Nathaniel James Krise Mestertanonc Rellon (H), Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos, Másodikos mestertanonc
offline RPG hsz: 65 Összes hsz: 65
|
Írta: 2024. április 10. 13:53
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=876745#post876745][b]Nathaniel James Krise - 2024.04.10. 13:53[/b][/url] Theodore- tavalyi tanév, vizsgaidőszak -Már estefelé jár az idő, a diákok lassan szivárognak vissza a szállásukra, klubehelyiségeikbe, a prefektusok pedig már fényesítik a jelvényeiket, készülvén a kinti razziára. A késő délutánt egy házbeli ismerősével beszélgetve töltötte a Nagyteremben, és ott is tűnt fel végül nekik az ablakon besződő narancssárgás fény, ami már a naplemente közeledtét jelezte. A legtöbb rellonossal ellentétben részéről nem a Rellon klubhelyiség, hanem Bogolyfalva lesz a célállomás. Sajnos az iskola területén továbbra sem lehet hoppanálni, pedig hasznos (és milyen veszélyes) lenne, így kénytelen kelletlen elindul földszintre vezető lépcsők irányába a folyosón. Ekkor tűnik fel, hogy az útba eső könyvtári ajtón ismerős alak fordul ki. Különösen fáradtnak, pontosabban szokatlannak hat Theodore tartása, de Nathaniel betudja ezt a vizsgaidőszak stresszének. Részéről nincs oka izgulni, ezt az évet ő vizsgák tekintetében kihagyta az elhúzódó gyakorlata miatt a minisztériumban. Amíg valami jól mutat az önéletrajzában később, neki nem számít a sorrend maga. Nap vége van már, nincs sok kedve Theodore szokásos vakkantásaihoz, szó nélkül lép el hát mellette a folyosón.
|
|
|
|
Nathaniel James Krise Mestertanonc Rellon (H), Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos, Másodikos mestertanonc
offline RPG hsz: 65 Összes hsz: 65
|
Írta: 2024. április 18. 00:53
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=877150#post877150][b]Nathaniel James Krise - 2024.04.18. 00:53[/b][/url] Theodore Julias Ebony- látomás -A hozzászólás pornografikus leírást és szexuális fétishez kötődő jelenetábrázolást tartalmaz, így 18-as karikás besorolást kapott. Folytatás saját felelősségre.
A szobában a szemnek még pont kellemes félhomály uralkodik. Messze kevesebb bútor és berendezési tárgyat helyeztek el, mint egy funkcionális helyiségben kellene, hogy legyen. Egy kingsize baldachin ágy a fal mellett. Túlsó oldalon egy tölgyfa asztal, illetve egyetlen szék, amelyen ül is valaki. A sötétbarna falak a természetesség és fa konstrukció pillanatnyi illúzióját kelti, de alig verik vissza a fényforrás gyanánt gyújtott gyertyák fényét. Ezek – és a kandallóban lobogó tűz meleg árnyalatai töltik be a szobát, jóval diszkrétebb erővel, mint ahogy bármilyen mesterséges fény, lámpa tenné. Az asztal közepén elhelyezett füstölőből vékony füstcsík kanyarog felfelé a levegőbe, hogy aztán szétfoszljon, csak az akácmézre emlékeztető illatot hagyva maga után.
Hangok. Nem sok. Csend van, csak a tűz ropogása, mozdulat közben súrlódó ruha hangja. Utóbbira a szoba közepén, a puha, bordó szőnyegen térdelő huszonéves fiú hirtelen kiegyenesedik, felnéz. Felnézne, ha a szemére nem húztak volna fekete bársonyszövetet. Gesztenyebarna tincseinek töve kissé nedves az izzadtságtól. Meztelenségében látszik minden tökéletes tökéletlensége, a napsütötte bőrön az anyajegyek, régi gyerekkori, játék közben szerzett heg, a vékony-szálás alkat ívei és vonalai.
A szoba nem jelent semmit, a fények, a berendezés, mert a fiú csak maga van a sötétségben, a térde alá simuló szőnyeggel. Ádámcsutkája várakozással mozdul, idegesen nedvesíti meg kiszáradt ajkait. Ideges? Nem, talán – más árnyalat csak. Inkább feszült. Felkészült. Türelmetlen, a követelőzés határán egyensúlyoz, miközben tudja, hogy nem követelhet. Csak kérhet: mozdulatokban, rezdülésekben. Soha ennyire nem volt tudatában a testének, a térdelésben fáradtan feszülő izmainak, enyhén sajgó térdének, feszülő ágyékának. A bőrére száradt viasznak, amely mozdulatai nyomán megtörik és lepereg mellé, míg más helyen kérlelhetetlenül továbbra is hozzátapad. A csendben hallja a szívverését dobolni a fülében és saját lélegzetvételei bántóan élesnek hatnak.
