Chuck Welch

A sötét égbolton feltűnt a Hold a csillagokkal együtt, gyönyörű látványt nyújtott. Azonban eléggé hűvös volt, ezért nem ajánlatos rövidnadrágban és ujjatlanban flangálni, különben megfázhat az ember. Aminek nem igazán örülne, ugye? Habár a diákok lehetséges vágynak erre, hiszen akkor nem kell bejárniuk órákra, ami számukra csupa jót jelent, kivéve, ha túlságosan lemaradnak. Enyhén még a szél is fúj, így a kis tavacska hullámzik. A látkép mesébe illő.
Ó, nocsak, nocsak. Valaki éppen a partra evickél. Mégis ki az az elmebeteg, aki ilyenkor pancsolni akar a tavacskában? Már látom is! Ja, ő csak Aniella. A kis sellő újra ember, elvégre leszállt az éj. Anyaszült meztelen igyekszik a ki a vízből. A lábait már úgy ahogy tudja használni, ezért beletelik egy kis időbe, mire a szárazföldre ér. Mikor már a talajon ül, lassan, óvatosan felegyenesedik és  elindul a bokorhoz, ahol a ruhái találhatók. Kicsit szúr a lába, de már megszokta. Már több éve ember éjjelente, ám valami oknál fogva mindig fáj a lábikója. Rövidesen ruháit is magára kapja. Tehát egy hosszú, ódivatú, trapéznadrágot, ami nem igazán áll jól neki, azonban ezzel kell beérnie. A fölsője egy számára hatalmas sárga pólóból és ugyanekkora kék kapucnis pulcsiból áll.
Sóhajt egyet és letelepszik az egyik fa tövébe. Halkan dúdol, egy gyönyörű nótát, aminek a címét ő sem tudja. Édesanyjától tanulta, mikor még pinduri volt, azóta nem ment ki a dallam a kobakjából.

center]Chuck Welch

Magányosan üldögélt a hideg talajon, fejét a fának hajtott, lábait kinyújtotta és dúdolt. Miközben halkan énekelgetett káprázatos hangján végig simított a combján. Szőke haja szemébe lógott, de különösebben nem zavarta. A dalra koncentrált, míg valaki meg nem zavarta. Kissé megijedt, megrezzent. Azon nyomban arrébb csüccsent, persze csak pár centitvel arrébb helyezte le popsiját. Szőke rakoncátlan tincseit megigazította, s gyönyörű kék szemeivel ránézett a srácra. Orra kicsit megrezdült, miközben egyik szemöldökét felhúzta. Elég érdekes jelenség volt számára a fiú. Még sosem látott ilyen embert. Tele van furcsa rajzokkal a karja, a füle pedig lyukas volt. Nem ismeri a tetoválás és a fültágító fogalmát, ezért meresztette ennyire a szemeit. Miután túl tette magát ezen felállt és a fának hajtotta testét, ugyanis a lába még mindig fájt, de ebben a pózban mégsem szúrta annyira. Csak most vette észre mennyivel magasabb nála az ismeretlen, idősebbnek is tűnik. Szóra nyitná a száját, de aztán ráharap az ajkára. Nem szeret az emberekkel beszélni. Annyi ocsmány dolgot hallott már róluk a rokonaitól, hogy inkább messze elkerülné őket. Ám ha távol vannak szereti őket figyelni. Szinte mindennap valami újat észlel.
 - Nem, nem tanultam... Így születtem - válaszol halkan, magas, selymes hangján. Eztán egy halovány, kissé bizonytalan mosolyra húzódnak ajkai. Kicsit izgul, zavarban van, ezért ujjair tördelni kezdi. Ez az egyik legidegesítőbb szokása, ám képtelen nem csinálni ilyen helyzetekben. Csak párszor futott össze emberekkel, de olyankor nem igazán mert beszélni, inkább elrohant. Azonban most ezt nem teheti meg, nincs hova futnia. Eddig a földet bámulta, ám ekkor felemeli az arcát és a srác szemeibe néz. Nem tudja hogyan kell beszélgetni, mit kell kérdezni, szóval elég kellemetlenül érzi magát.
 - Khm... Szeretnéd, hogy folytassam a dalt? - kérdezi kedves kis hangján. Reméli igennel felel a fiú, ugyanis ötlete sincs miről tudnának csevegni. Voltaképpen ő nem is szeretne kommunikálni a sráccal, arra vágyik, hogy egyedülj hagyja, bár ezt nyilvánvalóan nem mondhatja neki.

