Victoria

Hát eljött ez a nap is. Lassan két éve vártam, hogy az ikertesóm átiratkozzon a Bagolykőre. Tizennégy éves korában elkapott valami betegséget, mondta is a nevét, de nem jegyeztem meg és amiatt kénytelen volt Koreában maradni. Szerencsére már jól van, bár szerintem már egy éve is jól volt, de hát a szülők nagyon féltik gyerekeiket, főleg ha beteg és már csak az az egy szem kölyök van otthon. De az is lehet, hogy Viki tartott Magyarországtól és nem mert elköltözni az otthonunktól jó pár kilométerrel arrébb. Tényleg, egyedül hagytuk a szüleinket. Mondjuk Kris még ott van, velük egy országban és egy városban, majd megvigasztalja őket.
Üres kézzel battyogtam a vasútállomásra. Még volt tíz persze a vonat érkezéséig, én pedig már a főutcán jártam. Nem siettem, saját tempómban haladtam, ami elvileg inkább gyors, mint lassú, legalábbis mások ezt mondták. Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy megpillantsam ikertesómat. Errefelé még nem is találkoztunk, nem rémlett, hogy járt volna már itt, most viszont ideköltözik. Biztos sok bőröndje lesz, ha nem használt tértágító bűbájt.
Az állomásra érve kicsit körülnéztem, nem voltak sokan, vasárnap nem szoktak. Elnéztem mindkét irányba, vonatok hosszú sorát bámulva, majd mikor már unalmassá vált az ácsorgás, leültem az egyik szabad padra. Hosszabb kabátom volt, így azt magam alá gyűrtem, hogy ne fázzak fel a hidegben. A hó éppen hogy nem esett, de az biztos, hogy nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, mert az arcomat kezdte csípni a levegő és az ujjbegyeim is megfájdultak. A bemondó minden közlésére felfigyeltem, hátha Viki vonatát mondja be, de sokszor csalódnom kellett. Pár perc kellett már csak, amikor felálltam, hiszen kellőképpen lefagytam már. Nem szeretem annyira a hideget. Mérgelődtem, de nem sokat, az a bizonyos női hang ezúttal a nekem kellő vonat érkezését mondta be. A jármű fel is tűnt, először még csak pontként, majd ahogy közeledett, egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg le nem fékezett mellettem. Jó helyen álltam, még a mozdony előtt, így semmiképpen sem tudjuk egymást elkerülni. Egy pillanat alatt a szinte üres állomáson tömeg lett, én pedig nyújtózkodtam, hogy kiszúrjam a magamhoz hasonló alakot.  

Victoria

Amikor beért a vonat még jobban izgatott lettem. Tudtam, hogy már csak pár pillanat és néhány méter választ el minket. Hatalmas tömeg keletkezett, az emberek zöme diák volt, biztosan most érkeznek vissza a szünidőről. Lábujjhegyre álltam, hogy esélyem legyen észrevenni húgicámat, de ez nem volt jó öltet, szabad hely hiányában kis híján fellöktek a városba igyekvők. Még épp időben léptem oldalra, ilyenkor szoktam megköszönni, hogy jó reflexeim vannak. Felnézni sem tudtam már, csak amikor a fülemben visszhangzott testvérem szavai. Óriási mosollyal fogadtam Victoriát, akit közben karjaim közé zártam.
- Sziaaa! – Szorítottam magamhoz és el sem engedtem az elkövetkezendő egy percben. – Persze, hogy kijöttem, különben elkavarodnál a suli felé vezető úton. – Mondtam neki félig szekálós hangnemben, de azért érződött rajtam, hogy egy hajszál választott el, hogy ugráljak örömömben. Aztán a cuccaira néztem, ami egyáltalán nem volt sok, ahogy azt gondoltam, tértágító varázslatot használt, így nem is ajánlottam fel neki a segítségem. Az ölelés után elindultunk befelé a városba, pontosabban a főutcán végig, a suli felé.
- Egyébként semmi különös, nem történt sok minden karácsony óta. – Utoljára karácsonykor találkoztunk, de egyszer még Ausztriában is „összefutottunk’, amikor síelni voltunk, én az itteni barátaimmal, Viki pedig az egyik koreai barátnőjével. Szóval valljuk be, nem olyan rég láttuk egymást, mégis most úgy éreztem, mintha két éve beszéltünk volna utoljára. Talán azért, mert végre itt láthattam, Bagolyfalván, amit már nagyon vártunk.
- És te hogy vagy? Anyuék gondolom milliószor elmondták, hogy hogyan utazz ide. – Kétségtelen, hogy nagyon féltenek minket, de attól még idegesítő tud lenni, ha valamit még mindig szájbarágóan mondanak, amikor már megértettük. – Ugye írtál már nekik, hogy megérkeztél? – Jutott eszembe, mert sejtettem, hogy tőle is elvárták ezt a kis apróságot, velem is mindig ezt csinálták. Gyors dolognak tűnik, de valamiért én mindig elfelejtettem baglyot küldeni, csak mikor már unatkozni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy hoppá, bagoly! Kérdezték is, hogy mi tartott ilyen sokáig, én pedig mindig a szárnyasomra fogtam.
- Szóval, ez lenne Bagolyfalva. Időnként le szoktam jönni ide, például ebben a boltban vettem neked az ajándékot. – Mutatok a boltra, ami mellett éppen akkor haladtunk el.

