Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832421#post832421][b]Hegedüsh Marcell - 2021.06.07. 13:36[/b][/url]

Csupán néhány hete élek ebben a testben, mégis úgy érzem, mintha évezredeket szenvedtem volna már el. Hasadni látszik olykor az elmém, pedig próbálom – magamhoz képest – a legóvatosabban, a legnagyobb körültekintéssel és tudatossággal végig vinni a tervet. Azonban már nem tudom, hogy mi a fontosabb; az ügy felgöngyölítése vagy az iskolai teendőim. Elveszek néha Karsában és kezd olyan lenni, mintha ő lenne a főszemélyiségem. Bolondság? Minden bizonnyal kezdem elveszíteni a józan eszemet. Miután Zsófi segített az új papírokkal – ugyan nem tudta, hogy én az vagyok, aki – kicsit magamba roskadtam. Rudolfnak és Teodornak próbáltam kiadni magamból mindent, de sajnos csak rosszabbra fordult a helyzet. Ezért nem is mozdultam ki a héten a házból. A fiúkhoz nem nagyon jött senki, s ha jött is, én jó nevelt gyermek módjára fennmaradtam a szobámban és ki sem dugtam az orromat, amíg tiszta nem volt a terep. Nem szabad sok időt töltenem ebben a Karsa-kosztümben, ezért próbálom meghúzni a határaimat. Az éjszaka viszont szörnyű álmom volt. Hiába voltam bent délelőtt, most így, ebéd után kénytelen voltam ismét felölteni a vörös bundámat, hogy meglátogassam… a saját síromat. Beteges még maga a gondolat is, nem még az, hogy valóban eljövök ide. Fekete, kitaposott sportcipőt viselek, egy fekete farmernadrágot és egy kék kötöttpulóvert. Nincsen az a nagyon hideg, ám melegnek sem mondanám semmiféleképpen. Zsebre tett kézzel állok a sírhant fölött, és azon veszem észre magam, hogy megállás nélkül csóválom a fejemet; mintha nem akarnék hinni a szememnek. Már pedig itt van, hogy „Hegedüsh Marcell Vilmos”. Itt van a sír. Itt vannak a virágok, amiket emberek hoztak ide, hogy elsirassanak. Belenyilall halántékomba a fájdalom, így frissen vágott körmeimmel homlokomba marok, hogy másféle fájdalomba vezessem át a hirtelen érkezett kínt. Külső szemlélőnek éppen csak egy szerettét sirató ember alakjának tűnhetek. Annyira szürreális minden…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832429#post832429][b]Hegedüsh Marcell - 2021.06.07. 15:50[/b][/url]

Akkurátusan engedem le kezemet magam mellé, hogy finoman nadrágom zsebébe csúsztassam azokat. Megfogalmazhatatlan az élmény, amit ez az egész szituáció hordoz magában. Könnycseppek serkennek mindkét szemem sarkából és elfog a tanácstalanság. Ugyan a formám megvan, de Otília titokzatos ügyét még mindig nem sikerült felgöngyölíteni. A kórházat nem hívhatom, elvégre ott sem a saját lábamon távoztam, hiszen… meghaltam, nem? És mi is lenne igazabb bizonyíték, mint a márvány, amibe a nevemet vésték. Végig szánt hátamon a hideg, s hátra hajtott fejjel szippantok egy mélyet a levegőbe. Azonban a műveletet nem tudom teljes mértékben végig csinálni; meghallom A hangot. Máris kiforrósodik a testem, majd kerül fagypont alá, végül lehunyom a szemeim, ahogyan elsétál mögöttem. Érzem az illatát. Nem parfüm. Nem, ez nem az. Ez Elektra bőrének az illata, amit ezer közül is felismernék. Néhány másodperc telik el csupán. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok fakókék szemeimmel az övéibe tekinteni. Nem akarom, hogy nem engem lásson, hanem ezt az alakot, aki… zakatol a szívem. Csaponganak a gondolataim. Érzem, ahogyan beszűkül a tér, majd fejet rázva, egy halvány mosollyal fordulok a nő irányába.