Várkonyi Arnold   

7 óra. Ez bizony azt jelenti, hogy Aniella hamarosan újra lábakat növeszt, s ki kell ülnie a partra. Akár maradhatna a vízben is, ám lábikóival még nem tanult meg úszni. És őszintén szólva, ő nem is akar megtanulni. Néha azt kívánja bárcsak ne lenne ez a képessége, csakhogy így született, és ez nem olyan, mint a mesékben az átok. Ezt az igaz szeretettel nem lehet megtörni. Semmivel sem. Ám már nagyjából elfogadta a dolgot.
Egyébiránt egész nap a stég közelében lubickolt, s nézte meg hallgatta az embereket.  Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy egy jóvágású srác a nyelvével egy csinos lány szájában kutakodott. Ezt nem igazán értette, de rendkívülien gusztustalannak találta. Így hát inkább visszaúszott barátnőihez, akiknek ezt elújságolta. Ők kacagtak egyet, vagy meresztették a szemüket. Esetleg ha lett volna szemöldökük még azt is felhúzták volna. Aniella ilyet még sosem látott. Az emberek sűrán ölelgetik egymást, de ilyet... Megrázta fejét, majd tova úszott barátnőivel.
Jelenleg tó fenekén található barátai társaságában. Az emberekről mesél nekik, míg lábai meg nem jelennek. Reménykedik benne, hogy most sem fut össze egy alakkal. Mindig olyan hülyén érzi magát, beszélni alig mer, inkább énekel, az jobban megy neki. Egyébként nincs a tervében az, hogy felfedezi a falut. Pusztán bátortalan bemerészkedni.
Közben barátaival a vízfelszíne felé veszik az irányt. Arra várnak, hogy besötétedjen, s Aniellának megjelenjenek a lábai.

Várkonyi Arnold

Nem kell kitűnő hallás ahhoz, hogy valaki felfedezze a tavacskából kiszűrődő zajokat. Mivel varázsvilágban vagyunk senki sem lepődhet meg azon, hogy a tóban bizony sellők keltik a morajt. Úgy látszik a padon fekvő srácot sem érdekli különösebben ez a kis zaj.
Aniella és barátai pedig a vízfelszín közelében játszadoznak, és beszélgetnek. Ők is tudják, hogy perceken belül valóban lemegy a Nap és akkor el kell búcsúzniuk barátnőjüktől. De addig is szóval tartják. Ha ellátnának a padig, akkor bizonyára kibeszélnék az ülőalkalmatosságon lévő fiút.
Az idő hamar elrohant, Aniella szinte észre sem vette, hogy immáron lábai vannak. Társai segítettek neki, egészen a stégig húzták magukkal. A lány minden erejét összeszedve feltolta magát. Ez a művelet elég hangos volt és sokáig tartott. Roppantul reménykedett benne, hogy az ismeretlen fickó nem akar segíteni neki, különben meglátja a csupasz testét, ugyanis a leányzónak ilyenkor fel kell ám öltöznie. Bizony, ő nem olyan, mint a mesékben a hableányok, ha átváltozik rajta nincsen azonnal gönc. Lábai most is fájnak, mintha ezer tű szúrná, de lassacskán megtalálja azt a bokrot, ahova ruháit rejtette. Ha a srác nem tűnik fel, akkor felöltözik. Nyakába ott lóg - mint mindig - a kavicsokból álló nyaklánca. Ma éjszaka egy térdnadrág és egy kicsit nagy sárga póló került rá. Szegénykét ha valaki meglátja, haladéktalanul tovább halad, túl szegényesnek találják. Persze ennek Aniella csak örül, legalább nem kell szóba elegyednie idegenekkel.
Halad egy kicsit, ám megpillant egy srácot a padon. Sóhajt egyet, majd elindul felé. Úgy gondolja itt az ideje barátkozni valakivel. Meg kell szoknia az embereket, nem maradhat minden áldott éjszaka csak a tavacska közelében. Be kell mennie a faluba, szüksége van egy kis izgalomra. Azonban először valakit meg kéne ismernie. Ez egy tökéletes alkalom. Odabiceg hozzá és kedvesen rámosolyog. Angyali hangján megszólal:
 - Szia. Leülhetek? - teszi fel kissé bátortalanul a kérdést. Megigazítja gyönyörű szőke haját, s kék szemeivel a srácot nézi végig. Elég jóképűnek találja, de idősnek tűnik számára.

