Natalya Lauwens - lefogok bukni

Kényszert éreztem arra, hogy sétáljak. Ne túl messze a Rellontól, ahhoz túl lusta vagyok most, hogy sokat battyogjak visszafelé, de egy megfelelő helyre, ahol tudok gondolkodni. Mindenféle külső inger nélkül. Valahogy így lyukadtam ki a déli szárny erkélyén.
Gondolataim szinte rögtön előtörtek és megrohamozták az agyam minden egyes részét. Anyámék eltitkolták, hogy dimágus vagyok 11 éven keresztül. Mondom 11 ÉVEN keresztül. Miért? Ha tudom, akkor ma már teljesen ura lehetnék ennek az egésznek és nem kéne aggódnom megint, hogy mikor okozok egy számomra fontos személynek ismételten égési sérüléseket. Meg kell keresnem majd a Házvezetőnket. Ő biztos eltud majd igazítani, hogy kit keressek ilyen ügyben, hiszen mégis csak ez a dolga, nem? Segíteni nekünk. Krsztinának hiába mondtam el, ugyanannyira meg volt illetődve, mint én, akármennyire nem akarta mutatni, egyértelműen látszott rajta.
Farzsebemből előveszem a dobozt és kiveszek belőle egy szálat. Rá kell jönnöm, hogy eléggé rászoktam a dohányzásra, már nem csak néha-néha egy-egy szál van a napirendemben. A futást is elhanyagoltam, amire nem vagyok büszke, bár ez betudható a vizsgáknak. Megérte seggelni, hogy a legrosszabb is egy V lett. Anya azt írta, hogy nagyon büszke rám, bár tudnám honnan tudja, hogy jól teljesítettem a vizsgákon. Végig tapogatva a nadrágomon már sokadszorra sem érzem azt, hogy valahol enyhén kidudorodna a zsebem. A fenébe! Nem hoztam öngyújtót, amikor leesik a dolog... Te szerencsétlen. Halkan kuncogok egyet és ujjamat odatartva már szívhatom is a káros szenvedélyemet. Legalább ennyire tudom már használni.

Natalya Lauwens - megtörtént

Gondolataim mindig visszatértek arra az ominózus napra. A tűz, a szél, anyám elhaló sikkantása, amikor odaértek apámmal. Apám ordítása, amikor leesett egy égő léc a tetőről, súrolva a karját. Frederick rémült sikolya és horkantásai. Félelmem nőtt a lángokkal párhuzamosan, majd... kinyitom a szemem, érzem, hogy légzésem felgyorsult, vérnyomásom az egekben. A cigi még ég a kezemben, lehamuzok az erkélyről, amikor valaki belém jön. Ennyire nem lehet észrevenni? Pedig nem vagyok olyan alacsony termetű. Felháborító.
Lassan hátrafordulok, egyik szemöldököm felemelem, amikor az előttem álló lányra pillantok. Mármint inkább lenézek rá.
- Ne már - nyögöm, és már fordulnék is vissza, amikor elkezd bombázni a kislány a kérdéseivel. Megilletődve nézek rá, nem is értem a kérdést. Dohányzok-e? Hát nem egyértelmű? Vagy mit hisz mégis? Hogy a cigaretta csak velem jár? Valami járulék lenne? Mindig megtalálnak... mindig!
- Nem, nem dohányzok - fordulok vissza a kilátás felé. - Varázslat - felelem félszemmel rápillantva. Teljesen kiérződik hangjából a felháborodottság. Megint nem értem az okát, semmi köze nincs hozzá, hogy mit csinálok. Ha tovább idegel nem állok jót magamért, ráadásul pont nem vagyok csevegős hangulatomban.

Natalya Lauwens - miért engem?

Ignorálva az ismételt bocsánatkérést visszatérek az eredeti és aggasztó gondolataimhoz. Anyám végig tudta, hogy egy ilyen csodálatos képesség birtokosa vagyok, mégse mondta el, vagy ébresztette fel bennem még egyszer, hogy megtanulhassam irányítani. Arról már nem is beszélve, hogy a minisztérium emberei altatták el bennem a képességet, szóval nyilván már azt is tudják, hogy visszatértek az emlékeim az adottságommal együtt.
Feltűnően zavarja a füst. A lány egy mély levegőt vesz, majd ismételten rám néz. Gondolom meg kellett nyugodnia, bár itt kettőnk közül azt nekem kéne, kicsilány.
- Tessék, szívj bele - nyújtom felé a már félig elégett szálat. - Tiltólista? Ó, drága kislány, a zsebemben lévő gyógyszerek is tiltólistán vannak, mégis szednem kell őket - nevetek fel. Azt mondja nekem tiltólista. Majd én tudom, hogy az életembe mi fér bele, vagy mi sem. Vagyok annyira nagyfiú már, hogy eltudjam dönteni.
- Mert nem kell hozzá - sandítok rá félszemmel, de inkább visszafordulok. Egyáltalán nem akarom folytatni ezt a párbeszédet, de nagyon úgy veszem észre, hogy a lány kíváncsisága csak egyre jobban fokozódik. - Nem tudsz csendben maradni, ugye? - elengedek egy sóhajt, majd tenyerem felfelé fordítva egy egyszerű háromszög jelenik meg felette. Mintha Krisztinával lennék ismét abban a budapesti hotel szobában.