– Ugyan… ki szereti? – szólalok fel reszelős baritonon, majd torkot köszörülve ácsorgok tovább. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Észre sem veszem, hogy tekintetem le sem tudom venni róla. Figyelem a csizmát, a formás combokat, majd a fekete pólót és… nem látom tisztán az arcát és a szemeit. – Régen volt szerencsém akárkit is kendőben látni – így, ismeretlenként nem könyöröghetek az arcáért, de mégis megpróbálom megtudakolni, hogy minek köszönhető a lepel. Ujjam meg-megremeg testem mellett, szemeim remegni kezdenek. Több önuralomra lenne szükségem. De hát… megölelném. Arcomat a nyakába fúrva ereszteném ki az elmúlt hónapok keserűségét, stresszét és fájdalmát. Ám csak ácsorgok, mint egy idióta, és egy-egy apróbb mosolyt küldök felé. Lassan fordulok irányába felsőtestemmel. – Elnézést, be sem mutatkoztam. Petrovics Karsa, ideiglenesen én viszem az Eridon házvezető-helyettesi pozícióját – nyelek egy hatalmasat. Érinteni akarom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832545#post832545][b]Hegedüsh Marcell - 2021.06.10. 08:34[/b][/url]

Ahogyan Elektra mellett ácsorgok érzem, ahogyan izgatottságom egy tinédzserfiú izgalmával kezd vetekedni. Szívem kalimpál, tenyerem izzadni kezd és még a szavam is elakad. Világos szemeim csak a „Hegedüsh Marcell Vilmos” feliratot figyelik, miközben szívem ritmikátlan dobolása zeng koponyámban. Szótlan nézzük ezt egyként egy jó ideig. Nem tudom, hogy mit mondhatnék Karsa-bőrben, de valami megmagyarázhatatlan nyugodtság kezd megtelepedni a hirtelen jött feszültség után. Hiszen itt van Ő. Itt áll mellettem, és most már vehetek egy felszabadult, mély lélegzetet, hiszen látom, hogy jól van. Mármint… a helyzethez képest. Rudolf merengője ugyan adott egy kis irányvonalat, hogy miben is ügyködik a két szívemnek kedves nő, ám nem ástam bele magam mélyebben. Megzavart valami és… abbahagytam. Így csupán annyit tudok, hogy nem adták/adják fel, hogy felkutassanak. Farkasházy azt javasolta, hogy gyorsan járjak az ügy végére vagy fedjem fel magam Elektra és Zsófi előtt, mert nagyon… nagyon-nagyon elszántan keresnek engem. Tanácstalan vagyok. Nem akarom veszélybe sodorni őket, de olybá tűnik, hogy ezt ők elintézik maguknak. És ezt sem hagyhatom. A hang felé fordítom idősödő, ám annál megnyugtatóbb ábrázatomat. Bal, halvány vörösszín szemöldököm a magasba reppen. Felsőtestemmel felé fordulok. Ha jót akar másoknak… ez mégis mit… jelent. Tagolódik a mondat fejemben, miközben figyelem, ahogyan a kendő távozik Elektra arcáról, és feltárja előttem hegeit. Eddig sem tetszelegtem a szószátyár szerepben, azonban most érzem, hogy jelentősen csökken a szókincsem a látványtól. Nincsen rajta undor vagy rosszullét. Csupán a mély döbbenet és egy olyasfajta aggodalom, amit ismeretlen arcán nem láthat az ember. Fejemet kezdem csóválni és a sokktól megindítom kezeimet arcának irányába, ám még mielőtt hozzáérnék tudatosul bennem mit akartam tenni. Így visszahúzom az idősödéssel járó szeplőkkel teli kézfejemet. Fejemet lehajtom.
– Ne haragudjon – csóválom meg vörös üstökömet. Nem akartam ilyen módon reagálni, de ez még mindig jobb, mintha „ismeretlenként” magamhoz ölelném és becsókolnám az összes sebhelyet, ami arcát borítja. Lassan tekintek vissza a nőre, szememben még mindig mélyreható aggodalom ül. – Megkérdezhetem, hogy mi történt? – maximum egy nemleges választ kapok, de… végig kellett volna néznem a merengőt. Ugyan rémlik belőle, hogy Rudolf mindenféle gyógykenőcsöt ad neki, de valahogy teljesen kimaradt, hogy ezekre miért is volt szükség. Ez a kétarcúság már a memóriámra is rá fog menni. Néha nem tudom, hogy Hege vagy Karsa vagyok, ezért leginkább az utóbbiként viselkedek, amikor tehetem. Tudom… csak óvatosan.