Victoria

Végre eljött a nap, már nem fogom magam egyedül érezni, nem mintha magányos lennék, hisz vannak barátaim, de Victoria nélkül mégsem vagyok teljes. Ő az, aki tudja, hogy mire gondolok, anélkül, hogy kimondanám. Legalábbis az esetek többségében. Ő tudja, hogy igazából milyen vagyok belül. Általában mindent megosztunk egymással, teljesen nyitottak vagyunk, legalábbis én hozzá, remélem ez fordítva is így van. Nem bírtam ki egy kis poén nélkül, anélkül túl nyálas lett volna a pillanat, de Viki rájött, hogy igazából csakis miatta jöttem ki, mihamarább találkozni akartam vele.
Elkezdtünk beszélgetni, el is mondtam, hogy nem történt különös dolog eddig. Hát igen, szürke hétköznapok bizony vannak, bármennyire is próbálja különlegessé tenni az ember. - Benne vagyok, majd csinálunk jó kis programokat. – Bólogattam. Bele sem mertem gondolni, hogy miket fogunk mi együtt csinálni, de abban biztos voltam, hogy nem fogunk unatkozni. Ha ketten voltunk, akkor legtöbbször feltaláltuk magunkat, az más kérdés, hogy anyuék nem mindig örültek.
- Te is hiányoztál! – Mutattam ki, hogy hasonlóan érzek, mint ő. A szüleinkre gondoltam és rögtön az jutott eszembe, hogy nagyon aggódhatnak értünk. Eddig is féltettek minket, de eddig külön-külön voltunk, így nem csinálhattunk nagy őrültséget, butaságot. A térkép aranyosan hangzott. - A repülőn végig felhős volt az ég? – Mikor én repültem, akkor is sokszor borús volt, de időnként kitisztult. A Himalája gerincei a legérdekesebb, ha nem felhős ott az ég.
Megtudtam, hogy apa, pontosabban a nevelőapánk Franciaországba megy az óceánhoz. Néha annyira irigylem a munkáját, mindig járja a világot, már szerintem a Föld összes kontinensére eljutott. - Kár, hogy minket nem vihet magával, mi ellennénk addig, míg ő dolgozik. – Kim hallatára felcsillant a szemem, egy pillanatra azt hittem, hogy itt van a táskájában. – Kim? Ohh, kár, pedig jó lett volna kicsit megfuttatni Magyarországon. Imádtam a kutyáinkkal, vele és Areummel játszani, könyörögtem, és ahogy hallottam Viki is, hogy elhozhassuk legalább az egyik állatot, de nem engedték meg.
Beugrott, hogy én mindig elfelejtettem baglyot küldeni apuéknak, ezért gyorsan meg is kérdeztem Vikit, hogy ő nem felejtette-e el. Ő nem, szerencsére. Viszont így rájönnek majd anyáék, hogy én mindig késve írtam nekik, a francba! De nem baj, legalább Vikit nem szidják le. - Jó neked, hogy te nem felejted el.
Miközben haladtunk végig a főutcán, mutattam néhány boltot, kávézót és egyéb hasonló épületet, ahová talán szívesen eljönne. Majd egyszer meghívom egy forró csokira, vagy amire szeretné. Tényleg, milyen jó ötlet.
- Igen, én lettem a csapatkapitány és már bélelt helyed van a csapatban! Gondoltam, hogy hasonlóan fogsz hozzáállni a kviddicshez, mint én, milyen sokat repültünk mi együtt anno. Oh, régi szép idők!  – Nagyon vicces lesz, ha egy ázsiai ikerpár egy csapatban játszik, nem hiszem, hogy akció közben meg tudnának minket különböztetni. Erről a témáról sokat tudnék beszélni.
- Nem vagy szomjam? Meghívjalak egy forró csokira? De ehetünk is valamit, beüljünk egy gyorsétterembe? – Gondoltam ott megmelegedhetnénk és elbeszélgethetnénk, mert a suliban már teljesen másfelé fog terelődni a figyelmünk.