Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=498105#post498105][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.20. 13:29[/b][/url]

Utoljára öt évvel ezelőtt járt bálban, akkor a haverok és a pótolhatatlan közös emlékek csalogatták vissza franciaországi anyaiskolájába, és persze, szó se róla, azzal is tisztában volt, hogy Célestine végzős, táncolni fog, amit nem hagyhat ki, látnia kell. Annyi éven át figyelte őt, dörömbölt az ajtaján, de hiába, az végig zárva maradt előtte. Az utolsó este azonban másként alakult, igazán gyümölcsöző volt, és ő végre learathatta a jól megérdemelt babérokat. Igaz, akkor még nem tudta, hogy mit, hogy kit köszönhet még annak az estének, de ma már hálás érte. Végtére is, még egy gyereke nem lesz, és ha nincs Célestine, és nincsenek a bódultságért felelős italok, akkor soha nem tudja meg, milyen csoda is valójában egy gyermek. Hogy milyen csodálatos Fleur.
Bőven munkaidő után, Jared-től egy hirtelen kézfogással válva el siet a falu nyáresti, kellemesen meleg utcáin. Ma jelenése van, egy újabb fontos pillanat érkezett el az életében, egy újabb bál, amit nem hagyhat ki. Bár ebből az estéből akkor sem születhet új élet, ha túl izgatóvá, s vele együtt túl hosszúra nyúlik, a távolban felsejlő kastély világító ablakaira pillantva ereit így is kábult izgalom tölti el.
Nem tudja, hogy mire számítson, hogy mi lesz ezután; Katherine elballag, ki tudja hova akar menni, mik a tervei, hogy azokban helyet kap-e egyáltalán ő?
A folyosók fiataloktól zsongnak. Most érzi csak igazán, éppen köztük haladva, hogy nem ide való, és talán amellé a lány mellé sem illik, akit úgy akar.
- Elnézést - komor hangon tör utat az ajtóba tömörülő, hamarosan kezdődő táncukra készülő bohém párok között, s fejét közben már ide-oda fordítgatva, élénk tekintettel keresi Katherine-t. A többiek egyáltalán nem érdeklik, egyik csinosan öltözött lányt sem nézi meg, nem törődik semmivel, még azzal sem, hogy őt esetleg kinézik innen.
Aztán megpillantja a fal mellett álló, fehér ruhás éjlényt. Akaratlanul is megtorpan, ajkait mély lélegzet után kapva szívja be, fejét félrebiccenti. Annyi mindent szeretett volna mondani, hivatali óráiban, és az út során is ezernyi gondolat meg kérdés keringett a fejében, de most, meglátva a lányt, minden odalett.
- Kint van a combod - elegánsan, a viszontlátás jóleső mosolyával köszönti a barnaságot, jobbjával - a nyilvánosság előtt először - ér derekához. Érintése még ruhán keresztül is áramos, tenyere, ujjbegyei zsibbadnak. - Ne haragudj, hogy késtem. Minden rendben? Izgulsz? Káprázatos vagy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=498137#post498137][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.20. 14:22[/b][/url]

Idegesen pillant körbe, majd, ahogy Katherine keze vállára csúszik, és hűvös bőre nyakához ér, tekintete azonnal visszatalál arcához, őt néző, mosolygó szemeihez. A nő ajkai apró, biztató csókot lehelnek borostás fizimiskájára, és ő egy pillanat töredéke alatt dönt úgy, hogy nem vesz tudomást a körülöttük lévő fiatalokról, hogy nem rontja el a lány megismételhetetlen végzős bálját olyan felszínes és kicsinyes dolgokkal, amikkel még minden bizonnyal találkozni fognak közös életük során. Már ha egymás mellett döntenek, egymást választják, és őszintén megválaszolják azokat a kérdéseket, amelyeket a ma este még tartogat számukra.
- Kis túlóra - mondja mellékesen, és a nőt derekánál húzva magához közelebb, sajátjaként, az övéként csókolja meg. Szemeit lehunyja, keze Katherine meztelen combjára siklik. Elég egyetlen érintés, hogy olyan hatalmas erők kezdjenek benne munkálni, amik ellen már most tudja, képtelen sokáig kitartani. Ujjai megremegnek, szíve hatalmasat dobban. Gondolataiban válaszért könyörgő kérdőjelek, közeli, s távoli jövő egyszerre van jelen.
Aztán felhúzza a kezét, és elválik a végzős lány ajkaitól. Kinyitott szemei soha nem látott izgalomról, boldogságról, félelemről, megannyi érzés keverékéről üzennek.
