Ostobaság. Ezzel a szóval tudnám jellemezni azt a pillanatnyi elhatározást, ami arra ösztökélt, sátrat verjek itt... legalább is egy időre.
Mindig is kíváncsi teremtés voltam, mesterem szerint túlságosan is, de az idők során megtanultam leküzdeni ezt a fajta kényszert, most mégse ment. Nem tudom, mibe keverem magam, az előttem lévő napok is ködösek, ez meg feszélyez egy kicsit.
A temető egész nyugodt helynek tűnt, senki nem zavarta meg a nyugalamam, békésen szenderedve vártam, hogy lemenjen a nap. Ilyenkor élek, és ezért élek. Persze volt már jobb helyem is egy rég elfeledett kriptánál, de tudnom kell alkalmazkodni, nem hívhatom fel magamra a figyelmet, még nem, úgy hogy nem vagyok teljesen ura mindannak, ami itt körülvesz, óvatosnak kell lennem. Hogy mesterem szavaival éljek: húzd csak vissza a szemfogaid!
Tény, ő meg én sose voltunk jóban, kölcsönösen táncoltunk egymás idegein, és még most se tudom megbocsátani neki, hogy ezt tette velem - hiába élvezem már-már betegesen létem minden egyes pillanatát-, de nem hagyott ott, nem engedte, hogy elkajlódjak, és nálam öregebbek vessenek véget új életemnek, ezt becsülöm benne, ez az egyetlen ok, ami nem hagyja, hogy felkeressem, és én magam véreztessem ki.
Lassan lépkedek elő, gondosan ráncba szedve magam, hisz hiába mondtam búcsút szinte minden emberi berögződésnek, a külsőmet szeretem, és igen, igényes vagyok, szeretek adni magamra.
Épp a bakancsom kötném újra, mikor hangokat hallok. Összevonom szépen ívelt szemöldököm, és a hang irányába tekintek. A plussznak köszönhetően, amit ezzel a léttel együtt tudhatok magaménak, sikerül elég korán leszűrnöm, ki is került az utamba. Ajkamra groteszk mosoly ül, megnyalom a szám szélét, és levéve az oltárról a köpenyem, felveszem azt, majd a fejemre húzom a csuklyát.
Tény, alapból nem vagyok egy szívderítő látvány, a nagy sötétség, ami az öltözékem jellemzi, pedig jócskán rátesz erre, de nem hiába. Egyszerűen imádom, mikor az emberek pulzusa megugrik, lélegzetük felgyorsul, szemeik elkerekednek... ez az, ami miatt érdemes élnem.
- Őrült vagy tán, hogy egy kereszthez beszélsz? - hangom hidegen csendül fel a lány háta mögött, érezheti a nyakán, ahogy egy aprót szusszantok. Mindig is imádtam a teátrális megjelenést....

Dwayne Warren

Éjfélt üt, én pedig az utcákat járom. Körül ölel a sötétség, számomra ez a biztonságos, ezt szeretem. Bár... mitől kéne félnem, pont nekem? Vajmi kevés dolgot írhatnék fel erre a listára, de még ha a közvetlen közelemben is leselkedne rám veszély, eddig is prímán ki tudtam kúszni alóla.
A játszótér mellett elhaladva torpanok meg. Szinte üvölt, könyörög... engem hív. A csuklya a fejembe húzva, mint mindig, de kíváncsian tekintek ki alóla, hisz ez a szapora lélegzet, a kalimpáló szív... felettébb étvágygerjesztő tud lenni.
Groteszk mosolyora húzódik ajkam, a szám szélét is megnyalom, hisz nem én lennék Déna, ha egy ilyen kínálkozó alkalmat kihagynék. A terepfelmérés ráér, az első mindig saját magam.
- Ki kergetett? - kérdezem már a férfi mellett ülve a padon, bakancsom orrát tanulmányozva, közben gondosan ügyelve arra, a csuklya eltakarja márvány arcom. Épp elég meglepetés lehet neki a tény, hogy egy pillanat alatt kötöttem ki mellette.

Dwayne Warren

Pontosan ehhez hasonló reakcióra számítottam. Tudom, elég gyerekes megnyilvánulásom ez, de hát... miért ne élvezhetném azt, ami megadatott nekem, nem? Bárki ezt tenné... feltéve, ha sikerül legyűrnie a depressziót, amire nem sokan képesek. Láttam én már teljesen magába zuhant vámpírt is, aki inkább haldoklott, mintsem elvegye azt, amiért a szinte mindene kiált.
Nem álltam be a sorba, én megtnaultam kiélvezni létem minden egyes momentumát, és most is el fogom venni azt, amire vágyom, de... de hova a siettség? Szórakozni nekem is kell.
Elvigyorodik, leveszem a fejemről a csuklyám, megmutatva ezzel a magam a férfinek, majd szép lassan, kimérten állok fel.
- Hmmm... erre felé kiveszett mindennemű kultúra? - sóhajtok fel, kissé talán teátrálisan, de hát mit tehetnék? Előbb az a lány, most meg ez a férfi.
Szánalmas, ostoba halandók...
Vörös szemeim a férfire villannak, a vigyorom nem lankad és egyetlen kósza pillanatra mutatom meg neki "agyaraim", aztán hagyom... Szeretem megfigyelni a reakciókat, kíváncsi vagyok, hogy az előttem állóban van-e elég túlélési ösztön, vagy épp a büszkesége miatt fog hamarosan a szüleimhez csatlakozni, ha már volt kegyes szóba hozni őket.

