a nyári égen egymást kergető felhők árnyéka.

Van egy törés. Egy pont, ahol Sebastian eltűnik. A gondolatai, az érzései felolvadnak a zenében, végtelennek tűnő dallamként csordulva túl, ömölve belőle és a hangszerből. Ru egy pillanat alatt elhallgat, vonóját leeresztve és fejét a kölcsönvett hegedűn pihenteti, mintha valaki vállára hajtaná. Figyel, minden ízében csak a dallamra figyel, a húrokkal együtt rezeg és ujjai meg-megrándulnak, ugyanazon hangok után kaparászva. Nehezen lélegzik, szaggatottan kapkodva a sekély kortyokat, de nem mozdul, amíg vége nem szakad a zenének.
A legközelebbi biztos hely után tapogatózva letesz, szinte lecsapja a hegedűt, hozzá mérten óriás lépéssel szelve át a kettejük közti távolságot. Gondolattalan, ösztönös vonzás ez, még ha a fiú előtt állva meg is torpan egy töredék pillanatra.
Összefogja a remegő kezeket, tenyerei közé zárva és mellkasához szorítva őket. Most, hogy Sebastian ül, könnyen lehajolhat, hogy homlokon csókolja, elidőzve ajkaival. A másik homlokának támasztja sajátját, időt adva, miközben alig-érintésekkel cirógatják ujjai az övénél jóval nagyobb kézfejeket. Minden egyes mozdulata olyan óvatos, mintha a fiú is üvegből lenne - nem nehezedik rá, nem szorítja, de nem is engedi el, egy pillanatra sem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=709911#post709911][b]Ruarc L. Mornien - 2017.12.17. 23:55[/b][/url]

Odafészkel, probléma nélkül megtalálva a helyet mindennek, mert ennyi idő alatt betéve ismeri már Sebastian kis sarkának földrajzát, legfeljebb a széthagyott könyvek térítik el olykor. A fal és Sebby közé túrja be magát, a tálcát a másik ölébe helyezi, de megtorpan pár pillanatra a hallottak nyomán. Ujjai hallgatagon követik a tányér peremének vonalát.*
- Éreztem, de nem tudtam, hogy hunyorgás. Gyakran csinálod, amikor csak úgy...vagy?-*A helyes kifejezés talán a merengés lenne, de mint sokszor, a szó elillan előle és nem fecsérel a keresésére időt. Ha a másik érteni akarja, bármikor megmerítkezhet a gondolataiban, bármilyen leírásnál pontosabb képet kapva. Ahogy visszagondol az érzésre, finoman hintázni kezd, apró kis mosoly kucorodik a szája szélére és a fiú felé billenti fejét, nyakát mutatva, mintha hallgatózna.*
- Szeretem.-*Ezt mindenképp közölni akarta, ha nem is fejti ki; aztán jön a következő kérdés és továbblép.*
- Részben, mert gyorsan akartam. Fűszereztem,-*magyaráz, miközben ölébe veszi a csuprot, amiben az ő része van, kitapintva a kiskanalat. Kukoricaleves, tejszínesen-csípősen, friss gyömbérrel, chilivel, curryvel - az illata is melengeti, s csendesen eszeget. Nagyjából annyi időbe telik neki megenni, amíg Sebastian - jobb napjain - eltüntet egy kétfogásos ebédet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=710078#post710078][b]Ruarc L. Mornien - 2017.12.19. 23:49[/b][/url]