Natalya Lauwens - pf, remek

A meglepődés lerí a lány arcáról, amit egy elégedett mosollyal nyugtázok. Gondoltam, hogy nincs erre felkészülve, olyan kis ártatlan még az arca. A lány végigmért, próbálta nem feltűnően, de nemigen jött össze neki. Képzeletemben lejátszódik, hogy mégis mi járhat a fejében. Biztos vagyok abban, hogy a dolgokat mérlegeli, fogadja-e el avagy sem. Felemelt szemöldökkel konstatálom, hogy végül elfogadja, persze muszáj beszélnie mellé, mielőtt elvenné, nem bírja ki. Mégis mitől kéne beijednie? Amíg a cigaretta a szájában van legalább addig nem beszél, hiába csak pár másodpercről van szó. 32-es vigyorral nézem végig, ahogy elveszi tőlem, bénán a szájába teszi. Utána jön csak az igazi élvezet... könnye kicsordul a füst végett, tüdeje nem tud mit kezdeni a hirtelen jött idegen anyaggal, így a kislány heves köhögésbe kezd.
- Jól van, azért nem kell megfulladni - horkanok fel, majd óvatosan megütöm párszor a hátát, majd visszahúzódom a helyemre. - Na... cukorka ízű? - nézek le a lányra, a levakarhatatlan vigyorommal, közben átveszem tőle a szálat, amit egy szívással már el is szívok és lehajítom. - 4 éve szívom, csak nem köhögök már tőle - megfordulok, hátamat a korlátnak vetve, karomat a peremre téve nézek le a lányra.
- Semmi közöd hozzá, kislány - ereszkedem le a szintjére, hogy az arcába tudjam mondani a nyomatékosítás kedvéért. Tovább faggatózik, simán itt hagyom, minden előjel nélkül visszasétálok a szobámba és olvasok.
- Igen, olyasmi - különleges képesség? Sosem fogtam fel így, de nem is olyan rossz szó rá. Nyilvánvalóan nem egyedül vagyok eme - számomra is még - rejtélyes képesség birtoklója, mégis... valami végre különlegessé tesz. Mármint amúgy is tökéletes vagyok, de ez a pont arra a bizonyosan nagy i-re.
- Mindkettőbe beletrafáltál - mosolygok rá, állva a tekintetét. Bátor a kislány, kár lenne tagadni, csak ne legyen ostoba. Ha feldühít, nem állok jót magamért, abba biztos lehet. A semmiből nyúl és kapja el a karomat, rögtön hozzá is érve a tenyeremhez.
- Ne é... így is jó - mosolygok, amikor már beleér és rögtön vissza is húzza a kezét. Szememet megforgatva tüntetem el a háromszöget és a lány tekintetébe fúrom sajátomat. - Most boldog vagy?

Natalya Lauwens - eh...

Nagy karmozdulatokkal és túlaffektálva hessegeti el a még ott ténfergő füstöt. Soha nem értettem, ha valakit ennyire zavar, akkor miért jön oda beszélgetni? Nem kell feleslegesen erőltetni ezt a csevegést témát, ha végig azt ecseteli nekem, hogy mennyire utálja a szagát, az ízét és milyen egészségtelen. Na ne mond! Tudom, és mégis csinálom. Tudod mi ennek az oka, kislány? Hogy k*rvára leszarom mások véleményét.
- Az egyik legrosszabb, ami történhetett velem - suttogom alig hallhatóan, mégis remélem, hogy a lány meghallja, és fel is fogja, hogy nem akarok erről többet beszélni. Gusztustalan, hogy immár ki tudja hány éve, de gyógyszerek tarják kordában a dühömet és a pánikomat.
- Azért tűnt el, mert hozzám értél és megzavartál a koncentrálásban - közlöm vele a tényt. Még egy sima háromszöghöz is hatalmas koncentrációra van szükségem, hiszen - sajnos - ennyire nem vagyok az ura még ennek a hatalmas erőnek. - Ha hozzáérsz a háromszöghöz, megégsz. Így jobban jártál. - engedek meg magamnak egy enyhe félmosolyt. - Dimágus vagyok. Ez azt jelenti, hogy a négy alapelemből - elvileg - uralok kettőt. A levegőt... - enyhe szellővel borzolom össze a lány haját. - ... és a tüzet, amit az előbb láttál. - informálom a mellettem állót. Nem mintha én nagyon érteném, hogy pontosan ez hogyan és miért lehetséges, de majd megkeresem az illetékest és mindenre fény derül, reményeim szerint.
- Kiengesztelni? - emelem fel egyik szemöldököm. - Miért kéne?