Várkonyi Arnold

Aniella fizikailag totálisan gyönge, nem lenne csoda, ha nem tudna felmászni a stégen. Azonban sikerül feljutnia, igaz, hatalmas zajt keltett, ám ő ezt szinte nem is észlelte. Viszont próbál minél előbb felöltözni, mert nem szeretné, ha bárki is meglátná pucéran. Szörnyen érezné magát. Őnem veszi észre a srácot, aki csak egy pillanatást vetett rá, majd el is kapta a tekintetét. Micsoda úriember. Aniella kis idő elteltével felöltözve lép elő. Hiába kopott a farmer térdnadrágja, s egy számmal nagyobb a pólója, ma roppantul csinosan néz ki, nem úgy, mint az ódivatú trapézgatyájában. Abban a ruhadarbban förtelmesen fest. Haját kicsit megigazítja, aztán vesz egy mély levegőt. Csigatempóban lépeget az idegen felé. Az ismerkedés nem szerepel a kedvenc tevékenységei listáján. Ám valahol el kell kezdeni, és ez az éjszaka pont tökéletes lesz. Miközben egyre közelebb ér a kiszemelt személyhez azon kezd morfondírozni miről beszélgessen a sráccal. Egy kérdés sem születik meg a fejében. Sokszor hallotta már az embereket beszélgetni az időjárásról és az iskoláról, ám ezeket ő nem tartja fontosnak. Nos, nincs több másodperce, ugyanis megérkezett a padhoz. A fiú előtt álldogál a sajgó lábain, sugárzik belőle a bátortalanság. Halkan, csilingelő hangon teszi fel első kérdését. A kedvesnek tűnő ismeretlen fiú arrébb csusszan, sőt, még a pulóverét is felajánlja. Annyire nincs hideg - igaz, a lányok általában jobban fáznak, mint a fiúk - és nem is szeretne élni az ajánlattal, ezért megrázza a fejét, majd mosolyogva ennyit mond:
 - Nem, köszönöm, egyelőre megvagyok pulóver nélkül - továbbra is aranyosan mosolyog. Ez jól áll neki. Tarkóját megvakarja, aztán elhelyezkedik a padon. A legvégében foglal helyet, még véletlenül sem akar túl közel kerülni a sráchoz. Lábait felhúzz, s térdésre teszi kicsi kezeit. Íriszeivel Arnoldot figyeli, s közben választ ad a kérdésre. Bár előbb azon agyal, hogy a rendes nevén mutatkozzon be, - amin bizonyára csodálkozna - vagy kitaláljon magának egy nevet. Mivel gyűlöli a hazugságot...
 - Engem Aniellának hívnak - böki ki. A Zornaniát nem teszi hozzá, különben a srác furcsán meresztené a szemeit, Aniella így gondolja. Ujjával a térdén köröket ír le, s közben az ajkát harapdálja, kicsit kényelmetlenül érzi magát, totálisan feszült és ezen nem igazán tud változtatni. Az égboltot kezdi fürkészni, varázslatosnak találja.
 Szereted bámulni a csillagokat? - végre nem egy erőltett kérdés szökött öi a szájából, erre valóban kíváncsi volt. Akár azt is kérdezhette volna, hogy mit keres itt, hány éves, diák-e, szereti-e a halakat. Nem, nem, nem, ezt tényleg azért kérdezte, mert érdekelte. Haladás.