Eleinte könnyű volt. Mint mindig, azt hitte, semmiség az egész – mert mindig elhiszi. Elmagyarázza magának, hogy a gyakorlattal a tűrőképessége is nő, ami végül is igaz. Bizonyos mértékig. Nem tudja, hogy mióta térdel, de biztos benne, hogy régóta. És itt van Ő is, a bársony szemfedő másik oldalán: tudja, mert hallja a légzését, hallja a mozdulatot, ahogy egyik lábát átveti a másikon a széken ülve. Egy szót sem szól, és ami rosszabb: nem ér hozzá. Akármit megadna a megkönnyebbülését, bármit megígérne, bármit mondana, csak hadd simulhasson bele az érintésbe. Elég volt az akácméz illatából, elég a kandalló tüzének pattogásából, elég a ruha súrlódásából. Bőrt akar bőrön érezni, és a feketeség helyett az orgazmus mindent elöntő színes fényeire vágyik. Legszívesebben megszólalna végre, megtörné a szoba némaságát, és mindig, amikor azt hiszi, hogy nem bírja már tovább.. rájön, hogy mindig van egy következő pillanat. Ezt még átvészeli. A következőt is. És az azutánit is. Soha ilyen lassúnak nem érezte még az idő telését.
Nathaniel profilja első pillantásra nyugodt és összeszedett, mint mindig. Aztán lassan kirajzolódnak a nüansznyi különbségek, amelyek elválasztják ezt a pillanatot akármelyik másik, hétköznapi percétől. A tekintete éhes és furcsamód elégedett. Egy párnázott széken ül, szemben a térdeplő fiúval. Nem foglalja le magát semmivel, nincs a kezében telefon, nincsenek pótcselekvések – láthatóan teljesen lefoglalja a figyelem és várakozás. A meztelen fiúval ellentétben Nate gondosan fel van öltözve: fekete nadrágjához élére vasalt burgundivörös inget visel, fekete zakóval: minden a helyén, minden rendezett, minden szabályos. Egyetlen másodpercre sem veszi le a szemét a másikról, szinte érezni a pillantás intenzitását és súlyát. Akár tűnhetne a jelenet egyoldalúnak is. Van a kiszolgáltatott, meztelenre vetkőztetett fél, egyértelműen hátrányos helyzetben – és van ő, érzékszerveinek teljes birtokában, szabadon ülve egy fizikailag is magasabb ponton. Azonban nem kell több néhány másodpercnél, hogy kiderüljön, több rejtőzik ebben a feszült csendben, mint pozíció és öltözet. A térdeplő fiú olyan parázsló figyelmet tud magáénak, mint amilyet mások csak igen ritkán. Nathaniel figyeli minden lélegzetvételét, vizsgálja, kiismeri.. valóban figyel, és nincs ebben semmi szórakozottság. Élvezi, nyilván, másként aligha lennének itt, de Nate az élvezet is szereti komolyan venni. A fiú engedelmességet ad neki, és ezt az osztatlan, maga módján gondoskodó figyelmet kapja.
Ruhasurrogás, a rellonos előre hajol, pálcáját a kezébe fogva int a fókusztárggyal, illúziót idézve a térdeplő köré. Lélegzetvétel a füle mellett, forró lehelet: egy személy közelségének érzete. A fiú légzése akadozóvá válik, akaratlanul is a képzet irányába fordítja a fejét, vakon is keresve a forrást. Beharapva az alsó ajkát fogja vissza a felbuggyanó szavakat, mert az utasítás egyértelmű volt. Hacsak nem a biztonsági szót mondja, csendben kell maradnia, míg engedélyt nem kap. Mintha megmozdulna a levegő körülötte, lágy szellő zongorázik végig a gerincén tarkójától lefelé haladva a derék vonaláig. Sikítani akarna, lejjebb-lejjebb, többet. Az elviselhetetlenség határán táncol, akár egy bizonytalan kötéltáncos. Nyöszörgés tör ki belőle, visszaroskad, majd előre hajol, de nem mond semmit, mert meg akarja nyerni ezt az alkut, ezt a kimondatlan ’vetélkedést’ kettejük közül.
