Dr. Meyers

Látványosan összerezzent a kívülről jövő hang hallatán, ami egy pillanat alatt kiszakította kettejük csendes, csodás, színes világából, ahol igazán osztozni tudtak az érzelmeken és gondolatokon. Felnézett, és haragos pillantást küldött orvosa felé, mikor realizálta, hogy kivel van dolga, de aztán rájött, hogy hiszen éppen őt várták és meg is ígérte, hogy ma jön, szóval számíthatott volna rá. Bosszúsága mégsem múlt el teljesen nyomtalan, és csak kellemetlenebb lett, mikor Ru felkelt az öléből és elindult a konyha felé. Igaz, Sebastian gyomra egyetértő taktust nyomott épp az orvos szavaival.
- Kicsit - felelte őszintén Riley kérdésére. - De szólt, hogy jön és amúgy is kérdezni akartam valamit, úgyhogy nem kellett volna teljesen váratlanul érnie, hogy itt van - tette hozzá, kifejtve az előbbi gondolatmenetet, megpróbálva reális mederbe terelni érzéseit. Érdekes módon még csak nem is az zavarta, hogy a pszichológusa figyelte őket, elvégre így is rengeteget tud már róla, hanem inkább az, hogy kénytelenek voltak elszakadni egymástól. De ha már itt tartunk...
- Itt maradhat éjszakára Ru? Régen aludtunk már együtt és hiányzik - kérdezte, tovább lépve kicsit, megpróbálva elengedni az előbbi kellemetlen érzés maradékát. Nem voltak igazán kétségei afelől, hogy megengedik-e nekik, mert az évnek ebben a szakában alig-alig tévelygett valaki erre, ráadásul még csak beszéddel sem szokták megtörni a csendet, hála az elmekapocsnak, de így volt a helyzet tiszta és átlátható. Egyébként még jó, hogy létezett ez a fajta kommunikáció Ru és Sebastian között, különben ha szavait és hangszínét is meglesi a doktor, akkor valószínűleg nem merül ki ennyiben a mérge, mint így.

Dr. Meyers

- Nagyon rég nem nyúltam hegedűhöz... - felelte Sebastian, ily módon jelezve, hogy valószínűleg másokat is meglepett volna a zene, úgyhogy nem fúj érte, hogy felkeltette orvosa kíváncsiságát. - Ráadásul Ru a kezembe adta a melodimágus hangszerét, ez nagy dolog - tette még hozzá. Valószínűleg, ha nem ez történt volna, akkor nem játszott volna semmit, de ilyesmit tapintatlanság lett volna visszautasítani, és igazából nem is akart ilyet tenni, inspirálta a hangszer.
- Rendben - derült fel kicsit az arca, mikor megkapták az engedélyt. - Köszönöm - szúrta még mögé, a szokott módon kicsit halkabban, mint egyébként beszél, de a hála kifejezésével mindig is gondjai voltak, ha komolyan gondolta. Igaz, egyre bátrabban próbálkozott már vele, főleg az orvosával szemben.
Riley szavai viszont mélyen elgondolkoztatták. Eltartott egy darabig, mire összeszedte mindazt, amit el szeretett volna mondani, és újra megszólalt.
- Valójában nagyon sokáig rettegtem attól, amit Ru csinál. Volt egy év, amikor, mint később kiderült, kölcsönösen féltünk egymástól, és egy ponton rájöttem, hogy Ruru hallja a gondolataimat, vagy legalábbis egy részüket, és ez teljesen kiakasztott. De volt egy varázslat, ami miatt nem hallhatta a dallamom... ő ezért félt tőlem. Egy éjszaka viszont mikor zongorázott, akkor véletlenül meglestem, pont mint ahogy most magát bevonzotta a zene - gesztikulált az ajtó felé -, és utána szükség volt rá, hogy használjam a legilimenciám rajta. És úgy hallott. Aztán már könnyebb volt, és idővel elkezdték követni egymást az események - fejezte be a mesélés nagyobbik részét. Riley kétségkívül sikeresen terelte el a figyelmét arról, hogy az imént megzavarta őket.
- Sokáig késleltetve tudtam csak figyelni a gondolatait, mert a rendes legilimencia nem enged mást, először úgy kommunikáltunk, mikor már figyeltünk egymásra. De miatta tanultam meg a magas legilimenciát, hogy megadjam neki azt a szabadságot, amit szeretett volna, és hogy nekem is egyszerűbb legyen. Mióta befejeztem a tanulását, nem használtam más emberen.
Riley-nak mindig meglepően könnyű volt mesélni. Sebastian szerette, ahogy a férfi ilyenkor tényleg rá figyelt és ha kellett, akkor segített meglátni az összefüggéseket, ráadásul feleslegeset sohasem kérdezett. Az ülések során elértek odáig, hogy a fiú már megbízott benne annyira, hogy akár magától is meséljen neki, anélkül, hogy Riley kifejezetten kérné, ahogy most is történt. Igazából még jól is esett neki valakinek elmondani ezeket a történeteket, mert Riley felől azt érezte, hogy tényleg érdekli, még ha a munkájához is tartozik, hogy foglalkozzon vele.
A férfi utolsó megjegyzésére viszont csak értetlenül pislogott.
- Hogy mit csinálok? - kérdezte, miközben törökülése húzta lábait és félig bebugyolálta magát a paplanba. Azért csak félig, mert nem szeretett volna semmit sem lelökni az ágyról nagy igyekezetében, de hűvösnek találta a levegőt.

