Kinoshi Thaihasy



A mai napom sem indult másképp, mint az összes többi, mióta Bogolyfalván élek. Lassan két hónapja már, hogy eljöttem otthonról, azóta furcsa módon a szüleim nem jelentkeztek. Talán most az egyszer végre tényleg komolyan vették a szavaimat, amiket könnyekkel küszködve ordítottam nekik. Furcsa ez a hallgatás, olyan vészjósló. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy ezt a címemet nem tudják, és biztos vagyok benne, hogy a bátyáim sem fogják nekik eldalolni, elvégre ők menekítettek ide. Mégis olyan ijesztő. Idejövetelem óta mindig azt várom, hogy mikor toppannak be, mikor jelenik meg a sárkány-nagyi és csípnek meg, hogy ébresztő, és véget ér a gyönyörű álmom az én csodálatos, szabad, független életemről. Épp ezért ma, miközben a pompás pálmaházamban reggeliztem arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt így tovább nem folytathatom. Nem kuksolhatok a négy fal között csak azért, mert attól tartok, hogy az utcán majd szembetalálom magam a családom néhány nem kívánatos tagjával. Be kell illeszkednem a felnőtt lét szürke hétköznapjaiba, itt az ideje, hogy elkezdjek dolgozni, és kialakuljon egy normál napirend, mert mióta itt vagyok, az első estét leszámítva jóformán ki se tettem a lábam a házból.
A nagy lelkesedésemet azonban délutánra mintha a szél fújta volna el. Elvégeztem azt a minimális házi munkát, ami volt, de továbbra sem volt kedvem kiruccanni otthonról. Végül addig-addig nyüstöltem magam a tükör előtt, hogy összeszedtem magam, és sétálni indultam. Kilépve a kapun, barna hajzuhatagomba rögvest belekapott a feltámadó, csípős, hideg szél, de ez már nem tudott eltántorítani az elhatározásomtól. Kecses léptekkel szeltem az utcákat, néhol megálltam, hogy bámészkodjam a kirakatban, aztán szerintem még a jó öreg Merlin sem tudná megmondani, hogy a búbánatba keveredtem a vasútra, viszont a ciki az az, hogy azt még én sem tudom, hogyan fogok visszakeveredni a lakásomhoz. A helyzet ugyanis az, hogy sosem volt jó a helyismeretem, de a büszkeségem meg nem engedte, hogy térképpel a kezemben induljak útnak, és egy ceruzával jelölgessem, melyik utcában voltam, stb. Végül jobb megoldás híján arra jutottam, megvárom a legközelebbi vonatot, és megkérdezek egy leszállót, tud-e nekem segíteni haza találni. Lelki szemeim előtt már ott lebegett a kusza helyzet, ahogy odaslattyogok egy idegenhez és felteszem neki a kérdést: Bocsi, ne haragudj, de nem tudnád megmondani merre lakom Alig lesz gáz, ez olyan igazi Lenke-style. Most az egyszer viszont szerencsém volt, a gőzös hamar befutott, én pedig csak ültem, és vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak áldozatomra. Végül egy körülbelül velem egy korosztályú lányra esett a választásom, határozottan lépdeltem felé, majd odaérve kicsit megköszörültem a torkomat, és belevágtam.
-Szia, ne haragudj! Tudnál nekem segíteni? Sikeresen eltévedtem, és, háát az a helyzet, hogy nem tudom, hogy merre lakom. Ugye te idevalósi vagy?
Ajkamra derűs mosoly kúszik, próbálom palástolni, mennyire zavarban vagyok, miközben reménykedem, hogy egy falulakóhoz van szerencsém, mert, ha nem, kocoghatok oda valaki máshoz, vagy B verziónak ott van az utcán éjszakázás. Vasúton még sosem aludtam, talán épp itt az ideje, hogy kipróbáljam.