- Pihenj. Van időd,-*nemcsak az éjjelről beszél, amikor alig-alig szokott aludni, hanem az előttük álló napokról, hetekről, hónapokról is. Megcirógatja lélegzetével, ahogy vállára hajtja a fejét egy kicsit, beérve a közelséggel, a közös hallgatással és vacsorájukkal.
Az embernek csak a pillanatokról kell gondoskodnia, hogy az évek gondot viseljenek magukra.
- Nem baj. Senki sem ismeri teljesen magát. Nem is kell,-*a hangja, akár egy vállvonás. Az, hogy ezekkel a sosem látott, meg nem érthető, kibogozhatatlan részletekkel együtt is elfogadják, szeressék, sokkal fontosabb számára. Nem szükséges, hogy ismerje minden sebhely, heg és forradás történetét ahhoz, hogy érezze őket és ne felejtsen el a rossz napokon óvatosan érni hozzájuk; nem kell nevét tudnia a virágoknak, hogy illatukban, színeikben gyönyörködhessen.
De elkalandozott, a kukoricalevesen nyammogva, s Sebastian hangja rántja vissza.*
- Összeillett az illatuk,-*közli, mintha ez mindent érthetőbbé tenne; a felkínált szelethez viszont nem nyúl, inkább félreteszi, üres bögréjével együtt. Az ölébe húzza a táskát, hogy túrni kezdjen benne, szép fokozatosan szedegetve elő a hozottakat: a telefonját és a fülhallgatóját, két nagyobb bájitalos fiolának tetsző üveget, egy zacskó teát, egy szép, kemény fedelű füzetet és egy kis, lapos dobozkát.*
- Születésnapodra. Meg amúgy is,-*tolja elé a kupacot, különösebb magyarázat nélkül, mielőtt a fülest Sebby fejére biggyeszti és keresgélni kezd. Kisvártatva meg is találja a valamit, a szőke pedig furcsán ismerős miákolást és dorombolást hallhat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=710447#post710447][b]Ruarc L. Mornien - 2017.12.25. 23:11[/b][/url]

Sütkérezik, megmártózva a másik dallamában, tenyerébe merve gondolataiból és hagyva, hogy ujjai között tovaperegjenek. Sebastian érzései egyre tisztulnak, gyarapodnak, apró gesztusaiból is egyre gyakrabban kapott Ru. A tincsei közti szuszogásra felnyúl, finoman érintve a megkopott, ám lassan újból színt nyerő arcot. Aztán folytatják a vacsorát, csendes egyetértésben eszegetve és jó így.

Némán figyeli a másikat, miközben az Sherlockot hallgatja, szó nélkül adva keze ügyébe a papírzsebkendős dobozt, ami állandóan az ágya mellett áll mostanában. Orrát futólag a fiúéhoz dörgöli, kórust dorombolva a macskával.*
- Persze.-*Pár mozdulattal meg is teszi, elvégre Sebastian mobilját is ő segített beállítani. A dorombolás mellé azonban zenét is másol, amiket a másik majd megtalál, ha álmatlan éjjeleken szüksége lesz rá. Épp ezért sem jelenti be külön, csak dolga végeztével félreteszi mindkét ketyerét, hogy ne legyenek útban.*
- Kidíszítheted, ha akarod. Én csak a papírt figyeltem, és a kötést.-*Azt se tudja voltaképp, milyen színű is a füzet; a lényeg, hogy nem állatbőr fedi, lapjai finomak, de nem túl vékonyak és időtálló munka. A doktor ajánlotta a naplózást vagy az írást, neki pedig megtetszett az ötlet, Sebastianhoz illőnek érezte - mintha az a része, ami nehezen talált szavakra, könnyebben idomulna a lapokhoz, amiket annyira szeret. Egy saját könyv, amibe bármit és mindent leírhat. Minden ajándékát így választotta most, nem azt találgatva, mire vágyik a másik, hanem mire van szüksége, mi segíthet neki.*
- Olaj, masszírozáshoz. Egy hűt, egy melegít,-*kezével érinti meg a kérdéses üvegcséket, amiből egy narancsvirág és fűszerek, míg a másik menta, citromfű és gyógynövények illatát árasztja. Egyben felajánlás is.*

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=710693#post710693][b]Ruarc L. Mornien - 2017.12.31. 23:21[/b][/url]

