#posztcsere lesz #kétajtós szekrény

Hasogat a fejem reggel óta, mintha csak egy láthatatlan fejszét vágnának bele újra és újra egyenesen a homlokom közepébe. Érzem a lüktetést és a vér áramlását az ereimben, halántékomon kidudorodik az ér, amit enyhítő hunyorgással kísérve tapintok ki ujjbegyeimmel.
A folyosón állok, hátamat és a fejemet a hideg kőfalnak vetem. Várok valakire, de fogytán a türelmem. Csak nem jön... Jobb lábam a gyűlő feszültségtől járni kezd, de nem hallani a cipőm kopogását az előttem elhaladó diákok zaja mellett.
A várt személy mellett arra is várok, hogy a fájdalomra beszedett pirulák hatni kezdjenek. Nehéz dolog ez, majdnem annyira, mint a táskám, ami szinte tőből szeretné lehúzni az egész vállamat. Nem elég, hogy tele van a jogi tankönyvekkel, még az edzésre összerakott mez és kviddicstalár is ebbe van begyömöszölve. Előbb lesz tartva a délutáni edzés, így még arra se lesz időm, hogy lerohanjak a Rellonba táskát cserélni.
Egy kivételével minden a táskában van. Az az egy az ütő. Sosem használtam még, csak akkor egyszer, nem gurkón. Ujjaimmal szorosan markolom, mintha félnék tőle, hogy valaki elveszi. Azt mondanám, szükségem van rá. Posztcserés edzést tartunk és a fogóból terelő mondhatni, nem az én világom, de szeretném ha Kristóf büszke lenne rám, ha már egyszer ő szervezett be.
Lassan csillapodni kezd a fájdalom, már nem érzem a halántékom lüktetését, csak a homlokomat érő csapásokat. Mély levegőket veszek, mintha az segítene és résnyire nyitott szemeimen keresztül nézek végig az embereken akik elsuhannak előttem.
Megakad a tekintetem egy ismerős, tömegben nem éppen eltünedező alakon és ijesztő viselkedésén. Minden erőmet összeszedve lököm el magam a faltól, hogy közelebb sétálva hozzá karjára fonjam ujjaimat. Szemöldököm kérdőn szalad fel, és lassan formálom meg a szavakat gondolatban...

#mutasd a táskád #itt a piros, hol a piros

Az érzékeim be vannak rozsdásodva most, hogy szinte minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne mozdítsam rossz irányba a fejem, ahonnan még egy villámcsapás szerű fájdalom is érkezhet a fejembe, mégis feltűnik Gergő és az ő érdekes mozgása.
Segítségként lépek oda hozzá, szeretném megkérdezni, jól van-e, de a szavak még nem jönnek. Remélem csak, hogy mielőtt kinyögöm, ő megfejti, mintha csak activityt játszanánk egy csapatként. Tekintetünk összeakad és miközben ő láthatóan erősen a saját maga darabkáinak összeszedésére koncentrál, én azon vagyok, hogy legalább egy választ kapjak a fel nem tett kérdésemre akár azzal is, hogy csak nézünk egymásra.
Gergő érintésére csak késve reagálok, mikor már látom, hogy sikerült úgy megállítanom, hogy a folyosó kellős közepén egy helyben ragadjunk meg. Önkéntelenül, egyensúlyomat keresve lépek egy fél lépésnyit hozzá közelebb, kezem a karjáról a táskám pántjára csúszik. Meg kell emelnem kissé, különben leszabná bal végtagom teljes egészében.
- Hm? - hümmentek vissza mikor megszólal a bőven fölém magasodó eridonos. Hüvelykujjam az említett kiegészítő pántja és a vállam közé szorul. A kíváncsiság és a megkönnyebbülés szinte egy időben jelentkeznek. Határozottan azt érzem, hogy a fejfájás kezd múlni és a gyógyszer használ. Kezdenek kitisztulni gondolataim és a hunyorgásból is képes vagyok már engedni, így kissé oldalra döntöm a fejem.
- Könyvek, kviddicstalár, zokni és bugyi... - sorolom el ha már így rákérdezett, bár nem igazán értem, miért érdekli. Biztos ma van a mi van a táskámban? világnapja, vagy tudom is én. Az is eszembe jut, hogy ebben a helyzetben - jobbomat magam előtt tartva, az ütőt szorongatva - a gurkóverő is olyan, mintha a táskámban lenne.
- Rosszul nézel ki, mi a gond? - arcom lassan kisimul, és az ütőt tartó kezemmel nyúlok bal karja felé. Ha nem állítja meg a kezem, a kérdéshez kapja az érintést is apró zavaró tényezővel...

