Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=769366#post769366][b]Denis A. Brightmore - 2019.08.28. 10:43[/b][/url]

Félve jöttem ide a legutóbbi alkalom után, és csak remélhettem, hogy nem lesz itt a nagyon para rellonos srác, hogy megint fel akarjon szedni. Ma egyáltalán nem lettem volna hozzá hangulatban, nem mintha bármikor máskor abban lennék, de a mai egy különösen szar napnak van titulálva. Megígértem Lorinnak, hogy elmegyek vele... na, oda, de valami oknál fogva reggel a nagyobb adag gyógyszer nyert, én meg ki lettem ütve véletlenül. Meglepő ez, de nem baj, mert kurva jó volt a világomról sem tudni. Össze kellene szednem magam legalább délutánig, hogy megtartsam az ígéretem, és ne tűnjek úgy, mint aki teljesen szét van csúszva. Tehát a mai program, hogy kijózanodjak, mielőtt a húgom rájön, hogy valami rohadtul nem oké a bátyjával, hiába sejti már, mert tudni akkor sem tudja, és a sejtés egy olyan dolog, ami nem mindig nyer bizonyosságot.
Kapucnimat a fejembe húzva lépek ki a szobából, hogy se balra, se jobbra nem nézve induljak el a könyvtár felé. A legjobb módja annak, hogy összeszedjem magam és rendesen titkoljam a - valószínűleg - kialakulandó függőségemet az, ha megtornáztatom az agyamat. Dosztojevszkij kell a fejemnek, ebben biztos vagyok, így már hónaljam alá csapva a könyvet közeledek a kijelölt cél felé. A Karamazov testvérek kifog robbantani ebből az elbódult és nem e világi érzésből. És valamiért ez szent meggyőződésem. Belépek, nem köszönök, nem nézelődök, nem csinálok semmit, csak egyenest előre megyek, hogy a sorok végén jobbra forduljak, majd kedvenc ablakomban sátrazzak le, miután kitártam azt. A folyamat végeztével ülök fel a párkányra, és gondolkodás nélkül kinyitom a könyvet a közepénél. Simán jó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=770069#post770069][b]Denis A. Brightmore - 2019.08.30. 22:00[/b][/url]

Csend van. Olyan igazi könyvtári csend, amit végre valahára senki és semmi nem basz szét. Agyam zsibongása is kezd csillapodni, aminek annyira nem örülök, de Lorinért meg kell tennem. Lorinért mindent meg kell tennem, holott tudom, amióta eljött otthonról, hogy megkeressen és a testvérem legyen, sokkal erősebb, mint én valaha leszek. Nem mondtam el neki még, mert fogalmam sincs mégis hogyan kellene ezt tálalni a haldokló húgodnak. Eddig nem volt híre annak, hogy bármi baj lenne; nem is mondták, és nem is láttam. Mert Will tudja - tudnia kell -, hogy bizony a legilimencia legmagasabb foka áll a rendelkezésemre, amit ki is használok, így nem tudnak eltitkolni előlem semmit. Úgy járkálok a fejében mindegyiknek, ahogy nekem van kedvem, és ahogy én akarom, teljesen mindegy, hogy ki az. Mert már nem számít. Régen számított, hogy az életemben lévő fontos embereknek megadjam a kellő privát szférát, de ez ma már semmit nem jelent. Ha nem akarom hallani, akkor nem hallom őket, de ez nagyon ritkán fordul elő, mert mindent tudni akarok, és ha olyan az alkalom, akkor ki is akarom használni.
Kapucnimat kicsit hátra tolom, amikor kitekintek az ablakon, és éppen újra hatalmas filozofálásokba kezdenék, amikor hallok egy huppanást, majd beszédet. Hangos beszédet. Szemöldök ráncolva fordulok a hangforrás irányába, hogy kifejezzem nem tetszésemet, de amikor meglátom, hogy az egyik DÖK-ös az, akkor visszanyelem a nagyon szépen és szofisztikáltan megfogalmazott "takarodj a kurva anyádba" mondatomat. Várok pár pillanatot, abban a reményben, hogy hátha jön valaki, aki segít a lánynak, és nem nekem kell hősködnöm, hiába vagyok prefektus, de... ja, legnagyobb bánatomra senki nem jön erre. Hatalmasat sóhajtva csapom be a könyvet, amit ott hagyok és kászálódom le a párkányomról - igen, az enyém -, hogy a lány mellé guggoljak.
- Szarul nézel ki - konstatálom a tényt valószínűleg leginkább magamnak. - Vizet? - ha ennyiből nem érti meg, komolyan elsétálok és küldök valakit, akinek több türelme van ehhez. Szemeimet dörzsölve várom a választ, mert hopika, talán a hirtelen mozdulatok annyira még nem tesznek jót a fejemnek, és a látásomnak. Hogy egyáltalán megtartsam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=770275#post770275][b]Denis A. Brightmore - 2019.08.31. 21:05[/b][/url]