Dr. Meyers

- Hasonló - bólintott a fiú a kérdésre. - Viszont míg a pálcák egy erősebb varázsló kezében mindenképp produkálnak valami eredményt, ha a varázsló azt akarja, a hangszer esetében egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy meg fog szólalni a kezemben - magyarázta meg, hogy mi is a helyzet. - Ráadásul egy roppant érzékeny szerkezetről van szó, nem véletlen, hogy nem szívesen készítenek üvegből ilyesmit - tette még hozzá.
Nem vette észre, de valójában hatalmas változás volt, hogy egyre többet és egyre szívesebben magyarázott, lassan visszatérve ahhoz a szokáshoz, ami régebben a sajátja volt. Nem valószínű, hogy képes lett volna mindenkivel így viselkedni, de Riley felé elkezdett tényleg megnyílni.
Ezt mutatta az is, amilyen pozitivitással felelt a férfi megjegyzésére.
- Majd ha meggyógyultam megejtjük - eresztett meg egy egészen halvány, bizakodó mosolyt. Fáradt volt és nyúzott, ez tény, de jót tett neki Ru és a zene, és hogy valami mást csinált, mint amiket egyébként szokott. Ráadásul feldobta, hogy a fiú ma vele maradhat, így pedig sokkal könnyebb volt színesebbnek látni a világot és vidámabb helynek.
A legilimenciával kapcsolatos eszmefuttatás viszont elgondolkodtatta, és nem is tudta megállni, hogy ne feleljen rá.
- Igazából ez nem kemény munka. Mármint... nem elhatározom, hogy én most keményen fogok dolgozni azért, hogy megtanuljak valamit, hanem csinálom mert érdekel és mert így látom jónak. És ha valamire ráfókuszálok, akkor nagyon nehéz nem arra fordítanom az időm jelentős részét.
Valószínűleg pont ez jelentette az egyik legnagyobb problémát is, hiába volt nagy segítség a tanulás terén. Ez a fajta szemellenzős fókuszálás akadályozta meg azt is, hogy kiszakadjon az önmarcangoló körökből, és emiatt zárta ki a világot, még ha csak most tudatosította is ezt először.
Mielőtt válaszolt volna Riley következő kérdésére, hezitált kicsit, és némileg bizonytalanul szólalt meg végül.
- Ne vegye magára, de a védelmi varázslatai után... vannak kétségeim - vonta össze a szemöldökét maga elé nézve, mint aki próbál olyan indokokat találni, amikkel megmagyarázhatja magának, hogy miért kellene elhinnie bemondásra, hogy Riley jó okklumentor. Sajnos, hiába igyekezett bízni orvosában, ez egyelőre nagyon nem jött össze bizonyíték nélkül.
- Milyen módon építenénk ezt be a terápiába? - nézett fel aztán végül a másikra.
A következő kérdés azonban meglepő felfedezést hozott, főleg, amikor Riley megmagyarázta és be is mutatta, hogy mire gondol.
- Ezt szokta csinálni Sherlock - realizálta Sebastian, akinek jól látszott az arcán, hogy ezt bizony most tudatosította először. - Tényleg ezt csinálom Rurunak? - pislogott aztán kicsit ijedten Riley-ra, miközben az arcán halvány pír jelent meg. Még jó, hogy ezt nem vette észre, különben a dolog gördült volna tovább, és csakhamar teljesen vörös fejjel ülhetett volna az ágyon. Az az eset ugyebár, amikor már attól pirul az ember, hogy elkezdett pirulni.

