BK Fórum - Bogolyfalva Hivatala

Elemi mágia vizsga

Hajnali négyig bírtam. Nem aludtam szinte semmit, egész éjszaka vagy forgolódtam, vagy pedig a plafont bámultam kínomban. Remegett a kezem, hányingerem volt és az idegességtől azt sem tudtam, mit csináljak először. Frayec halk morgása keltett ki végül az ágyból. Ki kellett szabadulnom a kastélyból, valami belső kényszer hajtott egyre inkább, de ilyet még sosem éreztem. Olyan volt, mintha háborogna bennem az elemem, és valószínűleg ez dühítette fel a raseket is, aki halkan osonva mögöttem követett a folyosókon, ki a hideg reggeli levegőre. Nem is igazán tudtam, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy vigyen a lábam, amerre akar. Órákon keresztül voltam az erdőben, de nem is igazán csináltam semmit, csak hallgattam a szél játékát a fák lombjai között és figyeltem az erdőt feltúró állatot.
Mielőtt – ezúttal Frayec nélkül – kisiettem volna a bejárati csarnok hatalmas ajtaján, még visszamentem a Levitába lezuhanyozni, összekészülni és még valami reggeliféleséget is sikerült magamba erőszakolni. Nem akartam elájulni, fontos volt ez a vizsga és a lehető legjobbat kellett nyújtanom. Liv is számít rám, a nővérem is számít rám, és ha Ádám itt lenne, tudom, hogy ő is számítana rám. És én is számítok magamra.
Már kevésbé vagyok stresszes, mint reggel voltam, de ez csak akkor múlik el teljesen, mikor megpillantom Livet. Ösztönösen húzom ki magam, a szavaira mégis ellazulok, mert tudom, de legalábbis remélem, hogy bármi történjen ma, rá továbbra is számíthatok. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
A nevemet hallva még egyszer bátorítóan rámosolygok a nőre, habár nem pontosan tudom, melyikünket akarom meggyőzni jobban, aztán elindulok az említett ajtó felé, még egyszer utoljára visszapillantva a tanárnőre, majd befordulok a sarkon a lépcső felé. Az ajtót könnyedén megtalálom, de veszek még egy mély levegőt, mielőtt bekopognék és csak az engedély megkapása után nyitok be.
Tekintetem azonnal találkozik a bent várakozó vizsgabiztossal, aki felé csak bizonytalanul biccentek, aztán lopva körülnézek a szobában, mielőtt megszólalhatna. Nem számítottam igazából semmire, mégis kissé csalódott vagyok a kapott környezettel kapcsolatban. Azt hittem legalább több kapcsolatom lesz a természettel és nem egy sima szobában fogok vizsgázni, ahol van egy kanapé, meg egy asztal székkel. Na jó, talán mégis csalódtam egy picit.
Némán foglalok helyet a férfival szemben, innentől pedig csak rákoncentrálok. Tekintetem ide-oda ugrál a két szeme között, miközben igyekszem a lehető legtöbb fontos információt megjegyezni abból, amit mond. Figyelmesen hallgatom végig a feladatokat, az utolsónál el is sápadok rendesen. Az ajkamba harapva várom meg, míg befejezi a beszédet, majd ismételten csak biccentek, ezzel jelezve, hogy mindent megértettem. Azt már nem látom, hogy elindítja az órát, lehunyom a szemeim és kissé lehajtom a fejem, az ölemben összefűzöm az ujjaim. Érzem a reggel még zavarodottan háborgó elemem, de most nyugodtnak tűnik.
- Túl erős varázslat használata során az illető elájulhat, valamint teljesen kimerül, ilyenkor a következmény lehet láz, rossz közérzet, gyengeségérzet. Súlyosabb esetben bele is halhat, amennyiben nem tudja megszakítani a folyamatot – magabiztosan ejtem ki a szavakat, tekintetemmel a vizsgáztató szemeit keresem. Megvárom, míg mond-e valamit a válaszomra, aztán amikor szó szerint is lerántja a leplet a növényekről, felkelek a kanapéról és közelebb sétálok hozzájuk. Gyorsan vetek egy pillantást rájuk, aztán az elsőhöz fordulok és kinyújtott mutatóujjamat óvatosan hozzáérintem az egyik leveléhez. Érzem rajta, hogy más, valami más benne, de egyelőre még nem tudom megmondani, miért. Tekintetem ide-oda cikázik a növény felépítésén, ernyős virágzata az egyik árulkodó jel, ami segít rájönnöm, mit látok. Végigsimítok rajta, majd fel sem pillantva húzom el az ujjam.
- Angyalgyökér – szólalok meg ismét, a fejemben szinte ezzel egy időben idézem fel a róla tanultakat, aztán már oldalra is lépek, hogy megvizsgáljam a következőt. Ennél nincs semmi különös érzésem, csak olyan, mintha hozzám tartozna. Óvatosan húzom végig ujjamat a virág szárán, majd a lila virágra téved a tekintetem. A szín sokat segít, nem beszélve arról, hogy mikor összenyomom az egyik virágját, meg is fogja az ujjam.
