Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Jócskán éjszaka volt már, mikor kihallgatóztam a másik szobából jövő hangok irányába. Oda is lopakodtam, félretolva a cigifüstöt, ami igencsak felgyűlt az ajtó előtt. Mezítláb voltam, de a padló nyikorgása még így is árulóm lehet, ha Márk még nem alszik. Fülemet az ajtóra tapasztottam, ... semmi, aztán egy poharat kerítettem a konyhából, és azt téve az ajtó fájára, fülemet úgy illesztve hozzá, újra próbálkoztam. Mintha egy egyenletes szuszogást erősített volna fel bravúros hallókészülékem, így gondoltam, hogy alszik. Apámnak mennyi sok esze volt, hogy bérelt nekünk egy házat, így nem kell éjjel a prefiket kerülgetnem a kastélyban, Márkot meg elaltatom, s szabad a pálya. Visszaosontam a szobámba, gyorsan farmert húztam, egy jó meleg pulcsit, kabátot is vettem magamra, nehogy átfagyjak. Márknak írtam egy levelet, amit a konyhapulton egy lábasnak támasztottam.
Kedves őrzőm!
Ne aggódj, elmentem, de visszajövök. Ha nagyon féltenél, a temetőben megtalálsz. Bátorságpróbázunk.
Hannus
Óvatosan kinyitottam az ajtót, először megrettentem a hűvös levegőtől, meg a sötéttől, de aztán mély levegő és kiléptem a kapun. A sárga rózsák, ami Márk kérése volt, most nem virítottak még, sőt, levelet is lehetett találni a kopasz ágakon. Sietősen indultam a hol kivilágított, hol sötét utcán. Időnként valahol ijesztő hangok hallatszottak, a köd is leszállt, az orromig is alig láttam, de mentem tovább. Aztán mintha valami mozgást láttam volna, gyanús árnyak mocorogtak, beszélgetést is hallottam, valami idegen nyelven, és akkor ott, majdnem visszafordultam. Eszembe jutott Márk, aki biztosan aggódni fog, ha felébred és nem talál, de nem tűnhettem gyávának, mennem kellett. Sok levitás eljön, nem maradhatok szégyenben, én, aki Lunával kitaláltam ezt az egészet. Nem, ott kell lennem. Egy sötétebb részhez értem pont, amikor valahol egy harang, mély kongással verte fel az éjszaka csendjét. Szaladni kezdtem, így teljesen kifulladva értem oda, ahol világosabb volt, sőt onnan már a temető kapuja is látszott. Kicsit megnyugodtam, de jobban örültem volna, ha valakit ott találok már, de még nem állt ott senki. Vártam. Jönni fognak.

Temetős kaland

Egyelőre az utcai lámpa fényeben ácsorogtam és a temető belseje felé pislogtam, bár semmit sem láttam, odabent már nem voltak fáklyák, sem semmi, ami fényt adhatott volna. egyedül a pálcám volt nálam, de ha azzal világítok, akkor nem tudok varázsolni, csak ha előbb megszüntetem a fényvarázst. Szép kis kilátások. Borzongva gondoltam arra, mi vár minket majd bent, elvégre, ha bátorságpróba, akkor nem sétagalopp lesz. Felkészülni a legrosszabbra nem lehet, de apámnál borzasztóbb nemigen van, ha felmérgeli magát. Ahogy pislogtam befelé, szoktatva szemem a sötéthez, elsuhanó szürke alakok sorát láttam. Biztosan szellemek, egy temető alapfelszereltségéhez úgy hozzátartozik, mint mugli autóhoz a pótkerék. A kastélyban rengeteg van körülöttük, így nem volt szokatlan, de akkora volt a népsűrűség, hogy ha lett volna testük, nem fértek volna el. Azt is láttam, hogy nagy a készültség odabent, sürgés-forgás sugdolózás, elfojtott hangok, kísérteties kacagás és rejtélyes fények vándoroltak minden felé. Nem tudtam, ki mozgatja ezt az egész bulit, de ez nem pizsiparti lesz. Vettem egy mély sóhajt és Márk villant az eszembe, ahogy biztosan otthon az igazak álmát alussza, én meg itt a temetőben, ahol ki tudja milyen sors vár rám. Talán otthon kellett volna maradnom jó kislány módjára. Bár Lunával ketten ötöltük ki az egészet, de úgy látszik a szellemek átveszik majd az irányítást és a dolog veszélyes méreteket ölt majd. Mibe másztunk bele? Lepillantottam a lábam elé, mert valami világított a földön. Egy levél volt, aminek fehérsége verte vissza azt a kevés fényt, ami épp csak elviselhetővé tette a sötétet. Lehajoltam, hogy felvegyem, és ahogy hozzáértem, valami fura érzés kapott el. Nem tudtam mi lehet, de abban a pillanatban egy hangot hallottam a hátam mögött. Ijedtségemben felordítottam, nem sok hangerő jött ki a torkomon, az viszont artikulátlanul. Megperdültem a sarkam körül, a levelet elejtettem, és akkor Lunát pillantottam meg. Szívem hevesen dobogott, de megnyugtatott a látványa.
- Jaj, a fenébe, de megijesztettél. - A végtagjaim már remegtek, mi lesz még később, enyhe émelygés is rám tört, ám mindezt az ijedtségnek tulajdonítottam. Nem tudhattam, hogy a levél nem egy sima levél volt, hanem meg volt bűvölve. Aztán lassan befutottak a többiek is, várakozó tekintetek izgalommal és ijedtséggel váltakozó hangulatban leledzett a társaság.
- Dehogy baj, nekünk biztosan nem, nektek meg majd kiderül. - mondtam,az érkező Zolinak, Dashának és Keikonak, miközben pirosas enyhe fényben izzott a szemem.
- Netty? Lehet, bent vár. - Ezt is honnan szedtem, nem tudom. Fura lettem magamnak is, de nem érdekelt.

