És megérkeztem.
Kavargó és összeszűkült gyomorral szálltam le a vonatról. Furcsa volt ez az egész mágiásdi, habár 10 éves korom óta tudom mi vár rám, de csak elméletben, hisz muglik neveltek fel. Annyit tudtam, hogy édesanyám boszorkány volt és bennem is varázsló vér folyik.
Féltem.
Soha nem jártam iskolába, sosem kellett egyedül boldoguljak, Dániel bácsikáék mindig ott voltak mellettem. Egyre jobban émelyegtem ahogy lassított a vonat. Hirtelen eszembe jutott, hogy le se szállok inkább visszafordulok egyenesen haza a biztonságos környezetbe. De csak egy pillanatra kúszott az agyamba ez a gondolat és mielőtt gyökeret vethetett volna, összeszorítottam a fogaimat, fogtam a csomagjaimat és gyorsan lepattantam a vonatról. Motyogtam egy gyors köszönömöt a kalauz bácsinak, hogy segített leszállni.
Itt kezdődött a nagyobb pánik.
Merre induljak? Hová menjek? Egyáltalán hogy jutok el ennyi csomaggal a kastélyig? Kit szólíthatok meg segítségért?
Csak bámultam a tovább haladó vonatot és az utána maradt ürességet. Ugyanez az üresség tátongott bennem is. Biztos voltam benne, hogy a következő éveim lesznek a legszebbek csak az eleje lesz nehéz. Na de ennyire?
Odavánszorogtam az első padhoz a csomagjaimmal együtt. Nagy szerencsém volt a kalauzbácsival, nélküle nem tudom, hogy szálltam volna le. Leroskadtam a padra és végigpásztáztam a csomagjaimat: egy hatalmas bőrönd, két sport táska, egy váll táska és a macskahordozó. Ja és persze Döme, aki épp az ölembe terült el, a fejét lelógatva, gondtalanul aludt. Hát persze, neki könnyű, ő csak rám bízza magát. Bárcsak én is bíznék magamba ennyire.

És megérkeztem.
Kavargó és összeszűkült gyomorral szálltam le a vonatról. Furcsa volt ez az egész mágiásdi, habár 10 éves korom óta tudom mi vár rám, de csak elméletben, hisz muglik neveltek fel. Annyit tudtam, hogy édesanyám boszorkány volt és bennem is varázsló vér folyik.
Féltem.
Soha nem jártam iskolába, sosem kellett egyedül boldoguljak, Dániel bácsikáék mindig ott voltak mellettem. Egyre jobban émelyegtem ahogy lassított a vonat. Hirtelen eszembe jutott, hogy le se szállok inkább visszafordulok egyenesen haza a biztonságos környezetbe. De csak egy pillanatra kúszott az agyamba ez a gondolat és mielőtt gyökeret vethetett volna, összeszorítottam a fogaimat, fogtam a csomagjaimat és gyorsan lepattantam a vonatról. Motyogtam egy gyors köszönömöt a kalauz bácsinak, hogy segített leszállni.
Itt kezdődött a nagyobb pánik.
Merre induljak? Hová menjek? Egyáltalán hogy jutok el ennyi csomaggal a kastélyig? Kit szólíthatok meg segítségért?
Csak bámultam a tovább haladó vonatot és az utána maradt ürességet. Ugyanez az üresség tátongott bennem is. Biztos voltam benne, hogy a következő éveim lesznek a legszebbek csak az eleje lesz nehéz. Na de ennyire?
Odavánszorogtam az első padhoz a csomagjaimmal együtt. Nagy szerencsém volt a kalauzbácsival, nélküle nem tudom, hogy szálltam volna le. Leroskadtam a padra és végigpásztáztam a csomagjaimat: egy hatalmas bőrönd, két sport táska, egy váll táska és a macskahordozó. Ja és persze Döme, aki épp az ölembe terült el, a fejét lelógatva, gondtalanul aludt. Hát persze, neki könnyű, ő csak rám bízza magát. Bárcsak én is bíznék magamba ennyire.

Nem, nem utazik sehova, pedig mindenki örülne neki. Ő is, meg az a pár ember is, aki időnként összefut vele. Mi a jó életet keres akkor a vasútállomáson?