A neve hallatára lágy mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között.
– Nagyon örülök, Elektra – a neve kiejtésére hatalmasat dobban a szívem. A fehérszín rózsára sandítok kék szemeimet összehúzva. A kérdés után bambán figyelem a szimbolikus jelentéssel bíró virágot, és összeszorult szívvel fordulok vissza a nő felé. – Nem – búgom kettőnk közé halkan. – Nem ismertem, csak – Merlinre, de furcsa ez az egész! – Részvétemet szerettem volna kifejezni. Elvégre az ő munkásságát viszem tovább – fúrom sokatmondón kékjeimet a csodás fekete szempárba. Nem tudom nem megállni, de… ne kérdezd meg, Hegedüsh. Ne döfjél mindkettőtök szívébe. Fogd vissza magad! – Ön? A kedvese? – te egy idióta vagy, Marcell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=832563#post832563][b]Hegedüsh Marcell - 2021.06.10. 12:49[/b][/url]

A színészkedés – mint olyan – nem feltétlen áll tőlem távol; amikor a megszokott karaktert kell hoznom, persze. Most ez kényszerhelyzet és éppen egy olyan emberrel szemben állok, aki minden, csak nem közömbös számomra. Nagyon veszélyes játékot űzök, ezzel nem tudok vitatkozni, de mindennek eljön a maga ideje, és akkor minden kártyát kiterítek az asztalra. Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna szóba elegyednem Elektrával. Veszélybe fogom sodorni őt és az egész akciót, amit már igazán nem kellene elbaltázni, ha egy mód van rá. Édes Elektrám… tekintetem mélyen fúrom sötét, örvénylő tekintetébe. Annyira erősen akart valamit. Túllőtt a célon. Mit akarhatott? Az igazságot. Mi mást, te marha? Tudhattam volna, hogy ez sem hagyja őt nyugton. Akkor már nem ő lenne. Ilyen fejlett igazságérzettel évezredenként egyszer találkozhat az ember. A gondolatra nagyot nyelek. Arcomra semlegességet próbálok varázsolni, azonban úgy érzem, hogy már késő. Elragadtak az érzelmeim, és jelenleg mindkét kezemet idegesen szorítom ökölbe magam mellett, hogy parancsolni tudjak magamnak. Tenyereim közé fognám arcát, hogy megcsókoljam, de… nem tehetem. Borzasztó ötlet volt ez. Mégsem engedem a szomorkásan csillogó lélektükröket.
Csendesen figyelem őt. Nem szólok. Ő sem szól. A szél feltámad és próbálna tündérmesébe illően egymáshoz sodorni bennünket, de csak állunk és felismerünk. Alig láthatóan kezdek bólogatni, mintha azt akarnám mondani, hogy „tudom, hogy tudod”. Sajnálom. Bizonyára ezt is tudja, de nem szólok. Ennek kell történnie, hogy később mindenki biztonságban legyen. Nem várom el, hogy megértsék. Nem várom el, hogy utána a karjaimba omoljanak, hogy mennyire vártak már engem. Az sem érdekel, ha soha többé nem szólnak hozzám, de biztonságban akarom tudni őket. Arcunk elkomorodik. Kék szemeim ide-oda cikáznak a nő sötétjei között. „Igen”, hallom a választ, amire fájdalmas, mosolyszerű grimasz suhan át egy másodperc töredéke alatt jóságos vonásaim között. Akkurátusan engedek ujjaim szorításán és teszek egy lépést a nő felé. Letekintek mellkasán pihenő kezére, majd oldalra döntött fejjel és kissé szűkített szemekkel hajolok közelebb, dörmögő karcossággal hangomban.