Várkonyi Arnold

Nem szabadna ennyire félnie Aniellának, noha érthető szendeségének oka, azonban ettől fügettlenül elengedhetné magát. Legalább egy kicsit. Egyébként egyelőre nem fázik, viszont ha tovább maradnak, akkor bizonyára libabőrös lesz és akkor szüksége lesz a meleg pulóverre. Csakhogy eszében sem lesz elkérni azt a ruhadarabot, ahhoz túl bátortalan. Pedig valahogyan meg kéne változnia, különben az összes ember csak gúnyt fog belőle űzni. Ezt ő is érzi, s a srác arcáról az értetlenséget is le tudja olvasni. Biztosan azt gondolja: Ez a lány mégis miért tart ekkora távolságot. Aniella nyel egyet, felkel. Nem, nem szeretné itt hagyni a fiút, csak mellé ül. Mármint szorosan mellette foglal helyet. Valójában mégsem, kicsit arrébb csusszan, a válluk épphogy nem ér össze. Azon morfondírozik, hogy talán kicsit kedvesebb arcor is vághatna, hiszen az arckifejezéséről le lehet olvasni azt, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Pótcselekvésként dobolni kezd a lábaival, nyilvánvalóan csak halkan. Mikor a fiú elmosolyodik, ő is ezt teszi, bár inkább csak megrándulnak ajkai. Muszáj lesz végre mosolyognia, mit fog róla gondolni Arnold? Bizony, az imént megtudta a nevét a fiúnak. Arnold Aniella nevét még egyszer elismételte, s kijelentette, hogy szépnek találja a nevét. Erre Aniellának egy igazi mosoly szökött az arcára. Viszont Aniella nem tud mit mondani, semmi nem jut eszébe. Kicsit szégyelli is magát a kínos csend miatt. Végül feltesz egy őszinte kérdést, mire őszinte választ vár. Meg is kapja, sőt, Arnold hosszan válaszol neki, aminek csak örülni tud.
 - Igazad van - helyesel Aniella aranyos hangján. - Igen, én is szeretem nézni a csillagokat.
Alapvetően Aniella nem arra született, hogy cseverésszen az emberekkel, ezért megy neki ilyen nehezen. Épp elég hülyén érzi magát amiatt, hogy alig mond valamit magáról, mintha valami titkolni valója lenne. Jó, van is neki. Kezd fázni. Összedörzsöli a kezét, aztán Arnoldra néz, aztán a pulcsira, végül szemeit Arnoldon pihenteti meg. Újra mosolyog.
 - Öhmm... Azt hiszem mégiscsak felvenném azt a pulóvert - megfogja a ruhadarabot, belebújik, aztén feláll és megigazítja magán. Nos, hatalmas rá, kb. a combja közepéig ér. Viszont jól áll neki és meleget ad. Ha már áll nem akar visszaülni, inkább megtornáztatja lábait.
 - Volna kedved sétálni velem? - kérdezi kedvesen. Ő roppantul örülne ha Arnolc igennel válaszolna. Hátha járkálás közben eszébe jut egy-két téma.

