Máris jobban indult a reggelem, amikor megláttam a faliújságon a színjátszó-kör hirdetését. Kislányos izgalom lett rajtam úrrá, mert azt hittem, hogy a mugli iskolám után már nem lesz alkalmam drámára járni. Mindig is vonzott a színház, a színpad, a közönség, ahogyan láthatom, hogy örömöt okozok másoknak a játékommal, hogy a műsor végén tapssal jutalmazzák az előadást. Nagyon szerettem nézni az emberek reakcióját, hogy milyen érzelmeket váltanak ki belőlük a látottak. Persze, kiskoromban ezt még nem tudtam annyira értékelni, és mikor tudatosult bennem, hogy erre nem biztos, hogy lesz még alkalmam jöttem rá, hogy mennyire fontos. Viszont most, hogy már idősebb vagyok és alkalmam van hozzám hasonló emberekkel játszani, semmiképpen sem szerettem volna kihagyni ezt a lehetőséget. Egy próbát mindenképpen megért, hiszen semmi veszítenivalóm nem volt. Éppen ezért reggeli után az első utam a próbaterembe vezetett. Valójában, még sosem jártam abban a teremben, talán egyszer, ezért lassú léptekkel haladtam az iskola folyosóin felidézve a helyes utat. Ahogy megláttam a terem ajtaját már tudtam, hogy jó helyen járok. Kissé idegesen nyomtam le a kilincset, azonban az érzés kicsit sem változott bennem, amikor megláttam, hogy milyen sokan ülnek bent. A diáktársaimnak szinte fel sem tűnt, hogy bejött valaki a terembe, mert éppen folyt a meghallgatás. Egy tőlem idősebb lány balettozott, de eszméletlen ügyesen. Mire találtam egy üres széket valahol a terem a közepén, már az előadásnak vége is volt és a tapsra foglaltam helyet.
- Sziasztok! – köszöntem a mellettem ülőknek, akik csak halkan motyogtak valamit miközben a kezüket tördelték az idegességtől.
Mire felnéztem a színpadra, már egy másik diák állt ott és várta, hogy megkezdhesse az előadását. Nem volt hátra más, mint várnom a soromra, és szépen megnyugodni.

Próba teljesítése

Az idő rohamosan fogyott és rendesen felugrottam, amikor nevemet mondták, olyan hirtelen ért az egész. Odamentem a színpaddal szemben levő asztalhoz, ahol a zsűri ült, és csendben fohászkodtam, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Nagyon izgultam, mert nem tudtam mi vár rám, énekelni abszolút nem tudok, és amilyen mázlista vagyok biztosan valami ehhez kapcsolódó feladatot kapok majd. A zsűri asztalához érve szépen köszöntem, és közölték velem a feladatot. Egy lapot kellett kihúznom az előttem álló kupacból, és azt kell bemutatnom, ami rajta szerepel. A legcifrább fogalmak és érzések jártak a fejemben, amiknek a bemutatása majdhogynem lehetetlen. Kihúztam, megnéztem, bólintottam. Ami elsőnek eszembe jutott, az egy gyerekkori emlék a bátyámmal kapcsolatosan, amikor nekem volt egy játékom, ami neki nem, és én sosem adtam neki oda.  Persze ezzel még sem állhattam ki, de mivel sem verset, sem pedig dalt nem tudtam erről az érzésről, tulajdonságról, így muszáj voltam ebből kiindulni. Gyorsan végig néztem a nézőkön és megakadt a szemem egy magas, barna hajú fiún. Mivel másokat is belevonhattam, ezért gyorsan odaszaladtam hozzá és egy óriási szívességet kértem tőle. Mindössze annyit mondtam neki, hogy ő most a barátom lesz, aki el akar menni valahova és én ragaszkodom hozzá, hogy maradjon velem. A többit teljes mértékben rábíztam. Mikor felmentünk a színpadra a lábaim is megremegtek, ez kemény menet lesz. Ránéztem a zsűrire és egy apró bólintással jeleztem, hogy kezdődik a műsor. A társam felé fordultam, akibe több bizalmat fektettem fél perc alatt, mint bárki másba azelőtt.
-Te meg hova mész? Nem úgy volt, hogy elmegyünk sétálni? – kértem számon a ”barátomat”, de a hangom még remegett egy cseppet.
-Sajnálom, de ma van Tom szülinapja és ez fontos – nézett rám kissé bizonytalanul.
-Miért én nem vagyok fontos?! – ha akartam volna sem lehettem volna hisztisebb ”barátnő” – Más nem lesz ott csak te?
-De, ő a legjobb barátom…
-Nekem meg TE és szükségem van rád, majd máskor bepótoljátok – legyintettem türelmetlenül.
-Akkor is el szeretnék menni – örültem, hogy nem engedett egykönnyen ő sem.
-Igen, ahogyan én is sétálni. Megígérted nekem, úgyhogy elmegyünk és kész! – próbáltam minél határozottabb lenni, és ennek érdekében az egyik kezemet csípőre tettem, amíg a másik kezem mutatóujjával a levegőben hadonásztam.
-Nem lehet mindig az, amit te akarsz! Nem lehetsz ennyire önző! – olyan hirtelen tört ki, hogy még én is megijedtem.
Az ”önző” szónál tudatosult bennem, hogy gyakorlatilag a feladat végén vagyunk, úgyhogy nem ártana valahogyan lezárni. Fejemmel alig észrevehetően a nézőtér felé biccentettem jelezve, hogy a feladata itt végett ért. Ő pedig eljátszva a sértődöttet lement a színpadról, én pedig meredten néztem az üres helyét. Bal kezemmel megfogtam a jobb karomat és fátyolos tekintettel a nézőtér felé fordultam. Hirtelen lerogytam a színpadra és csak ennyit mondtam:
-Nem is vagyok önző. Vagy talán mégis? – néztem kérdő tekintettel a semmibe, majd lehajtottam a fejemet.
Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem, miközben fölálltam és megköszöntem a nézők figyelmét. Úgy sétáltam vissza a helyemre, hogy tudtam, én mindent megtettem.

