Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

Déna Holloway

Mindenki joggal teheti fel a kérdését, vajon egy olyan lány, mint Gabrielle, mi a fészkes fenét keres alkonyatkor a bogolyfalvi temetőben. Nos, ha benned is megfogalmazódott, semmi baj, mindenki így van vele. Először is le kell szögeznünk, hogy annyi esze nem volt, hogy ne délután jöjjön, mostanában későn sötétedik, már öt órakor az ember az orra hegyéig sem lát, de ő ezt természetesen nem kalkulálta bele véletlen sem. Viszont a nagy kérdésre egyszerű választ tudok adni: egy sírt keres.
Egy szál virág van a kezében, és zavarja, hogy a kavicson csikorog csizmája talpa, mert megtöri a temető csendjét. Nem mintha hinne benne, hogy egyszercsak felébreszti őket, a szellemektől sem fél. Nem azért érzi kényelmetlenül magát, hanem mert egy temetőben van. Ilyenkor mindenki, még az olyan harsány lányok is, mint Gabrielle, kicsik magukba fordulnak. Kissé zavarban is van, mert nem igazán tudja hova tenni, hogyan kezelni az elmúlást jelképező sírköveket. Akaratlanul is akárhova néz, látja maga előtt a zokogó rokonokat, habár ő még sosem veszítette el közeli szerettét, nem tudja beleélni magát a helyzetbe, mégis rossz érzéssel tölti el, ha ilyesmikre gondol. Éppen ezért kissé idegesen forgatja a rózsát ujjai között, majdnem meg is szúrja magát, de annyira nem béna.
És a következő kérdés is itt van az orrunk előtt: vajon miért teszi ki magát ennek a sok rossz érzésnek? Miért olyan fontos, hogy itt járkáljon egy szál virággal a kezében? Nos, még Budanekeresden, a Művésznegyedben volt egy kedves barátnője. Ő innen származott, Bogolyfalváról, de a szülei már az előbb említett mágusfaluban élnek és nevelték fel őt is. Ennek ellenére a nagyszüleinek sírja még mindig itt van, és a nehéz búcsú során, amikor a Bagolykőbe jött, ő bizony ígéretet tett, hogy majd hoz virágot, meglátogatja őket. Így aztán hunyorogva keresgél a sírok között, nézegeti a felvésett, felfestett neveket. Amikor megtalálja a megfelelőt, odamegy hozzá, nyel egyet. Ez még kényelmetlenebb érzés, mint gondolta.
 - Mit kell egyáltalán ilyenkor mondani? - Kérdezi magától egy sóhajjal, de inkább csak finoman lerakja a virágot az említett sírra, révén semmi tartó nincs, amibe belerakhatná, hogy frissen tartsa. Ennek ellenére hülyén érzi magát, hogy csak úgy ácsorog, szóval leguggol, térdeire helyezi könyökeit és megtámasztja kicsit az arcát, úgy pillant le a márványból készült síremlékre. Elolvassa a szép idézetet, sóhajtva dönti oldalra a fejét.
 - Tudjátok, izé, nem vagyok jó ebben, meg nem is hiszek benne, hogy hallotok, vagy ilyesmi... de ha hallanátok, akkor meg kell üzennem, muszáj megüzzennem, hogy az unokátokból nagyon jó ember lett, gondolom a szüleiből is, mert jó szülők is kellenek a jó emberhez, szóval... szép munka! - Nem, abszolút nem tudja kezelni a helyzetet. Nem tud mély, szomorú hangon motyogni, ha már rájött a beszédroham. Még meg is paskolja kicsit a sírt, a dicséret után, majd úgy dönt, ideje felállni és menni. Mielőtt még valaki bolondabbnak nézki, mint amilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=421578#post421578][b]Gabrielle Campo - 2014.11.15. 20:04[/b][/url]

Déna Holloway

Mindenki joggal teheti fel a kérdését, vajon egy olyan lány, mint Gabrielle, mi a fészkes fenét keres alkonyatkor a bogolyfalvi temetőben. Nos, ha benned is megfogalmazódott, semmi baj, mindenki így van vele. Először is le kell szögeznünk, hogy annyi esze nem volt, hogy ne délután jöjjön, mostanában későn sötétedik, már öt órakor az ember az orra hegyéig sem lát, de ő ezt természetesen nem kalkulálta bele véletlen sem. Viszont a nagy kérdésre egyszerű választ tudok adni: egy sírt keres.
Egy szál virág van a kezében, és zavarja, hogy a kavicson csikorog csizmája talpa, mert megtöri a temető csendjét. Nem mintha hinne benne, hogy egyszercsak felébreszti őket, a szellemektől sem fél. Nem azért érzi kényelmetlenül magát, hanem mert egy temetőben van. Ilyenkor mindenki, még az olyan harsány lányok is, mint Gabrielle, kicsik magukba fordulnak. Kissé zavarban is van, mert nem igazán tudja hova tenni, hogyan kezelni az elmúlást jelképező sírköveket. Akaratlanul is akárhova néz, látja maga előtt a zokogó rokonokat, habár ő még sosem veszítette el közeli szerettét, nem tudja beleélni magát a helyzetbe, mégis rossz érzéssel tölti el, ha ilyesmikre gondol. Éppen ezért kissé idegesen forgatja a rózsát ujjai között, majdnem meg is szúrja magát, de annyira nem béna.
És a következő kérdés is itt van az orrunk előtt: vajon miért teszi ki magát ennek a sok rossz érzésnek? Miért olyan fontos, hogy itt járkáljon egy szál virággal a kezében? Nos, még Budanekeresden, a Művésznegyedben volt egy kedves barátnője. Ő innen származott, Bogolyfalváról, de a szülei már az előbb említett mágusfaluban élnek és nevelték fel őt is. Ennek ellenére a nagyszüleinek sírja még mindig itt van, és a nehéz búcsú során, amikor a Bagolykőbe jött, ő bizony ígéretet tett, hogy majd hoz virágot, meglátogatja őket. Így aztán hunyorogva keresgél a sírok között, nézegeti a felvésett, felfestett neveket. Amikor megtalálja a megfelelőt, odamegy hozzá, nyel egyet. Ez még kényelmetlenebb érzés, mint gondolta.
 - Mit kell egyáltalán ilyenkor mondani? - Kérdezi magától egy sóhajjal, de inkább csak finoman lerakja a virágot az említett sírra, révén semmi tartó nincs, amibe belerakhatná, hogy frissen tartsa. Ennek ellenére hülyén érzi magát, hogy csak úgy ácsorog, szóval leguggol, térdeire helyezi könyökeit és megtámasztja kicsit az arcát, úgy pillant le a márványból készült síremlékre. Elolvassa a szép idézetet, sóhajtva dönti oldalra a fejét.
 - Tudjátok, izé, nem vagyok jó ebben, meg nem is hiszek benne, hogy hallotok, vagy ilyesmi... de ha hallanátok, akkor meg kell üzennem, muszáj megüzzennem, hogy az unokátokból nagyon jó ember lett, gondolom a szüleiből is, mert jó szülők is kellenek a jó emberhez, szóval... szép munka! - Nem, abszolút nem tudja kezelni a helyzetet. Nem tud mély, szomorú hangon motyogni, ha már rájött a beszédroham. Még meg is paskolja kicsit a sírt, a dicséret után, majd úgy dönt, ideje felállni és menni. Mielőtt még valaki bolondabbnak nézki, mint amilyen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=421621#post421621][b]Déna Holloway - 2014.11.15. 20:44[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=421651#post421651][b]Gabrielle Campo - 2014.11.15. 21:06[/b][/url]