Várkonyi Arnold

Aniella és Arnold egy nem igazán érdekfeszítő témát boncolnak. Szerintem az emberek 10%-a cseveg a csillagokról és az égboltról. A többiek bizonyára találnak más közös témát, ami még élvezhető is lehet. Azonban Aniellát érdekli a dolog, meg is kérné Arnoldot, hogy meséljen még, de inkább hanyagolja a témát. Attól tart, hogy az új ismerőse valószínűleg nem erről akar dumálni. Halvány lila gőze sincs milyen témát hozzon fel. Ez az egyik oka annak, hogy magára ölti a srác hatalmas pulcsiját. A másik pedig az, hogy fázik. Miközben feláll, s próbálja megigazítani a pulóvert a fiúval együtt tör ki nevetésben. Bizonyára viccesen festhet a ruhadarabban. Egyébiránt Aniella rendkívül aranyosan nevet, ha ő kacag mindenki másnak vagy mosolyognia, vagy vele egyszerre nevetnie kell. Ez az egyik legszebb tulajdonsága. Igaz, szerinte a nevetése bűn csúnya, ám ezen nem tud változtatni. Tehát a pulóver szinte elnyeli a lányt. A haját megigazítja, a ruhadarab ujját pedig próbálja feltűrni, de nem sikerül neki. Így hát hagyja, hogy belepje az egész kezét.
Úgy tűnik Aniella kezd feloldódni, mint a kockacukor a meleg italban. Miután jól kikacagta magát, sóhajt egyet és megkérdezi Arnoldot, hogy volna-e kedve sétálni egyet. Mázlijára a fiú igennel felel, s azon nyomban fel is pattan a padról.
 - Hmmm... Menjünk arra! - előhúzta mutató ujját, s az erdő széle felé mutatott vele. Eztán meglepetten nézett először a srác karjára, majd Arnoldra, majd vissza a karjára. Végül halványan elmosolyodott, s fiú karjába kapaszkodott. Egy parányit kicsi volt hozzá képest, de Aniella ezzel nem igazán foglalkozott. Aranyosan ránézett Arnoldra, egyre jobban érezte magát.
 - És... mesélj valamit magadról - szólalt meg végül Aniella. Szimpatikusnak találta a srácot, igazi úriembernek. Egy pillanatig nem is értette miért mondták a sellő barátai az emberekről, hogy gonoszak és szívtelenek.

Várkonyi Arnold

Aniella tényleg tart az emberektől, a tisztes távolságnak is meg kell lennie, különben kiakad. Ám ő is tisztában van vele, hogy az élete hátra lévő részében ez nem mehet tovább. És nem várhatja el mástól, hogy ebben segítsen, ezt magától kell megoldania, mint általában mindent a szárazföldön. A bátortalanságán valóban muszáj változtatnia és barátkoznia kell, különben elég rossz lesz számára a világ, mikor a halandók közelében lesz. És úgy döntött itt az ideje a változásnak. Mivel Arnold rendes, nem kérdez butaságokat és aranyos is, pillanatok alatt feloldóik a leányzó. Még a srác pulcsija is magára kerül, ugyanis fázott, az új ismerőse pedig felajánlotta e ruhadarabot. Önkéntelenül megszimatolja a pulóvert, s meg is állapítja, hogy kellemes illata van. Egyébként hatalmas rá, de egész jól áll rajta, sőt... Sokkal jobb, hogy cingár alakját elrejti a nagy pulcsi.
Mikor aztán felkelnek, hogy sétáljanak, egy pillanatra összevonja a szemöldökét, ugyanis nem tudja mire vélni azt, hogy a srác felé nyújtotta karját. Végül belekarol, bár kicsit ugyan félénken. Lassan lépkedni kezdenek Aniella által kiválasztott útvonalon és közben a leányzó fel is tesz egy kérdést. Nem gondolta volna, hogy ő fog kezdeményezni, ám úgy tűnik nagyon vágyik arra a bizonyos változásra. Úgy veszi észre, hogy a fiú spontán közöl vele dolgokat, amik csak úgy bevillannak az agyába. Halványan még el is mosolyodik. Viszont mikor rá kerül a sor mindjárt nem mosolyog. Nem szeret hazudni, mint tudjuk, elsőként azzal kéne kezdenie, hogy ő egy sellő és aztán folytatni. Azonban ezt nem teheti, hiszen hét pecsétes titok, ezért csak random dolgokat sorol fel.
 - Szépen tudok énekelni, van egy heg a karomon, a cipőfűző az egyik kedvenc szavam, imádom a hajamat és tavakat, meg a tengereket nagyon szeretem - válaszol. Igazából semleges dolgokat mondott, de ez így van jól, nem kezdhet el arról regélni, hogy milyen volt eddig az élete. És magához képest elég sokat mondott.
 - Viszont ha tényleg ez a kedvenc pulcsid, akkor visszaadom, nem akarom én elvenni, meg ilyenek - mondja kicsit elvörösödve. Most rosszul érzi magát, mert olyan, neki, mintha a gonosz banya szerepét töltené be. Megáll és lassacskán elkezdi lehámozni magáról a ruhadarabot, hacsak Arnold meg nem állítja.