– Csak ez számít – halkabban intézem felé szavaimat. Lassan egyenesedek fel ismét, miközben kezeimet zsebembe dugom. Hátrálva teszek két lépést, hogy újfent tisztes távolságban találkozzon két szempárunk. – És az mennyire számít, hogy soha nem titkolnék el semmit, csak akkor, ha nyomós indokom van rá? – még mindig nem mondjuk ki, pedig már tudjuk. Szégyen, nem szégyen; sokszor tartok Elektra reakcióitól. És ez ezekben a pillanatokban sincsen másképpen. Nem tudja, nem tudhatja az egész történetet, ezért nem kergetek álmokat azzal kapcsolatban, hogy nem kapom meg a magamét tőle. Ha ad rá esélyt, akkor talán megérthetjük, hogy mi is történt az elmúlt időszakban. Igaza volt Rudolfnak; ez kell, hogy ne történjen több baj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=886947#post886947][b]Hegedüsh Marcell - 2025.02.14. 14:50[/b][/url]

A nyirkos, puha földbe fúródik a kapa nyele, miután megfordítom a levegőben, és jobb alkarommal a kapafejre támaszkodva pihenek meg kicsit. Balomat megemelem, és egy kövér izzadtságcsomagtól szabadítom meg homlokomat, miközben leheletem szemmel láthatóan távozik tüdőmből, és találkozik a temető hideg levegőjével. Ma nem sok látogatója volt Bogolyfalva nekropoliszának. Csupán két idős hölgy cserélte le a virágokat a nemrégiben elhunyt férjek sírjánál. Velük váltottam néhány szót, habár nem vagyok éppen a megszokott, csacsogós kedvemben. Különösebb oka nincsen, de még a szónok is megpihen néha, hogy levegőt vehessen. És most én is élvezem a csendet és a nyugodt környezetet, ami nem éppen a legfelemelőbb, de most ezzel kell beérnem. Hiszen a héten meg sem álltam. Vállaltam újabb szállításokat a város vendéglátó egységeibe, hogy kiegészítsem azt a minimális keresetet, amit hónapról hónapra be kell osztanom. Elvégre közeledik a Valentin-nap is. Én pedig meg szeretném lepni valamivel Editet, még ha a kapcsolatunk nem is kimondott kapcsolat. Nincs is ehhez kötve az ünnep, ugye? Szóval… száz szónak is egy a vége; át kellett gondolnom a költségvetést, hogy olyan meglepetésben legyen része a szívemnek kedvessé vált hölgynek, amilyet megérdemel. – Már csak egy óra – suttogom magam elé, amikor a bal csuklómat díszítő, régi vágású karórára tekintek. Már besötétedett. A temető közvilágítása eléggé gyér, de már teljesen hozzászoktak a szemeim. Mint a vakondoknak. Vagy… azok vakok, nem? Kifújom cserepes ajkaim közül a levegőt, és folytatom a gyomlálást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887393#post887393][b]Hegedüsh Marcell - 2025.02.28. 15:30[/b][/url]

A kapám újra a földbe vág, de valami megváltozik a levegőben. Egy érzés, egy finom, alig észrevehető vibrálás a tarkómon, amitől ösztönösen egyenesedem fel. Nem tudom, mi az, csak azt, hogy valaki figyel. A temetőben nincs nagy jövés-menés ilyenkor, estefelé a legtöbben már rég hazaindultak. A virágok cseréje befejeződött, a látogatók elhagyták a sírokat, és most már csak én maradtam – legalábbis eddig azt hittem. Lassan fordulok meg, a szemem már hozzászokott a félhomályhoz, így azonnal kiszúrom az alakot a temető szélénél. Magas, vékony, és egy árnyalatnyival sötétebb az éjszakánál. Mintha csak a csillagok fényében fürödne, mintha nem is ebbe a világba tartozna. Mozdulatlan. Túl mozdulatlan.
Ösztönösen fonom ujjaimat a kapa nyelére, nem mintha fegyvernek akarnám használni – inkább csak azért, mert így biztosabbnak érzem magam. Az elmúlt évek megtanítottak rá, hogy mindig figyelni kell, hogy soha ne bízzam el magam. Nem minden árnyék üres.
