Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=819885#post819885][b]Szigethy Sándor - 2020.10.23. 15:13[/b][/url]

Aznap este értetlenül álltam a nő előtt. A csók után minden a feje tetejére állt, és a korábbi jóleső társaság bizsergését felváltotta az értetlenség keserű, sötétszín leple, amitől a kapcsolatunk elvesztette a régi fényét. Elviccelve, azonnal tessékelt ki a lakásból, még az irataimat is ott felejtettem, ezért néhány nap múlva levélben kértem arra, hogy juttassa vissza hozzám. Igen, levélben. Gyáva voltam hívatlanul felbukkanni a Holdfény utczában, és ahhoz is gyáva voltam, hogy felhozzam a témát. Beszéljünk róla? Van egyáltalán miről beszélni? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a kellemetlen érzés hetek óta nyomja a mellkasomat, annak ellenére, hogy rengeteg változás van az életemben, ami elvehetné a figyelmemet. A napfény kezd veszíteni erejéből, noha csalókán fénylik az égbolton. Hunyorítva, kezemet napellenzőként tartva homlokom előtt tekintek az égre. Az iskola végre hivatalossá tette tanári posztomat, és a körbevezetésre, tanáriba költözésre mentem be ma. Azonban ez is véget ért, és úgy döntöttem, most sétálni fogok hazáig ebben az érdekesen kellemes időben. Nem nagy táv. Ma este többet fogok futni bizonyára, mint a Bagolykő és Bogolyfalva közti disztancia. Futnom kell, tisztulnom kell. Az új poszt – természetesen – újabb stresszfaktorként szerepel életemben, ezért ismét jobban kell odafigyelnem magamra, mielőtt még ez is felemészt. Nem viselem jól a változásokat, és azt sem, hogyha valami sokáig kellemetlen érzést hagy maga után.
A Boglyas térre lépve futok egy régi ismerősbe, akivel ugyan évek óta nem találkoztam, most mégsem vagyok rá kíváncsi, ezért a kézfogás és bájcsevely után, egy átlátszó hazugsággal tovább is állok. Zsebre vágom kezeimet, s ajkamat összeszorítva intek vissza az egykori iskolatársnak, majd tovább folytatom utamat. Hamarosan elérem a játszóteret is, hiszen már messziről hozza a szél a boldog gyermekkacajokat, miközben én mélyet sóhajtva, fejemet lehajtva sétálok tovább. A kerítés mellett elhaladva ismerős hang üti meg a fülemet, ezért fejemet azonnal felkapom, hogy azonosíthassam annak tulajdonosát. Szívem idegesen kezd verni feszengősen kihúzott mellkasomban, s amikor a kislány előtt guggoló Elektrát meglátom, hirtelen meg is áll az.
Figyelem, ahogyan megigazgatja a kis kabátot a maga odaadó édesanya módján. Fájdalmas fintorra húzom ajkaimat. Mélyet szippantok a levegőbe, majd folytatom tovább a sétámat. Millió meg egy gondolat zakatol a fejemben. Harminchat éves férfi létemre, inkább tovább sétálok az egyik legfontosabb embertől, mert… miért? Félek? Nem sok lépést teszek még, de grimaszolva torpanok meg. Ajkaimat elgondolkodó csücsörítéssel torzítom, majd egy amolyan „a fenébe is” morgással vissza fordulok.
Akkurátus, szinte csoszogó léptekkel közelítem meg a már padon üldögélő Elektrát. Mélyet sóhajtok, majd komolyan, mégis lágyan megszólalok. – Szia!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=819895#post819895][b]Szigethy Sándor - 2020.10.23. 16:38[/b][/url]

A köszönésem után beállt csend szinte fullasztó. A hűvös szélben majd’ felgyulladok, és érzem, ahogyan a halántékomon egyre dudorodik az ér a mellkasomat szorító idegességtől. Nem is próbálom palástolni, hogy máshogy éreznék, mert alapvetően nem magasszintű a színjátszási képességem – mint már oly’ sokszor megbizonyosodhattunk róla. Csupán egy pillanat töredéke, amíg elkapom a fekete szempárt, ám ez vajmi kevés idő arra, hogy kiolvassak belőle akármit is. Valójában éppen elég az, hogy a nő inkább úgy dönt, rám sem néz. Arról már nem is beszélve, hogy egy hang sem hagyja el a torkát. Megpróbálnék zavaromban a hideg kerítésvasra fogni, de félúton, mesébe illő szerencsétlenkedés után felhagyok vele, hiszen alig ér combomig, és még esetlenebbnek tűnnék úgy. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem tudom, hogy mit mondhatnék hirtelen, de mégis úgy érzem, hogy ez volt a helyes lépés.