Dr. Meyers

Figyelmesen hallgatta Riley okfejtését, annak dacára is, hogy olvasott már erről valamelyik könyvben. Néha nehezen azonosította be, hogy miket is  produkál ő maga abból, amivel már leírva találkozott, de hát ezért is volt szüksége orvosra, hogy segítsen neki meglátni azt, amire egyedül vak volt.
A cicafüleken halkan nevetett, mert Riley mindig képes volt meglepni a metamorfmágiájával, ráadásul Sebastian számára az állati kiegészítők számítottak a legmókásabbnak.
- Nagyon selymesnek tűnnek a fülei, Doktor úr - jegyezte meg enyhén élcelődő hangsúllyal, de kicsit sem bántón, csupán tovább gördítve a viccet. Viszont Riley szavaitól csakhamar átfókuszált.
Nem tagadhatta volna, hogy mélységesen meglepődött a felvetésen. Miután átbeszéltek mindent, neki többé nem volt szándékában felhozni a témát, és nem is igazán tudta, hogy hogyan reagáljon erre. Hiszen ha nem nézheti meg, hogy milyen erősek a falak, akkor nem sok értelme van a legilimenciával próbálkozni, nem igaz?
Összehúzott szemekkel döntötte picit oldalra a fejét, miközben Riley arcáról próbált leolvasni valamit, bármit. Az eszével tudta, hogy orvosa szándékai mögött nincs semmi rossz, mégis olyan érzése volt, mintha valahol csapdát kéne sejtenie.
Szerencsére a magyarázat feloldotta ezt a hirtelen görcsöt, és ismét ellazulva hümmögött egy sort.
- Át kell még gondolnom, hogy szeretnék-e élni vele - felelte végül kimérten, mert talán a fáradtsága miatt, de hirtelenjében nem jutott eszébe semmilyen alternatív tesztelési mód.
A hunyorgásos téma viszont ismét csak odébb terelte a gondolatait, és egészen érdekes kísérletnek érezte, hogy megnézze, vajon más is kap-e a macskaszeretlekből.
- Rendben - bólintott aztán egy kis mosollyal az instrukciókra. - Viszlát legközelebb - köszönt, de ahelyett, hogy Riley hátát figyelte volna, miközben távozott, inkább Ru felé kukucskált.
Mikor odaért a fiú, és Sebastian érzései szerint már a pszichológus sem volt hallótávolságon belül, akkor rögtön beszélni kezdett.
- Képzeld, azt mondta, hogy hunyorgok rád, mint a macskák arra, akit kedvelnek - mesélte, miközben felmérte, hogy milyen étel érkezett a fiúval. Krumpli és sajt, némi zöldséggel, meg leves, ami feltehetőleg kapott egy bűbájt a manóktól, mert bárhogy is lépett a fiú, meg se rezzent a tálban. Igazán előrelátó.
- Gyere - csinált helyet gyorsan az ágyon, óvatosan odébb túrva a dolgokat, hogy Ru is le tudjon ülni, illetve a tálcát is legyen hova tenni. - Köszönöm a vacsorát. Te készítetted? - kérdezte kicsit reménykedve, mert tudta, hogy akkor finom fűszeres lesz minden. A manók is jól főztek, de ők kicsit általánosabb ízlésvilágot voltak kénytelenek követni, Ru viszont remekül bánt a különféle fűszerek harmóniájával.

