Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833495#post833495][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.01. 09:29[/b][/url]

A cigaretta füstje lustán tekeredik az éjszakai ég felé, hogy elérve a magaslatokat, vonja fátyolos ölelésbe a csillagok milliárdjait. Feketéi komoran bámulnak bele a sötétségbe, holott régebben nem szalasztotta volna ez az alkalmat, hogy a csillagképek állását figyelje a tiszta égbolton. Könyökei a még mindig langyos korláton pihennek, a vas kényelmetlenül simul bőréhez, de nem próbál kényelmesebb fogást találni rajta. Görnyedt háttal támaszkodik, bal lába lezseren átvetve lóg a jobb előtt, míg baljának ujjai között fityeg a vörösen izzó szál. Nincs benne semmi különseges, illatát nem fűszerezi semmi, csakis a dohány maró szaga ülepszik meg az erkély zárt részén. Sosem próbálkozott korábban a spanglival, de most szinte bármit megadna érte, hogy csak egy kicsit oldódjon a feszültség a tagjaiból és a lelkét tépázó fájdalom, ami, mintha nem akarna múlni egyáltalán. Zsombi különleges csokoládéja sem hoz már elegendő megnyugvást. Azóta nem, hogy…
Csuklója moccan, ajkai közé illeszti a füstölgő szálat, ami mintha csak szabadulni akarna, billen lefelé köztük, de nem esik ki szájából. Kezét leengedve szívja meg a cigarettát, vége erőteljesen izzani kezd, miközben tüdejét szétfeszíti a torkán lecsúszó füst. Feketéit lecsukva hagyja bent, majd orrán keresztül engedi ki lassan az elhasznált anyagot. Szabadon maradt balja túr végig göndör fürtjein, majd emeli fel fejét a csillagok irányába, hogy úgy tekintsen le a jobbjában szorongatott fiolára. A Hold fénye megcsillan a sötétlila bájitalon, amiből alig fogyott még, holott már néhány napja üresnek kéne lennie. Kisvirág távozása óta ismét hanyagabbul kezeli az altatót, amit most is csak ujjai közt forgat, a korláton túl, ahol egy könnyedebb mozdulat miatt zuhanhat alá. Talán pont arra vár, hogy akaratán kívül szűnjön meg a kényszer, ami a fogyasztására sarkallná, hogy ne kelljen álomba merülnie, a kéretlen álmok közé, amik immár az ital mellett is kínozni akarják. Ujjai mégsem engednek a szorításából, mintha még volna remény, hogy felállhat a földről, ahova a körülmények taszították. Mintha még mindig hinne abban, hogy jobbra fordulhat minden, mintha abban reménykedve, hogy még számít bárkinek is…
Számít még bárkinek is a jelenléte?
A szál ismét felizzik ajkai között, lágy fénybe borítva arcát, ami már nem árul el semmit. Se fájdalmat, se szomorúságot, csak a beletörődés komorsága ül a megfáradt vonásokon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=833865#post833865][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.06. 18:12[/b][/url]

Számít még bárkinek is a jelenléte?
A gondolat fájón hasít a lelkébe és ver kéretlen visszhangot elméjében. Mélyen szívja be a levegőt a cigaretta füstjével együtt és szorít rá tincseire, hogy a kitapinthatatlan fájdalmon túl mást is érezzen. A vékony, göndör szálak megfeszülnek ujjai fogságában, fejbőre bizseregni kezd, végül egy sóhajjal ejti ki ujjait közülük. A megfáradt füst vadul tekeregve igyekszik messze tőle, hogy kellő távolságból már csak lassan hömpölyögjenek tova.
A kérdésre görcsösen kerüli a válaszadást. Tekintete a sötétséget pásztázza, próbálja a gondolatait is kitölteni vele, hogy ne kelljen szembenéznie a rideg valósággal. Évek óta alig engedett közel magához bárkit és mostanra elérkezett a pillanat, hogy egyedül találta magát az amúgy is szűkös körben. Van még egyáltalán esélye változtatni ezen? De  a legfőbb kérdés… egyáltalán akarna?