- Hm?-*értetlenül billenti oldalra a fejét, mintha nem hallotta volna elég jól az imént, pedig a gondot sokkal inkább az okozza, hogy nem tudja elképzelni a dolgot. Sebby már nem festett, amikor egy szobába kerültek és akár a rajzokat, a képeket sem tudta lefordítani a saját, belső nyelvére. A vonalak szinte semmit sem mondtak neki, mert az echon át "látott" világ darabjait nem ismerte fel bennük.
- Rád fér,-*értett egyet, nem is fejtegetve tovább a kérdést, kissé eleresztve a füle mellett a felajánlást - volt ugyan valaha szó arról, hogy majd tanítgatja a fogásokra a szőkét, de sosem jutottak odáig, a tapasztalatlan kezekhez viszont nem érezte magában most a türelmet. Szerencse, hogy szeretett masszírozni, még ha apró kezei miatt nem is tudott nagy erőt kifejteni.
- Nyugtató tea. Hogy ha nem tudsz aludni, ne kelljen gyógyszer. Vagy ha stresszes napod van,-*ez félig-meddig Riley ötlete, pontosabban tanácsa volt, mert Ru nem akart az ő jóváhagyása nélkül adni ilyesmit; az orvos azonban maga is jónak tartotta, mert ezzel is csökkenthették a függőség kialakulásának valószínűségét.
A másik sokáig elbabrált a dobozzal, míg a fiú csendesen hintázott és várta a reakcióját. A kérdésre előredőlt, megdermedve.*
- Kabala. Emlékeztet, mi a fontos,-*ujjai botladozva kitapintották a doboz szélét, onnan a láncot és a hozzá tartozó, foghíjasan elhelyezett díszeket - szerencsekarkötő volt, abból a fajtából, amihez viselője maga válogathatja össze a függőket. Az egyik ezüst dísz ragdollt mintázott, kicsi, kék kövekkel a szeme helyén, a másik mancslenyomatot, a harmadik pedig egy könyvet. Aztán az ujjak tovasiklottak, Sebby kézfejétől indulva lefelé, a csuklója irányába, hogy megcirógassák a halványan kitapintható, hosszanti vonalakat.*
- Azt akarom, hogy ha a hegekre nézel, ezt lásd helyettük.-*Nyers? Persze, hogy az. Egyik ajándéka sem olyasmi, amire a másik vágyott volna, de ez az, ami a legélesebben mutatja gondolkodásának furcsaságát. Kész tényként kezeli a történteket és azt is, hogy ismétlődhetnek, de nem követi el még egyszer ugyanazokat a hibákat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=710744#post710744][b]Ruarc L. Mornien - 2018.01.02. 00:20[/b][/url]

Hümmög, ezzel jelezve, hogy megértette, bár elképzelni továbbra sem tudja igazán, de nem is töri magát. Pusztán elfogadja, hogy a világ egy része rejtve marad előle, ahogy mindig is elillant. Amíg Sebastian nem akarja levágni és a szó szoros értelmében ecsetként használni az ujjait, nincs oka tiltakozni, így hát elengedi az egészet.
- Ő ajánlotta,-*oszlatja el a kételyeket, a szőke gondolatai nyomán félretéve a zacskót - nem mintha bánná, ha esetleg csak összebújva aludni vágyna, de határozottan szívesebben töltené a kapott időt mással most, hogy Sebastian elég erős hozzá.
Nem helyesel, de nem is tiltakozik, mert a szavak olyan bizonytalanok és illékonyak. Ezt is akarja, ám ennél többet is; mert míg kívülről nézve hasonlónak tűnhetnek a bőrüket szabdaló nyomok, senki sem érzi nála jobban, mennyire másak is. Az ő szemében nem harci sérülések a vonalak - annak látta őket, ami valójában voltak. Sebastian ölébe mászik, könnyű csókot lopva, majd ajkaihoz emeli a másik csuklóját, hogy ugyanolyan gyöngéden cirógasson végig rajta. Végül a szőke tenyerébe simul arcával, egészen közel hajolva és kinyitja a szemét.*
- Hogy sose legyél egyedül. Hogy elkísérjenek a pillanatok, amikre emlékezni akarsz. Akikre emlékezni akarsz,-*suttogásig halkul a hangja, ahogy egészen körülfonja a fiú nyakát karjaival. Nem adhatott neki patrónust, ami távol tartja tőle a fájdalmat és a sötétséget, de talán segíthet szikránként összegyűjteni az erőt, ami a megidézéséhez kell. A kérdésre tekintete megrezzen, s szemhéjai mögé rejtőzik, mint aki ott keresi a választ.*
- Nem tudom. Dallam vagyok, sosem kép, ha magamra gondolok.-*Mindig, mindenki hang és zene, ami néha testet és formát ölt ugyan fejében, de ritka az ilyen.*
- Válassz te,-*javasolja aztán, kicsit talán kíváncsian is, mert néha oly' furcsának és követhetetlennek tűnik az emberek gondolkodása.