Nathaniel akkor mozdul, mikor a másik előrehajolva képtelen tovább tartani addigi pózát. Felkel a helyéről, a térdeplő elé lép olyan közelségben, hogy az enyhén göndörödő barna tincsek a nadrágját súrolják. A fiú belekapaszkodik az első tőle idegen fizikai érzetbe, amit az elmúlt.. ki tudja mennyi időben érez, előrébb dől, szabályosan Nate combjának támaszkodva homlokával és egyúttal testsúlyának jelentős részével. A rellonos hosszú fehér ujjai a sötét szálak közé túrnak gyengéden, mint ahogy egy kisállatot vigasztal a gazdája. - Ügyes voltál, hogy eddig kitartottál. – Érzi az ujjai alatt megremegni a másikat. Teljesen belesimul az érintésébe, a jelenlétébe, az elismerő szavaiba, Nathaniel arcára pedig törődő mosoly ül ki. – Mostmár megszólalhatsz. Mit szeretnél mondani? – Meg sem próbálja leplezni a várakozást a hangjában, amely arra utal, hogy egészen konkrét elképzelései vannak arról, mit szeretne hallani.
- Kérlek.. kérlek. Nem bírom tovább. – Eddig tétlen kezeivel Nate nadrágjába kapaszkodik, úgy kényszeríti magát vissza egy egyenesebb tartásba, még mindig térdepelve. Elvégre az nem hangzott el, hogy fel is kelhet. Arcát felfelé tartja, abba az irányba, amerre partnere arcát sejti, még a vastag szöveten át is keresve a tekintetét. Nathaniel haját simító keze lejjebb siklik, a tetszetős arcélre, a nyak és fül találkozásánál a puha, lágy bőrre, majd hüvelykujjával enyhe nyomást helyez a korábbi harapdálástól kipirosodott alsó ajakra maga előtt. A fiú szája elnyílik a mozdulat nyomán, nyelvével a rellonos ujjbegyét érinti, légzése nehéz és mohó az akácméz illatú hevült levegőben. Férfiassága már-már fájdalmasan feszül, annyiszor táncolt vissza az ígért beteljesüléstől, és őszintén úgy érzi, hogy nem tudna elviselni még egy alkalmat. Türelme végére ért, semmi mást nem akar jobban ebben a pillanatban, mint egy kezet, egy szájat, valamit érezni maga körül, ami végre átlöki ezen a kínzó limbón. A látását gátló szövet felitatja a szemébe szökő sós cseppeket. Nathaniel int a pálcájával, a jelenet pedig azzal a képpel ér véget, ahogy a fiú az orgazmus hangjaiba fulladva, remegve, pulzálva összerogy a rellonos lába előtt, végre boldog és elégedett mosollyal az arcán.
Amikor Theodore magához tér a folyosó közepén fekve, a fölé hajoló Nathaniel látványa fogadja, aki tőle szokatlanul (mégis egyébként természetes reakcióként) aggódva figyeli. Mégis csak összeesett mellette egy iskolatársa, ráadásul nem tűnik úgy, hogy jó bőrben lenne. Akármi is ez a rosszullét vagy roham, nem túl vele hirtelen mit kezdeni. Egyelőre megnyugtató a tény, hogy Theo lélegzik és a szemét is kinyitotta.
|
|
|
|
Nathaniel James Krise Mestertanonc Rellon (H), Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos, Másodikos mestertanonc
offline RPG hsz: 65 Összes hsz: 65
|
Írta: 2024. április 27. 01:47
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=877577#post877577][b]Nathaniel James Krise - 2024.04.27. 01:47[/b][/url] Theodore Julias EbonyÉppen elsétálna Theodore mellett, a szokásos módon ignorálva annak szűrós pillantását és jelenlétét, ha az élet nem szólna közbe valami váratlannal. Merthogy nyilván nem nagyon lehet felkészülni arra, hogy a háztársad egyszer csak összerogy melletted a naplementében kiürülő emeleti folyosón. Érzi, hogy valaki a válla után kap, de a várt szorító erő, amivel kapaszkodna valaki, elmarad. Helyette a félig-meddig nekidőlő test lejjebb csúszik. Lehetnénk költőiek, kedves olvasó, regénybeillő lovagok, akik utánakapnak a másiknak - csodás reflexekkel és még kifogástalanabb balansszal megtartva Theo-t, de.. Az a helyzet, hogy tényleg nem számított semmi ilyesmire, így a reakcióideje sem elég gyors ahhoz, hogy a másik rellonos ne rogyjon a földre. Annyit tud tenni, hogy az utolsó pillanatban még ráfog a válla (majd pillanatokkal később már csak