Hű, meg ha. Először a faluban, szabadon, mint nagy gyerek, mindenféle segítség nélkül. És az első útja? Nos, sehova sem vezet. Sebestyén roppant lelkes turista tud lenni, ezt megtanulta a sok év alatt, amikor látta őket a Balaton partján. No nem mintha az akarna lenni, és tudatosan viselkedne úgy, de tény, mintha lenne tapasztalata. Egy üzletbe sem tér be, csak benéz a kirakaton, ablakon, ahol csak tud, és már megy is tovább. Eltökélte, hogy mindent bejár, minden apró zugocskát, amit csak lehet, mire vissza kellene indulnia, és, hogy legközelebb már okosabb legyen, és tudjon mindent. Most nem hozott magával lapot, de a szobájában majd megpróbál erről is egy apró térképet rajzolni, egy segédletet, hátha többedmagával érkezik, és neki kell lennie az idegenvezetőnek. Csak megy, és megy, mintha meg sem akarna állni, mintha nem érdekelné egy üzlet sem. Hát a kviddics üzletbe nem is akar bemenni, mert ha megteszi, a prefektusok cipelik vissza, három nap múltán, mert nem jönne ki onnan egykönnyen. Enni majd később fog, szomjoltót hozott, minden más pedig később is tökéletes. A falu maga nem néz ki hatalmasnak, de a távok azok, számára, még most, vagy talán még sokadik útján is az lesz majd. De az a jövő. Először a jelen.
Azért azonban egy idő után már érzi, hogy sok lesz a menet. A bokája kezd sajogni, az innivaló fogytán, mondjuk ezt hamar orvosolja is, de leülni szeretne kicsit, és nassolni. Ehhez az ital mellett beszerez némi édességet, szendvicsféleséget, így már csak hely kell, és mehet a menet. Visszafele indul, no nem a kastélyba, azt majd csak akkor, ha muszáj. Parkot keres, vagy helyet, ahol pad van, és emlékeiben – a friss, és üdék között -, él a kép a térről, ahol játszani is lehet, na meg leülni. Egy hintában csücsülve kényelmes lenne. Így, még egy iramot diktálva indul meg, mit sem sejtve, a játszótérre..
Ami viszont ott fogadja. Először, messziről úgy hiszi, hogy egy ottfelejtett pulóver lóg a mászókáról. Az még nem is lenne gáz, hogy moccan, mert a légáramlat, meg minden, de feltűnik a többi tartozék is. A színes tincsek, a kezek, az arc, és a kiabálás. Erre rezzen össze leginkább, néz jobbra, majd balra, végül vissza rá, mindezt nem közel, de nem is messze. Oké, neki megy a menet. Megszaporázza lépteit, vagyis már-már szalad, amikor is odaér, és.. hát, felpislog, látja a combokat, meg mindent, ami odatartozik, így rákvörössé válik. Komolyan.
- Szi.. szi.. szia.. izé.. jól.. jól vagy? – értelmesebbel nem kezdhetett volna, hisz egyértelmű, hogy nem tud lejönni. Csak hát, nemigen tudja hova tenni a szavakat, így a lent lógó arcra koncentrál, rendezve arca színezetét.
- Hogyan.. mármint.. Segítek, de hogyan? Mit, hol fogjak? – kap észbe kicsit, lassan, de biztosan. Meglesz az!

Sebestyén teljes mértékben lefagyott, mint egy mugli számítógép. Minden sejthártyája azon dolgozik, hogy még a legapróbb jelet is tökéletesen kiültesse ábrázatára, szinte ordítva a lánynak, hogy hé, figyeld már, ki sem lát a pír alól!. Hát mondani sem kell, hogy nem épp a legjobb helyzet ez, főként, hogy ő a megmentő, a hős, meg minden egyéb. Bár mondjuk kettős a dolog, mert ha valaki más jönne, lehet, hogy épp kihasználná azt, amiben a lány van, és még kommentálná is hangosan. Ha neki kellene szavaznia, akkor jól járt vele, csak kicsit bugos, és idő kell, mire összeszedi magát.
- Babgulyás.. – szökik ki belőle, miután egy hangos szusszanással préselte ki magából a felesleges levegőt. Miután tudatosul benne, mit tett, hatalmas szemekkel pislog a lány arcára, - csak oda! -, és gondolatban hét méter mélyre süllyed, vagy még mélyebbre. Túl hangosan gondolkodott, ugyanis igyekezte elvonni a figyelmét, és úgy mindenét, hogy teljesen random, és ártalmatlan dolgokat sorolgatott magában fel, hogy enyhítse a dolgokat. Végül annyira sikerült, hogy idáig fajult. Hát még ha más lett volna..