- Az utolsó táncot nem egy másik ballagóval szeretnéd ellejteni? - kérdezi meglepetten, és a színpad felé pillant. Na, erre nem számított. Tanult néhány táncfajtát, még évekkel ezelőtt, mikor a saját ballagókeringőjére készült, de koránt sem biztos abban, hogy szeretne felmenni oda, és belerondítani a begyakorolt képbe. - És ha utána, idelent, mint egy elballagott, felnőtt nőt kérnélek fel az első táncra?
Szája szegletében sejtelmes mosoly játszik, szemöldökei kérdőn szaladnak fel. Keze egy percre sem engedi el a fehérbe öltözöttet, hol takaratlan karját simogatja, hol hátán szánkáznak ujjai. Furcsán, szokatlanul ellentétesen érzi magát, mintha egyszerre lenne zavarban, és állna magabiztosan Katherine oldalán. Közben pedig kiirthatatlanul, minden létező zsigerében érzi, hogy jó helyen van, pontosan ott, ahol lennie kell. Az érzései felett értetlenül pillant a tömegbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=498158#post498158][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.20. 15:15[/b][/url]

Olyan számára ez az este, a végzős bál, mint egy mérföldkő, egy vízválasztó, ami súlyos erejével meghatározza élete további alakulását, az ezt követő összes többi napját. Az utolsó tánc még az iskola kötelékében tartja az éjlényt, az első viszont már feloldozza minden addigi kötelessége alól. A férfi ott már mint egy szabad, végzett diákot ölelheti magához Katherine-t, s úgy táncolhat vele, hogy többé nem nehezedik rá az a mindig fojtogató, láthatatlan nehezék, ami minduntalan azt sulykolta belé, hogy ez helytelen. A lelkiismerete felszabadulhat, a gátlásai, akár a széttört bilincs, végleg lehullhatnak róla.
- Az első, és minden azt követő - mosolya mögött komoly szándék tornyosul, amit nem biztos, hogy bárki felismerne, viszont Konstantin tudja, hogy a zakójába kapaszkodó nő észreveszi. Érzi és érti.
A nő kérdésére elválasztja szürkés szemeit a tömegtől, és visszafordulva hozzá, mély, csendben faggatózó szempárjával találja szemben magát. Elmosolyodik. Tekintete a barnaság vállára, fedetlen kebleire esik, keze egy kósza mozdulattal simít végig alkarján. Közelebb húzódik hozzá, átöleli vállait, állát óvatosan hajába engedi.
- Senki másért nem jöttem volna ide - suttogja, hangja ilyen halkan csak nehéz morgásnak hathat. Érti a kérdés mögött megbúvó szándékot, érzi annak beláthatatlan mélységét, de úriemberhez méltón éppen csak arra válaszol, amire az elsődlegesen irányult. Szavait azonban úgy válogatja meg, hogy abból Katherine ugyanúgy mindent érteni véljen, pontosan úgy, ahogyan ő az előbb.
- És mondd, amit a vízesésnél kértem tőled, hogy érzed, képes leszel betartani? Megtudod ígérni, hogy soha többé nem tűnsz el az életemből? - keze megszorítja az ölelt vállat, szája megremeg. Még nem meri elengedni a nőt, mert fél annak őszinteségétől, az esetleges válasz jelentőségétől. Nagyot nyel, s közben izgatott, apró levegőket vesz a samponillatú fonott fürtökből. Szemeit lehunyja egy pillanatra, majd felsóhajtva elengedi a lányt, és éppen annyira távolodik tőle, hogy belenézhessen az óceánokba.
Ott vannak most, ahol a part szakad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=498204#post498204][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.20. 16:35[/b][/url]

Tudja, hogy egyszer el kell engednie Katherine-t, és talán pont ezért nem engedte mostanáig közel magához. Elutasító volt, megközelíthetetlen, olykor fellengzős és lekezelő. Kibúvókat keresett, más utakon indult el, csak hogy ne kelljen még csak találkoznia sem a lánnyal. Saját maga előtt is leplezte a testében életre kapó vágyakat, az esetleges érzésekről pedig egyáltalán nem vett tudomást. Nem gondolt rájuk, nem törődött velük, így azok nem is léteztek. Ó, dehogynem.
Könnyebb volt elmenekülni előlük; a lány és a hozzáfűződő mindenség elől, és élni tovább a hétköznapokat. Munka, túlóra, kapcsolatok, melyekben igazságot, biztonságot, lehetőséget keresett. Ott kutatott, ahol nem találhatott mást, csak pillanatnyi örömet.