combja) felé nyúló karra - és ellentartva némileg tompít a zuhanáson. - Mi a franc... Nyilván tudja amúgy ő is, hogy nem fog választ kapni, ez csak reflexként csúszik ki a száján. Fél térdre ereszkedik, igyekszik oldalfekvésbe igazítani a fiút, főleg akkor, amikor meglátja az orrából szivárogni kezdő vért. Vér. Sosem félt tőle fóbiásan, de nem tölti el sem ismerős, sem kellemes érzésekkel a látványa. És tényleg aggódik, hogyne aggódna. Persze oda-odaszólogatnak a másiknak, és Theora nagyrészt úgy tekint, mint egy nagy hangú, de kistestű kutyára - de nem kívánt neki semmi rosszat igazán. A háztársa rosszulléte pedig természetes aggodalommal tölti el, azért is néz fel a folyosó falán sündörgő festményekre. - Mire várnak? Valaki szóljon a gyengélkedőn, hogy egy diák rosszul lett - morran rá a keretek lakóira, akik addig csak összesúgva, rossz birkanyájként szemlélték az elmúlt pár percet. Látja, hogy az egyik buggyosruhás hölgy eltűnik a gyümölcsökkel megpakolt háttere elől. Nice. Amikor Theodore magához tér, egy kicsit megkönnyebbül ő is, és immár fürkésző tekintettel vizsgálja a másik rellonos pánikszerű reakcióit. Mégis mit nem bír tovább? Ennyire súlyos fájdalmai lettek volna? A fiú ráfog a felkarjára, amin mellette támaszkodott, majd ugyanazzal a hirtelenséggel úgy engedi el, mintha megégette volna magát. - Ebony. Összeestél. ... Érted, amit mondok? - Először elkezdene beszélni Theohoz, de aztán rájön, hogy lehet feleslegesen tépi a száját, ha a fiú csak eszméleténél vagy, de tudatánál viszont nincs. Megpróbálja lefejteni a rellonos kezét, amellyel az arcát takarja, hogy felmérje, mi a helyzet: mennyire lázas a tekintete, elállt-e már az orrvérzés vagy durvult ésatöbbi. A mozdulata nem erőszakos, sőt, gyakorlottan meg tudja határozni a kellő erőkifejtést, hogyan fogjon rá Theodore csuklójára és milyen szögben húzza el.
|
|
|
|
Nathaniel James Krise Mestertanonc Rellon (H), Illúziómágus, Bogolyfalvi lakos, Másodikos mestertanonc
offline RPG hsz: 65 Összes hsz: 65
|
Írta: 2024. április 27. 21:34
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=877612#post877612][b]Nathaniel James Krise - 2024.04.27. 21:34[/b][/url] Theodore Julias EbonyNem tudja miért, mert valójában teljesen érthető egy ilyen rosszullét után, de meglepi, hogy mennyire kiszolgáltatott fizikailag a másik. Akkor tudatosul benne igazán, amikor a várakozásaival ellentétben elképesztő könnyedséggel sikerül lefejtenie a kezét az arcáról. Érzett némi ellenállást, de Theodore ebben az állapotban egyszerűen csak túl gyenge volt. Nathaniel pedig nem különösebben érez sem elégedettséges, sem gúnyt ettől a ténytől. Pontosan tudja, milyen kiszolgáltatva lenni, még ha nem is közelmúltból származik az emlék. Theo még a szemeit is összeszorítja, csak hogy.. csak hogy mi? Fáj az is? Az orra vézik, és Nate továbbra sem tudja felmérni, hogy mégis mi lehet a rosszullét oka, miféle roham ez. Az elnyöszörgött ahában sem vél felfedezni sok tudatosságot. Hiába tért magához a fiú, a rosszullétnek inkább csak a jellege változik, az intenzitása nem. Sokszor gondozott már rosszullét után másokat, de az különbözik ettől, mert azok a rosszullétek nem ilyenek - és ami még inkább számít: tervezettek voltak. Tudja, hogyan kell megnyugtatni valakit erős érzelmi vagy fizikai sokk után, de fogalma sincs, hogyan kezeljen egy váratlan helyzetet, amelyről azt sem tudja pontosan, mi eredményezte. Jobb híján kézfejét Theo homlokához tartja, mindössze annyi időre, hogy megállapítsa, lázas-e. - Küldettem a gyengélkedőért, biztos vagyok benne, hogy nemsokára jön valaki. Csak addig kell kibírnod. - Megfontoltan és óvatosan beszél, kissé lekerekítettebb a hanghordozása, mint mikor csak úgy általánosan beszél valakivel. Jobb híján azt a hangot használja, amiről tudja, hogy beválik, ha meg kell nyugtatnia valakit.
|
|
|
|