A mellettünk elhaladó, órára igyekvő emberek felől olyan szófoszlányok ütik meg a fülem, mint a húzzatok már az útból és a menjetek szobára. Morognak, mert a jó részt elfoglalunk az útból, ezáltal lassul a forgalom. Csakhogy ez sem eddig, sem most nem érdekel.
Nem tudom levenni a szemem róla. Valami nagyon furcsát érzek rajta és próbálom megérteni. Valamiért mélyen a segíteni akarás hajt és az eszembe sem jut, hogy talán én váltottam ki belőle ezt a fajta rosszullétet. Ugyan, miért is tenném? Furcsállom, hogy az eddig rendben levő érintkezés nem zavarta, ahogy viszont az ütővel közelítek felé, hátrafelé mozdul.
Alig láthatóan emelem meg szemhéjam és ujjbegyeimet finoman érintem a karjához. Hiába kérdezek rá, mi történt vele amitől ennyire kivan, szavak nem érkeznek részéről, csak egy érintés, ami teljesen más, mint előtte. Nem mondhatnám, hogy fájdalmasan fog a karomra, de érzem az erejét annak ellenére, mennyire látszik rajta a rosszullét. Legalábbis nem tudok másra következtetni...
Csak várok. Várok arra, hogy mondjon valamit, miért érdekli a táskám tartalma és mi köze annak ahhoz, hogy mindjárt elhányja magát.
Ellenkezni nem akarok és persze nem is tudnék, visz magával azon a pár lépésen, feldöntve mindenkit aki az utunkba kerül. Sziszegve forgatom a fejem körkörös mozdulatokkal és most már nehéz tartani a táskát. Ledobom a földre és kissé megdöntöm a fejem ahogy Gergőre nézek.
Kérdése villámcsapásszerűen ér. Egész testemben meghűl a vér, arcomra az értetlenség ül ki, de érzem ahogy kiszökik belőle a vér és átveszi a sápadtság az uralmat. Pár másodperc alatt futnak át a gondolatok agytekervényeimen.
Vajon tudja? Vagy csak ezzel szeretné elterelni a saját figyelmét? Igyekszem nem a legrosszabbra gondolni amikor eszembe jut, hogy nem ártana pislogni is. Néhány gyorsabb szempilla rebegtetést követően felszusszanok.
- Egy ideje, igen - vonom meg a vállam és elkapom a tekintetem róla. Lenézek a kezemben tartott terelőütőre, ami...hát valljuk be, tartogat titkokat. Olyan titkokat, amiket nem osztanék meg csak úgy bárkivel. - Miért érdekel?

Azt hiszem, most aztán minden értetlenség kiül az arcomra. Fél szemöldököm magasabbra szalad és pislogok rá válaszokra várva. Milyen rosszullét az, amiből egyik pillanatról a másikra ki lehet gyógyulni és még...mosolyogni is tud utána?
- Fogó vagyok amúgy - vonom meg a vállam. Sosem volt annyira vonzó számomra a többi poszt, mint ez. Az apró cikesz után való kutatás olyan figyelmet igényel, hogy képes elvonni a figyelmem minden másról. Abban a néhány órában csak a kis labda és én vagyunk, na meg néha a gurkók és amnézia. Valahogy ez az utóbbi kettő nem hiányzik, de szerencsére olyan csapattársaim vannak, akik nem egyszerű szedett-vedett diákok.
Aprót sóhajtok és követem az irányt mutató kezét tekintetemmel. Bólintok, hogy persze, hisz a folyosóról is kezdenek eltűnni az emberek, nekünk is mennünk kellene. Még egy órám van indulás előtt és azt hiszem, a várva várt személy már nem fog megérkezni. Nyúlok is a földre ejtett táskámért, hogy egy újabb teherkocsi súlyával erősítsem meg szerencsétlen vállam.
Épp szólásra nyitom a szám, de Gergő megelőz. Önkéntelenül mosolyodok el, egy pillantást vetek a szavakat formáló ajkára, majd a szemébe nézek miközben átadom neki a jól megtömött bőrt.
- Igazából... Nincs kedved lelépni? Elkísérhetnél az edzésre és addig esetleg mesélhetnél erről a...rosszullétedről - igyekszem elhessegetni a kétes gondolatokat és az ezzel megszülető aggályokat. - Mágusjogom lenne, de nagyon-nagyon nincs kedvem hozzá - kissé lebiggyesztem alsó ajkam, hátha ezzel meggyőzöm arról, hogy nekem ez mindkettőnknek egy jobb lehetőség. Na meg...nála van a táskám.