Prefektusi kötelességemnek éreztem, hogy megálljak és megkérdezzem jól van-e, esetleg intézkedjek, ha úgy alakul. Ha! Nem. Ez egyáltalán nem igaz, egyszerűen - ezek szerint - még én sem vagyok olyan szívtelen, hogy elmenjek egy olyan ember mellett, aki tényleg nagyon szarul néz ki. Ráadásul iskolatársam. Lány. Fiatal. És DÖK-ös. Túl sok minden jött össze most ahhoz, hogy tényleg elsétáljak mellette, akármennyire nem szeretem ezeket a szituációkat. Bármikor jöhet valami túlbuzgó fogyatékos, aki kiveszi a kezem alól, és talán ez lenne a legjobb, de ha eddig nem jött, én már semmiben nem is reménykedem.
Megilletődve hőkölök kicsit hátra, amikor megszólal. Be van tépve? Mi baja van ennek? Navinés csak nem nyúl ilyen szerekhez, ámbár ezután a megszólalás után a tököm sem tudja, hogy mit higgyen. Sitykás? Merlinre mondom, valaki jöjjön és vegye át, mert nem bírom idegileg, főleg, hogy folytatja, én pedig automatikusan felemelem a kezemet felé, hogy rendben, majd térdemre támaszkodva igyekszem lassan felállni, nehogy megint megszédüljek. Amikor megint megszólal, bocsánatot kér, én pedig ott állok felette, mint egy rendes barom, és legszívesebben felszívódnék. Erre mégis mit mondasz? Ráncolt szemöldökkel nézem a lányt egy darabig, latolgatom magamban a lehetőségeimet, de nemigen látok kiutat ebből, mert a könyvtár még magához képest is kihalt ma. Szóljak a könyvtárosnak? Az lenne a legegyszerűbb... Amikor elkezd felállni, automatikusan megfogom felkarját, hogy támaszt adjak neki, és amikor látom, hogy viszonylag stabil lábakon áll már, el is engedem. Pár másodpercig nézem még őt, mielőtt megszólalnék.
- Akkor kell valami? Mert esküszöm kurva sápadt vagy - lépek egyet hátrébb, hogy jobban meg tudjam nézni magamnak. El kellene vinnem a gyengélkedőre? Óha, micsoda lehetőség! Ez eddig hogy nem jutott eszembe?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=771178#post771178][b]Denis A. Brightmore - 2019.09.05. 14:37[/b][/url]

Van az emberekben egy olyan alapvető érzelem, amit szeretnek mások manipulálására, kihasználásukra használni, ez pedig az empátia. Sok ember direkt nem mutatja magát empatikusnak, mert akkor az ilyen és ehhez hasonló kellemetlen szarságokat megússza. Egy időben én is remekül elrejtettem ezt, talán tényleg nem is voltam empatikus másokkal, de bejött az életembe Cath, aki gátlástalan módon lemosta rólam az eddig olyan jól felépített álarcomat. Nincsenek érzelmek, akkor nem bánthat meg semmi és senki. Egészen addig jól is ment, amíg azon a kurva kalandon a karjaimba nem omlott az előző, igen szórakoztató éjszaka után. Mindig azt mondja, hogy ő már akkor tudta, fontos szereplője leszek az életének, de én ezt nem mondhatom el. Akkor és ott csak egy lány volt, akit megfektettem, mert sikerült, és haladtam volna tovább az életemben, de nem hagyta. Jött, belerángatott a faszságaiba, még akaratán kívül is elérte azt, hogy annyira megszeressem, hogy mindent feladva elvegyem feleségül csak azért, hogy megússzon egy kényszer házasságot. Így is kényszer, nyilvánvalóan, de legalább velem, a legjobb barátjával, a szerelmével. Mert még mindig szerelmes, és baszki, mennyire jó érzés, hogy egy olyan valaki szeret feltétel nélkül, aki nem a családod. Sok minden elmondható rólam, de az nem, hogy mindig készségesen és szeretettel telien álltam Cath-hez, mert hazugság lenne. Sokszor megbántottam, sokszor bántam vele gusztustalan módon, hogy még mindezek után is szeressen, és ő tényleg megtegyen azért mindent, hogy nekem jó legyen. Megmentett önmagamtól, mert bár a gyógyszereimet ugyanúgy kell szednem - mostanában valahogy több is lecsúszik a higgadt idegállapot miatt, khm -, a démonjaim sosem alszanak. És ez lett majdnem a vesztünk. Mert azzal, hogy majdnem megöltem, én is sokat vesztettem volna. A tudat egész életemben elkísért volna, hogy én öltem meg, hiába ő volt a makacs, mert akkor is én tettem volna.
Fejemet kissé megrázva esik pillantásom a már előttem álló lányra. Próbálom helyre rakni a gondolataimat, és figyelni, hogy valóban minden rendben van-e, de valamelyest a szín is visszatért arcába, stabilabban áll, már nem tűnik úgy, mint aki mindjárt össze szeretne esni megint.
- Oké - szűkszavú válasz, de talán elég arra, hogy tudja; megértettem, minden rendben, szóval mehet ő is amerre szeretne meg én is. Esetlen intek felé egyet, majd könyvemet felvéve a párkányról mászok fel ismét, hogy elfoglaljam eredeti helyemet, és folytassam a kijózanodást. Ismét másik oldalnál nyitom ki a könyvet, de minta tényleg itt tartottam volna kezdem el olvasni, immár - remélhetőleg - nyugalomban.