Kinoshi Thaihasy



Ahogy a padon ültem és vártam a vonatot millió-egy gondolat suhant át az agyamon, és szinte kivétel nélkül mindegyik önmarcangoló volt. Az egyik különösképp felhívta magára a figyelmemet, az amelyik azt mondatta ki velem, hogy talán tényleg igazuk van a szüleimnek, tényleg képtelen vagyok az önálló életre, és még most is, huszonegy évesen szükségem van valakire, aki ott áll a hátam mögött és elkészíti az ebédemet, összepakolja a szobám, és lelkesen ül a telefon mellett, hogy, ha netán bajba kerülnék, ahogy most is fel tudjam hívni, és a segítségemre tudjon sietni. Talán tényleg nem nekem találták ki a szabadságot, és épp itt lenne az ideje, hogy megadjam magam, visszaadjam a bátyáimnak a kulcsot, és visszahurcolkodjam a fővárosba, a szüleimhez, bűnbánó kisgyermekként és folytassam azt az életformát, amit eddig. De nem fogom ezt tenni, már csak azért sem, mert pontosan tudom, hogy erre számítanak! Fogadni mernék, hogy tűkön ülve várják a pillanatot, hogy azt vághassák a fejemhez: Én megmondtam kislányom… Egy frászkarikát lesz igazuk, megoldom ezt is, ahogy már sok minden mást az eddigi két hónap alatt. Csak nem lehet ez bonyolultabb, mint a porszívó kezelésének megtanulása… A gőzös végre megérkezik, és vele együtt visszaszáll hozzám a remény, hogy talán az utasok közül valaki tudja, hogy merre is lakom. Határozottan, de persze elegánsan libbenek oda egy lányhoz, és kissé bugyuta módon szegezem neki a kérdést. Sajnos nincs szerencsém, nem idevalósi, ettől függetlenül azonban úgy tűnik, ismeri a környéket, és, ha a sors kedvez nekem, talán útba esik neki a házam hazafelé menet, ergo nem kell egyedül bandukolnom, azon rettegve, hogy nem jegyeztem meg hol kell balra vagy jobbra fordulni, és megint eltévedek.
-Macskabagoly utcza 2.-Jelentem ki nagy bátran a címemet, mert bármennyire is furcsa, ezt azért még tudom. Lassan elindulunk a pályaudvar kijárata felé, és, hogy a hazáig vezető úton ne csak koslassunk egymás mellett, mint a kukák, próbálok társalgást kezdeményezni, bár igaz, ami igaz nem vagyok nagy szószátyár.
-Látogatóba érkeztél a faluba? Én nem rég költöztem ide, nagyjából két hónapja, de egyszerűen nem tudom megjegyezni, hogy hol fordulok le jobbra vagy balra, hogy hazataláljak… És térképpel sétára indulni, nos, hát elég kellemetlen lenne…
Tétován elmosolyodok, remélem neki jobban megy ez a random dumálósdi, mert én, szemmel láthatólag elég béna vagyok benne.

Kinoshi Thaihasy




Mázlim van, de még mekkora. Az ismeretlen lány tud rajtam segíteni… Istenem, hogy mennyire gyűlölöm ezt a szófordulatot: segíteni nekem. De nincs más választásom. Vagy hagyom, hogy kisgyermek módjára hazavezessenek, vagy kóborlok itt a sötét, és egyre jobban kihűlő utcán, ahol bármikor felbukkanhat egy kétes alak, és akkor azt hiszem végem. Sosem voltam olyan, hú de nagyon félős kislány, legalábbis nem mutattam, de tudom, hol vannak a határaim, amiket bármennyire is utálok, nem léphetek át. A hideg is kiráz, ha csak arra gondolok, hogy egyedül kell végigvonulnom ezen az egyelőre ismeretlen terepen. Na azt már nem!
Gondolataim kissé elkalandoznak, de remélem a lánynak nem tűnt fel túlzottan, Pislogok néhányat, végigsimítok enyhén kócos tincseimen és igyekszem a lehető legjobban koncentrálni, elvégre, ha kiszúrja, hogy nem figyelek, akár itt is hagyhat. Brr… A lány be is mutatkozik, Kinonak hívják, azonban a kérdésem, ami arra irányult, mi célból jött Bogolyfalvára megválaszolatlan maradt. Mintha csak elengedte volna a füle mellett. Talán azért történt így, mert rögtön elregéltem, hogy én miért vagyok itt. Megdöbbentő, hogy mennyit fecsegtem ez alatt a rövid idő alatt. Szinte már magamra sem ismerek. Elképzelhető, hogy igaz a mondás, miszerint a városi –jelen esetben falusi- levegő szabaddá tesz. Mióta itt vagyok ezerszer nyitottabbá váltam az emberekkel szemben.
Na, már megint sikerült kizökkennem a jelenből, koncentrálj, Lenke, koncentrálj! Szerencsémre épp akkor kapcsoltam vissza a mellettem sétáló lányhoz, amikor ő egy kérdést tett fel nekem. Kölcsön kenyér visszajár alapon akár semmisnek is vehetném, ahogy ő tette az enyémmel, de akkor némán kullognánk egymás mellett, ami azért elég kínos lenne, és a felém nyújtott kezet nem vehetem semmisnek. Miközben az illemnek megfelelően megszorítom a jobbját bemutatkozom, és elmélázva ugyan, de válaszolok a kérdésére.
-Lenke vagyok. Igazad van, tényleg nyugis, de pont ez kell most nekem a nagyvárosi nyüzsi után… Messze vagyunk még?
Dörzsölöm meg kipirosodott tenyereimet. Remélem a válasz nem, különben előfordulhat, hogy én is a bőröndök sorsára jutok, és lebegtető bűbájjal, jégtömbbe fagyva fogok hazaérni