- Epergyöngyike – mondom a nevét, de továbbra sem nézek a férfira. A következőt viszont azonnal felismerem, még csak meg sem kell érintenem hozzá.
- Homoktövis – elhúzom kissé a szám, mert túlságosan is rossz emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Pontosabban a csipkebogyóval, kisebb koromban mindig összekevertem őket. Most már ezer közül is megismerném, hogy melyik micsoda, így ezt gyorsan átugrom. A negyedik már kicsit trükkösebb, de miután ezt is végigtapogatom, megtalál az ismerős érzés és a halványsárga virágok is a segítségemre vannak.
- Sisakvirág – becsukom a szám, de egy kis gondolkozás után ismét kinyitom. – Méregölő sisakvirág – halkan egészítem ki a válaszom, bár nem csak magamnak mondom, elvégre az lenne a cél, hogy a férfi is hallja, amit mondok. Megismétlem egy kicsit hangosabban, hogy biztosan hallja, aztán már fordulok is a következőhöz. Ahogy hozzáérek, rögtön elkap az az érzés, amit a legelsőnél éreztem és már tudom is, hogy miért. A lila virág és a szőrös szára sokat segít, magamban pedig egyre csak ismételgetem a növényekről tanultakat, így sikerül gyorsan rájönnöm erre is.
- Osztrák sárkányfű – fedem fel az utolsót is, majd a férfi kérésének eleget téve nekiállok visszafejleszteni mag formába, miközben beszélni kezdek. – Ez és az angyalgyökér a két kakukktojás, ugyanis a többivel ellentétben ez a kettő levegő elemű, nem pedig föld – lassan beszélek, hogy közben tudjak dolgozni is. Gyakorlottan végzem a munkámat, szinte nincs is szükségem a kezeimre, már csak megszokásból mozgatom őket a növények felett. Gyorsan megy, már el sem kell képzelnem, ahogy a kifejlett növény összecsukódik és zsugorodik egészen kicsi, mag formába.
Mikor az utolsóval is elkészülök, felpillantok a férfira és csak ekkor veszem észre, hogy megváltozott körülöttünk a környezet. Túlságosan is a növényekre koncentráltam, így a rám várakozó gurkókat is késve fedezem fel. Ismét elsápadok és elhátrálok az asztaltól, ami nem is tudom, itt van-e még, szemeimet a lassan felemelkedő labdákra szegezem. Hogy én mennyire utálom őket! Ráadásul ütő sincs nálam, amivel megpróbálhatnám elütni őket. Bár annak az esélye, hogy én sikeresen másfelé ütök négy gurkót, egyenlő a nullával – már az elsőnél törne mindkét csuklóm.
Tudom, hogy nem szabad bepánikolnom, mert onnan egyenes út vezet az ájuláshoz, ami túlságosan régen történt meg velem, hogy igaz legyen, mégsem tudom nem hevesebben kapkodni a levegőt. Az ajkamba harapva kezdek el gyorsabban hátrálni, a gurkók pedig mintha csak erre vártak volna, hirtelen elindulnak felém. Egy apró sikkantás hagyja el az ajkaimat, mikor védekezőn felrántom a kezem magam elé, ezzel párhuzamosan emelkedik meg előttem a föld, vastag sziklafalat emelve közém és a kedvenceim közé. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt!
Azt meg sem várom, hogy mi lesz a sorsuk, csak megfordulok és egyelőre még nem futva, de gyors léptekkel távolodok el tőlük ismét. Legalábbis ez lenne a célom, de csak egyet sikerül leráznom, mert mikor hirtelen hátrapillantok, hármat látok közeledni. És ha már látom a gurkót, abból sérülés lesz. Egyéb ötlet híján ismét csak magam elé húzok egy falat, azzal pedig pont nem is törődök, hogy az egyiket közelebb kéne magamhoz engedni. Érzem a jelenlétét, olyan mintha pulzálna a mellkasomban valami, ami felé akar húzni. Tudom, hogy itt van, de nem tudom megkülönböztetni a másik kettőtől. Addig nem, míg ennyire egymásra vannak tapadva.
Csak pár pillanat telik el aközött, hogy felemelek egy falat, majd oldalasan kerülök, hogy konkrétan oldalba kapjam a gurkókat. Vetek rájuk egy pillantást és egy hirtelen ötlettől vezérelve megemelem a kezeimet, mire indák csapnak ki a földből, az ég – pontosabban a plafon, már ha még mindig bent vagyunk – felé nyúlva, a sebesen száguldó gurkók felé. Tudom, hogy ilyen sebesség mellett nem vagyok képes megállítani őket, épp csak annyira akarom lelassítani a labdákat, hogy egyrészt megtaláljam végre, melyikkel kéne foglalkoznom, másrészt pedig kitaláljak valamit, amivel leszedhetem magamról a másik kettőt. Mindezt még azelőtt, hogy teljesen kimerülnék és valóban összeesnék.