Ruru

Szívesen leste volna meg Ruru gondolatait, mikor a hunyorgásra terelődött a téma, de azután, hogy először használta ma hosszú kihagyást követően a legilimenciát, ráadásul a zene és a Riley-val való beszélgetés is kimerítő volt számára, inkább nem kockáztatott meg most egy újabb próbálkozást.
- Én nem tudtam róla - felelte. - Nagyon furán nézhet ki... - töprengett el egy pillanatra, de természetesen nem érdekelte különösebben, hogy valójában mennyire furcsa vagy sem, inkább megpróbálta elképzelni, hogyan is festhet ez az ő prezentálásában.
Ru rövid megjegyzése viszont mosolyt csalt az arcára, mert jólesett tudni, hogy a fiú örül az ilyen apró, sokszor talán teljesen akaratlan jelzéseknek is.
- Szeretem, hogy szereted az ilyesmit - mondta aztán még mindig kis mosollyal a szája szegletében, egyszerűen nem tudta megállni, de utána már az ételre terelődött a figyelme.
Nem sietett, de valóban hamarabb végzett a levessel, mint Ru a sajátjával, bár amekkora kanállal evett, Sebastiannak igazán nem is lehetett ez kihívás - körülbelül egy evezőlapát méretű darabot pakoltak a manók a leveséhez -, viszont a sajtból csak az egyiket ette meg, a másik szeletet automatikusan meghagyta a mellette ülőnek.
- Nagyon... karakteres? Arvid így mondaná, azt hiszem - merengett el a kifejezés és a sajt felett egy pillanatra, mielőtt átadta volna a tálcát. - Finom lett, köszönöm - tette még hozzá, és most kivételesen észrevette, hogy valóban ráhunyorgott a fiúra, miközben ránézett. A felismerés egy pillanatnyi szünetet kreált, aztán csendes nevetés tört elő belőle, miközben a poharáért nyúlt.
- Nagyon furcsa rájönni, hogy miket csinálok akaratlanul - magyarázta meg a nevetés okát, még ha Ru amúgy is tudhatta, olvashatta, de Sebastian valahogy most szükségét érezte annak, hogy hangosan is megállapítsa a nyilvánvalót. - Miket hoztál még egyébként? - pislogott aztán az ágyra halmozott holmik felé, amiket Ru pakolt oda, még mielőtt zenélésbe kezdtek volna.