Hogy egyszer el kell engednie Katherine-t, az nem kérdés. Sokkal inkább válasz egy soha fel nem tett kérdésre. Még most sem meri feltenni magának, mikor a nő, ha nem is pont így, de kimondta: melletted maradok, amíg te azt nem kéred tőlem, hogy menjek el. Nem tudja mikor jön majd el az a végső idő, mikor már túl idős lesz egy ilyen fiatal test mellé. Még a gondolatra is végigfut hátán a hideg, és egy pillanatra újra előbukkan mellkasában a feszült kétely. Talán nem szabad belefogni, talán ez mindig helytelen marad, bárhogy lépjen is a bábukkal, végül akkor is sakk-mattot kap.
- Akkor gyere hozzám feleségül - úgy szökik ki ajkain a rendkívüli kijelentés, a hangsúlyozatlan kérdés, mintha csak az időjárásról társalogna, vagy éppen csak egy mindennapi, lényegtelen dologról volna szó. De elég rápillantani az arcára, elég csak egyszer belenézni választól rettegő szemeibe, vagy elfehéredett szájáról olvasni. Bőréből kifut a vér, hangja egészen elhal. Soha nem akart feleségül kérni senkit. Soha nem akart oltár elé vinni senkit. Soha nem akarta megosztani magát mással. Soha nem akart család lenni. Most már azonban soha többé, egyetlen napig sem akar Katherine nélkül létezni. Tekintetét képtelen elválasztani a nőétől, bár legszívesebben lesütné őket, és csapot-papot itt hagyva, hazáig futna. Gyáván elmenekülne, mint egy megoldhatatlan probléma elől, de végtagjai olyannyira megmerevedtek, lábai egyszeriben földbe gyökereztek, hogy nemhogy futni, megmozdulni sem bír. Fehérré váló szája elnyílik, mellkasában ütemtelenül, dübörögve lüktet szíve.
- Ha majd egyszer... már nem akarsz velem lenni, szabadon távozhatsz. Tudom, hogy vannak határok, amiket nem léphetünk át, de... - összevissza, gondolkodás nélkül beszél, hol balra, hol jobbra pislogva a semmibe. Fejét gondterhelten csóválja, ezt nem így akarta, ezt nem akarta, ez rosszul jött ki...
Aztán visszapillant az előtte álló nőre, és többé nem hibaként tekint előző szavaira. Akarja Katherine-t, akarja ezt, így akarja. Oltár elé vinni, önmagát megosztani, családként élni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=498274#post498274][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.20. 21:24[/b][/url]

Hogy ott áll színes ruhában
Hogy én ő vagyok, ő meg én...


Látja a nő tekintetébe költöző pillanatnyi rémületet, a benne megcsillanó aggodalmat, s akárha tükörbe nézne, úgy figyel most rá. Az ő szemei által a sajátjaival néz farkasszemet. Szürkéi ide-oda kapkodnak az óceánszín szempár egyik-másik tagja között, miközben mellkasából, mint fogvatartott próbál kitörni a félelem. Karjai finoman reszketnek, nyakán lüktetve türemkedik ki az ütőér.
Szájából a kimondott szavak idegenül csengnek, de Katherine-t figyelve mégis valami egészen békés, eddig ismeretlen melegség lengi azokat körbe. Jelenléte megnyugtatja, és hamar meghitté varázsolja a közeget. A férfi olyan természetességgel beszél, mintha már régóta tervezte volna a lánykérést, mintha az egészet éppen ezen az estén, a végzősök bálján akarta volna véghez vinni. Csak az összeszedettség, a letérdelés, a tökéletesen felkomponált kérdés, és az előre megvásárolt gyűrű hiányzik.
A testét elöntő feszültség, és az egyre csak növekvő nyugtalanság teret nyer, már csak egyedül a válaszra tud gondolni. Ki tudja, ha Katherine szája végül nem húzódik széles, boldogságtól ragyogó mosolyra, talán tényleg megfordul, és meg sem áll a hivatalig. Élete legbiztosabb támaszpontjáig. De Katherine elmosolyodik. Konstantin a nő csodaszép ajkaira pillant, szája vigyorba szalad.