Ő, kérlek szépen, játszik a vasútállomáson. Olyat játszik, hogy beáll a sok ide-oda mozgó ember közé, és miközben sodortatja magát a tömeggel, vágyakozva néz a sínek felé. Addig is, amíg itt van, emberek között van, de nem emberekkel, valamint egy újabb szegletét figyeli meg a falunak, és a megérkezés mindig is érdekelte. Érkezéskor az emberek fáradtak, de örülnek, hogy végre helyben vannak; ez egy rendkívüli állapot, olyat is szívesen üdvözölnek, akikkel normális körülmények között perceken belül vitába bonyolódnának. Egyszerűen szereti megfigyelni az embereket. Hipster? Hipster.

Kiélheti a segítő és adakozó felét is. Szívesen segít idős néniknek, és kisgyerekes anyukáknak, annak, akit éppen szimpatikusnak talál. Az értékeire mondjuk vigyáz. Hipster? Hipster.

Meg emlékszik arra is, hogy milyen, amikor az ember tökidegen helyre vetődik, és azt se tudja, merre, kivel, miért. Úgyhogy amikor meglát egy nyilvánvalóan most érkezett, padon üldögélő diákot, menne neki segíteni. És megy is. Hogy miért? Mert önző a szentem. Így van esély arra, hogy jó benyomást kelthet az emberekben. Persze arra is, hogy kotnyeleskedőnek és idegesítőnek tartják, haszonlesőnek és ügyetlennek. Ez van.

 - Szia! Öhm.. - egy gyors átfutás az összes lehetséges kimenetelen. Széles a skála. - Segítsek valamit? - á, tudod mit szórakozzon itt, egyenesen bele a közepébe. Nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy kéregető ingyenélőnek nézik, de be kell vallania, van rá hajlama.

Dönci teljesen beterített, csodálkoztam, hogy egyáltalán még kilátszódom a macska alól. Így képtelenség elindulni, mondjuk nincs is kedvem. Vagy erőm. Kedvem és erőm.
A gyomrom kezdett lecsitulni és az agyam egyre gyorsabban pörgött. Ha a táskákat a vállamra veszem, az macskahordozót a bal kezembe persze macskával együtt és a másikkal a bőröndöt húzom akkor kb. 5 óra múlva fel is érek a kastélyba. Persze csak ha nem tévedek el.
A nagy elmélkedésben felfigyeltem egy érdekes lányra. Vagyis egy lányra aki érdekesen viselkedett. Csak állt a peronon, hagyta, hogy sodorja a tömeg és figyelte az embereket. Nem tűnt sokkal idősebnek nálam, talán ő is a kastélyból az egyik diák.
Időm se volt átgondolni, hogy most mihez kezdjek, hogy szólítsam-e meg vagy húzzak el azonnal mivel elindult felém. Csak bámultam rá, nem gondoltam volna, hogy pont hozzám igyekszik.
Köszönt.
Hát persze, kihez máshoz? Lassan kiürült a peron és csak ketten maradtunk. Nem kertelt, egyből a lényegre tért, habár sejtésem sincs, hogy ki ő.
-Szia!-köszöntem vissza.- Hát tudod .. izé .. én - dadogtam össze-vissza -Fogalmam sincs hol a kastély. Nem ismerek senkit. Túl sok a csomagom. Félek és fázom s mellesleg meg se tudok mozd.. Hoppá.- hallgattam el hirtelen.
Ez túl sok volt így elsőre, nem ő tehet róla, ő csak rosszkor volt rossz helyen.
-Ne haragudj, ez csak kezdeti pánik. Általában kevesebbet beszélek.-magyarázkodtam.- Amúgy Janovics Jázmin vagyok, JJ. Ő meg itt Döme.- bicentettem a macska felé. Muszáj bemutatni, nem akartam megsérteni. Mármint a Dömét, mivel képes megharagudni ilyenekért.
Fura ..

Ó. Ó. Nalátod.
Várjál, nem néz kéregető hajléktalannak.
Se cukrosnéninek.. ha van olyan.
Na, nála is megszaladt a gép. Semmi baj, én is szoktam ilyet.
De tök jó, hogy nem nézel késelősnek.