Natalya Lauwens - ne vesztegess meg

A lány a bunkó és nemtörődöm modorom ellenére is érdeklődő és kíváncsi. Valamiért nem visz rá a lélek, hogy elküldjem, ne beszéljen tovább és hagyjon magamra. Talán nem is annyira a magányra, mint a társaságra vágyok. Lehet jó lenne kitörni a hétköznapokból. Az összes vizsgámat teljesítettem, haza kéne mennem. Legalább pihenés mellett megtudnám beszélni a szüleimmel ezt az egész dimágus dolgot. Biztos vagyok benne, hogy sokat segítene a lelki nyugalmamon. A lány megenged magának egy mosolyt, amikor a tőlem származó kis szellő összeborzolja a haját. Milyen kis ártatlan, meg kell zabálni!
- Lehetséges, de még nem tudom irányítani, így kipróbálni sem igen szeretném egyelőre - válaszolom a feltett kérdésre, de el is gondolkodtat a kérdés. Igaza van... ha megtanulom uralni az elemeket, amiknek birtokosa vagyok, hatalmas erőre teszek majd szert. Addig nemigen kéne használnom, tudatlanságom rossz dolgokhoz vezethet.
- Ha ez vigasztal bírom a palacsintát - nevetek fel őszintén. A gonoszkodására felemelem egy kicsit a szemöldököm. Szinte majdnem biztos voltam, hogy Navinés a kislány, de ezek szerint annyira nem jók a megérzéseim.
- Nem, bocs - hátra sem nézve a lányokra válaszolok, nem fejtem ki, nem magyarázom meg. Semmi kedvem szórakoztatni a kiscsajt a képességgel, amit még én sem ismerek eléggé ahhoz, hogy tudjam használni rendesen.
- Benned kit tisztelhetek? - kérdezek vissza, nem foglalkozva túlságosan a nevem iránti érdeklődéssel.

Natalya Lauwens - csak ne beszélj

Egyik szemem a magasba szökik a lány érett és megértő kijelentésén. Talán annyira nem is butácska, mint elsőre látszik, ha nem kellett bele mennem a részletekbe, miért is nem akarom nagyon használni ezt a képességet. Hv bácsival való konzultációm után, majd az illetékes tanár felkeresését követően döntögetek neki fákat, ha úgy akarja, de egyelőre maradjunk a háromszögnél. Köszi!
- Elfogadom - bólintok egy aprót, szemem közben lehunyom. Rögtön az ominózus este képei ugranak be sorba, gyorsan fel is pattannak a szemhéjaim. Szememben talán kívülről nem látszik semmi - ebben bízom -, azonban én érzem a félelmet és a bűntudatot magamban. Mintha rossz fát tettem volna a tűzre - ohohóóó, micsoda szójáték kérem szépen - még kisgyerekként és azóta is mardosna miatta a bűntudat, mert nem kértem bocsánatot a szüleimtől. Felemésztő érzés és egyáltalán nem kellemes.
- Nem fogok egy kislány kedvéért szemétkedni - csinálok idézőjelet a "szemétkedni" szó köré ujjaimból. Valóban nem fogok, majd ah kedvem tartja. Alapjáraton egy bunkó vagyok, miért kéne még rátennem egy lapáttal? Így is tökéletes minden, ahogy van, mintha törvénybe lenne iktatva, hogy azért, mert nem vagy hajlandó egy gyerekes csínybe részt venni, máris beszari vagy. Óóó, ez az édes kislány, ha tudná, hogy mennyi mindent csináltam és/vagy történt velem az életemben, nem lenne ilyen kihívó a tekintete. Fülét-farkát behúzva futna vissza a házához, hogy bebújjon paplanja alá és elgondolkodjon jó emberrel húzott-e ujjat. Elmondom most, hogy megelőzzük a félreértéseket: NEM, egyáltalán nem húzna jó emberrel ujjat.
Hitetlenkedő tekintetem remélem mindent elárul neki avval kapcsolatban, hogy feljegyzéseket akar készíteni rólam és a képességemről. Ez a lány biztos vagyok benne, hogy nem százas. A nevemért cserébe loholna a nyomomban, hogy - bizony - minden kérésemet teljesítve, mert - kár lenne tagadni és hazudni sem szoktam (annyit, mint kéne) - biztos vagyok abban, hogy kihasználnám a kislány minden megmozdulását.
- Denis vagyok, báránybőrbe bújt farkas, nem követheted az erőm, és felőlem bárkinek mesélhetsz bármit - zárom rövidre ezt a dolgot. Gondolom nem kell magyaráznom hosszasan, hogy egyáltalán nem hiányzik az, miszerint egy kislány loholjon a nyakamban. Te szent ég! Még csak az kéne nekem, egy nyugodt pillanatom nem lenne.
- Vegyél ki néhány könyvet evvel kapcsolatban, legalább olvasnál és engem sem nyaggatnál - mosolyodom el, miközben tekintetem jelentőségteljesen az övébe fúrom, miképpen essen le neki a dolog semmi szükségem a túlbuzgóságára. Idegesítő...

Meurice

Meurice

Meurice

Meurice

Meurice

Meurice