Ruru

Megnyugtatónak érezte a fiú közelségét, ahogy a testének kellemes melegét is, ami átszivárgott ruháikon keresztül, mikor Ru odadőlt hozzá. Mély levegőt vett és nagyon lassan fújta ki, hogy annyira elcsitítsa gondolatait, hogy teljesen a pillanatra tudjon figyelni. A másik közelsége annak dacára is nyugalommal töltötte el, hogy már nem hangolta be őt soha.
- Bárcsak végtelen lenne ez a pillanat - szaladt ki a száján, miközben lehunyt szemmel figyelt befelé, és Rurura is, arra a könnyed lüktetésre, ami a fiú halántékánál dobolt. Az, hogy képes volt szeretni Rurut, biztos jele volt annak, hogy él benne még az a valaki, aki régen volt, és hogy érdemes küzdenie. Arcát egy pillanatra a fiú tincsei közé fúrta, illatukat lopva, miközben úgy érezte, hogy túlcsordulnak benne az érzelmek. Hálát érzett, boldogságot, és vágyat arra, hogy gyengéden bánjon a számára különleges lénnyel.
Mikor végeztek az evéssel, nehezen lépett tovább és indult el gondolataival más irányba, de aztán eszébe jutott, hogy a fiú nem csak a hangszereket hozta magával.
- Oh - lepődött meg Sebby, mikor a másik felelt és megmutatta, mi egyébbel érkezett. - Köszönöm- mondta, kicsit zavarban, mert ő maga teljesen elfeledkezett a saját születésnapjáról. Egyelőre nem volt módja nekiállni megnézni, hogy mi minden került elé, mert közben Ru a fejére tette a fülhallgatót, úgyhogy Sebastian inkább csak az ölébe ejtette kezeit, és kíváncsian fülelt, hogy vajon mi lesz ebből. Mikor aztán elindult a lejátszás, elsőre nem érette, hogy mit is hall, de aztán kapcsolt és az arcán érzelmek hulláma szaladt végig.
- Jaj, Sherlock! - kapta a szája elé a kezét, mert úgy érezte, hogy túl hangosan szólalt meg, de aztán ismét le is engedte, mert jobban érdekelte, hogy milyen hangokat ad ki a cicája. Hiányzott neki a szőrgolyó, aki szinte minden pillanatot vele töltött hosszú időn keresztül, és most, hogy hallotta, könnybe lábadtak a szemei. Boldog volt attól, hogy hallhatja őt, és tudja, hogy jól van, de szerette volna magához ölelni végre.
- Át tudod rakni a hangot az én telefonomra, kérlek? - fordult aztán kérlelő hanggal Ruru felé, mert szerette volna, ha akkor is meghallgathatja majd a felvételt, ha egyedül lesz, mikor ráborul a szoba sötétje. Közben enyhe szipogással karöltve törölte meg a szemeit, már nem is foglalkozva vele igazán, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag bármikor és bármitől képes elsírni magát.
Következőnek a füzetet vette a kezébe, óvatosan futtatva végig az ujjait a fedélen, mielőtt kinyitotta volna. Üres volt, de ez azt is jelentette, hogy neki kell megtölteni valamivel, bármivel, ami egy újabb apró cél, amiért nem adhatja fel. Kellettek neki az ilyenek, amik akkor is emlékeztetik arra, hogy van célja a jelenlétének, mikor senki sincs mellette, hogy elmondja, mikor meginog. Aztán az üvegcsék következtek, amiket kinyitott, hogy illatukat előbb óvatosan maga felé legyezze, de mikor meggyőződött a biztonságos mivoltukról, bele is szagolt mindkettőbe.
- Bennük mi van..? - kérdezte, egyrészt a folyadék típusára vonatkoztatva, másrészt arra, hogy milyen esszenciát tartalmaznak.