Sikerül ugyan megfognom a labdákat, de tudom, hogy pörögnek a másodpercek és gyorsan kell cselekednem. Veszek egy mély levegőt és a mellkasomban pulzáló valamire koncentrálok, arra az érzésre, próbálom megtalálni. Elképzelem, hogy jön felém, mintha csak egy ember lenne, én pedig már szinte tárt karokkal várom. Lassan húzom magam felé a legközelebb lévő gurkót, és ahogy egyre csökken közöttünk a távolság, nő az érzés is. Ez az. Megvan.
Egyszerre hirtelen elengedem őket, az indák visszacsúsznak a földbe, én pedig hirtelen lebukok, hogy elkerüljem a találkozást az elemi mágikus labdával. Nem nézek hátra, hogy megkeressem, csak a pulzálásra hagyatkozom, ami csökken, ahogy a labda is egyre távolabb kerül tőlem. De csak addig, hogy megforduljon.
A másik kettővel akarok most foglalkozni, amik továbbra is felém tartanak. Élesen szívom be a levegőt és kinyújtom a kezeimet, igyekszem egyszerre rákapcsolódni mindkettőre, majd bizonytalanul elkezdem összezárni az ujjaimat. Látom magam előtt, ahogy a labdák először csak lelassulnak, azután összezsugorodva más, egy sokkal kisebb alakot vesznek fel. Gyorsan kell dolgoznom az utolsó miatt, így nem pont olyan hatást érek el, mint szeretnék, de addig megteszi, hogy belesüllyeszthessem őket a földbe – lehetőleg jó mélyre ahhoz, hogy ha fel is élednek, ne szabadulhassanak ki addig, míg össze nem haverkodom az elemissel.
Megfordulok, és közben igyekszem valamennyire el is lépni az irányából, de még így sem tudom elkerülni, hogy ne súrolja a karom. Felszisszenek, a felkaromhoz kapok, ujjaimat egy pillanatra erősen rányomom a sebre. Fáradok és most már a kezem is lüktetni kezd, a gurkó pedig már fordul is meg. Félig kinyújtom az ép kezem, és a gurkó közepében érzett mágiára koncentrálok. Egyrészt át akarom formálni, hogy ne csapjon agyon, másrészt össze akarok kapcsolódni vele. Megremeg a kezem és levegő után kell kapnom, de nem hagyom magam. Lehunyom a szemem, ezzel kockáztatva azt is, hogy nem látok belőle semmit és csak a bennem és benne áradó mágiára koncentrálok.
Elképzelem, ahogy a sárga fény – nem tudom, miért pont sárga – utat tör magának a vaslabdán keresztül felém, az enyém pedig összekapcsolódik vele és eggyé válnak. Eszembe jut a hajnal, mikor szinte tombolt bennem az erőm, most viszont semmi ilyesmit nem érzek. Csak az jár a fejemben, hogy valahogy átadjam neki ezt a nyugodt érzést. Lassan és mélyeket lélegzek, a pulzálás pedig csökken. Szédülni kezdek, a karom meg egyre jobban lüktet, képtelen vagyok úgy koncentrálni, hogy minden egyszerre sikerüljön, így felhagyok a gurkó átalakításával és hagyom, hogy kisebb alakban, a földhöz közel, de továbbra is felém tartson. Lassabban, mint ezelőtt, mert hat rá ez a fényes elképzelésem, de nem eléggé ahhoz, hogy teljesen megálljon. Olyan lassúnak tűnik, hogy sikerüljön megnyugodnia, pedig valójában gyorsan pörögnek az események.
Ismét lehunyom a szemeimet és megpróbálkozom ezzel még egyszer, a biztonság kedvéért viszont hátrálni kezdek. Óvatosan haladok, nem akarok elbukni semmiben, mert azzal teljesen kizökkennék a koncentrációból.
Megremegnek a pilláim a folyamat közben, míg a mellkasomban lévő érzés csökkenni kezd. Egyre gyorsabban kezdem elveszteni azt a valamit, amit eddig pulzálásnak hittem, a labda ezzel párhuzamosan kezd lassulni és ahogy a férfi fogalmazott, megnyugodni. Nehezen lélegzek és szédülök is, mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, de a gurkó úgy tűnik, mintha veszélytelen lenne. Mivel nem tudom, meddig fogom még bírni, így hátat fordítok neki és ujjaimat rászorítva a felületi sebre szemeimmel a férfit keresem. Remélhetőleg ennyi elég volt neki és meg van elégedve velem. De legalábbis elenged, mielőtt tényleg összeesnék.