Az ajtó halk nyikorgása csillapítja el gondolatait. Feketéit lehunyva szív ismét a szálból, nem törődve a feddő szavakkal, hisz pontosan tudja mik a szabályok, azt is, hogy pontosan mennyit is hág át éppen közülük. Baljának ujjait szorítja össze az üvegcsén, megállítva lassú táncát közöttük. Míg mellé ér a lány, komótosan fújja ki ismét a füstöt és ujjai közé csippantva a szálat engedi le ajkai fogságából, hogy lazán lógassa a szakadék fölött.
Légy kedves.
Szusszanva görbül enyhén felfelé ajka, de a fájdalmas mosoly hamar tova is száll. Szeme sarkából pillant csak Bettire, akit épp csak a bentről kiszűrődő, halovány derengés enged láttatni. Pont elég. Már bárhonnan felismerné.
- Próbáld ki. - Válasz helyett nyújtja csak felé a már felére zsugorodott cigarettát, könyökét még mindig a korláton nyugtatva. Végül kissé oldalra biccentett fejjel vezeti rá feketéit, hogy láthassa a pedáns lány reakcióját. - Nem fogom elmondani senkinek. Csak próbáld ki. Utána, ha akarod, válaszolok egy kérdésedre. Bármire - rekedtes hangja azonnal elhal a sötétben. Feketéit vezeti vissza az erkélyen túli világra, míg az ujjai között tartott szál csakis akkor moccan, ha Betti érte nyúl.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834017#post834017][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.09. 15:23[/b][/url]

Mintha a csillagok is rajta gúnyolódnának. Várakozás közben feketéi mégis csak rátalálnak az égboltot pettyező fényekre, amik incselkedve pöffeszkednek a sötétség vásznán és sehol egy felhő, ami fátyolos derengéssé csillapítaná ragyogásukat. A gondolat lassan fészkeli be magát elméjébe, onnan kúszik le szívébe, hogy fájón marjon belé; ugyanilyen volt az égbolt, mikor Kisvirággal a tisztáson feküdtek. Tele apró, csillogó ékkövekkel, míg a lány törékeny ujjai az ő kezén nyugodtak. Akkor mondhatni, boldog volt. Emlékszik saját nevetésének, már idegennek tűnő hangjára. Emlékszik, hogy hogyan szorította magához, hogyan csillant meg a Hold fénye az ezüst hajszálakon. Soha többé nem fogja látni egyiket se. Se a mosolyát, se a lágy tekintetet, ahogy őt figyeli. Nem fogja hallani a hangját, ahogy Anubiszról beszél, a hitét, amit az ő szájából már-már valódinak is érezhetett. Mindent elrontott. Azzal az egy szóval, mindent.
Feketéit összeszorítva, ajkát röviden megnyalva nyel egyet, amint a fájdalom a szívébe hasít. A cigarettát tartó keze megrándul, ahogy érintené azt ajkai közé, hogy a kényszermozdulattal kitörölhesse a kéretlen gondolatokat. Ám megállja, hogy elhúzza a szálat, ami még mindig Bettire vár. Fejét ejti helyette előre és a korláton könyökölve túr ismét tincsei közé.
- Ezt mondtam - feleli rekedten, rá se nézve a lányra. Ujjai remegnek meg, ahogy egy pillanatra összeér a bőrük, majd megfosztja Betti függősége tárgyától. Lassan engedi le mindkét kezét, alkarját lezseren kilógatja a korláton túlra, úgy fordítja fejét a prefektus felé. Szemöldöke megemelkedik, ahogy kérése beteljesül, szája széle megrándul a hatást sejtve. Betti köhögése Domonkos reszelős nevetésével egészül ki, bár nehéz megmondani, hogy vegyül-e a hangjába némi jókedv is vagy sem. Talán, ha nem marcangolná a szívét percenként a fájdalom...