Ruru

Tudta, hogy sokan hogyan gondolkodnak arról, ha egy férfi sír, de neki sosem ez volt a visszatartó erő - egyszerűen csak nem ment. Most mégis hálás volt azért, hogy Rurut nem érdekli az ilyesmi, sőt, természetesnek veszi azt is, hogy minden apró érzelmi kilengés ezt okozza mostanában nála. Valószínűleg a gyógyszerek hatása, hogy olyan, mintha megnyitottak volna egy csapot, amit sosem tud teljesen elzárni. Hol az öröm forró könnyei peregtek az arcán, hol a bánat jéghidege, ami torkára fagyasztotta a szavakat és szívét is jeges markolásába fogta. Most éppen belenevetett az egészbe, mikor Ru is dorombolni kezdett és macskamód hozzádörgölőzött, mert imádta ezt a kedves gesztust, ezt a könnyedséget, nyíltságot, amivel a másik képes volt felé fordulni.
- Akár. Majd kicsit később, ha már biztos leszek benne, hogy nem fogom a következő pillanatban utálni, amit csináltam - bólintott lassan, alaposan meggondolva a válaszát. A lehetőségnek viszont nagyon örült, mert nem szeretett volna fecnikre jegyzetelni, holott néha úgy érezte, hogy gondolatai hullámot vetnek és átcsapnak a feje fölött. Ilyenkor jó lett volna, ha ahelyett, hogy bent festik feketére a falakat, kifelé ömölhetne minden, vagy épp, ha az örömet adó apróságoknak és pillanatoknak nyoma marad, amit visszaolvashat. Fel is merült benne, hogy külön irányban fogja elkezdeni az írást, hogy elválassza a jót és a rosszat, mint Seth tette, hogy aztán később ne fusson bele olyan dolgokba, amikbe nem akar.
- Szeretném, ha valahogy nyomot hagynál rajta - mondta aztán bizonytalan hangon, mert nem tudta, hogyan valósíthatná meg. - Esetleg... használhatom ecsetnek az ujjaid..? - Egy fát képzelt el, színes levelekkel, amik apró ujjlenyomatok. Pont olyan picik, mint Ru ujjacskái, de nem volt benne biztos, hogy a másik lelkesedik majd az ötletért.
A kis üvegcsék tartalmán egy pillanatra meglepődött, de aztán elmosolyodott, mert értette a célzást és örült neki.
- Ha már úgyis itt maradsz ma, akkor kipróbálhatnánk - mondta, csak gondolatban téve hozzá a részleteket, avagy, hogy ha Ru szeretné, akkor ő is szívesen kipróbálja, hogy milyen ezekkel masszírozni. Mindkét olaj illata tetszett neki, bár talán most a narancsvirágoshoz egy kicsit jobban volt kedve, de végül is lesz még idejük arra, hogy kipróbálják mindkettőt és még akár többet is.
Következőnek a tea jutott sorra, aminek először az összetevőit olvasta el, és csak utána kukkantott bele a papírzacskóba, amiből finom illatok törtek elő, amint kinyitotta azt.
- Olyan... megnyugtató illata van..? - kockáztatta meg, bár nem volt benne egészen biztos, hogy ez a jó kifejezés, de a lényeg, hogy tetszett neki a keverék.
A végére pedig a kis, lapos doboz maradt, amiről el sem tudta igazán képzelni, hogy mit rejthet, de ahelyett, hogy gyorsan kinyitotta volna, inkább elidőzött még felette kicsit, magában találgatva és élvezve a meglepetés izgalmát. Aztán végül felemelte a tetejét, és csendesen pislogott a karkötőre, aminek finom vonalai vonzották a szemét és az ujjait, viszont kevéssé értette a lényegét. A többi ajándék mind hasznosnak vagy kellemesnek tűnt, az ékszer viszont egyszerűen csak szép, szívesen is viselné, de nincs funkciója. Vagy mégis..?
- Miért ezt választottad? - kérdezte meg végül Rurut magát, hogy válaszra lelhessen.

Ruru

- Ujjheggyel is lehet mintákat létrehozni, és ha előbb színes festékbe nyomom az ujjaid, aztán meg a papírra a megfelelő mintázatban, akkor nagyon érdekes dolgok jöhetnek ki belőle - magyarázta, mikor észrevette a fiú bizonytalanságát. Még nem volt benne biztos, hogy mit akar, de fákat, különféle növényeket, absztrakt mintákat remekül lehetett ezzel a módszerrel is papírra vinni. Az ujjlenyomat pedig egyedi, megismételhetetlen, sajátos különlegesség, még ha ő lenne az egyetlen, aki tudja, hogy kiét használta festéshez.
A masszírozást nem forszírozta, tulajdonképpen jólesett volna neki úgy is, ha aztán nem kell felkelnie az ágyról jó darabig, hogy viszonozza a szívességet, hanem ellazultan heverhetne egy fél éjszakát. A tea viszont felkeltette az érdeklődését, bár sajnos nem akarta megkockáztatni, hogy akkor igyon belőle, mikor Ru is itt marad vele kivételesen, hiszen nem akart hamar elaludni. Jó lett volna hosszasan beszélgetni, egymásra figyelni, de az nem ment neki, ha elnyomta az álmosság.
- Jól hangzik. Lehet a gyógyszereim mellé, vagy meg kell mutatnom Riley-nak előbb? - kérdezte, lévén most nem érzékelte a fiú gondolatait.
Mikor a kis doboz került sorra, Sebastiant jócskán elgondolkodtatta a benne rejlő ékszer. Csendesen figyelte, ahogy Ru ujjai végigfutnak a dobozon, majd mikor a karjához ért, akkor tekintetével követte a mozdulatot, és odafordította csuklóját a fiúnak. Attól, hogy Ru a szemmel alig-alig észrevehető, de még mindig tapintható vonalakat érintette, kiszolgáltatottnak érezte magát, de ebben az esetben nem a rossz értelemben. Nem volt benne semmi szörnyű, hogy a fiú pontosan ismerte a hibáit, a rossz döntéseit és azok következményét, mert maradéktalanul megbízott benne, és az ajándékát is ezzel a bizalommal fogadta végül, nem akadva fenn a jelentésén.
- Hogy azt lássam, ami éltet, és ne azt, ahogy kiolthatom az életem - foglalta össze a saját szavaival, miközben felcsatolta a karkötőt. Jól illett a csukójára, valószínűleg jobban, mintha látó vette volna, hiszen Ru csalhatatlan tapintása ügyesebben adta meg számára azt, hogy mi is érheti majd körbe Sebastian kezét.
Már nem esett nehezére az öngyilkosságról beszélni, szavakba önteni, amit tett, ami történt, legalábbis bizonyos emberek előtt könnyebb volt a helyén kezelni a dolgot, hála Riley munkájának. Egy pillanatra felrémlett lelki szemei előtt a kép, amit még egy madártól csent, amikor Ru próbálta meg annak idején, de végül hagyta elúszni az egészet, még ha pillantása meg is pihent egy időre a szemben ülőn.
- Te milyen jelkép lennél, ha választhatnál? - kérdezte végül kíváncsian.