- Nem! Nincs gulyás! Azt akartam mondani, hogy bocsánat! Én.. én nem is értem. Vagyis de, azt igen, hogy nem jól. Csak.. mégsem kérdezhettelek arról, milyen szép időnk van. – hebeg-habog megint, nagy korty levegőt szív magába, mintha a szén-monoxid mennyisége hirtelen megnőtt volna körülötte. Nem fullad, és reméli, nem is itt fog elájulni életében először. Nyugi, nem olyan béna, hogy egy combtól, és kivillanó bugyitól ennyire kikészülne. Csak majdnem.
- Eszembe sem jutott kihasználni. Csak gondoltam.. felvetem hogy másszak fel, és a lábadon segítsek.. vagy tartsalak meg, hogy te tedd. Ilyen.. formaságok. – közben azért cselekszik is. Nem egy égimeszelő, viszont kitartása hatméteresre megnövesztené. Becsusszan a lány alá, persze, a lány lóg, ő áll két lábon, és gondolatai ártatlanok. Nyújtózkodik picit, miközben a vállára fogva nyomja feljebb, és tartja meg. Így úgy tűnik, mintha a másik a mászókán lógva akarna felülésezni, mert olyan kemény, de legalább a feje egyenesebb helyzetbe kerül, és nem kap agyvérzést. Így pedig könnyebb lesz gondolkodni, meg lábat kiszabadítani, vagyis… reméli. Ő mindig remél. Jaj.
- Menni fog? Vagy máshogy közelítsük meg a dolgot..? – elrohanhat a kajáldába némi zsírért, vagy megkérhetne valakit, hogy vágja szét a mászókát, de mint túl időigényes, és mást nem tud küldeni maga helyett. Mindegy, egyelőre itt tart, szeme a lelógó tincseket figyeli, és tartja továbbra is, hátha kiötöl valamit, vagy kiszabadítja magát.

Hát ő még mindig veszettül furán érzi magát, de kezdi lenyelni. Vagyis.. reméli. Minden, amire fel lehet készülni, sorban elkerüli, és olyanokkal találja szemben magát, amire nem hogy fejben, de élőben sem tud felkészülni, és normál módon reagálni. Ég a füle, miközben ajánlatot kap, de hát.. hát na.
- Nem muszáj.. de enni jó.. ehetünk! – ebbe már könnyebben tud beleegyezni, miközben a műveletet készíti elő. Ilyenkor szeretne nagyobb lenni. Magasabb, erősebb, minden szempontból. Nem sokszor zavarja amúgy a testalkata, mert általában hasznos, mert gyorsan el tud futni akárhonnan, kis helyre el tud bújni, és a többi. Nagyon hasznos, de amikor használnia kellene a fizikai erejét, akkor paff. Sebi mondhatni gyenge, ha nem a pálcájára kell hagyatkoznia, hanem a karjára. Ami szomorú, mert fiú, és neki kellene erősebbnek lennie. Őt innen, a mászókáról csak simán leemeli egy idősebb diák, egy felnőtt pedig nevetve. Szomorú, nem szomorú, de igaz. És itt most ezzel bajban is lesz.
- Jó, jó, jó. Sieteeek! – érti ő ezt, nem a legjobb dolog, sőt, a legrosszabb, ha ilyen történik valakivel. Nagyon is szörnyű, de egész jól bírja, hisz nem lát könnyeket. Ő biztos üvöltene a helyében, hogy valaki szedje le innen. Vagy ha nem is, biztos nem viselné ennyire jól. Azonban eddig nem volt ilyen „szerencséje”, hogy beakadt volna egy ilyen mászókába. Valamikor az apró végtagok nagyon is szuperek.
- Nem haragszom! Tényleg nem – bólogat aprókat, miközben tovább tart. Már lassan a végén járnak a dolognak. Na most kéri azt a plusz kilót, erőt! A sikkantásra összerezzen, majdhogynem elveszti az egyensúlyát, ami most nagyon nem lenne jó ötlet. Nagyon nem. De kitart, emel, emel, és emel. Aztán fény gyúl az alagút végén.
- Még egy kicsit, és kint van! – csak picit sasol fel, épphogy, és ez is elég hozzá. Egy láb kint, érkezik a többi is. Aztán más is. Megérzi a lendületet, és eddig bírja. Lába kicsusszan alóla, és előre kezd dőlni. Annyi ideje marad, hogy elengedi a másikat, és kezével tompítja az esés. És tompít mást is, mivel a lány, aki eddig felette volt, rá is esik. Egy keserves nyikkanás, és mindketten a földön vannak, Sebi sajgó tagokkal. Nagyon sajgóval. De kiszabadult, ez a lényeg, csak épp most csillagokat lát.