– Ha látogató vagy, elég furcsa időt választottál a tiszteletadásra – szólalok meg, és a hangom a csendben szinte idegenül cseng. Nem fenyegető, nem is barátságos. Inkább csak tárgyilagos, érdeklődő. Figyelem őt. Nem mozdul. Nem is reagál azonnal. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy talán egy sírkertben rekedt szellem az, akit látok, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem. Nem hiszek az ilyesmiben. Csak abban, amit a saját szememmel látok és a saját kezemmel megérintek. Szóval, ki vagy te, idegen? És mit keresel itt az éjszaka közepén, amikor minden normális ember már hazament? Lassan elengedem a kapát, leporolom a kezem a nadrágomba, és egy fél lépést teszek felé, csak hogy jobban szemügyre vegyem.
– A csillagokat nézed, vagy valami mást keresel? – kérdezem kissé nyersebben, de nem ellenségesen. Csak tudni akarom, hogy kivel van dolgom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=887513#post887513][b]Hegedüsh Marcell - 2025.03.04. 11:01[/b][/url]

A fickó lassan mozdul, olyan nyugodt kimértséggel, ami már önmagában is árulkodó. A temető nem éppen az a hely, ahol az emberek csak úgy ráérősen sétálgatnak, főleg nem ilyen későn. Általában vagy sietve távoznak a nappali látogatás után, vagy célirányosan jönnek, dolgot intézni, gyertyát gyújtani, sírt gondozni. De ez az alak? Ő csak állt ott, mint egy árnyék, és most is úgy mozog, mintha semmi se érintené. A tekintetem végigszalad rajta. Sovány, szinte fehér a bőre a sötétben, az a fajta ember, akiről nem tudni, hogy csak a holdfény játszik vele, vagy amúgy is kísértetszerű. A hajának mozgása el-elrejti az arcát, a ruhái túl könnyűek az időhöz képest, és valami… valami nincs rendben vele. Nem fázik. Nem remeg. Nem kapkodja a levegőt. A válasza épp olyan, amilyennek vártam: üres, jelentés nélküli. „Nem keresek semmit.” Hát persze. Az emberek mindig keresnek valamit. És akik azt mondják, hogy nem, azok keresnek a legjobban. A kezem még mindig laza a kapán, de már nem szorítom úgy. Nem kell. Nem az a helyzet. Egyelőre. Csak figyelek, ahogy közelebb lép, ahogy úgy halad a kavicsos ösvényen, mintha valami más világban járna, ahol a lépéseknek nincs súlya.
Aztán a tekintete elidőzik a sírköveken, az elvarázsolt dekoráción, és végre látok valami reakciót rajta. Az arcán ott van az a finom, alig észrevehető elhúzódás – nem félelem, inkább… megvetés? Nem, talán inkább értetlenség. Nem tudja hova tenni ezt az egészet. – Nem keresel semmit, de elég érdekesen nézed azt, amit találsz – jegyzem meg halkan, nem támadóan, de épp elég határozottan, hogy tudja: figyelem. Egy kicsit oldalra billentem a fejem, és hagyom, hogy a mondatom leülepedjen. Nem mozdulok el az útjából, mert minek is tenném? Ha valóban csak egy kóbor alak, aki eltévedt az éjszakában, akkor majd szépen továbbmegy. De ha van mögötte valami más… akkor jobb, ha tudja, hogy itt nem sétálhat el csak úgy észrevétlenül.