- Ahmnyra - kezd bele, de szavát nem érteni, hiszen az éjlény elzárja az érces hang útját. Konstantin elhallgat, s mozdulatlanná dermedve, végig Katherine hangokat formáló ajkainak mozgását követve figyel minden egyes kimondott szavára. Aztán, mint akit érzelmi villámcsapás ért, teste összes sejtje, a létező összes porcikája egyszerre lélegzik fel. Fülig érő szájjal puszilja meg a nő, szájára tapasztott ujját, majd magához húzva őt, már mint menyasszonyát csókolja meg.
- Nem kötelezlek semmire - ígéri, és életében most először öleli át Katherine-t úgy, hogy nem tart az elvesztésétől. Nem tart attól, hogy holnap, és az elkövetkezendő hetek során nem látja majd. Mert tudja, hogy mától minden nap látni fogja. Szorosan vonja karjai óvó biztonságába a törékenynek tűnő testet, és csak akkor engedi el, mikor észreveszi, hogy a végzősök az est fénypontjára, utolsó táncukra készülnek.
- Menned kellene - elereszti derekát, és meghatott, suta mosollyal, most már mindig itt leszek mozdulattal szorítja meg ujjait. - Innen figyellek. Aztán... mi is eljárjuk az első táncunkat.
Bár nincs ideje elmondani neki, mert mennie kell, ha nem akarja lekésni a főszerepet, de a falhoz hátrálva, csípőjét megkönnyebbülve nekivetve, csak arra tud gondolni, hogy válaszával az Averay lány milyen boldoggá is tette őt. Magában, arcára fagyott, néma mosolyával nézi a távolodót, s közben önkéntelenül is megdörzsöli jobb gyűrűsujját. Szíve lenyugvóra tér, testét hirtelen pehelykönnyűnek érzi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=499057#post499057][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.07.22. 20:55[/b][/url]

A falnak támaszkodva, bódult figyelemmel követi Katherine-t, miként a színpadhoz siet és lágyan megérinti táncpartnerét. Bár a lány még társai közül is visszapillant rá, és az arcára költöző édes kis mosoly is neki szól, még nem szívesen engedi át másnak, főként nem egy korabeli, és a tizenéves lányok körében biztosan sármosnak számító suhancnak. Az éjlény mozdulatai tökéletesek, akárha nem is betanult koreográfia lenne, hanem egyszerűen a belső, végeláthatatlan ösztön vezérelné.
Az állán sercegő borostával játszadozik, s lustán pislogva figyeli a meghatott végzősöket. Ahogy a körbe-körbe forgó ruhaszegélyeket nézi, eszébe jut saját utolsó tánca is, na meg az egészet végigzokogó partnernője, akit hiába nyugtatgatott, hiába vágott buta képet vagy grimaszolt a legváratlanabb helyzetekben, az a világért nem hagyta abba a sírást. A könnyei záporoztak, amitől az akkor huszas évei elején járó fiatalember rendkívül kényelmetlenül érezte magát, és akit a haverok emiatt később, a banketten végig azzal cukkoltak, hogy olyan rosszul táncol, hogy még szerencsétlen Abrial is elsírta magát tőle. A ma már kellemes emlékre elmosolyodik, aztán felpillant az éppen meghajló végzősökre, és felveszi a szemkontaktust a meginduló tömegben felé tartó, immáron szabad nővel.
Könnyű, sietős mozdulattal távolodik el a faltól, s kiegyenesedvén közelebb lép az emberek között hozzá lavírozó vámpírhoz. Szája szegletében mosoly bujkál, azonban mikor Katherine megtorpan, az elhalványul, s a másikat fürkésző tekintete azonmód komorrá válik. Talán máris megbánta?
Dermedten figyel, szürkéskék szemeit egy pillanatra sem veszi le Róla. Baj van? Kérdésemmel rosszat tettem volna? Talán túl korai, túl emberi volt. Talán nem is akarja. Lehet, hogy engem sem akar.
Annyira fél a nő övéit kutató íriszeitől, hogy az a lehetőség fel sem merül benne, hogy esetleg Katherine is pontosan ugyanarra gondol, amire ő is. Hogy ő is hasonlóan rémült és riadt. A vámpír tőle szokatlan bátortalansággal, egészen gyámoltalan léptekkel közeledik, mire a férfi is megindul, hogy jobbját felé nyújtsa, és a minden kétséget feloszlató kérdésre már felszabadult mosollyal feleljen.
- De még mennyire - mondja, és büszke tartással vezeti kedvesét a parkettre. Ott megállva elegánsan felé fordul, és a belé költöző kábult boldogságon át pillant le rá. Katherine hozzábújik, és ő eltekintve a szabályos keringőformától, meghitt lassúzásba kezd. Keze a vékony derékra csúszik, arcát a barnaság fejére hajtja.