- Egész jól viselted. - Mindketten tudják, hogy ez nem igaz. Feketéi a leejtett csonkra tévednek, amit széttapos, megadva a kegyelemdöfést számára. Farzsebéből húzza elő a még félig teli dobozt és kipattintva tetejét húz ki belőle egy új szálat.
- Kérdezz - mondja már a cigarettával a szájában. Elsőre elpattintja a gyújtót és míg egyik kezével árnyékolja a lángot, másikkal gyakorlott mozdulatokkal kelti életre a szál végét. A doboz ismét a zsebében landol, közben hátraszegett fejjel fújja ki a füstöt a csillagokra, hátha sikerül elhalványítani a fényüket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=834316#post834316][b]Kiss-Herczeg Domonkos - 2021.07.14. 10:32[/b][/url]

Egy pillanatra képes megfeledkezni mindenről. Míg nevetése el nem hal, nem mar fájdalom a szívébe, nem könyörög Kisvirág mosolya után. Nem jut eszébe se az örökké csak dolgozó apja, se a korábbi családjához menekülő anyja, aki ezzel szinte teljesen kirázta Domonkost az életéből. Egy pillanatra még Teó sem férkőzik a gondolatai közé. Nevetése reszelős, nem az az önfeledt kacaj, aminek hallgatása is mosolyt csal mások arcára. Mégis könnyedséget hoz, abba a naiv illúzióba ringatva, hogy képes lesz tovább viselni a hétköznapok terhét ezen falakon belül. Hatalmas kár, hogy csupán egy pillanatig tart.
Ahogy a frissen meggyújtott szál maró füstje lekúszik a tüdejébe, már el is engedi a naiv ábrándot. Tudja, hogy nincs maradása, egyedül arról nincs fogalma, hogy még mire vár. A falak megfojtják, a nevető diáktársai, mintha folyamatosan gúnyolnák őt. Nem maradt senki, akinek még számítana a jelenléte, akkor pedig miért ne segíthetne egy tettel mindenkin? Ő távozik, talán bejárja a világot, a kastély pedig megszabadul egy komor jelenléttől és a prefektusoknak sem kell több büntetőmunkát kiosztania Domonkos számára. Mindenki jól járna.
Tekintete zizzen a szál felé tartó kézre. A cigarettát oldalt tartva kapja el jobbjával Betti karját és pillant le rá, közönyösen, egészen addig, míg meg nem hallja a kérdést. A komor ábrázaton a döbbenet veszi át az uralmat, majd zavartan pillant el a másik irányba, elengedve a lány kezét.
- Úgy, hogy nem veszed el tőlem. Vagy kérsz még? Akkor szólj - szája megrándul, ahogy oldalt sandít Bettire. Ám a kérdés akaratlan elgondolkodtatja. Tudna bárki is segíteni neki? Hogyan? Nem változtathatja meg senki Kisvirág döntését. Nem tudja senki jobb belátásra bírni a szüleit sem. Senki sem tud neki segíteni.
- Miért akarnál egyáltalán segíteni? - kérdi szkeptikusan, az időt húzva. Sóhajtva egyenesedik fel és megfordulva dönti csípőjét a korlátnak. Jobbjával markol rá a fémre, miközben a füstölgő szálat újra ajkai közé illeszti. Az eget kémlelve dönti hátrébb a fejét és fogával szorítja kissé össze a cigarettát, hogy ne essen ki a szájából.
- Már segítettél. Nem tudom mikor nevettem utoljára - mondja rekedtes hangon, ám teljesen őszintén. Már feladta, hogy bármi változzon. Legalábbis itt, a kastély falai között. Értékeli Betti kedvességét, ám egyetlen egy ember felületes gesztusa kevés, hogy jobb belátásra bírja.