– És egyébként, ha már itt tartunk – folytatom egy árnyalatnyival lazább, de még mindig éber hangon. – Ha tényleg nem keresel semmit, miért pont ide hozott az utad? Az éjszakai temetők ritkán vonzzák azokat, akiknek nincs dolguk a halottakkal – A szemem mélyen fúródik az övébe, és hagyom, hogy a csend közénk telepedjen egy pillanatra. Meg akarom nézni, mit kezd vele. Az emberek ritkán hazudnak szavakkal. A hazugság mindig máshol van – a légzésben, a mozdulatokban, a szemekben. És én tudni akarom, hogy ez az idegen mit rejteget. Ez is itt a dolgom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=888366#post888366][b]Hegedüsh Marcell - 2025.04.09. 20:08[/b][/url]

A szavai lassan csorognak bele a csendbe, mint egy ódon csap, amit régen nyitottak meg – és most rozsdásan, mégis pontos ritmusban csepeg belőle valami nehezen értelmezhető igazság. „Elvileg közéjük tartozom.” A mondat úgy hullik közénk, mint egy kavics a sírgödörbe. Nem nagy zajjal, de végérvényesen. Egy ideig nem felelek. Csak nézem. Nézem azt a mozdulatot, amivel megvonja a vállát, azt a könnyed, súlytalan gesztust, ami szinte szembemegy mindazzal, amit a test beszélni szokott. És mégis… valahol túl a gesztuson, ott rejtőzik valami nehéz. Valami, amit nem lehet csak úgy lesöpörni. A tekintetem nem mozdul róla. A szemébe nézek, pedig minden ösztönöm azt súgja: nem kéne. Mert ezek a szemek nem a mába tartoznak. Ezek már láttak valamit, amit én talán soha nem fogok – vagy nem akarok. Mélyek, mint a sírok, amiket nap mint nap körbejárok. Csak ezek nem földbe ástak, hanem valamiféle időbe. Mintha nem is ő nézne, hanem valaki rajta keresztül. És mégis… nem ijedek meg. Már nem. Megedzett a föld, a csend, a gyász, ami ráragad az emberre, ha eleget tölt a halottak közt. Ha megtanulja, hogy a halál nem mindig ellenség. Néha csak szomszéd. – Érdekes szó az az „elvileg” – mondom halkan, és a hangom most már kevésbé penge, inkább csak poros, fáradt. – Azt jelenti, hogy valaha valahová tartoztál… vagy tartozni akartál. De valami eltört közben. Valami elsodort – Lassan biccentek, inkább csak magamnak. Az erdő irányába pillantok, ahonnan jött. A fák most is ott állnak, mozdulatlan őrökként, az éjszaka sötétjébe burkolva. Ahol a fény elvész, és csak a hallgatás marad. Szóval onnan jöttél, barátom. Egy másik világból, ugye? – Az erdő… nem szokott csak úgy kiadni senkit – teszem hozzá félhangosan. – Aki onnan jön, az vagy nem ember, vagy már nem egészen az – A kezem közben elengedte a kapát. Csak a földnek támasztom. Már nem érzem szükségét, hogy fegyver legyen. Nem azért, mert megbíznék benne – hanem mert már nem úgy érzem, hogy az a fegyver lenne az, amire szükségem van, ha ez a találkozás tovább mélyül. A harc nem mindig fizikai. És ez az alak… ha támad, azt nem vassal lehet kivédeni. – A díszítés meg… – folytatom halkabb, elgondolkodó hangon, ahogy visszafordítom a tekintetem a dekorált sírokra. – Tudom, sok. Néha már nekem is túl sok. De ez itt nem csak a halálról szól. Hanem arról is, amit utána hagyunk. Vagy amit utána remélünk. Egy virág, egy mécses, egy szalag… ezek nem az elhunytaknak szólnak. Hanem azoknak, akik itt maradtak. Hogy ne őrüljenek bele a hiányba – Újra ránézek. Már nem csak vizsgálódva, hanem kicsit… kíváncsian. – Tudod, furcsa egy fickó vagy – mondom végül, és a hangomban először van valami játékos, valami emberi. Nem erős, csak egy hajszálnyi mosolynyi. – És ez a temető… nos, az éjszaka ellenére, most már egészen élénk lett. Lehet, hogy te hoztad magaddal ezt a fajta különös… vibrálást. Vagy csak a jó öreg sors kente rád, hogy pont ma keveredj ide – Egy pillanatra elhallgatok. Aztán vállat vonok, könnyedén, de már nem a feszültségből, hanem abból a fajta belefáradt nyugalomból, amit csak az ismer, aki minden nap a halál árnyékában dolgozik, és mégsem veszítette el teljesen a hitét az emberekben. – Van nálam egy termoszban kamillatea. Cukor nincs benne, citrom sincs. Nem egy világmegváltó ajánlat, tudom. De ha maradnál még pár percig… hát, nem vagyok az a túl beszédes fajta, de néha jó, ha az ember nem egyedül issza meg. Főleg egy ilyen éjszakán – Nem várok választ azonnal. Csak ott állok, a temető kavicsos ösvényén, a földszagú csendben, és hagyom, hogy a pillanat tegye a dolgát. Az élők néha sokkal lassabban döntenek, mint a holtak. És én most kivételesen nem sietek sehová.