Levita csapatépítő tréning és bátorság próba

- Óh, nem érdekes. - nyugtattam meg gyorsan Lunát, és iagz is volt, amit mondtam. Elmúlt akkor belőlem a félelem, de átvette valami más a helyét, amit inkább neveznék valamiféle megszállottságnak, de ezt akkor nem tudtam volna megfogalmazni, nem is voltam nagyon önmagam. A leesett levelet sem hiányoltam, amit így Luna olvasott fel. Belém költözött a frász egy kicsit, foglyok vagyunk...Ez a gondolat máskor megrémített volna és jött volna a pánik, felidézve a szobafogságok emlékét, de most semmi...csak az üresség érzése, és a szédülés maradt bennem, mint érzés. Újra csak Luna kérdése riasztott fel önmagamból, hogy az émelygésem felől érdeklődjön. Csodálkozva állapítottam meg, hogy teljesen hirtelen elmúlt, sőt, mintha kicseréltek volna, teli voltam energiával és még valami mással is, de erre sem találtam volna magyarázatot, ha kerestem volna.
- Most, hogy kérded, már sokkal jobban vagyok. - mosolyogtam Keire is, aki szintén aggódni látszott. Aztán a levél utasításának megfelelően elindultunk a temető belseje felé. A Luna által átadott levél másolat izzani kezdett a kezemben és újabb mondatok piroslottak rajta. Gépiesen kezdtem olvasni a parázsló betűket, legalábbis én annak láttam. ~ Én fogom megtalálni a kincset? Hát ez remek. ~ Fellángolt bennem a győzelmi mámor és mint a szemellenzős ló vágtattam el jobbra, nehogy bárki is kövessen. ~ Nem szabad, nem lehet, hogy más találja meg, ha a kincs az enyém. Nekem van címezve, a levél is megírta. Nincs mese, így kell lennie, és így is lesz. ~ Ugyan botladoztam a sötétben, nem mertem világítani, meg minden honnan figyelő tekinteteket véltem, ezért lapulva osontam, inkább a láthatatlanságot, mint az óvatosságot választva. A következő három lépést minden akadály nélkül tettem meg, és már mintha a kripta körvonalai is kibontakoztak volna, amikor egyszer csak lebuktam valahová. Egy kiásott gödör keresztezte az utamat, én pedig pont bele hassal. Felkecmeregtem, szorosan fogva a kincshez való jogomat nyugtázó iratot, és ahogy voltam, sárosan mentem tovább. Nem sokára elértem a jelzett kriptát, ahol befordultam...

Csapatépítő és Bátorságpróba, Luna

A feladat eddig egyszerű volt, és eltekintve attól a hatalmas eséstől, amitől most nyakig trutyis voltam, nem történt nagyobb bajom, épségben eljutottam a kriptáig, ahol aztán tanácsot kérve pillantottam a pergamenre. Bíztam benne, hogy nem hagy el, hiszen nekem kell megnyerni a versenyt, benne volt az iratban, amit fő szövetségesemnek tekintettem. Most is mellém állt, a következő útmutatóval: Ki kell nyitnom a kriptát. Felnéztem, hogy szemügyre vegyem a zárat és a vaskos fémajtótól elfogott a bizonytalanság. Ez az egész olyan bizarr volt, éjfél elmúlt, én itt vagyok a temetőben, egy beszélő pergamennel, és épp egy kriptát készültem feltörni. Valahol huhogott egy bagoly vagy talán szellemek riogattak. Azt mondják síri csend, hát arról nem beszélhetünk jelen esetben. Apró neszezések mindenhonnan, fények villannak, surrogás és recsegés, meg kopogások hallatszottak. Megborzongtam, és hátranéztem. A filmekben ilyenkor szokott jönni az emberevő zombi, vagy egy véres hulla borul a nyakába, de nem történt ilyesmi, bár akkor azt hiszem, meg is haltam volna. Hogy erőt merítsek, elolvastam újra azt a mondatot, miszerint nekem kell megtalálnom a kincset és összeszedve minden bátorságomat, egy Alohomora-val kinyitottam az ajtót. Leírhatatlan szagú levegő áramlott ki a nyíláson. Doh, penész, porszag, édeskés hullaszag, romló hús bűze, és más finomság. Belépve tök sötét volt, meg kellett állnom az ajtóban, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Mikor már láttam is valamit, tapogatózva elindultam, de mindent több centi nagyon finom por borított. Ha látnám a kezem szörnyülködtem volna, hogy tiszta mocsok az is. Amott egy porlepte koporsó, abban semmi érdekes nem volt, távolabb egy asztal állt, amin valami világos foltok rajzolódtak ki. Egyre élesedett a látásom, már jobban láttam a környező dolgokat, könnyen odataláltam az asztalhoz is. Közelebbről megnézve a foltok, apró pergamen darabok voltak, amiken írás is volt, meg rajzok, ábrák. A pergamen szerint egy varázslatot kellet megkeresnem. Már közel éreztem magam a kincshez, csak karnyújtásnyi távolságnak éreztem. Meg lesz az a varázslat, ha addig élek is. Bármi legyen is az, a dicsőség, hogy én találom meg, mindennén többet ért számomra, azért titokban arra vágytam, hogy valami értékes dolog legyen. Olvasgattam a papírokat, és meg is akartam egyiket-másikat érinteni, hogy eltoljam, vagy felvegyem, de nem ment. Viszont ahogyan erőlködtem, megpillantottam egy arcot az üvegen tükröződni. Luna arca volt. Hátranéztem ijedten, hogy hogy talált ő is ide, mikor a kincs csak az enyém, de nem láttam senkit. Mi a fene ez? Közelebb hajoltam a tükörhöz és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Halihó! Te hol vagy és mit keresel ott? -