Dwayne Warren és a zavaró tényező

Egyszerűen imádom ezt. A férfi talán fel sem fogja, mekkora örömöm lelem minden egyes lélegzetvételében, szusszanásában. Persze az étvágyam is egyből megjön, vagyis... feltör jobban mondva, hisz az soha nem múlik el.
Vigyorom csak szélesedik, ahogy ő egyre inkább veszti el a kontrollt, már-már üdítő, hogy valaki normális reakcióval kecsegtet, hát mégse veszett ki az összes semmire kellőből a túlélési ösztön?
Persze annyira nem hat meg a dolog, hogy futni hagyjam, nem... az nem én lennék. Lépek felé még egyet, lassan, kimérten, mégis oly' kecsesen, hogy azt bármelyik szegről-végről akasztott modell megirigyelné. Az ordítása se tör meg, miért tenné? Az évek során kellően magabiztossá váltam ahhoz, hogy ne ijedjek meg, főleg ne egy alsóbb rendű lénytől.
Már épp abbahagynám a játékot, hisz bármely élvezetes is, a torkom kaparásának szüntetése ennél halaszthatatlanabb, de kéretlen látogató érkezik.
Meglátva a vámpírt, semmi reakciót nem mutatok, nem rezzenek össze, nem hátrálok, csupán szépen ívelt szemöldököm vonom fel.
- Szóval te vagy az - hangom bár szépen cseng, mégis oly' lekezlő, hogy attól bárki elszégyelné magát, a tekintet, amellyel végigmérem, csak rátesz egy lapáttal.
- Nem mondhatnám, hogy örülök, jobb szerettem volna én rád lelni - kissé oldalra döntöm a fejem. Arcom merev, senki meg nem tudná mondani, mi zajlódik le épp a fejemben.
- Nos, ha megbocsájtasz... épp mögötted áll a vacsorám - már pedig, neki pont tudnia kell, hogy nem ajánlatos az ilyesmibe belezavarni, főleg nem, ha a vámpír éhes, akkor meg még inkább, ha az az éhes vámpír én vagyok.

Dwayne Warren és a zavaró tényező

Dühít, hogy megjelent, hogy belezavart az estémbe, sőt ő maga dühít, úgy, ahogy van. Egy pillanatra mindez ki is ül az arcmora, de tényleg csak egy kósza pillanatról van szó, aztán vonásaim újra megkeményednek.
Keresztbe fonom karjaim a mellkasom előtt, és felvont szemöldökkel várok... Pislogás nélkül meredek az előttem állóra, majd egy hosszú pillanat után, fel is kacagok.
- Te tényleg ennyire szánalmas vagy? Véded azt, aki egy napon majd tört forgat benned? Ostoba... - rázom meg a fejem, lesütve a szemeim, csak hogy palástolni tudjam a hirtelen feltörő indulatot.
- Különben? - villannak rá a szemeim. Nem, nem félek, nem érzek többet a mérhetetlen szánalomnál az irányába. Hiába idősebb, látszik rajta, hogy fásult, hogy nem élvezi az életet, amiből neki bőven kijutna, az, hogy egy embert oltalmaz... EGY EMBERT, már csak hab a tortán. Kérdem én, az ilyeneket miért hagyják életben? Hisz rájuk van írva, hogy némán könyörögnek a halálért... ez igazán szánalomra méltó, nem?
- Mellesleg eszem ágában sincs, jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, és bezárod azokat - biccentek a fejemmel a vacsim felé. Nem, már annyira nem is érdekel, eljátszadoztam volna vele még, de sikerült bebizonyítania, hogy nem több az összes többinél, bár ez betudható az én naivságomnak is. Igen, naivan reménykedek abban, hogy lesz egyszer valaki, aki valami újjal is tud majd kecsegtetni.
- Ha már így megszállt a szentlélek, kapard össze a lányt is a temetőben, az utolsókat rúgja - gúnyosan mosolygok a vámpír képébe, fel akarom bosszantani, látni akarom, hogy nem veszett ki belőle minden, és nem értem ennek az okát, de hisz rólam van szó, sose keresek választ a miértekre, nem most fogom elkezdeni.