Ruru

Beleremegett a szíve a mozdulatba, ahogy Ru a csuklóját csókolta. Képtelen lett volna szavakba önteni azt, amit érzett, és most még hálásabb volt azért, hogy már nem feszülnek köztük a beszéd korlátai, mert így talán a másik is érthette, hogy miből fakad az a halk, reszketeg sóhaj, ami elhagyta ajkait. Ru törődése és érintései többet jelentettek neki, mint bármilyen gyógytea vagy könyv, mert ha meg nem is gyógyíthatta, azt érezte tőle, hogy tényleg számít, hogy létezik vagy sem. Lehunyt szemmel ölelte hát magához, egyesével bontogatva a szavai mögött rejlő indokokat és igazságokat, míg úgy nem érezte, hogy egészen átszűrte lelkén az ajándék lényegét.
Örült neki, és jó volt látnia a karján az ajándékot, de bár nem tehetett róla, mégis ott motozott egy gondolat hátul, amit végül nem öntött szavakba, hiszen a másik így is érthette, kikutathatta a gyökerét, ha akarta. Sebastian félt, attól, hogy mi lesz, ha egyszer ezek az apró mementók is fájdalmassá válnak, ha elveszít valakit, ha csalódni fog, ha végül csak az ezüstös ékszer marad a kezében, ahogy Ruruval is történt. Belefúrta arcát Ru nyakába, mélyen magába szívva az illatát, apránként küzdve le a kellemetlen gondolatokat, ahogy Riley-tól tanulta, míg végül továbbsiklott egy következő kérdésre.
- Nem tudom... rengeteg dolog lehetne, de... egyik sem tökéletes - töprengett el, miközben homlokát ráncolta és megpróbálta megtalálni azt a jelképet, ami teljes mértékben Ruru lenne számára. - A Hold, egy égen pislákoló apró csillag, lidércfény, hangjegy... - sorolta azokat, amik hirtelen az eszébe jutottak. Sajnos csak eddig jutott, mielőtt eljutott volna hozzá a nyíló ajtó hangja, ahogy a javasasszony belépett a kórterembe, és elindult feléjük. Elérkezett az esti gyógyszerek ideje.
Sebastian némileg kibontakozott Ru öleléséből, amíg gyors diskurzust folytatott a hölggyel, mivel most nem szerette volna, ha olyan bájitalokat kap, amiktől elpilled, illetve röviden megmagyarázta a másik fiú jelenlétének az okát is, és továbbadta orvosának engedélyét. Jó pár perc eltelt ezzel a kis közjátékkal, mire Sebastian visszatérhetett ahhoz, hogy Rurura figyeljen, de ekkorra már szétgurultak az előző témához tartozó gondolatai, így inkább félrerakta őket későbbre.
- Hasra feküdjek akkor..? - vetette fel, ha már a másik masszázst ajánlgatott.