Az első átváltoztatástan


A reggeli eső okozta komorságomat hamar elűzte a tudat, hogy ma egy feladat teljesítése vár rám. Ráadásul nem is akármilyen. Még pár napja jelentkeztem a feladatra, mert jó bulinak tűnt kipróbálni magamat egy ilyen szituációs játékban. A szituáció és a karakterem adott volt, így minden más már csak rajtam és a páromon múlt. Apropó a párom, igazából még nem is ismerem csak látásból. Érdekes játéknak nézünk elébe.
Minél jobban közeledtem a próbaterem felé, annál jobban kezdtem izgulni. Végül a terembe érve egyenesen a színpad felé vettem az irányt. Egy-két diák kirakta a díszletet, ami egy padból és két székből állt. Nagyon izgatott voltam, amíg a színpad mögött álltam. Már csak két perc és kezdődik. Gyorsan végiggondoltam még egyszer, hogy mi a dolgom, magamhoz szorítottam egy elsős átváltoztatástan könyvet, s vettem egy mély levegőt. Parketta reccsenést hallottam, és tudtam, hogy a párom megérkezett. Showtime!
A függöny mögül kilépve láttam, amint a padtársam helyet foglal. Hirtelen megtorpantam, amikor láttam, hogy ki is az valójában. Remek! Így elrontani az első átváltoztatástan órámat. Dehlya… Megforgattam a szemeimet majd felszegett fejjel helyet foglaltam mellette. Szúrós pillantást váltottunk egymással.
-    Dehlya – biccentettem neki köszönés helyett.
Azonban, amint leültem az utálatot felváltotta valami, valami egészen más. A félelem és az izgalom keveréke. Mindeközben a látóterembe férkőzött egy tábla, ami a padtól pár méterre volt. A hajszínváltoztatás menete és varázsigéje szerepelt rajta. Szóval ez a mai óra feladata.
Reflexszerűen emeltem a számhoz kezemet. A gondolat, hogy a mellettem ülő ősellenségem fogja megváltoztatni a hajam színét, ösztönösen arra késztetett, hogy villámgyors manikűrt hajtsak végre a fogaimmal. És ha elrontja? Ha nem lehet visszafordítani? Egyáltalán tud bánni a pálcájával? Túl sok kérdés, túl kevés idő. Nincs mese, itt még ma varázsolni kell.
-    Én kezdem! – húztam ki magamat határozottan, bár az izgalomtól remegő kezeim másról árulkodtak.