Feszült vonásokkal magaslok továbbra is az ülő Elektra felett, aki még mindig csendesen nézelődik. Egészen addig, amíg az apró lány közénk nem áll. Erőteljes megjelenésével úgy érzem, hogy ő az, aki engem jelentéktelen pondróvá varázsol, s miközben éppen megfogalmaznék valamit a fejemben, már ér is a hidegzuhany. Miattam szomorú. A mondat késként hasítja fel mellemet, szinte oda is kell nyúlnom az éles, szúró fájdalomtól, ám végül mélyet sóhajtok, és egy erős grimasszal tekintek a még mindig szótlan nőre. Aztán folytatja. Ahogyan formálja az piciny lányka a szavakat, úgy forgatja meg bennem a kést, s a hasonlat maga szebb és fájdalmasabb nem is lehetne egyszerre. Zavartan húzom ki magam, így még inkább meggátolva a napfény takaróját a másik kettőn, így torkomat köszörülve szólalnék meg ismét, amikor a kislány aggodalmát kifejezve fordul anyja felé. Zöldjeim kidüllednek, és nyakamat nyújtogatni kezdem, hogy valahogy találkozzon szempáron a nőével, de esélytelen. Rám sem néz.
– Jól… - tenném fel én is a kérdést, mire Elektra a vércukorszintjére hivatkozva belém fojtja a szót. A kislány elmegy a süteményekért, én pedig szüntelen a nő arcát vizslatom. Alsó ajkamat megnyalom, majd beharapom tanácstalanságomban. Úgy érzem, mintha évszázadok telnének el ebben a csendben, de Elektra némasága rám is rám telepszik. Hosszú karjaimat feszülten tartom magam mellett. A kerítésen ugranék át legszívesebben, hogy a nő mellé telepedve bizonyosodjak meg arról, hogy jól van. Azonban semmi kétség, hogy inkább elhajtana onnan, ezért…
– Nekem? – fordulok végül Imola felé, aki a süteményes dobozt tartja irányomba. – Én… - sandítok Elektrára egy pillanatra, és éppen visszautasítanám, de milyen szörnyetegnek gondolna ezután. Már ha lehet ezt az érzését fokozni… ezért végül halvány mosolyt erőltetek megfáradt vonásaim közé, és vaskos ujjaim közé veszek egy linzert. – Köszönöm – mondom, s mutatom felé a magasba az édességet, mintha koccintani próbálnék. Nem tudok bánni a gyerekekkel…
– Biztos, hogy – kezdem karcos hangon, ezért torkomat köszörülöm, majd áthajolok a kerítésen, hátha végre elkapom a nő tekintetét. – Jól vagy?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=820078#post820078][b]Szigethy Sándor - 2020.10.26. 08:12[/b][/url]

Valami nincsen rendben. Hát, persze, hogy nincsen. Elvégre a legutóbbi személyes találkozó alkalmával teljesen megváltozott az univerzum, ahol eddig az Elektrával közös emlékeinket is a kapcsolatunkat tároltam. Az elcsattant csók emlékére és a nő mostani viselkedésére szinte lángolni bűntudatában felső- és alsóajkam, ezért zavartan ráharapva próbálom elrejteni fájdalmas grimaszomat. Megáll az idő, amikor Imola felém nyújtja a kis dobozt, én pedig a legmamlaszabb formámat elővéve állok előtte szótlanul. Úgy látszik, hogy ez ma ragadós. Nem tudom, hogy lehetséges-e az, hogy még az előzőtől is nagyobb lelkiismeret-furdalással álljak a kerítés mellett, de úgy érzem, hogy a kislány tekintete kimaxolta nálam ezt a szívet markoló érzést. A süteményt végül elvéve „koccintunk” a levegőben, miközben szemem sarkából Elektrára tekintek, akinek végre megmozdul az ajka és szép ívű mosolyra húzódik. Zöldjeim felcsillannak, és – ugyan mosolyogni szeretnék – szájam szeglete meg is rándul erre a boldog érzésre. Így emelem a süteményt egyre száradó ajkaimhoz, majd elismerően bólintok az ízvilágra. Nem lenne jellemző, ha feleslegesen meg is jegyezném ezt. Úgy gondolom, hogy elég az elismerő tekintetem, hiszen nem is gondolnám, hogy a gyerekeknek esetleg szóban is illene valamilyen visszacsatolást adni. Ellenben nagyon látványosan élvezem az édességet. Reméljük, hogy ez is elég ahhoz, hogy talán máskor is megkínáljanak majd. Alig hallhatóan horkanok fel egy apró mosollyal, és fejet rázok. Ezt az Elektrát szeretem. Aki csípős nyelvű, jókedélyű és magabiztos. Mellettem nem tudna ez megmaradni. Vagy csak egyáltalán megmaradni. De miért is gondolkodom ezen? Mosolyogva biccentek, majd óvatosan, könnyedén lépek át a kerítés felett, hogy a pad háttámlájának dőlve figyeljem a nőt és kislányát. Utoljára állapítom meg, hogy jó most így együtt, ám mégsem látom, hogy beleillenék abba a képbe, amit próbálok képzeletben magam elé képzelni. – Nem is állna szándékomban – felelek a tűzvész-Sándor párhuzamra, ami ugyan nem is fájhatna jobban, most mégis inkább mosolyogva keresztezem lábaimat a homokban, és fonom össze karjaimat széles mellkasom előtt.
– Ennek pedig nagyon örülök. Jobban áll – bólintok, és mélyen Elektra szemeibe fúrom sajátjaimat. Keserves görbére húzom ajkaimat, ahogyan elfog az érzés; már semmi nem lesz a régi. Az is lehet, hogy ez az utolsó ilyen jellegű beszélgetésünk. Finomkodok és feszengek a minimális társalgás közepette. Nem szeretném az egész szótlanságot a kislányra kenni, de nem könnyíti meg az „óriás bácsi” helyzetét. Noha tekintetem beszél helyettem. Torkot köszörülök, majd egy mély sóhaj után nyitom ismét néhány szóra ajkaimat. – Nem is szeretnék sokáig zavarni, csak – vonom meg a vállam kisfiúsan. – Tudod – engedem szét karjaimat egy pillanatra, majd ismét összefonom őket. – Tudni szerettem volna, hogy jól vagy – dőlök kicsit előre, hogy megtaláljam a fekete szempárt. Teljesen megértem, hogy elküldött aznap este. A hirtelenséggel kapcsolatban volt némi kifogásom, de megértem. Ha szeretne róla beszélni, akkor partner leszek benne, de azt sem bánom, ha a szőnyeg alá söpörjük a témát mérhetetlen kellemetlensége miatt. Szeretném, ha nem változna semmi. De egyrészt tudom, hogy ez lehetetlen és az elvárás borzasztó önző lenne részemről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=820092#post820092][b]Szigethy Sándor - 2020.10.26. 11:00[/b][/url]

Kérlelőn húzom össze, amolyan kiskutyamód szemöldökeimet, hogy zöld szemeimmel mélyen a másikéba tudjak nézni. Hallgatok, nem sürgetem. Ha nem akar róla beszélni, azzal sincsen probléma. Csak mosolyogni lássam. Utoljára? Lehet. Valószínű. Szemeim szűkülnek, a ráncok meggyötörten gyűlnek körülöttük, miközben alsó fogsorommal harapok felső ajkamba zavartságom egyértelmű jelenként. Borzasztó nehezen engedem el a dolgokat. Érzéketlen, esetlen óriásnak tűnhetek, de valahol mélyen megráznak az ilyen jellegű dolgok. Sosem voltak kapcsolataim, barátaim. Még a családom is inkább úgy döntött, hogy köszönik szépen. S ez – minden mártírkodás nélkül – mind az én hibám. Én nem láttam meg a fényt egy-egy lányban, nem