- És hogyan tovább? Végeztél az iskolával, szabad vagy - enyhe izgalommal veti fel az újabb aggasztó kérdéskört. Izmai bár megfeszülnek, mozdulatai lágyak maradnak. - Külföld? Anglia? Mit szeretnél csinálni? Mik a terveid?
A mellettük egymásba bújt diákokat nézi, s közben arra gondol, hogy végtére is, mindegy milyen válaszokat kap. Ha kell, felhagy hivatalnoki állásával, ha kell elköltözik a világ végére. Mindegy, mert semmi nem függ tőlük. Semmi nem köti Bogolyfalvához. Nincs itt mása, csak egy ürességtől kongó háza, ahová esténként túlórázni és aludni tér haza. Nincs itt semmi pótolhatatlan. Egyedül csak Katherine.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=502527#post502527][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.08.03. 18:42[/b][/url]

Lassú, parkettszéli táncukkal nem tűnnek ki a tömegből. Noha vannak párok, akik elegáns keringővel szelik át a táncteret, a legtöbben mégis egymásba bújva, ölelkezve lépegetnek ide-oda. Pont, ahogyan ők. Itt és most nem mint a vámpírlány és a koros hivatalnok vannak jelen, hanem mint két egyszerű ember, egy szokványos jegyespár, akik a parkett szélének biztonságában bújnak egymáshoz.
Konstantin bódult, testét hirtelen elevenséggel eltöltő boldogságában felsóhajt és egy pillanatra megszorítja Katherine derekát. Szemeit lehunyja, arcát továbbra is a barna loknikon pihenteti. Csendes figyelemmel hallgatja őt, szavaira aprót bólint, csak hogy jelezze: nemcsak, hogy érti azokat, de egyet is ért velük.
- Kedvelem az itteni hivatalt, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a londoni pezsgés - vallja be őszintén, a szavakat éppen csak annyira hangosan ejtve ki, hogy Katherine-nen kívül senki más ne hallja őket. - Nem említettem még, mert vártam a megfelelő alkalmat, de azt hiszem... - jókedvűn felnevet, majd már egy széles mosollyal fűzi tovább gondolatát. - ...ma este borítottam minden létező programtervem. A lényeg, hogy még idén elkezdem a bírói továbbképzést. Megkaptam a levelet, letelt a próbaidő, már nem figyelnek.
Könnyedén beszél, még vállát is megvonja, de az éjlény így is tudhatja, mennyit jelent ez neki.
A minisztérium várva várt levele a napokban érkezett meg, mely szerint a férfi immáron szabadon, a különösen éles szemű, hivatali személyeket segítő külsősök nélkül dolgozhat tovább. Az enyhe büntetés miatt - amit még Katherine törvényen is átgázoló védelmezéséért, s az ezzel járó hivatalos szervek félrevezetéséért kapott - egy időre le kellett mondania az áhított bírói pályáról, de ennek ezennel vége.
Ahogy a lány, úgy ő is felemeli a fejét, és meghallgatva a lehetőséget, arcán megjelenik valamiféle tőle szokatlan, különös derű. Nemcsak vonásai, de tekintete is él.
- Majd egyszer igen. Ha kinőttük a falut, és máshová vágyunk - feleli, s közben végigsimít a fiatal nő hófehér arcbőrén. Fürkésző szemekkel figyeli, és csak arra tud gondolni, hogy mindent, ami tőle telik, és amit csak saját erejéből tud, szeretne megadni neki. Hogy ne akadály vagy gátló tényező legyen, hogy ne a problémát jelentse, hanem a megoldást mindenre. - Legutóbb, mikor visszavittem Fleur-t, Célestine azt mondta, van rá esély, hogy ide költözzenek. Akkor nem mennék. Míg Fleur kicsi, biztosan nem. Azután ki tudja? Elutazhatunk bárhová. Bejárhatjuk a világot, vagy letelepedhetünk Izlandon. Nem számít hol vagyunk.
Átható, végtelenül őszinte - s ezáltal kiváltképp sebezhető - tekintettel beszél a nőhöz. Már nem tart attól, hogy szó nélkül eltűnik, hogy becsapja vagy elhagyja. Bízik benne, és ha másért nem is, hát ezért megérte közös múltjuk pár nehéz éve.
- Akkor hozzám költözöl? - megdobbanó szívvel kérdezi, mellkasában ugyanazzal a növekvő aggodalommal, mint amit előző nagy kérdésekor is érzett.