BK Fórum - Bogolyfalva Hivatala

Mesélő
2018. január. 9. kedd
de. 10 óra

Szomorú képpel ültem le, hogy várjak a soromra, amíg elintéződnek a papírjaim arról, hogy most már gyakorlatilag még nagyobb magány fog rám várni egész életemen keresztül. Ugyan ki akarna befogadni egy tizenöt éves kamaszt? A kisbabákat szívesebben viszik, őket még könnyebb beszoktatni egy vadonatúj, tökéletesen idegen környezetbe, kevesebb frusztrációval jár mindkét fél részéről. Esélytelen most már, hogy valaha is helyre rázódjon a dolog.
Valahogy még most is nehezemre esett felfogni azt, hogy anyám csak úgy lemondott rólam annyi év után. És mi van a balatoni nyolc évvel? Amikor beleestem a tóba… az első találkozásommal a mágiával… a közös bájital-szaklap olvasgatásával… a közös kotyvasztásokkal, amikor azt figyeltem, hogy mit szorgoskodott a parányi konyhánkban. Nem voltunk nagyon eleresztve soha, de azért én annyira gáznak nem tartottam a helyzetet. Az anyagiakra fogni annyira bagatell kifogásnak tűnt, és még mindig válaszok nélkül hagyatva éreztem magam. Valamit titkolt. Tulajdonképpen sose volt őszinte a kapcsolatunk, nem igazán volt hajlandó mesélni a kapcsolatáról apával, amit igyekezett minél jobban eltörölni az emlékei közül, úgy menekült előle, mintha forró vassal üldöznék középkor inkvizitorai.
Hiányzott, mérhetetlenül, pedig alig váltunk el, de tudtam, hogy ő már többet nem akart látni az életében. Hol rontottuk el? Lehetett volna javítani rajta?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések hada cikázott a fejemben, mintha egy őrült sebességre kapcsolt kviddicsmeccs zajlott volna a kobakomban, amikor átvettem az iratokat. Nem bírtam ki sírás nélkül, s hiába próbált biztatgatni az az aktakukac némber, aki ott ült, nem ért el sikert nálam. Honnan is tudhatná ő azt, hogy milyen érzés egyik pillanatról a másikra mindent elveszteni? Még csak nem is beszélt velem, egy vacak papírral elintézte, és kidobott az életéből. Visszamenni a suliba egyelőre nem akartam még.
Egyáltalán nem tudnék koncentrálni a tananyagra, azt meg nem akarom, hogy ott, mindenki előtt elbőgjem magam. Nem tartozik másra az én nyomorom, valahogy csak feldolgozom egyedül is. Főnixféle lennék, vagy mi a szösz, az mindig feltámad a hamvaiból. Erre emlékeztettem magam minduntalan, valahányszor megrázkódik a vállam. Remek, most már a maradék papírzsepim is elfogyott, és elfelejtettem duplázó bűbájt alkalmazni rajta… szuper.
A lehet-e ennél rosszabb kérdést már fel se merem tenni, hisz tudom, mi következik utána: az élet bebizonyítja, hogy igen. Lehet még ennél is rosszabb.