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Luna

Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mióta az első üzenet megérkezett, hogy nekem kell megtalálnom a kincset, a pergamen nem téved, és azóta is csak ez kattog az agyamban. Nem is tudok másra gondolni sem, épp ezért Luna megjelenése belerondított a terveimbe. Neki nem kéne itt lennie. Ha itt a kincs, el kell távolítanom innen, de ehhez ki kellett találnom, hogy honnan. A bűbáj erősen dolgozott bennem, amiről azonban mit sem tudtam. Kivetkőztetett önmagamból, ha a kincs, még egy levitás társamnál is fontosabb lett. De sajnos, nincs apelláta, a varázslat az erősebb, elveszi a józan gondolkodást.
- Én itt vagyok egy kriptában, nem tudom, melyikben. Menj ki, nézd meg, hol vagy, mit látsz az ajtón kívül! - Túl átlátszó és gyermeteg volt a trükk, amivel el akartam távolítani, vagy az ő varázslata sem engedte, hogy feladja, talán átlátott a szitán, mert nem is hallotta, amit mondtam, illetve úgy tett. Helyette már a pergamenek felé nyúlkálószott, s akkor megláttam, az egyik cetlin ott volt a varázslat, amit kerestem. Most már csak azon izgultam, ő ne lássa meg. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem nyúltam érte, de ha Luna rámozdul, akkor én is lecsapok, és megpróbálom elhappolni az orra elől. Ha egyszerre érünk majd a papírhoz, az dönt, ki az erősebb, ha egyáltalán sikerül elmozdítanom. Árgus szemekkel figyeltem mit csinál a lány,  s a megfelelő pillanatban, ahogy a papírhoz ért a keze, az enyém is lendült.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Sikerült egyszerre érnünk a papírhoz, így fel tudtuk azt emelni az asztalról. Csodálkozva néztem Lunára, de csodálkozásomban kérdés is volt: Hogy legyen ezek után? Ketten tartva szorosan a cetlit, olvashatóvá vált a rajta lévő szöveg, de így, ketten nehézkes volt olvasni is, meg a varázslat kivitelezése is. Próbáltam jobban felém húzni a pergament, hátha Luna jobb belátásra tér és elengedi, vagy nem is tudom, miben reménykedtem. Az, hogy így ketten, de különböző helyen voltunk, megbonyolította a dolgokat.  Nem értettem, hogy fog ez működni, és szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem. Mi van,ha ez az egész egy csapda, hogy próbára tegyék az elszántságomat? Nekem a kincset kell megkeresnem, nekem kell megtalálnom, engem illet, senki mást. Ha most Luna is bejött a képbe, akkor ez a kincs nem az a kincs, amit én keresek. Hagynom kell ezt a fenébe, hátha van itt valahol még valami, ami elkerülte a figyelmemet. Az asztal amúgy is túl egyszerű lett volna, egy kincsért pedig meg kell dolgozni, hiába, hogy nekem igérte a mágikus pergamen. Mind jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy rossz nyomon járok, ha ragaszkodom a cetlihez, bíztam a pergamenem "szavában", és bármit is teszek, enyém lesz a kincs, hiszen másé nem is lehet. Döntöttem, lemondok a cetliről, járjon csak Luna hamis vágányom, én tovább keresem a kincsemet máshol. Biztosan éreztem,hogy ez a jó megoldás, de azért próbából még egy kicsit megrángattam az írást, aztán el is engedtem. Sajnálkozva mosolyogtam Lunára, már csak azért is, hogy kicsit megzavarjam, és abba a hitbe ringassam, hogy ő győzött, holott tudtam, nyerni csak én nyerhetek.