adtam esélyt a barátoknak és a szüleimmel sem veszem fel a kapcsolatot. Ennyi év után sem. Azonban minden hanyag tettem fáj. De el kell engednem ezeket az érzéseket, mert így döntöttem. Így döntöttünk. Nekem nem ez az élet kell, pedig fáj elengednem a nőt. Nem látom magam előtt a képet, miszerint gyerekkel a karomban sétálgatok a nappaliban. Iskolába íratjuk, megsiratjuk a szobaajtóban, hogy elköltözött. Aztán együtt élek valakivel. Én még ezt nem látom. Elektrának pedig nem rám van szüksége. De vajon el tudom vajon teljesen engedni ezt? Nem. Nem hiszem. Még pedig azért nem, mert képtelen vagyok az ilyenre. Még annak a gondolatára is összerezzenek, hogy a második évfolyamos gyógynövénytan záróvizsgán véletlenül mangóliát írtam magnólia helyett. Vagy azt, hogy az egyetem első napján nem mosolyogtam vissza egy lányra a reggeli közben. Így nem várom el magamtól, hogy ez az érzés elillanjon. Marni fog mindig is a lelkiismeret, hogy miattam szakad meg a kapcsolatunk. Mert nincs mit szépíteni ezen; vége.
Mikor Elektra megszólal kitágulnak pupilláim, s érdeklődőn fordulok felé. Nem szeretnék belemenni, és angolosan hozzátenni, hogy „nem, az én hibám”. Kedves tőle, hogy próbál menteni a felelősség alól, pedig mindketten tudjuk, hogy ez Szigethy sara. Csendesen, fájdalmasan hümmögök, hogy megértettem, amit mond, de nem teszek hozzá semmit sem. Nem tudok érdemében. S ilyenkor bölcsen hallgatok.
– Igen? – szólal meg mély baritonom a nő kérésére. Ellököm magam a padtól, majd a nő fölé magasodva teszem zsebre kezeimet, miközben lágy, fintorszerű mosollyal megcsóválom a fejem. – Ezt nem tudom megígérni – felelem őszintén. Jobb kezem megrándul zsebemben, amint majdnem előveszem onnan megsimíthassam a nő vállát, de végül nagyot nyelek, és visszafogom magam. Azt hiszem, hogy ezzel csak rontanék a helyzeten, és megnehezíteném az elválást. Csak nézünk egymásra, és mindketten tudjuk, hogyan tovább. Barátságos mosolyt erőltetek kreolszín vonásaim közé, miközben tovább haladásom irányába tekintek. – Én… - mutatok esetlenül a Mennydörgő utca felé. – Megyek is – fejezem be némi késéssel a megkezdett mondatot. Ezután, mintha várnék valamit állok még néhány másodpercet szeretett riporternőm előtt, majd egy pillanatra Imolára tekintek, intek neki. Végül vissza az édesanyára. – Vigyázz magadra! – szorítom össze ajkaimat, ahogyan először szemeibe, majd a földre, aztán újfent szemeibe tekintek. Nem mondom, hogy „majd beszélünk” vagy „majd látjuk egymást”, mert nem tudom megígérni, hogy így lesz. Lassan kezdek hátrálni, hogy most a kapun keresztül távozhassak. Nyikorogva hajt fejet akaratom előtt a bejárat, amit gondosan bezárok magam után. Még egyszer a Rothstein család felé fordulok, félszegen intek egyet, majd dzsekimet összehúzva, a nap felé hunyorogva sétálok tovább, miközben zsebem mélyére rejtem kezeimet. Megkönnyebbültem? Aligha. Mindenesetre, magamban megköszönve az elmúlt időszakot szedem komótosan hosszú lábaimat. Még mielőtt teljesen elnyelne az utca, vállam fölött pillantok vissza, és egy halvány mosollyal biccentek a játszótér felé. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hogy eltűnjek a szemük elől. Ég veled, Rothstein Elektra!