 - Annamária. És bocs, hogy így hirtelen.. - mutogat a semmibe, mert azért most előírásszerűen ráerőszakolta magát a sokbőröndös lányra. Elküldhették volna nagyon messzire is. Mondjuk még mindig játszik ez az eshetőség. - Csak gondoltam, hogy esetleg megmutathatnék cuccokat. Helyeket. A kastélyt. - javítgatja magát meglepetten és összezavarodva, ez most a semmiből jött.

 - Szia, macska. - nézi meg a cicát, de nem tetszik neki, meg amúgy is macska. Bocs, Döme.

 - Izé.. - de el is mehetek, ha gondolod. - magyarázkodik össze-vissza, puff a lezser önkéntes-imidzsnek. Merthogy neki senki se segített, amit annyira nem is bán. Ha már idegen helyen van, jobban szeret egyedül tévelyegni, mert így legalább mások előtt megmarad az esetleges céltudatossága.

A lány meglepődött a reakciómon, nekem meg fogalmam sincs hogy hogy kellett volna reagálnom. Mármint nem a mondatözönökre gondolok, hanem arra, hogy válaszoltam neki. Ezért miért kell meglepődni.
Annamária. Szép név, nekem tetszik. És a név gazdája is szimpatikus így elsőre, mondjuk nekem most mindenki az, aki kicsit is kedves velem.
Dönci is mozgolódni kezdett, szépen lassan felült, forgolódott kettő, majd visszaült .. az ölembe. Hát nem édes? Csak néha az agyamra megy azzal, hogy mindig rajtam kell feküdjön vagy üljön.
-Izé az jó lenne, azt se tudom melyik irányba induljak. Köszönöm!-mosolyodom el, napok óta először.-Ne! Ne menj!-kaptam fel a fejem-Mármint csak ha szeretnél ..- egyre jobb. Gratulálok JJ.
-És te mióta laksz itt?-kezdtem el érdeklődni Annamária felé, nehogy azt higgye, hogy nincs szükségem a társaságára. Közben szedelőzködni kezdtem: először bepakoltam a hordozóba Dömét, ami miatt persze, hogy egyből megsértődött, összebújt és aludt egyből. Felállítottam a bőröndöm és a tetejére pakoltam az egyik táskámat. Így könnyebb lesz cipelni. A válltáskámat felvettem a vállamra és majdnem készen is voltam.
-Esetleg indulhatnánk és út közben elláthatnál valami jó tanácsokkal a következő pár évre, vagy elég a következő pár napra is, csakhogy éljem túl.-mosolyogtam rá, kezeimben a táskákkal indulásra készen.

Na, akkor a zavart félmondatokon is túlestek, innen már lehet jutni valamerre.

 - Szeptemberben jöttem. - válaszol, miközben a macskát nézi. Olyan macskaformája van, persze külsőre is, de a személyisége és viselkedése igazi macska. Ő kutyás embertípus; igenis hízelegjenek neki és imádják látványosan és többnyire önzetlenül. - Sértődékeny egy fajta. - jegyzi meg, miután szemügyre vette az állatot. Nem törődsz velem a nap huszonnégy órájában? Akkor tudod, hova menjél. A kutya csak még jobban istenít, ha néha békén hagyod. Mondjuk, akkor is istenít, ha csak szimplán vagy. Mert te vagy a gazda, és kész, ennyi nekik elég.

 - Vigyek valamit? - nézi el szegényt, ahogy küzd a sok táskával. Az utazás nagyon jó dolog, ha van, aki cipekedjen helyetted, és ha viheted a fél szekrényt. Nincs annál rosszabb, amikor ki kell válogatni, mit akarsz elvinni. Hát mindent, nem nyilvánvaló?

 - Húha, jó tanáccsal.. - mosolyodik el, mert hát ilyen nincsen. Vegyüljön el a többi közé feltűnésmentesen, ez az ő módszere, de egy, teszem azt, rellonosnak ilyet fölösleges mondani. - Melyik házba kerültél? - teszi fel inkább a kérdést, ami megfelelőnek tűnik, mert nem annyira random, bár semmire se megy vele. Ez is olyan alapinformáció, mint hogy mi nagyapád volt szobatársának a neve; mindig megkérdezzük, de előbbre nem jutunk tőle.